Ugrás a fő tartalomra

Cassandra Clare: Clockwork Princess (A hercegnő)

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare-t a fanfictionjei óta szeretem.
Sorozat: A Pokoli szerkeszetek trilógia 3. része.
A MAGYAR MEGJELENÉSRŐL SEMMIT NEM TUDOK, KÉRLEK SZÉPEN, A KIADÓT KÉRDEZZÉTEK!

Úgy általában az egészről: 
Miután Mortmain már jó ideje eltűnt és nem mutatkozik sehol, a londoni Árnyvadászok nyugodtan élik életüket, Jem és Tessa esküvőjére készülve. Igen ám, de a Lightwoodék apja Mortmainnek hála démoni kukaccá változik és komótosan elkezdi felfalni a szolgálókat, így az Árnyvadászoknak rá kell jönniük, hogy talán még leselkedik rájuk veszély. Ezt a helyzetet kihasználva Wayland konzul el akarja tüntetni Charlotte-ot a vezető pozícióból és Jemnek pedig elfogy az összes gyógyszere. Jajj, mi lesz most?

Úgy érzem, hogy ezt a véleményemet egy kis magyarázattal kell kezdeni. Cassandra Clare-t közel általános iskolás korom óta olvasok, ami nagyon régen volt (10 éve), tehát gyakorlatilag az írásaival együtt nőttem fel, és valahol ezért szeretem, mert annyi kellemes pillanatot nyújtott a gyerekkorom közben. Nem szeretnék beszélni Clare botrányairól, amitől őt, mint személyt már nem tudom szeretni, mert igenis olyan dolgokat tett, amit senkinek nem kéne, de ez, mint eddig, sem befolyásolt az értékeléseimben, mert a könyveit tudtam élvezni, de tudom, hogy mivel Clare mostanában megint folytatta a bonyodalmakkal teli netes életét, ezért meg fogom kapni, hogy igazságszolgáltatásként értékeltem lefelé ezt a könyvet, pedig nem.

Egyszerűen úgy érzem, hogy Clare-nek új dologba kéne vágnia, mert nagyon érződik az erőltetettség ezen a köteten, az egész olvasása közben azt éreztem, hogy nem is igazán fektetett ebbe energiát, hiszen mindegy mit ír, abból bestseller lesz. Jelenlegi állás szerint MÉG 9 KÖTET LESZ az Árnyvadászok világában, ennek a sorozatnak a spin-off/folytatása, a Végzet Ereklyéi spin-off/folytatása és még egy trilógia. Szeretném remélni, hogy Clare új formulákat fog alkotni, és nem ugyanazok a helyzetek lesznek, de eddig csalódnom kellett benne, és az Üvegváros óta én azt érzem, hogy egyre jobban elkapkodja a könyveit, és egyre több probléma van vele.

Azért szerettem Clare-t, azért olvasok Clare-t, mert az izgalom, a rejtély-nyomozás, a romantika és a humor kellően keveredett a történeteiben, és úgy tudtam magam érezni, mintha egy hullámvasúton ülnék, ahol sírok az egyik percben, nevetek a másikban, és kifacsarta az érzelmeimet, miközben teljesen kikapcsolt és ott éreztem magam abban a világban, amit teremtett. Itt, a Clockwork Princessben ebből semmi nincs meg, és hogy ha tippelnem kéne, Clare legelső könyvének mondanám, annyira gyenge lett.

Egyszerűen jobb szó nincs erre a kötetre, mint aránytalan, a humor-romantika-izgalom egyveleg érzékeny egyensúlya felborult, és csak a romantika van előtérben semmi más. És ezért lehet, hogy a romantika rajongói értékelni fogják, de én nem tudtam, főleg, hogy maga az érzelmi szál is nekem üresnek hatott. Tudom, hogy külföldön a szerelmi háromszög megoldását utálták sokan, nekem az az egy dolog tetszett, de annyira üresek voltak a karakterek, annyira nem jött át az a nagy szerelem, hogy csak a vállamat tudtam vonogatni olvasás közben. Ehhez az is hozzájárul, hogy mind a három főhősünk ellenszenves lett, bár Tessa nem annyira, mint a két fiú, és a rémes, oltárian giccses mondatok, amik a szereplők száját hagyják el. Clare szeretett mindig is szóvirágokban beszélni, tudom, hogy vannak gyönyörű szerelmi vallomások a könyveiben, de ezek… nekem túl nyálasak és hihetetlenek voltak. („A szívem darabjaiból alkotott láthatatlan úton fogsz sétálni.”)

A három főhősnek voltak olyan pillanatai, amitől a hajamat téptem: Tessa, akinek épp szerelmet vallanak és okos nő, olvasott nő, egy egyszerű mondatot/hasonlatot nem ért meg („Tessa, te érted a szívem zenéjét.”), amire Jemnek el kell magyaráznia, hogy az olvasó még tovább gyönyörködhessen Jem érzékeny zenét produkáló szívében, és a daloló szerelemben, ami kettejük között van. Will az, akiről tudjuk, hogy azt hitte, meg van átkozva (ami annyira béna és suta cselekményelem, hogy még mindig nem léptem túl rajta), ezért mindenkivel bunkó volt, nehogy meghaljanak. Nos, igen ám, de már nyugodtan szerethetne mindenkit, és mégis állandóan a régi Will, ellökve magától a húgát, amire Tessa a védelmébe kel, hogy hát, nem tudja levetkőzni a régi szokásait, és ha bármit is csinál, bármennyire bunkó, Willt akkor is imádni kell, mert „ha szeret, akkor annál jobban úgy tesz, mintha utálna,” és ez jó. Későbbiekben is Tessa kéri Willt, hogy legyen olyan bunkó, mint eddig, mert az a Will a normális Will. Értem én, hogy azt akarja kifejezni, hogy nem kell tökéletes úriembernek lennie, de Clare mellélő ezzel is, mert piedesztálra állítja Willt, hogy nyálazzuk körbe, és ő nem kíván ám karakterfejlődést, mert ő így tökéletes. Jem pedig élete legnagyobb hülyeségét követi el, amitől rosszabbodik az állapota, (ergo eldobja az életét), mert nem akarta, hogy Tessa azt higgye, azért van rosszul, mert Tessa nem szereti eléggé. (Ekkora logika van az egészben, igen.)

Ha ez nem lenne elég, hogy a szereplők össze-vissza szenvednek és hibát hibára halmoznak (amiknek nincs következménye ám, és nem hibának van feltüntetve), ott van az, hogy nekünk ezt a hármas szenvedését és Will átkát meg Jem betegségét kell hallgatni hatszáz oldalon át. Állandóan, ismételve, ugyanazokat a monológokat olvassuk, és bevallom, nekem egyszer is elég lett volna. De a főhármasunk mellett van még Sophie, Cecily és Charlotte romantikus szála, ha esetleg nem lett volna elég a tipródás a főszálon. Itt sem éreztem az érzelmi mélységet, aminek van egy nagy oka: Nem elég, hogy ezeket a gyönyörű mondatokat kellett olvasnom, amitől a rózsaszín vödrömet kerestem, amibe visszaengedhettem volna az ebédemet, de Clare iszonyatosan nem figyelt a többi érzelemre. Lenne itt gyász és egyéb negatív érzelmek, hiszen a Lightwoodék apja meghalt, Tessa testvére meghalt, Sophie-t anno molesztálták, Will elvesztette az egész családját az átok miatt és ha akarná visszakaphatná őket, de ehelyett az összes karakter fejében csak a ROMANTIKA van, semmi más. És így nekem teljesen egyoldalúak voltak, nem csak a történet fókuszált a vidám, mindent meggyógyító szerelemre, de úgy tűnt, egy karakter sem lát tovább a rózsaszín álomnál. Ezek felett pedig olyan üzenete van a rosszul megfogalmazott mondatok miatt, hogy soha senkiért nem aggódsz, csak ha szerelmes vagy belé (vagy családtag), mert Sophie nem lehet szomorú azért, mert Jem haldoklik, mert már nem szerelmes belé. Oké.

Ami miatt még olvasom Clare-t, az a történet lenne, mert szeretem a kalandozós, folyton pörgő nyomozását és bevallom, én vártam bármiféle cselekményt Mortmainnel kapcsolatban. Ez teljesen elmaradt, ugyanis 240 oldalon nem történik semmi, csak ez a romantikus szenvedés és egy kis démonkukacos jelenet (ami nevetséges már önmagában leírva is), és ezek után van 2 oldalnyi cselekmény, majd 200 oldal lovagolás szép, füves tájakon. Nem akció, nem kalandozás, szimpla helykitöltés. Olyannyira nem tudott Clare mihez kezdeni és annyi felesleges más nézőpontos jelenet volt benne, hogy még egy szatír is megjelenik két oldal erejéig. Nagyon rövid, szinte semmilyen csatajelenet után pedig, 120 oldalnyi levezetés és bálozás van, és olyan Harry Potter-féle epilógus (azaz jó sok évvel a könyv után, kölykökkel).

Ezek mellett persze ismét előkerülnek a jól ismert hasonlóságok, ami miatt említettem, hogy Clare-en látszik, hogy kezd kifogyni az ötletekből. Az egésznek egy kis Végzet Ereklyéi beütése van a „gonosz az apám, mit tegyek” témával és azzal ahogyan megoldja a nem éppen akciódús végső jelenetet. Amiért igazán haragszom, az nem csak a régi, botrányokat kavart rajongói írásából való másolás (mert ezzel csak az a baj, hogy tudtam mi fog történni), hanem hogy ahogyan összekötötte a két sorozatát, nekem elrontotta a Csontváros élményét is. Nevetségesnek hatott így Valentine terve, Jace és Clary sebhelye és még folytathatnám. Így sajnos azt kívánom, bárcsak ez a rész ne született volna meg.

Amiért szerintem a regény önmagában sem állja meg a helyét, számomra még romantikus regénynek sem az az, hogy nem tudtam komolyan venni. Sokan mondják, hogy a Pokoli szerkezetek trilógia azért nem olyan humoros, mert ez komoly hangulatú regény, hiszen London meg eső, de mégis szerintem a Végzet Ereklyéi első három részében ezt tudta kezelni Clare, itt pedig nem. Nem elég, hogy humor annyi nincs benne, ami van, az is olyan erőltetett, és pont a véresen komoly jelenetek szúrja el vele, és innentől kezdve, a fülszövegben beharangozott veszélyen csak nevetni tudtam.

Amikor valakit megfenyegetnek a könyvben, ami nem olyan izgalmas, mint hangzik, és az életével játszik, megint Clare a rajongói írásához nyúl, amikor ott egy éles helyzetet iszonyatosan vicces és oda nem illő levéllel hárított el. Míg a fanfictionjébe az oda illett, itt ezen meghökkentem. Az életük a tét, valakinek kémkednie kell Charlotte-on (felteszem, erre utalna az árulás a fülszövegben) és erre írnak Charlotte kalapjairól… Eleve azért vállalja el az illető a kémkedést, mert különben éhen halhat, erre itt van ez… Arról ne is beszéljünk, hogy a tökéletes Willünk olyan rémes humorral rendelkezik, hogy egy gyászolónak a halott apjáról beszél gusztustalan vicceket, de higgyük el, hogy ő megváltozott és ez a tökéletes viselkedés.

Ami még nagyon rosszul érintett, azok a kizökkentően idióta mondatok komolynak szánt jelenetek közben:

Halk sercegő hang hallatszott, mintha szalonna sülne a serpenyőben.” Ez egy csatajelenet leírása.
A levágott feje úgy gurult odébb, mint egy teniszlabda.
De az alakja csodálatos volt, mint Michelangelo Dávidjának formája és vonalai.

De ezeken kívül akadnak logikai bakik is, ami pont elrontja azt a kevés cselekményt, ami történne. Eleve nem értem Mortmain tervét, amit nem részleteznék, de annyira erőltetettnek hatott az egész, bár ezen még át tudtam siklani. Van egy olyan szereplőnk, aki halhatatlan és eredendően jó, őt bezárják pár évre (maximum talán 50), mire kijelenti, hogy elfelejtette már milyen a világ. MIKOR TÖBB EZER ÉVES! Mit számít az a pár évtized… Az egyetlen drámai halált, amit meg lehetett jósolni, úgy játssza el Clare, hogy a szereplő kijelenti, hogy „Hátba szúrtak, érzem, hogy megsebezte a szívemet, senki nem segíthet rajtam,” de beszél még egy fél órát. És a legértelmetlenebb dolog a fentebb említett kémes sztori vonalon van, mikor elviszi az éppen aktuális rosszfiú zsarolni a kémjelöltet, az a fedő sztori, hogy elvitték őket a Csontvárosba kihallgatni. Kérdem én, a Néma Testvérek, akik állandóan ott lebzselnek az Árnyvadászoknál, azok nem mondanának ennek ellent? De. Na, ennyi energia lett a történetbe fektetve, és ezért vagyok dühös a könyvre.

Elvarr minden szálat Clare, de igazából elkapkodott és összecsapott regény ez, ami csakis és kizárólag a romantikára összpontosít szenvedősen, „én szeretlek!-te szeretsz?-hogy szerethetsz?” unalmas és ismétlődő párbeszédekkel és végtelenül romantikus, rózsaszín cukormázzal. Persze, aki romantika rajongó szeretni fogja, de aki történetre és démonokra vágyik, az nem biztos.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: nem történik semmi, logikai bakik, rózsaszín romantika

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McElderry Books

Kiadás dátuma: 2013. március 19.

Oldalszám: 592 oldal

Megjegyzések

  1. 2 hónapja megvettem a sorozat második részét, azóta sem bírtam a harmadik fejezeten túl jutni, mert nem köt le. Pedig, DE szeretem a Végzet Ereklyéi trilógiát.

    VálaszTörlés
  2. „Hátba szúrtak, érzem, hogy megsebezte a szívemet, senki nem segíthet rajtam,” de beszél még egy fél órát. - ezeket úgy imádom az ilyen Zs-kategóriás filmekben is, nagyon vicces :D

    Egyébként kár ezért, bár én még a Végzet Ereklyéit sem olvastam, de nem vagyok biztos benne, hogy ennek neki akarok majd állni. :/

    VálaszTörlés
  3. Én alapvetően imádom a romantikus könyveket, úgyhogy örülök, hogy sok lesz benne. Még nem olvastam, de az első 2 részt imádom! Úgyhogy a kritikádból ítélve nekem nagyon fog tetszeni! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. @Névtelen: Pontosan így kell hozzáállni! :) Nekem már a második résszel is voltak gondjaim, de ahogy látom, akik szerették az első két részt, azok imádták ezt is.

      Törlés
  4. Nagyjából egyet tudok veled érteni az egész kritikát illetően. Igazából ha a sok nyál és rózsaszín felhőkön szaladgáló (szatír) unikornis értelmes(!) lenne, akkor nem zavart volna annyira, de így a főszereplő hármas szenvedése nagyon kikészített. Magnus és Henry szerencsére hozták a formájukat, ők voltak a kedvenceim. :)

    VálaszTörlés
  5. Hol lehet elolvasni a harmadik konyvet? vagy esetleg letolteni.

    VálaszTörlés
  6. @Netti: Amazon.com univerzális bolt, és nagyjából az összes e-bookot le tudod tölteni onnan.

    VálaszTörlés
  7. Előre is elnézést kérek mindazért, amit most itt írni fogok. Nem szeretnék senki lelkébe gázolni. Én angolul olvastam végig egyvégtében a 2 sorozatot, időrendi sorrendben. Azért tettem ezt, mert 1. szeretem a fantasy-irodalmat, 2. szeretem a regency-irodalmat és minden jól megírt romantikus regényt, akár mai, akár történelmi hátterű, 3. imádom a meséket és mtoszokat.
    Tehát Tessa történetének 1. részével kezdtem, ami még valamennyire tetszett, de Jem miatt akartam megtudni a folytatást. Viszont a főhősök teljesen világtól elrugaszkodott cselekedeteitől, értelmetlen ténykedésüktől, érthetetlenül logikátlan mulasztásaiktól - amikor csak azt nem tették meg, amit minden normális ember megtenne - felállt a hajam. És a történet csak egyre rosszabb lett. Csak 1 példa: ha Tessa képes bármivé átváltozni, hogyan lehet őt foglyul ejteni? Miért nem változik mondjuk mollyá, és repül ki a kulcslyukon? Szóval ilyen apró nevetséges nüanszok miatt egyszerűen az egész szerintem illogikus hülyeség.
    Az ereklyés sorozat pedig egyszerűen rémes. ott a logika már nem is működik, minden jelenet valahonnan kiollózva, olyan érthetetlen jelenetekkel, mint Valentin és vérfarkas "barátja" párviadala. Ha megsebzem az ellenfelemet egy párbajban, aki összeesik, ahelyett, hogy bevinném a végső döfést, oldalra állok, és megvárom, míg az ellenség hosszasan búcsúzkodik a szeretteitől, kockáztatva, hogy közben erőre kap, és esetleg feláll? Én még ilyen párbajról nem hallottam, vagy olvastam. Őszintén megmondom, az egész sorozat 5 kötetét egyedül Magnus miatt olvastam végig, átkozódva és őrjöngve bár. és nem mondhatnám, hogy bármelyik könyv révén megtapasztalhattam volna azt a katarzist, amit mondjuk Sherrilyn Kenyon műremekei esetében rendszeresen szoktam, pedig ott aztán folyik a vér és minden más testnedv, van erőszak, kaland és viadal - de egyszer sem állnak le közben szerelmet vallani! - van romantikus szál, szex és szerelem. De logikus. Jól felépített. Jól megírt. Velőtrázó humorral. Hát ezt kerestem volna, csak Clare esetében sehol nem találtam meg.

    VálaszTörlés
  8. @Gillian Gomori: Ugyan, ne kérj elnézést, tök jól leírtad, hogy miért nem szereted, és alá is támasztottad. :) Én amúgy szerettem az eddigi könyveit Clare-nek, talán a kritikából is látszik, de azt mondom, hogy hanyatlik a minősége. Viszont igen, én nem vettem észre minden logikátlan lépést (például amit említesz Valentine és Luke párbaját), pedig totál logikusan látszik, ahogy leírod. Túlságosan kikapcsolt a könyv és elszórakoztatott, ezért tudtam elsiklani az ilyeneken, bár csak az első három résznél, ahogy mondod túl sok logikátlan dolog van benne, és nekem ez a trilógia volt szenvedés, mert egyszerűen annyira a számomra hihetetlen romantikán volt a hangsúly, hogy nem terelte el a figyelmem a hibákról.

    Azért Kenyonnal nem raknám egy sorba, mert ő főleg felnőtt irodalmat ír (és azt hiszem, arra gondolsz, mert említed a szexet és erőszakot. :))

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak. Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam. A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intellige