Dan Wells: Szörnyeteg úr

2013. április 20., szombat


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A John Cleaver trilógia 2. része.

Úgy általában az egészről: John Cleaver tavaly megölt egy démont, hogy megállítsa a városában garázdálkodó sorozatgyilkost. Ezzel nem is lenne gond, ha John történetesen nem lenne szociopata és mivel eddig is szigorú szabályok szerint élt, hogy beilleszkedjen a többiek közé, most még nehezebb dolga van, hogy már megszegte a legnagyobb szabályt és megölt valakit. Egyre többet fantáziál arról, hogy másokat bánt, és lassan a piromániájával sem tudja elnyomni a késztetést, hogy öljön. Ám egy új gyilkos bukkan fel a környéken, aki kegyetlenül megkínozza az áldozatait, így lehet, hogy John sötét oldalának újabb célpontja akadhat anélkül, hogy a hozzá közelállókat bántaná.

Igazából nem tudtam, hogy a Nem vagyok sorozatgyilkost hogyan lehetne folytatni, de mivel Dan Wells bekerült a kedvenc íróim közé, ezért nem féltem ettől a könyvtől, hiába trilógia második része.

John, bár szociopata, az egyik kedvenc főszereplőm, talán pont azért, mert olyan egyedi és érdekes egy ilyen tinédzser szemszögéből olvasni, így még ha maga a cselekmény nem is valami kiemelkedő, a narrátor hangja az.

Még a különféle átlagos tinédzser problémákat is üdítő volt olvasni más szemszögből, ugyanis a krimi szál megint nem olyan hangsúlyos, mint az első részben, sőt talán ott még jobban megoldotta Wells ezt. Igazából az író nem is akarja ezt kifejezetten fantasy kriminek eladni, és az emberi problémákra összpontosít, mégis jobban örültem volna valami izgalmasabb nyomozásnak. Habár a gyilkos kiléte eléggé átlátszó – az első megjelenése után már lehet rá gyanakodni –, és John túl gyorsan meggyőzi magát arról, hogy ismét démonnal van dolga (bármennyire is arra vágyott, akkor is szinte bele se gondolt, hogy ember lehet a tettes) és konkrét nyomozás nincs is egy-két gondolkozó monológon kívül, attól még sosem untam a könyvet.

Ami igazán felhúzta a történet színvonalát számomra a végén található hangulat volt, ami egy Különleges Ügyosztály részre emlékeztetett, szinte szó szerint, én pedig bármennyire morbidan is hangzik, szeretek hátborzongató dolgokról olvasni. Hiába egy démon hajtja végre itt az embertelen kínzásokat, ilyenek a való életben is előfordulnak, és ettől lesz igazán elborzasztó az egész. Talán van, akiknek ez sok, de akik bírták a boncolások naturista leírását, azoknak ez sem kottyanhat meg.

A történet középpontjában azonban John küzdelme áll, ugyanis mióta megölte a démon Crowley-t, egyre nehezebben tartja be a szabályait. Már Szörnyeteg úrnak hívja azt a részét, aki az erőszakra vágyik és a könyv folyamán John egyre inkább vesztésre áll a saját démonával, olyannyira, hogy észrevehetetlen átmenettel lesz a kisebb, tiltakozó hang a fejében az, aki eddig az uralkodó, racionális fele volt. Wells nagyon jól játszik a narrációval és John belső küzdelmei így ugyanolyan érdekesek voltak, mintha egy pörgősebb könyvet olvastam volna.

Ami igazán kiemelkedő, hogy John próbál úgy jó lenni, mint bármelyik másik ember, de neki még nehezebb dolga vagy (vagy csak másképpen van nehéz dolga), mert nem tud együtt érezni a többiekkel. A jó és a rossz kettősségét nem csak John élheti meg, ugyanúgy más is, de a szociopata problémával Wells kihangsúlyozza ezt, hiszen a főszereplőnknek könnyebb másokat komoly életveszélyes módon bántani, noha a világban nem csak ennyiből áll a rossz.

És igazából ettől olyan jó ez a regény: csak egy fantasy köntösbe burkolt történet ez arról, hogy mi tesz minket emberré és hogy milyen sötétség lakhat az emberi lélekben. John szociopatasága és a démonok bizonyos képességeit is párhuzamba lehet húzni, de igazából pont arról szól, hogy egy átlagos ember is képes lehet ezekre a gonosz tettekre, és ahogy Johnt is hősként látják a városka lakói, egy visszahúzódó, kedves gyereknek, úgy lehet, hogy mi sem látjuk és ismerjük teljesen a körülöttünk lévőket, mert az igazi gonoszság bárhol elbújhat.

Crowley-t ismét előhozzák, hogy mennyire ironikus, hogy egy született, ősi gonosz érzett szeretetet és ez változtatta meg, ettől lett igazán ember, vagyis az embereket igazából a kapcsolataik határozzák meg, és a pozitív érzelmek tükrözik az igazi énünket és ez jelenti az emberségességet. Az új démonunk pedig ismét tükröz valamit John személyiségéből, és míg Crowley a szeretet képviselte, az új démon az érzelmek hiányát és azoknak kétségbeesett megismerési vágyát. Így ahogy a démon megkísérti Johnt, igazából a saját belső démonának is nemet kell mondania, legalábbis megpróbálnia.

De persze sokkal emberibb és hétköznapibb problémák is előkerülnek a könyvben. A kapcsolatok, ami amúgy is nagyon alapja a regénynek. Ismét a szülő-gyerek közötti szál is megjelenik, ahogy a két testvér között is, hiába nem értik meg teljesen egymást, attól még próbálnak segíteni egymásnak és valahol mélyen szeretik egymást, törődnek a másikkal. Mivel John szülei elváltak ez is rányomja a bélyegét az egész személyiségére, és a testvérére is, aki most egy az apjukhoz hasonló, abuzív férfival kezd kapcsolatot.

Viszont ezek mellett ott van John és Brooke kapcsolata, és bár Johnnak a szociopata részét is le kell küzdenie, sok jelenet egyszerűen csak az esetlen, első tinédzser szerelemről szól, és jókat lehet rajta nevetni, ami feldobja az amúgy picit komor hangulatot.

Ez a kötet is nagyon jól sikerült, egy rövid kis fantasy az emberi lélek sötét oldaláról, és aki elég erős gyomrúnak érzi magát hozzá, azoknak szívből ajánlom.

Kedvenc karakter: John

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a romantika (bármilyen morbid kijelentés is legyen ez :D)

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Fumax

Kiadás dátuma: 2013. április

Oldalszám: 280 oldal

Kelley Armstrong: The Rising (A lázadás)

2013. április 18., csütörtök

Hogy akadtam rá: Egy mit olvassunk az Alkonyat után cikkben akadtam rá.
Sorozat: A Sötét erő sorozat 6. és a Darkness Rising trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Maya Delaney alakváltó és erre kb. egy hete jött rá, innentől kezdve az élete fenekestül felfordult. A kis város, ahol élt igazából csak egy természetfelettiekből álló csoport, a St. Cloudék laboratóriuma volt, ahol már kihalt természetfeletti lényeket próbáltak újra visszahozni. Ez a kísérlet nem mást, mint a Főnix Projekt. Ám erről más csoportok is tudomást szereztek, így a kis várost evakuálni kellett és az azt követő helikopter szerencsétlenség után, Maya több barátját elkapták, és a szüleiknek pedig azt mondták, hogy minden gyerek meghalt. Maya a gyerekkori barátjával, Daniellel és az egyik haverjával, Corey-val maradt, és nekik kéne egyedül szembenézni két veszélyes társasággal. Összesen csak egy nevük van, aki segíthet nekik, de a problémák ott kezdődnek, hogy az a valaki halott. Honnan fognak így segítséget szerezni?
Ez a Sötét erő sorozat vége, és mint olyan, nagyon nagy elvárásaim voltak, de Kelley Armstrongban nem kellett csalódnom, ismét hozta a formáját. A The Rising az, amit én minden akció-kaland-romantikus ifjúsági regényben látni szeretnék.

Az akció-kaland része üdítően kellemes volt, az egész könyv egy akció jelenettel kezdődik, és a szereplők és velük az olvasók sem nagyon pihenhetnek. Egyik életveszélyes helyzetből csöppenek a másikba, és öröm volt nézni, hogy a karaktereink nem sírnak, hanem tervezgetnek, és megoldják a helyzetüket. Eközben persze bármennyire is szeretnék a szüleiket újra látni, nem áltatják magukat, és tudják, hogy valamelyiküknek csak köze kellett legyen a kísérletekhez, tehát nem futnak anyucihoz és apucihoz, hanem megpróbálnak önállóak lenni. Ami nagyon nagy erőssége a könyvnek, az Maya, aki Chloéval ellentétben, nem egy visszahúzódó lány, és tényleg ő a csoport vezetője, ő tudja összefogni a csapatot. Armstrong így teremt igazán kedvelhető és erős női főhőst, hogy két izompacsirta fiú mellett a főszereplőnk a vezető.

Amit szeretek a könyvekben, hogy reális: Nem próbálja azt mondani Armstrong, hogy mindenki túléli az utcán, és hogy könnyű az utcákon alvóhelyet találni. Az ilyen apróságok, mint a hajléktalanok, a drogfüggőség és a többi teszi hihetővé az egész helyzetet. Noha a főszereplőink kivételesen luxus életet éltek, mégis a körülöttük lévő világot nem akarja rózsaszínre festeni az írónő, ami sok ifjúsági regényben előfordul. A főszereplőink közül egy-kettőnek vannak háttér családi problémáik: alkoholista, abuzív apa, van, aki gyógyszerfüggő volt, és van, aki homoszexuális, mégis ezek nem főtémák, de nem is játssza el őket Armstrong, hanem ezzel mutatja be, hogy bizony az élet nem habos torta, és ha kiválasztunk véletlenszerűen öt gyereket, igenis lesznek emberi problémáik.

Amivel foglalkozik a könyv nagyon, az a család. A főhőseink ezért küzdenek, hogy ha semmi más nem is jön össze nekik, legalább a családjukat kapják vissza, ami ha belegondolunk Maya esetében nem is a vérszerinti szülőket jelenti, mégis egy csodálatos, szerető családja van. Ugyanakkor új szereplőnknek (ugyanis előkerül Maya testvére) nem volt családja, és míg Maya család az örökbefogadó szülők jó oldalát képviseli, addig a testvére megszenvedi azokat, akik csak pénzért vállalnak el gyerekeket. És Armstrong ezzel mutatja be, hogy ha valakit a szülei hagynak cserben, az milyen hatással van a személyiségére, hogy mennyire nem bízik senkiben. Ezek mellett pedig Mayáék biológiai apja is próbál kapcsolatot teremteni a gyerekeivel, amit szintén realitással ábrázol az írónő, nem pedig túlcukrozva. Van, akinek a családja sikeresen összeszedi magát és van, akinek nem.

És az egész könyvre ez jellemző, hiába van vége, hiába szép lezárás, nem minden tökéletes, hiszen az életben sem minden az. A szereplőknek kompromisszumot kell kötni, és már előre látom, hogy hány olvasónak nem fog tetszeni, akik hozzá vannak szokva a hollywoodi cukormázhoz.

A végén két nagyobb dolog is van, amin én személy szerint meglepődtem. Az egyik az egész történet lezárása, bár amikor már csak 80 oldal volt hátra, és még mindig csak pörgős akciójelenet volt, kezdtem sejteni, hogy nem lesz olyan rózsaszín lezárás, mint számítottam volna rá. A végén (olyan 300. oldal körül) előkerül a régi csapat, az előző trilógiából, és ők is ebben a kötetben nyerik el a történetük befejezését, ami egy picit nyitott. Armstrongtól amúgy sem vártam, hogy szájbarágósan mindenkinek leírja a történetét, de olyan a vége, hogy az olvasó maga döntheti el, hogy mi fog történni. Nem zavaróan nyitott, ahol a könyvet a falhoz vágná az ember, hanem pont kellően, hiszen ez a kérdés, ami felvetődik, már csak akkor válaszolható meg, ha a szereplők felnőttek lennének, ez pedig ifjúsági könyv, így kellő teret hagy nekünk az író, hogy elképzelhessük mi lesz velük.

A másik megdöbbentő dolog számomra a romantika. Bár az első két részben nem volt annyira a kedvemre az itteni romantika, itt sikerült elérnie Armstrongnak, hogy szurkoljak nekik, és természetesen itt is csak a legutolsó lapon dől el a romantika kérdése, hasonlóan az előző trilógiához. És bár az epilógus a romantikáról szól, a könyv többi részében egyáltalán nem számottevő, maximum két jelenet van és azokat is könnyed humorral oldja az írónő, így nem kerül előtérbe, csak jelen van, mint az élet része. Ami külön öröm volt: látni Derek és Chloe kapcsolatát és az, hogy hiába van egy tucat tinédzserünk nem párosít össze mindenkit mindenkivel Armstrong, sőt, hiába van valakik között fellángoló érzelem, vagy hiába flörtölnek, az nem azt jelenti, hogy örökre szerelmesek maradnak, illetve, hogy egyáltalán összejönnek.

A Sötét erő sorozat az egyik legjobb szórakoztató ifjúsági regény, adrenalin lökettel, szerethető karakterekkel és nagyszerű romantikával. Alig várom Armstrong következő sorozatát.



Kedvenc karakter: Maya, Ash, Corey, Sam, Derek, Chloe

Ami kifejezetten tetszett: a romantika, a vége, Derekék

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2013. április 2.

Oldalszám: 416 oldal

Jill Hathaway: Impostor (Imposztor)

2013. április 13., szombat


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Slide - Mások szemével 2. része.

Úgy általában az egészről: Sylvia Bell próbálja élni az életét a lehető legátlagosabban, de ez nem könnyű, ha olyan képessége van, amivel mások szemén keresztül láthatja a világot. De rémálmok is kísértik a hat hónappal ezelőtt történt gyilkosságok miatt, miközben a legjobb barátja, Rollins iránt érzett érzelmeivel is küzd. Ám egyik este a rémálmai valami szörnyűséggé változnak: olyan helyeken és helyzetekben ébred fel Vivi, ahova nem emlékszik, hogy került, mintha valaki belecsúszott volna és átvette volna az irányítást a teste felett. Ki lehet a tettes, a rejtélyes imposztor?

Amikor a fülszöveget olvastam még tavaly, teljesen bezsongtam, hogy milyen izgalmas lesz, hogy valaki gyilkosságokat ken Vivire, és bosszúból bújik a főhősünkbe. Aztán elkezdtem olvasni a könyvet és egészen mást kaptam, bár nem volt rossz és szórakoztató olvasmány, mégsem ér fel az első részhez.

Mivel az előző részben a krimi szál nekem egyszerű és átlátszó volt, de nem unalmas, itt teljesen megvezetett Hathaway. Nem is próbáltam az első gyanúsítotton túl nyomozni, hagytam, hogy Vivi dolgozzon helyettem, és ezért meglepett, hogy ki a tettes, viszont… Amiket kitaláltam teóriákat a nagyon drámai bosszúhoz, sokkal izgalmasabbak voltak, mint a megoldás, és ezért kapott végül is négy csillagot. Annyira vártam, hogy valami érzelmileg ütős lesz, valami jó motivációval, erre amit kaptam elég nagy csalódást okozott. Több szálunk is lenne, amiről persze sejtjük, hogy összefügg, és a végén nagyon suta módon fogja ezeket össze Hathaway, a végén hirtelen bedobja a megoldást, és bár addig is nyomozunk és történik ez-az, mégis kevésnek éreztem.

Ami félrevezető, hogy azt hittem, itt is sorozatgyilkossággal állunk szemben, hiszen a fülszövegből azt gondoltam, hogy több dolgot akarnak Vivire kenni, ám amikor megtörténik az első gyilkosság, a könyv közepe táján, már lehet látni, hogy több nem lesz. A történet a feléig a szokásos gimis és családi dráma egy kis rejtélyes nyomozással, hogy ugyan ki lehet a másik ember Vivi képességeivel. Ám ahogy megtörténik a gyilkosság, az egész egy Zs-kategóriás thriller film hangulatát adja, és ezzel valahol nincs is gond, mert kikapcsolódásnak tökéletes, és még mindig jobb volt, mint egy némelyik gyenge thriller film, de én többet vártam.

A Rollins és Vivi közti romantika nagy szerepet kap, és bár a főhősünk úgy áll hozzá, hogy nem nagyon nyűglődik a szerelmén életveszélyes helyzetekben, nekem a romantikus randik és az újabb szerelmi háromszögféleség csak kitöltő szövegnek tűnt. Nyilván a Rollins rajongók örülni fognak, de engem az előző részben sem nyűgözött le. Itt viszont kap még egy lányt, aki extra szép és folyton Rollins körül legyeskedik, és bár Rollinsnak egy-két dologra van kifogása, én néhol képen töröltem volna egy székkel Vivi helyében, és így csak még inkább nem érdekelt ez a szál.

Amit hiányoltam, az a komor hangulat, ami az első részben megvolt. Persze itt is a gimis életet nem szépen ábrázolja, hanem reálisan, mégis a gyászt Vivi nagyon elfojtja, az első fejezeten kívül alig említi meg valahol, és ezért nekem túl könnyed hangulata lett, ahhoz képest, amit elvártam volna. Pedig elvileg végig hiányolja az édesanyját is, mégis az érzelmi mélység nekem itt kimaradt.

Ami pozitívum, hogy Vivi molesztálás/nemi erőszak közeli élménye ismét előkerül, mert a volt barátnője is átesik ezen, és végül is így a nemi erőszak drogokra helyeződik a hangsúly, és felvet pár nagyon érdekes kérdést. Noha az elkövetőt sem festi fel csak gonosznak, mégis Hathaway kijelenti, amit ki kell, hogy mindegy milyen rossz az élete valakinek, az a nemi erőszakra sosem kifogás. Noha a főhősök csak maguk között beszélik meg ezt, és nem kerül ki az egész iskola köré, tehát nem látjuk az áldozat zaklatását és amik ilyenkor előkerülnek, mégis mindenki más véleményt képvisel a dologban.

Ami még központi téma, hogy mindenki követ el kisebb-nagyobb hibákat, és hogy lehet ezzel együtt élni, illetve bocsánatot lehet-e nyerni valamikor. Kapunk új szereplőt, aki szintén a saját démonaival küzd a múltbéli tettei miatt, Samantha, aki előtérbe kerül, szintén szembe néz azzal, amit tett Vivivel, és a főhősünk is sok negatív döntést hoz a történet során, amit helyre kell hoznia. Felvetődik még pár téma a háttérben: a társadalomi elvárásoknak való megfelelés, és hogy ki meddig képes ezért elmenni, és hogy jobb-e tudni az igazságot vagy boldog tudatlanságban élni.

Amit én hiányoltam, hogy megtudjuk, honnan jött ez a képesség. Nyilván az első részben annyira nem zavart, de itt a végén kapunk egy olyan beszélgetést, ami mintha oda vezetne, erre hirtelen elvágja Hathaway és válaszok nélkül hagy. Kár volt elhúzni az olvasók előtt a mézes madzagot, jobb lett volna, ha ez az egész szál bele se kerül a történetbe, mert nekem semmit nem adott hozzá és felesleges volt.

Az a gond az Impostorral, hogy önmagában egy kellemes olvasmány, egy kis tinithriller, töltelékrész, viszont sorozatbefejezőnek kevés, és jelen pillanatban úgy néz ki, hogy nem lesz több rész hozzá. Akik az első részt szerették, ha nem várnak sokat, élvezhetik talán ugyanúgy, de szerintem egy fokkal gyengébbre sikerült most a történet, mindenesetre egy délutánra tökéletes kis olvasmány.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: -

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Balzer + Bray

Kiadás dátuma: 2013. március 26.

Oldalszám: 272 oldal

Victoria Schwab: Az archívum

2013. április 11., csütörtök

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: Az archívum 1. része.

Úgy általában az egészről: Mackenzie képes a múltat és az emlékeket olvasni, mintha régi, néma filmeket nézne. E miatt kerülhetett be az Archívumi dolgozók közé, ahol a nagyapja is dolgozott, és miután ő meghal, Macnek kell folytatnia a munkát, ami abból áll, hogy a megtébolyodott és felébredt holtakat, vagyis Történeteket visszavigye a helyükre. Bár a Történetek, amiket le kell szállítania, nem igazán emberek, csak az élők emlékeinek feljegyzése, mégis könnyű ezt elfelejteni, mert leginkább szellemekre hasonlítanak.
Mackenzie jó a munkájában, de nem csak ezzel és a munkával járó állandó hazugságokkal kell megküzdenie, ugyanis egy éve elvesztette a kisöccsét, és a családja azóta gyászba burkolózik és szétesőben félben van. Ezért a szülei úgy döntenek, hogy egy új kezdet jót tenne nekik, elköltöznek egy régi hotelből átalakított házba, ami hiába gyönyörű, de tele van emlékekkel, amit Mac el tud olvasni, és pont az ő lakásukban gyilkoltak meg ki tudja hány évvel ezelőtt egy lányt. Ezzel együtt pedig vagy háromszor több munkája van az elkóborolt holtakkal. Vajon véletlen egybeesés vagy valami nagyobb összeesküvés húzódik meg a háttérben?

Ez az a könyv, amiről megint mindenhonnan túl jókat hallottam, és bár érdekelt a holtak emlékeinek könyvtárban való feljegyzése miatt, így mégis féltem, hogy nem lesz olyan ütős és egyedi, ahogy minden kritika sugallta. De nem kellett csalódnom a könyvben, és végre a sok sablonos ifjúsági regény között megint sikerült olyat találnom, ami bemutatja, hogy attól, hogy még valami tinédzsereknek íródik, nem kell együgyűnek lennie. Az archívum minden, amit szeretnék látni egy ifjúsági fantasyban.

Abban rejlik a könyv varázsa, hogy egyszerre egyensúlyoz komoly témával, kísérteties hangulattal és a könnyed, ifjúsági romantikával és humorral. Az archívum olyan maga, mint a helyszín, ahol játszódik, egy régi, múlttal rendelkező, egykor csodálatos hotel. Minden sarkában meglepetés, rejtély, és hiába van tele élettel, mégis körbelengi egy kísérteties hangulat is, meghúzódik a sok mosoly mögött a fájdalom, a halál és a gyász.

A történet maga három szálon fut, egyrészt látjuk, ahogyan Mac küzd az öccse elvesztésével és megpróbál tovább lépni és elfogadni azt, amit lehetetlen, hogy meghalt a testvére 10 évesen. Ráadásul ezt nehezíti, hogy tud az Archívumról, ahol a testvére emlékeinek feljegyzését tárolják, de nem nyúlhat hozzá, és hogy bármilyen tárgyat tud olvasni, amikben emlékek rejtőznek, így még nehezebb elbúcsúznia a testvérétől. A másik szálon az átlagos Archívumi munkát látjuk, ami kellemes akció jeleneteket biztosít, és itt is folyik nyomozás. Noha a nagy csattanót kitaláltam előre, még így sem éreztem erőltetettnek, és ugyanúgy lekötött minden apró nyom, amit Mac talált.

A harmadik szál pedig a nyomozás, amibe Mac maga kezd bele. Ki kell emelnem azt a hangulatot, amit a könyv árasztott. Nem mondanám, hogy félelmetes, de libabőröztem tőle mégis, amikor Mac a hajdani hotelt járta a régi gyilkosságot kutatva, mert valahol én mindig is szerettem az olyan épületeket, amiknek múltja van, és nem lehet tudni, pontosan mi történt. Jó és rossz emlékek húzódhatnak meg a régmúlt szépségének lepusztult falai között, és olyan jó érzés ezeket felfedezni és elmerülni a múltban, az Archívum pedig pont ezt az érdekes légkört teremti meg.

Ezek mellett pedig a világ, amit elénk tár varázslatos és kísérteties egyben, ötletesen használja a kulcsok és az ajtók mitológiáját, és a túlvilág (az Archívum) és az itteni világ közötti tér, a Sikátor kellemesen borzongatóra sikerült.

Noha alapjában véve szomorú hangulat járja át a könyvet, mert a gyász és az élet-halál kérdés központi téma, mégis könnyed olvasmány is, hiába voltak érzelmileg kifacsaró részek, ahol úgy sírtam, mint egy kis gyerek, mégis Schwab jól bánik a humorral, a főszereplő szarkasztikus narrációján jókat nevettem. A tipikus ifjúsági romantikus elemek is fellelhetőek (új, rejtélyes fiú), viszont az írónő annyira jól játszik velük, hogy ezekkel csak egy kis derűt és életet vitt a történetbe. Sokan már felnyöghetnek, hogy igen, itt is van egy kialakulófélben lévő szerelmi háromszög, de ez a jobban megírt fajtából való és a romantika csak a karakterekhez ad hozzá, és nincs előtérben, pont, ahogy én szeretem. Az egyik romantikus szál a főhősnek abban segít, hogy helyesen dolgozza fel a gyászt, és jöjjön rá szép lassan, hogy van még miért élnie és lehet jobb az élet, a másik romantikus szál pedig ennek pont az ellenkezője, és azt jelképezi, amikor az ember menekül a problémái elől.

És valahol ezért is olyan jó könyv ez, mert mindennek van mondanivalója a könyvben, az összes fantasy elem képvisel valamit. Ahogyan Mac nyomozni kezd, hogy lezárja azt a régi gyilkosságot, ami a hotelben történt, úgy próbálja meg a saját öccsének halálát feldolgozni és lezárást keresni. Az egész mindenki emléket hagy tárgyakon elem pedig könnyűszerrel visszavezethető arra a mondanivalóra, hogy mindenki tényleg megérinti a környezetét és az embereket, és hagy maga mögött valamit.

Az egész könyv az emlékek körül forog, akár arról legyen szó, hogy a rossz dolgokat mennyire könnyen le tudjuk tagadni, még ha nem is ez az egészséges feldolgozás módja, sokszor a már halott emberekről megőrzött emlékekről. Az egész Archívum és hogy az ott dolgozók mennyire közel állnak a halottakhoz, de közben hazudnak a családjuknak a munkájukról és a lényük egy nagyon jelentős darabjáról, azt az állapotot festi fel, amikor a gyásszal küzd az ember, és valahogy a halál jelenléte körbelengi a mindennapokat. Többféle gyászt is látunk a könyvben, hiszen több karakter vesztett el családtagot: A főhős nemcsak az öccse erőszakos halálával küzd, és hogy nem kapták el a tettest, de a nagyapját is elvesztette, habár az öregkor miatt, és Schwab bemutatja, hogy mennyire más ez a két fajta gyász, de mégis ugyanolyan fájdalmas. Ezt csak tetézi azzal, hogy a könyv fele visszaemlékezés arra, amikor a főhőst a nagyapja kiképezte Archívumi munkára, az emlékek pedig közvetlen stílusban íródtak, mintha a főhős a nagyapjának mesélné vissza őket. Az pedig, hogy ezek az emlékek mennyire kapcsolódnak éppen a jelenhez, azt mutatja, hogy mennyire átitatja egy személy jelenléte az ember életét, még ha az adott személy már rég meg is halt. Hogy mennyire velünk élnek tovább, akiket elvesztettünk. A háttérben más karakterrel látjuk a gyász romboló erejét is, hogy milyen, amikor nem tudjuk feldolgozni és kiteszi az egész életünket.

Az Archívum remek ifjúsági fantasy, a már megszokott elemeket ötvözi valami ridegen valóssal és szomorkással, és ettől lesz igazán kellemes olvasmány. Kortól függetlenül ajánlanám bárkinek, én nagyon várom a folytatást.

A kötetet és a lehetőséget, hogy megjelenés előtt olvashattam, köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Kedvenc karakter: Mac, Owen, Roland

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló, a karakterek, a világ, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kiadás dátuma: 2013. április 18.

Oldalszám: 272 oldal

Cassandra Clare: Clockwork Princess (A hercegnő)

2013. április 6., szombat

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare-t a fanfictionjei óta szeretem.
Sorozat: A Pokoli szerkeszetek trilógia 3. része.
A MAGYAR MEGJELENÉSRŐL SEMMIT NEM TUDOK, KÉRLEK SZÉPEN, A KIADÓT KÉRDEZZÉTEK!

Úgy általában az egészről: 
Miután Mortmain már jó ideje eltűnt és nem mutatkozik sehol, a londoni Árnyvadászok nyugodtan élik életüket, Jem és Tessa esküvőjére készülve. Igen ám, de a Lightwoodék apja Mortmainnek hála démoni kukaccá változik és komótosan elkezdi felfalni a szolgálókat, így az Árnyvadászoknak rá kell jönniük, hogy talán még leselkedik rájuk veszély. Ezt a helyzetet kihasználva Wayland konzul el akarja tüntetni Charlotte-ot a vezető pozícióból és Jemnek pedig elfogy az összes gyógyszere. Jajj, mi lesz most?

Úgy érzem, hogy ezt a véleményemet egy kis magyarázattal kell kezdeni. Cassandra Clare-t közel általános iskolás korom óta olvasok, ami nagyon régen volt (10 éve), tehát gyakorlatilag az írásaival együtt nőttem fel, és valahol ezért szeretem, mert annyi kellemes pillanatot nyújtott a gyerekkorom közben. Nem szeretnék beszélni Clare botrányairól, amitől őt, mint személyt már nem tudom szeretni, mert igenis olyan dolgokat tett, amit senkinek nem kéne, de ez, mint eddig, sem befolyásolt az értékeléseimben, mert a könyveit tudtam élvezni, de tudom, hogy mivel Clare mostanában megint folytatta a bonyodalmakkal teli netes életét, ezért meg fogom kapni, hogy igazságszolgáltatásként értékeltem lefelé ezt a könyvet, pedig nem.

Egyszerűen úgy érzem, hogy Clare-nek új dologba kéne vágnia, mert nagyon érződik az erőltetettség ezen a köteten, az egész olvasása közben azt éreztem, hogy nem is igazán fektetett ebbe energiát, hiszen mindegy mit ír, abból bestseller lesz. Jelenlegi állás szerint MÉG 9 KÖTET LESZ az Árnyvadászok világában, ennek a sorozatnak a spin-off/folytatása, a Végzet Ereklyéi spin-off/folytatása és még egy trilógia. Szeretném remélni, hogy Clare új formulákat fog alkotni, és nem ugyanazok a helyzetek lesznek, de eddig csalódnom kellett benne, és az Üvegváros óta én azt érzem, hogy egyre jobban elkapkodja a könyveit, és egyre több probléma van vele.

Azért szerettem Clare-t, azért olvasok Clare-t, mert az izgalom, a rejtély-nyomozás, a romantika és a humor kellően keveredett a történeteiben, és úgy tudtam magam érezni, mintha egy hullámvasúton ülnék, ahol sírok az egyik percben, nevetek a másikban, és kifacsarta az érzelmeimet, miközben teljesen kikapcsolt és ott éreztem magam abban a világban, amit teremtett. Itt, a Clockwork Princessben ebből semmi nincs meg, és hogy ha tippelnem kéne, Clare legelső könyvének mondanám, annyira gyenge lett.

Egyszerűen jobb szó nincs erre a kötetre, mint aránytalan, a humor-romantika-izgalom egyveleg érzékeny egyensúlya felborult, és csak a romantika van előtérben semmi más. És ezért lehet, hogy a romantika rajongói értékelni fogják, de én nem tudtam, főleg, hogy maga az érzelmi szál is nekem üresnek hatott. Tudom, hogy külföldön a szerelmi háromszög megoldását utálták sokan, nekem az az egy dolog tetszett, de annyira üresek voltak a karakterek, annyira nem jött át az a nagy szerelem, hogy csak a vállamat tudtam vonogatni olvasás közben. Ehhez az is hozzájárul, hogy mind a három főhősünk ellenszenves lett, bár Tessa nem annyira, mint a két fiú, és a rémes, oltárian giccses mondatok, amik a szereplők száját hagyják el. Clare szeretett mindig is szóvirágokban beszélni, tudom, hogy vannak gyönyörű szerelmi vallomások a könyveiben, de ezek… nekem túl nyálasak és hihetetlenek voltak. („A szívem darabjaiból alkotott láthatatlan úton fogsz sétálni.”)

A három főhősnek voltak olyan pillanatai, amitől a hajamat téptem: Tessa, akinek épp szerelmet vallanak és okos nő, olvasott nő, egy egyszerű mondatot/hasonlatot nem ért meg („Tessa, te érted a szívem zenéjét.”), amire Jemnek el kell magyaráznia, hogy az olvasó még tovább gyönyörködhessen Jem érzékeny zenét produkáló szívében, és a daloló szerelemben, ami kettejük között van. Will az, akiről tudjuk, hogy azt hitte, meg van átkozva (ami annyira béna és suta cselekményelem, hogy még mindig nem léptem túl rajta), ezért mindenkivel bunkó volt, nehogy meghaljanak. Nos, igen ám, de már nyugodtan szerethetne mindenkit, és mégis állandóan a régi Will, ellökve magától a húgát, amire Tessa a védelmébe kel, hogy hát, nem tudja levetkőzni a régi szokásait, és ha bármit is csinál, bármennyire bunkó, Willt akkor is imádni kell, mert „ha szeret, akkor annál jobban úgy tesz, mintha utálna,” és ez jó. Későbbiekben is Tessa kéri Willt, hogy legyen olyan bunkó, mint eddig, mert az a Will a normális Will. Értem én, hogy azt akarja kifejezni, hogy nem kell tökéletes úriembernek lennie, de Clare mellélő ezzel is, mert piedesztálra állítja Willt, hogy nyálazzuk körbe, és ő nem kíván ám karakterfejlődést, mert ő így tökéletes. Jem pedig élete legnagyobb hülyeségét követi el, amitől rosszabbodik az állapota, (ergo eldobja az életét), mert nem akarta, hogy Tessa azt higgye, azért van rosszul, mert Tessa nem szereti eléggé. (Ekkora logika van az egészben, igen.)

Ha ez nem lenne elég, hogy a szereplők össze-vissza szenvednek és hibát hibára halmoznak (amiknek nincs következménye ám, és nem hibának van feltüntetve), ott van az, hogy nekünk ezt a hármas szenvedését és Will átkát meg Jem betegségét kell hallgatni hatszáz oldalon át. Állandóan, ismételve, ugyanazokat a monológokat olvassuk, és bevallom, nekem egyszer is elég lett volna. De a főhármasunk mellett van még Sophie, Cecily és Charlotte romantikus szála, ha esetleg nem lett volna elég a tipródás a főszálon. Itt sem éreztem az érzelmi mélységet, aminek van egy nagy oka: Nem elég, hogy ezeket a gyönyörű mondatokat kellett olvasnom, amitől a rózsaszín vödrömet kerestem, amibe visszaengedhettem volna az ebédemet, de Clare iszonyatosan nem figyelt a többi érzelemre. Lenne itt gyász és egyéb negatív érzelmek, hiszen a Lightwoodék apja meghalt, Tessa testvére meghalt, Sophie-t anno molesztálták, Will elvesztette az egész családját az átok miatt és ha akarná visszakaphatná őket, de ehelyett az összes karakter fejében csak a ROMANTIKA van, semmi más. És így nekem teljesen egyoldalúak voltak, nem csak a történet fókuszált a vidám, mindent meggyógyító szerelemre, de úgy tűnt, egy karakter sem lát tovább a rózsaszín álomnál. Ezek felett pedig olyan üzenete van a rosszul megfogalmazott mondatok miatt, hogy soha senkiért nem aggódsz, csak ha szerelmes vagy belé (vagy családtag), mert Sophie nem lehet szomorú azért, mert Jem haldoklik, mert már nem szerelmes belé. Oké.

Ami miatt még olvasom Clare-t, az a történet lenne, mert szeretem a kalandozós, folyton pörgő nyomozását és bevallom, én vártam bármiféle cselekményt Mortmainnel kapcsolatban. Ez teljesen elmaradt, ugyanis 240 oldalon nem történik semmi, csak ez a romantikus szenvedés és egy kis démonkukacos jelenet (ami nevetséges már önmagában leírva is), és ezek után van 2 oldalnyi cselekmény, majd 200 oldal lovagolás szép, füves tájakon. Nem akció, nem kalandozás, szimpla helykitöltés. Olyannyira nem tudott Clare mihez kezdeni és annyi felesleges más nézőpontos jelenet volt benne, hogy még egy szatír is megjelenik két oldal erejéig. Nagyon rövid, szinte semmilyen csatajelenet után pedig, 120 oldalnyi levezetés és bálozás van, és olyan Harry Potter-féle epilógus (azaz jó sok évvel a könyv után, kölykökkel).

Ezek mellett persze ismét előkerülnek a jól ismert hasonlóságok, ami miatt említettem, hogy Clare-en látszik, hogy kezd kifogyni az ötletekből. Az egésznek egy kis Végzet Ereklyéi beütése van a „gonosz az apám, mit tegyek” témával és azzal ahogyan megoldja a nem éppen akciódús végső jelenetet. Amiért igazán haragszom, az nem csak a régi, botrányokat kavart rajongói írásából való másolás (mert ezzel csak az a baj, hogy tudtam mi fog történni), hanem hogy ahogyan összekötötte a két sorozatát, nekem elrontotta a Csontváros élményét is. Nevetségesnek hatott így Valentine terve, Jace és Clary sebhelye és még folytathatnám. Így sajnos azt kívánom, bárcsak ez a rész ne született volna meg.

Amiért szerintem a regény önmagában sem állja meg a helyét, számomra még romantikus regénynek sem az az, hogy nem tudtam komolyan venni. Sokan mondják, hogy a Pokoli szerkezetek trilógia azért nem olyan humoros, mert ez komoly hangulatú regény, hiszen London meg eső, de mégis szerintem a Végzet Ereklyéi első három részében ezt tudta kezelni Clare, itt pedig nem. Nem elég, hogy humor annyi nincs benne, ami van, az is olyan erőltetett, és pont a véresen komoly jelenetek szúrja el vele, és innentől kezdve, a fülszövegben beharangozott veszélyen csak nevetni tudtam.

Amikor valakit megfenyegetnek a könyvben, ami nem olyan izgalmas, mint hangzik, és az életével játszik, megint Clare a rajongói írásához nyúl, amikor ott egy éles helyzetet iszonyatosan vicces és oda nem illő levéllel hárított el. Míg a fanfictionjébe az oda illett, itt ezen meghökkentem. Az életük a tét, valakinek kémkednie kell Charlotte-on (felteszem, erre utalna az árulás a fülszövegben) és erre írnak Charlotte kalapjairól… Eleve azért vállalja el az illető a kémkedést, mert különben éhen halhat, erre itt van ez… Arról ne is beszéljünk, hogy a tökéletes Willünk olyan rémes humorral rendelkezik, hogy egy gyászolónak a halott apjáról beszél gusztustalan vicceket, de higgyük el, hogy ő megváltozott és ez a tökéletes viselkedés.

Ami még nagyon rosszul érintett, azok a kizökkentően idióta mondatok komolynak szánt jelenetek közben:

Halk sercegő hang hallatszott, mintha szalonna sülne a serpenyőben.” Ez egy csatajelenet leírása.
A levágott feje úgy gurult odébb, mint egy teniszlabda.
De az alakja csodálatos volt, mint Michelangelo Dávidjának formája és vonalai.

De ezeken kívül akadnak logikai bakik is, ami pont elrontja azt a kevés cselekményt, ami történne. Eleve nem értem Mortmain tervét, amit nem részleteznék, de annyira erőltetettnek hatott az egész, bár ezen még át tudtam siklani. Van egy olyan szereplőnk, aki halhatatlan és eredendően jó, őt bezárják pár évre (maximum talán 50), mire kijelenti, hogy elfelejtette már milyen a világ. MIKOR TÖBB EZER ÉVES! Mit számít az a pár évtized… Az egyetlen drámai halált, amit meg lehetett jósolni, úgy játssza el Clare, hogy a szereplő kijelenti, hogy „Hátba szúrtak, érzem, hogy megsebezte a szívemet, senki nem segíthet rajtam,” de beszél még egy fél órát. És a legértelmetlenebb dolog a fentebb említett kémes sztori vonalon van, mikor elviszi az éppen aktuális rosszfiú zsarolni a kémjelöltet, az a fedő sztori, hogy elvitték őket a Csontvárosba kihallgatni. Kérdem én, a Néma Testvérek, akik állandóan ott lebzselnek az Árnyvadászoknál, azok nem mondanának ennek ellent? De. Na, ennyi energia lett a történetbe fektetve, és ezért vagyok dühös a könyvre.

Elvarr minden szálat Clare, de igazából elkapkodott és összecsapott regény ez, ami csakis és kizárólag a romantikára összpontosít szenvedősen, „én szeretlek!-te szeretsz?-hogy szerethetsz?” unalmas és ismétlődő párbeszédekkel és végtelenül romantikus, rózsaszín cukormázzal. Persze, aki romantika rajongó szeretni fogja, de aki történetre és démonokra vágyik, az nem biztos.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: nem történik semmi, logikai bakik, rózsaszín romantika

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McElderry Books

Kiadás dátuma: 2013. március 19.

Oldalszám: 592 oldal

Lauren Oliver: Requiem (Rekviem)

2013. április 2., kedd

Hogy akadtam rá: Lauren Oliverrel a Mielőtt elmegyek trailere óta szemezek, ez a könyvsorozata előbb került a mancsomba.
Sorozat: A Delírium trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Miután a lázadók egy csoportja kiszabadította Julian Finemant, a Delírium-mentes Amerikáért mozgalom fő szimbólumát, nem tudják hogyan tovább. Van, aki az ígéret földjére akar menni, egy menekülttáborba, ahol sokan gyűltek össze, van, aki minél messzebb akar lenni a városoktól az erdőbe menekülve. De Lenának ennél nagyobb problémája van: kiderült, hogy az első szerelme, Alex életben van, de Lena már beleszeretett Julianbe is. Alex ezt úgy kezeli, hogy kijelenti, végig hazudott a lánynak az érzelmeiről, Lena pedig összeomlik és Julian karjaiba veti magát, miközben folyton sír. Eközben Hana, Lena régi legjobb barátnője, már átesett a heves érzelmeket eltüntető műtéten, és épp az esküvőjére készül a leendő portlandi polgármesterrel, de mégis furcsa mód, mikor meglátja Lena unokatestvérét, nem tudja kiverni a fejéből a múltat, pedig ez lenne a műtét lényege, hogy újrakezdhessen mindent tisztán és könnyedén.
Sokat vártam ettől a könyvtől, mert Lauren Oliver a kedvenc íróim egyike, és imádtam a Delírium sorozatot, még ha nem is egy történetközpontú disztópia volt, akadt mondanivalója és az írás gyönyörű. Míg az írás megmaradt, kb. az az egyetlen, ami felismerhetően Oliveres, de a többit nem tudtam hova tenni. Ekkora csalódásban már rég volt részem, talán Ally Condie regényeinél, de ott már a 2. részben kiütköztek a hibák, de itt… Egyszerűen ez a könyv olyan hatást kelt, mintha Oliver összekevert volna betűtésztáját a paradicsomlevesében, és lejegyzetelte volna, amit véletlenszerűen így kapott, erre a regényre nem látok jobb magyarázatot. Míg az előző kötetekben az érzelmeket remekül ábrázolta, itt pont ez kergetett őrületbe, és minden hiányzott belőle, ami eddig megvolt benne.

Oliver ismét változtatott a könyv felépítés: most két nézőpontunk van (Lenáé és Hanáé), két párhuzamos történet. És az előző részben sem értettem teljesen, minek két szál, ott legalább Lenáé volt mindkettő, és sikerült úgy megoldania az írónőnek, hogy összefüggő és folyton izgalmas legyen, itt viszont ez nem sikerült, és itt is vérzik el a könyv nagyon. A két szál nem egészíti ki egymást, nem állít kontrasztba semmit, nem ad a történethez semmit, egyszerűen az az egy jelenet, ahol összefutnak a szereplők, teljesen értelmes lett volna csak Lena szemszögből is, ezért úgy érzem, hogy Oliver nem tudott 400 oldalt megírni Lenáról, így hozzácsapott egy érdemtelen 200 oldalt Hanáról.

Mégis, bár tényleg felesleges Hana szemszöge, az volt az egyetlen, ahol valamit láttam a régi Oliverből, de azt is csak nagyon nagy vonalakban. Hana oldalával bemutatja, hogy a városokban is szegénység van, megszorítások szükségesek és hogy nem olyan tiszta és szép az élet, mint ahogy azt megpróbálják elhitetni a lakosokkal. Hana a jelképe a Delírium-mentes Amerikának most, hogy férjhez fog menni a leendő polgármesterhez, ezért a tipikus „befogja a száját-nem kézdez-bólogat” díszfeleség szerepét várnák el tőle, ami ha Oliver mélyebben elmerülne benne, érdekes lenne, de ezt is csak érinti. Hanának nem kell manővereznie a férjével, nem használta ki az itt rejlő potenciát Oliver, és az egész inkább csak belső monológokból és Lenára való visszaemlékezésekből állt, semmi másból.

Hana meghatározott szerepe szólhatna arról, hogy mennyire skatulyába zárja őket az állam, mennyire megszabják, mit csinálhatnak, de a hangsúly nem volt annyira ezen, hogy elborzadjak tőle, mint más disztópiás regényekben. De azért akadt valami mondanivaló mégis itt: Hana érzelemmentes állapota érdekes bepillantást nyújtott a műtéten átesettek elméjébe és világszemléletébe, ugyanakkor szimbolikusan ez azt a fajta felnövést jelképezi, amikor elveszítjük önmagunkat, elveszünk valahol a folyamat közben, és nem azok leszünk, akik szerettünk volna. Megszürkülünk, kifakulunk, és nem is értjük, gyerekként, tinédzserként ugyan mit láttunk a világban. És ezzel és a sok visszaemlékezéssel a múlttal való küzdelmet szeretné boncolgatni Oliver. A hangsúly azon van, hogy csak szeretné, mert az értelmetlen ruhavásárlások és sétálgatások között elveszik minden mondanivaló.

Míg Hana oldalán látjuk, hogy az érzelmek elfojtása (ami nem feltétlen kell, hogy disztópikus elem legyen, egyszerűen arról is szólhat, amikor az emberek nem foglalkoznak az érzéseikkel és kikerülik őket, elfojtják azokat egyfajta védelmi rendszerként) nem egyenlő azzal, hogy könnyen megy minden és egyszerű kiismerni az embereket, hiszen ugyanúgy hazudnak, sőt több a szociopata, addig Lena minden áron azt akarja bebizonyítani, hogy érzelmek nélkül könnyebb. Itt található az egyetlen összekötő pont a két szál között, de ez is annyira gyenge, hogy nem tudtam értékelni, ugyanis Lena szála idegesítő, nincs rá jobb szó.

A mi megkeményedett szereplőnkből, aki egész életképes volt a második részben egy sírós, hisztizős drámakirálynő lett, és sikerült megutálnom. Lena szála abszolút nem szól semmiről, minthogy van Alex és van Julian és mindkettő helyes és Lena nem tud dönteni. Nincsenek lázadást elősegítő tervek, nincs nyomozás, akció, kaland. Sétálnak jobbra-balra, és bármikor valami baj éri őket (nincs vizük, szomjhalál szélén állnak, meghaltak a barátaik, épp ég körülöttük az erdő), Lena leáll sírni. Azt gyászolja, hogy meghaltak páran? Összetörik, mert nehéz az erdőben élni és harcolni? NEM! Azért sír, mert Alex nem öleli meg, mert Alex segít egy másik lánynak, mert Alex nem akarja megcsókolni, miközben Julian karjaiban sír. MI? MI TÖRTÉNT ITT?

Az egész romantika idegesítő, pedig az előző két rész alapján azt hittem, Lauren Oliver lesz az, aki a szerelmi háromszöggel érdekesen és érzelmesen és jól bánik. Hát nem. Alex szappanoperába illően egyik percben kijelenti, hogy azért nem adta fel az életét, mert hitt Lenában és látja majd valamikor, erre, mikor Lena elmondja, hogy nem tudott a fájdalommal továbbélni és el kellett engednie Alexet, a fiú első reakciója: ÁTVERTELEK! SOSEM SZERETTELEK! Még ha rosszul is esne nekünk egy ilyen mondat, látja még a vak is, hogy Alex csak védekezésből mondja ezt, és Lena pedig képes komolyan ezt hinni, majd a legkritikusabb pillanatokban ezen sírni. Tényleg nem akkor, amikor csak menetelnek az erdőben, hanem bármikor, mikor épp halnak a többiek, rendszerint levág egy „engem miért nem szeret Alex” hisztit, és ettől úgy éreztem, hogy Lena teljesen visszafejlődött. Lehet, hogy Oliver azt akarja bemutatni, mennyire fáj az első szerelem, de ezt lehetett volna szebben és logikusabban.

Lena azt hiszi, körülötte forog a világ, ugyanis van egy új lány, aki annyira szép, hogy még a neve is Coral, és Alex neki segít, mert Coral elvesztette a családját és mindenkit, akit valaha ismert, Lena pedig többször meg akarja ölni Coralt, mondván túl szép, meg Alexet akarja. Kérem szépen ez az, ami nevetséges és idegesítően hülye üzenet az olvasóknak. Tudom, hogy itt Lena hibáit akarta bemutatni Oliver, és oké, hogy féltékenységből kívánhat rosszat az ember, de hagyni, hogy éhen haljon valaki? Pisztolyt fogni rá pusztán azért, mert a fiú pólóját viseli? 

De Coral, bármennyire is nem szimpatikusnak kéne látnunk, kb. az egyetlen ész a csapatban. Egy elég öngyilkos típusú küldetést megkérdőjelez (mégis segít ám), erre Lena leszidja, hogy legyen már tartása és legyen lázadó, DE Lena az egész könyvben vissza akar menni a városba, hogy ott élhessen, mert ott fürödhet, nincs büdösek között, és nem kell folyton küzdenie. Tudom, hogy Oliver a könnyű megoldásokat akarta csábítónak felfesteni, hogy az akart lenni, hogy Lena szeretne pihenni és boldogan élni, és néha elgondolkozik azon, hogy feladná a kényelemért a szabadságát, de itt jön a nagy DE. Lena átesett egy jellemfejlődésen az első két részben és ez a kötet ezt nem veszi figyelembe, Lena tehetetlen és hibát hibára halmoz, mert Ő LUSTA. Nagyon sok ifjúsági regényben van érzékletesen felfestve a főhősök dilemmája, hogy nehéz hősnek lenni, de hát ezért ők a főszereplők, mert fejlődnek, küzdenek, kiállnak valamiért. És ez ebben a könyvben egyáltalán nincs meg.

Ezek mellett Lena a két pasiját is teljesen elnyomja, és személy szerint úgy láttam, hogy ez minden, csak nem normális romantika. Alex, ha megbántja, mert épp máshoz beszél, Lena rendszerint megy Julian ágyába sírni, de Juliant utálja, mert városból való, nem igazi lázadó. (Most gondolkozzunk el azon, hogy Lena is városból való és ő sem akar lázadni, csak aludni és csókolózni…) Aztán amikor Julian vállalkozik feladatokra, leminősíti, hogy ugyan már, te ehhez béna vagy, kritizálja Juliant, sőt, még szégyelli is Juliant, pedig a fiúnak remek ötletei vannak. (Kivétel, mikor Oliver olyan mondatot ad a szájába, hogy teljesen ellentétes az eddigi karakterével és tudásával.) Alexszel ezzel szemben elvárja, hogy ne szeressen mást, mert ő Lena, ha őt nem szereti, akkor senkit se. Egész életében csak nézzen rá mindenki és imádja őt mindenki. (Igen, itt már előkaptam a hányós vödrömet.) A két igazán kiemelkedő jelenet: mikor Lena azt hiszi, hogy mikor Alex vigasztalja Coralt, akkor Corallal arról beszél a fiú, hogy Lena milyen szép (!), és amikor épp megmenekültek valahonnan Alex Coral felé nyúl, Julian Lena felé, Lena mégis azt hiszi, mindkét pasi őt akarja.

Ezek mellett ott vannak a kedves logikai bakik, amit most semmi nem kárpótolt a történetből:
- Lena megdob kaviccsal egy óriási, éhes medvét. A medve megijed tőle. (Én ezt ki nem próbálnám.)
- Amikor látják, hogy egy házba valószínűleg betörtek és lopakodni kéne, akkor simán kinyitják az ajtót, hangosan beszélve és elé állva, de előhúzzák a fegyverüket öt perccel később, hátha van ott még valaki. (Mázlijuk, hogy nem álltak az ajtó másik oldalán, különben rég halott lenne mindenki.)
- A katonákat nem képzik ki közelharcra, csak repülővezetésre. Nyilván azért szoktak fegyvert is viselni, sőt ezért szoktak lecsapni emberekre, mert nem tudnak harcolni.
- A tankok elől úgy bújnak el, hogy a hullák alá bújnak, így nyilván, ha a tankok átmennek rajtuk, az nem fáj.

Ami a legjobban zavart, az a vége. Nekem semmi gondom azzal, ha van egy-két nyitott szál, ahol az olvasó maga dönti el, hogy jót akar a karakternek, vagy nem. Van, ahol ez iszonyatos érzelmi hatást válthat ki az olvasóból, ahol direkt olyan zavaros a leírás, hogy nem tudjuk elsőre eldönteni, ki halt meg. Van, ahol nem minden mellékszereplőről tudjuk, hogy él-e, mert eltűnt, ezzel is keserédes hatást varázsolva, vagy éppen reménytelit az olvasótól függően. Van, hogy a gonoszt nem győzik le teljesen, de két dolog mindig megtörténik: volt értelme a könyvnek, volt célja, tehát a történetívünk lezárt, van megoldása, és fejlődtek a karakterek. ITT NINCS SEMMI! AZ ÉGADTA VILÁGON SEMMI! Nem elég, hogy a végén behozott erőltetett, hihetetlen véletlennel egy szereplőt, ami szintén azt az érzést keltette, hogy csak összedobta az egészet és nem is erőlködött vele Oliver, de nem zár le semmit. Eleve nem történik az egész részben semmi, az utolsó 40 oldalon egy kisebb valamit szervez a lázadás, de csak Portland ellen, ez lenne maximum a nagybetűs Lázadás kezdete (amiről szólnia kéne a könyvnek), és ezt a szálat se zárja le az írónő, mondat közben van vége az egésznek. Nem derül ki, hogy Hana mihez kezd, mi lesz az ő történetének a megoldása, nem tudjuk meg, hogy Lena meghal-e, nem tudjuk, hogy kit választ Lena a szerelmi háromszögből, semmi. Egyszerűen csak vége van mindenféle lezárás és tanulság nélkül, a lehető legrosszabb könyv és sorozat vég, amit olvastam.

Összességében ez a példa, hogyan nem szabad írni befejező kötetet. Nevetségesen üres, irritáló szereplőkkel és romantikával, és úgy érzem, hogy most jót röhögnek rajtam, mert el tudtak adni nekem három könyvet, ami voltaképp nem szól semmiről, és még csak nem is jó. Szóval, aki most kezdené a sorozatot, az fusson az ellentétes irányba.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a vége, nem történik semmi, a romantika

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2013. március 5.

Oldalszám: 432 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.