Khaled Hosseini: Papírsárkányok

2015. január 11., vasárnap

Hogy akadtam rá: Barátnőm ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Amirt, miután már évek óta Amerikában él, egy régi ismerőse felhívja, és arra kéri, hogy menjen vissza Afganisztánba, erősködik, hogy ez az egyetlen módja, hogy újra jók legyenek. Mivel Amirt annyira nyomasztja a bűntudat, ezért útnak indul, de előtte még visszaemlékszik arra a sorsfordító eseményre, ami gyerekkorában történt, és meghatározta egész életét és egész lényét.

Amir a szolgájuk fiával, Haszannal nőtt fel, elválaszthatatlanok voltak, bár a társadalmi különbségük miatt nem nevezte volna barátjának és nem mutatkozott vele nyilvánosan. Noha Haszan a megtestesült jóság, Amir mégis féltékeny volt rá, mert az apja kitüntette figyelmével, és főhősünk másra se vágyik jobban, mint hogy az apja szeresse őt és büszke legyen rá. Ezért Amir bármire képes, főleg, mert bűntudata is emészti, hogy édesanyja a szülésbe halt bele, ő pedig se nem élsportoló, se nem annyira okos, mint apja szeretné, és fél, hogy nem tudja átvenni a családi üzletet.

Nagy reményekkel kezdtem bele a könyvbe, egyrészt mert barátnőm kedvence, másrészt molyon csak jó kritikák vannak. Aztán ahogy olvasgattam és egyre többet vontam fel a szemöldököm, átnéztem goodreadsre, ahol igen sok egy csillagos kritika van. És igen, azt hiszem, ez a könyv olyan, hogy vagy imádni, vagy utálni lehet, én pedig sajnos az utóbbi kategóriába kerültem.

Az alaptörténettel nincs bajom, és habár a tőlünk távol eső kultúrák általában nem az én elemem, a legjobban mégis az afgán kultúra bemutatását szerettem a könyvben. Érdekes volt látni az értékrendjüket, hogyan állnak bizonyos dolgokhoz, milyen a vallásuk, az életszemléletük. Főleg a békeidőben játszódó jeleneteknek volt igazság íze, mert akkor még az író is tényleg ott élt, és úgy éreztem, hogy az emlékeiben sétálok, éreztem az illatokat, élveztem a színeket, a látványt vele együtt, és éreztem a hó ízét a nyelvemen. Aztán jön az országból való menekülés, ami felborítja az egész könyvet…

De még maradjunk a pozitívumoknál: A regény főmotívuma a bűntudat lenne és hogyan vezekelhetünk a bűneinkért, és ezt Hosseini egy ideig nagyon szépen vezeti, főleg hogy ez párosul az apa-fia nehéz kapcsolattal, és látjuk mennyit "bűnözött" a fiú és mennyit az apa, és hogyan kezelik mindketten ezt a terhet. De hiába írja le nekünk azt a hangzatos mondatot, hogy "ismét jók lehetünk," a könyv végére úgy éreztem, hogy senki sem azért próbált jobb lenni, hogy jóvá tegye a bűneit, nem fejlődtek, nem változtak meg, egyszerűen bele lettek kényszerítve egy helyzetbe.

Bár a főhősünk apja elsőre úgy tűnik, hogy tényleg jó embert akart lenni - és ezt más karakterek is a szánkba rágják -, mégis leginkább úgy festett, hogy nem megbánta bűneit, hanem csak nem tud rendesen velük együtt élni és ezért adakozik. Az már egy más kérdés, hogy sokakon segített, és nekik vajmi keveset számít, hogy milyen okból kaptak segítséget, de nem tudtam megkedvelni a főhős apját sem, mint karaktert. (Habár arra nem esküszöm meg, hogy ő is szerethetőnek lett volna írva.) Mind Amir, mind az apja igen emberi, esendő figurák, és Amir egy tökéletes példa az unszimpatikus főhőstípusra. Mégis Amir passzívsága, önzősége nem idegesített, hanem, hogy valahol félresiklott a regény.

Hosseini próbálkozik egy szép, kifinomult regényt írni egy élet történetéről, egy bűntettről (ami nem is igazán bűn, sokkal nagyobb hülyeségeket elkövetett a főhős, mint azt, amit úgy kihangsúlyoznak) és ezt egyszerűen nem bízik az olvasóban, hogy megértjük az apró utalásokat, ezért akkora párhuzamokat tesz bele, mint a ház, és még neonnal ki is világítja. És ettől lett számomra ez nem több mint egy hatásvadász történet, ami az olvasót mindenáron sokkolni akarja, ezért mindent bedob (nemi erőszak, öngyilkosság, egy megszállás alatt lévő országból való megszökés, terméketlenség, örökbefogadási nehézségek), amiket nem fejt ki igazán.

Ennek lehet a történetmesélés módja is az oka, ugyanis Hosseini jól bánik a szavakkal, úgy éreztem, hogy tényleg leül mellém és elmondja a történetét (vagy legalábbis egy történetet), csak éppenséggel hiába gördülékeny a stílus, ha a tartalom szenved emiatt. A cím eredeti nyelven a Sárkányfutó lenne, aki nem más, mint Haszan, és igazából ez a könyv inkább róla szólna, de külső nézőpontból, és amíg Amir gyermeki tudatlansága és kegyetlensége mellett kontrasztban látjuk Haszan gyengédségét ez nagyon jól működik. Aztán elválnak az útjaik, de el kéne hinnünk, hogy Amir egész életének Haszan a mozgatórugója, úgy hogy igazából ez nem látszik (néhány döntésében persze közrejátszik a saját bűntudata), de elég kizökkentő volt arról olvasni, hogyan szerzi meg Amir a diplomát, hogyan boldogul Amerikában. Főleg, hogy ezeken a részeken úgy érezni, hogy Hosseini is kicsit unta, vagy csak azért írta bele, hogy lássuk Haszannak mi nem jutott az életben. Mégis a drámai hatás elmaradt, és ennek az is az oka, hogy túl sokat ugráltunk az időben, és nem éreztem itt sem kifejtve semmit.

Mindent csak felületesen érint Hosseini, mintha már attól rosszul kéne lennünk, hogy leírt egy nemi erőszak jelenetet (ami nem volt sokkoló, igen visszafogott volt), mert elfelejti a lelki következményeket bemutatni, illetve arra már nincs eszköze Amirral. (Lenne, csak Amir annyira el van foglalva magával, hogy az olvasót is megfosztja bármiféle érzelmi kötődéstől.) Aztán egy fejezet szentel az orosz megszállásnak, egy fejezetet míg kijutnak az országból, aztán vágás és már rég beilleszkedtek Amerikába. Pedig nem az lenne inkább érdekes, hogyan dolgozzák fel az emberek a saját országuk, hazájuk, otthonuk elvesztését és milyen idegennek érzik magukat egy új helyen? Egy pár mondat csurran-cseppen arról, hogy az afgánok, hogyan alkotnak meg új közösségeket, és ezt szerettem is látni, de ismételten, nem erről szól a regény.

De ez az egyenetlenség máshol is meglátszik, később Haszan életének maradék részét más kezdi el mesélni nekünk, és a mesében a mese eszközt lehet jól alkalmazni, de itt eléggé összecsapott és elsietett lett, szintén érzelmi szinten nem sokat nyújtott, és azt a hatást keltetette, hogy Hosseini ezen is csak túl akar lenni.

Akad egy főgonoszunk, Aszef, aki aztán végtelenül nem emberi karakter és egy elnagyolt karikatúra csak: félig német, tehát náci és imádja Hitlert, (ha annyira sokat számított abban a kultúrában a származás miért nem volt az gond, hogy ő félig német volt?) és ezt később vallási imádattá alakítja. Természetesen pedofil és szociopata is, és valahogy ahogy a sorait olvastam, inkább egy amerikai szemével láttam az afgánokat. Túlságosan leegyszerűsített és erőltetett figura Aszef: Mein Kampfot ad a főhősnek születésnapjára, amikor nem éppen kedvelik arrafelé sem Hitler nézeteit, de nem kerül bajba, mert veri a saját szüleit. És ez volt az a pont, ahol végleg éreztem, hogy ez nem az én könyvem. Persze, hogy léteznek ilyen szociopaták, de 12 évesen nem tudom, hogy lehet olyan fizikuma, hogy mindkét szülőjét fizikailag bántalmazza, és bár értem a szülői szeretet, hogy nem tesznek semmit ez ellen. És a végén egy béna gonosz, őrült monológot is meghallgathatunk tőle, ahol ő is elmeséli az élettörténetét.

A cselekményt, azt a keveset, ami van, nevetséges véletlenek kötik össze és hajtják előre. Persze Hosseini elintézi azzal, hogy Afganisztánban az ilyen véletlenek mindennaposak, mégis annyira erőltetettnek hatott, hogy Amir találkozik egy koldussal, aki pont imádta az anyját (akit ugye a főhős nem ismer, és minden infóra kíváncsi róla).

Az erőltetett párhuzamok (Amir a végén olyan sebhelyet szerez, mint Haszan, Amir és az apja ugyanabba a helyzetbe kerülnek és Amir láthatja az apja mit választ), ismétlődések (el kéne hinnünk, hogy Aszeffel 20 év távlatából Haszan rokona ugyanazt teszi szóról szóra, mint Haszan…) egy hollywoodi nyáltengerré válnak, ugyanis hiába a komoly témák, mindent mindig egy varázsütésre megoldanak, szinte mágikusan, és ezért sem tudtam komolyan venni ezt a könyvet teljesen.

Nem egy olyan rossz regény, de aki komoly történetre, tragédiára vágyik, annak biztosan nem való. Az afgánokról ugyan ír valamennyit, de Hosseini nem a kultúra bemutatásába fekteti az írói erejét. Leginkább egy családregény, élettörténet lenne, mese habbal és műdrámával. 

Kedvenc karakter: Haszan

Ami kifejezetten tetszett: a kultúra leírása

Ami nem tetszett: erőltetett, hatásvadász dráma

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Libri

Kiadás dátuma: 2013. (eredeti: 2003. január 1.)

Oldalszám: 448 oldal

Honnan: kölcsön

3 megjegyzés:

WildWorld írta...

"Pedig nem az lenne inkább érdekes, hogyan dolgozzák fel az emberek a saját országuk, hazájuk, otthonuk elvesztését és milyen idegennek érzik magukat egy új helyen? " - Erről olvastam egy nagyon jó könyvet, a Mr Rosenblum's Listet, ami egy kicsit humorosan, de azért alapvetően inkább keserédesen meséli el, hogyan próbál egy Angliába emmigrált zsidó család a II. Világháború után beilleszkedni és feldolgozni, hogy az ott maradt rokonaik meghaltak.

voyages of M írta...

Én csak a filmet láttam régen, ami akkor nagyon tetszett, de annyira szomorúnak tartottam, hogy nem akartam pont a szomorúsága miatt elolvasni. Kicsit a Gettómilliomosra emlékeztet, Téged nem?

Gigi írta...

@WildWorld: Nekem akkor is ez hiányzott ebből, ha már olyan büszkén a kultúrával reklámozzák. :) Itt ezt 1-2 mondatban érintették, engem nagyon zavart.

@voyages of M: Nem láttam a Gettómilliomost, sem ebből a filmet, de őszintén nem is akarom ezek után megnézni. A barátnőm említette, hogy a náci dolgon finomítottak filmben, de nekem akkor is túl sok véletlen mozgatta a cselekményt és túl érzelemmentes volt, hogy megérintsen a szomorúsága.

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.