Laurell K. Hamilton: Egy sötét úr halála

2011. január 28., péntek

Hogy akadtam rá: Hamilton rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Calum Songmaster haldoklik, és nem tehet ellene semmit, hiszen az öregkor érte utol. Ám de talán akad egy utolsó esélye, hogy új életet kezdjen, ehhez pedig csak egyetlen régi barátját kéne elárulnia. Ez az egyik történet szálunk, a másik, ami inkább a főszál, az Elaine Clairn bajlódása az újonnan felfedezett képességeivel. Eddig csak látomásai voltak, amit a család, akik szörnyvadászok, épphogy toleráltak, így nem kicsi probléma, mikor kiderül, hogy Elaine talán igazi mágus.

Ezt a kötetet sokan húzták le, és eddig szinte csak negatív kritikát láttam róla. Félig meg is értem. Ki kell emelni, hogy a könyv a Ravenloft Szövetség világában játszódik, így nem Hamilton találta ki a világot, ő csak írt egy sztorit, ezért nem várhatjuk, hogy a világ gondjait megmagyarázza, hogy minden teljesen tiszta legyen. Ettől függetlenül teljesen érthető a Ravenloft ismerete nélkül is a regény, sőt még élvezhető is.

Igazi Hamiltonos művel van dolgunk, bár a kezdeti szakaszában írta, ezért nem lehet azt várni, amit az Anita Blake nyújtott. Nem unalmas a történet, de inkább Elainre koncentrál, mint az adott problémára, amit elvileg megoldani készülnek, így a történetvezetés biztos sántíthat egyeseknek, mint említettem, engem ez nem zavart.

Akad egy-két mosolygós jelenet a könyvben, de eléggé sötét a hangulata, hiszen a halál benne van még a címben is. Sokan meghalnak, és mindenki gyászol, vagy pedig azon agonizálnak, hogy mi a család, mi az elfogadás, és mennyit számít egy ilyen világban az előítéletesség. Akad egy-két mélyebb gondolat, de szintén csak olyan hamiltonosan, tehát nem kell félni attól, hogy belénk akar valamit nevelni, valami tanmesei kivonatot belénk sulykolni, egyszerűen csak azzal játszik, amihez ért, a halállal.

Akik hithű Hamilton rajongók és esetleg még a középkori fantasy is az asztaluk, azoknak ajánlom, amúgy is élvezetes könyv, de főleg mert más világhoz íródott regény, nem hiszem, hogy véletlenül bárki más elolvasná.

Kedvenc karakter: Harkon,

Ami kifejezetten tetszett: A vége

Ami nem tetszett: Kicsit látszik, hogy kezdő munka, az első két fejezet

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Wizards of the Coast (angolul van meg)

Kiadás dátuma: 2007. augusztus 28. (Az újranyomás dátuma)

Oldalszám: 320 oldal

Nalini Singh: Angyalcsók

2011. január 17., hétfő

Hogy akadtam rá: Ivett beszélt rá a sorozatra. :D

Várható magyar megjelenés: 2011. január 26. Ez nem biztos dátum, lehet előbb, lehet később jelenik meg. Angolul olvastam, de azért raktam fel magyar borítót, mert eredetileg úgy akartam olvasni, csak a majdani blogszünet miatt, angolul olvasgatom a magyar megjelenéseket, hogy amíg távol vagyok, legyenek "hasznos" bejegyzéseim. :)

Úgy általában az egészről: Íme az Angyali Vadász sorozat második része. Elena Deveraux angyal lett, miután majdnem meghalt, miközben segített kivégezni egy megőrült arkangyalt. Természetesen nem maradhat nyugta a főhősünknek, hiszen most, hogy ki tudja hány évszázada óta ő az első átváltoztatott angyal, kénytelen részt venni a halhatatlanok kegyetlen politikai játszmáiban. Az egyik arkangyal Lijuan bált rendez Elena tiszteletére Pekingben, de persze, milyen bált várhatnak egy olyan angyaltól, aki a halottakat kelti fel?

A kötet teljesen ugyanolyan, mint az első rész. Aki arra számít, hogy majd ez végig izgalmas lesz, most, hogy Elena és Raphael már együtt vannak, és már megtört a jég, mert lefeküdtek, annak elárulom, nem így van. Singh megint kitalál valamit, ami miatt a könyv háromnegyedében megy a szexes huzavona, mint az előző részben. Nem mondom, hogy rossz, csak felkészítem azokat, akik másra számítanak.

A történet felépítése teljesen ugyanolyan, mint az előző részben. Azaz a háromnegyedéig lassan csorog, átitatva erotikával, és már Elena és egy kicsit Raphael emlékeivel is, aztán az utolsó 60 oldalon történik meg az, ami a fülszövegben le van írva. (Nevezetesen Lijuan bálja.) Nem zavart, mert már az első részben megszoktam Singh stílusát, és most is akadtak véres hullák az erotikus jelenetek mellett.

A világ felépítése még mindig jó, most az angyalok politikai játékaiba nyerünk betekintést. A karakterek miatt is üdítő olvasni a könyvet, mert szépen ki vannak dolgozva, mindenkinek megvan a maga háttere. Visszatérnek az ismerős arcok, pl. Illium és Méreg, akiknek örültem, és feltűnik egy-két új angyal is, bár mind nagyon mellékszereplő.

Ami megint lehúzta négy pontra, az nem csak a szerintem aránytalanul felépített történet (hogy csak a végén igazán pörgős a könyv), hanem ez a nagy szerelem, ami a két főhős között van. Értem én, hogy miért érdekli Raphaelt Elena, értem én, hogy Elena miért vonzódik Raphaelhez, de én ezt nem nevezném mindent elsöprő szerelemnek. Valamiféle érzelemnek igen, de nálam az igaz szerelem nem ez. És ezt a véleményemet még mindig fenntartom, bár Raphael is elgondolkozott, hogy ez mennyire az, szóval jár ezért a piros pont. Mindenesetre Raphael és Elena tökéletesen összeillik, várom a történetük következő fejezetét.

Kedvenc karakter: Elena, Raphael, Illium, Méreg

Ami kifejezetten tetszett: A világ, a karakterek

Ami nem tetszett: A számomra aránytalan történetfelépítés, a szexes huzavona MEGINT

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2011. január 26. (? - nem biztos dátum)

Oldalszám: 368 oldal

Vörös Pöttyös kereső

2011. január 13., csütörtök

A Könyvmolyképző Kiadó hirdetett egy ilyen hmm... játékfélét? Felmérést? Nem is tudom. Lehet nekik ajánlani kiadásra kezdő írós kéziratot. Ha valamelyikőtök olvasta itt a blogomon az írásomat, és úgy gondolja, támogatna, akkor a további [LINKNÉL] megteheti, egy lájkkal vagy egy "én is támogatom" hozzászólással. Ne csináljatok nekem újabb bejegyzést, a kiadó külön kérte, hogy egy írópalántának csak egy legyen. :) Ha valaki nem tudja lájkolni a bejegyzést, akkor előtte a Vörös Pöttyös oldalt kell ott lájkolni. Köszönöm annak, aki támogat. :)

Áramszünet

2011. január 11., kedd

Mivel édesanyám még októberben kórházba került a szívével és műteni kellett, ezért jött egy csomó rossz dolog. Először is, nem, édesanyám állapota csak szinten tartható, nem lesz fitt és egészséges. Ezért a főnöke (szia, anyu főnöke), úgy gondolta, hogy nem fizeti ki, mindenféle random hibát keresett anyu munkájában, és bár nem lehetséges ezt megcsinálni jogilag, azért könyörgöm, mind tudjuk, hogy meglehet. Édesanyám pasiját sem fizették ki, teljesen más okokból, de a lényeg a lényeg, a táppénz decemberig fel sem tűnt, és én mivel nincs se szakmám, se tapasztalatom, nem találok munkát, plusz olyan elszigetelt helyen élek, hogy Pestre azért komoly pénz a havi bérlet (elárulom, több, mint anyám táppénze). Így sikerült úgy eladósodnunk, hogy előreláthatóan félévig nem lesz áram. Ergo a blog bezár. Ha találok munkát, ha kifizettük a szép 150 ezres tartozást, akkor folytatódik a blog, addig nem tudom azt se mondani, hogy máshonnan írok bejegyzéseket, mert hiába van még pár könyvem olvasatlan, nem hiszem, hogy bárki is értékelné, hogy átmászok hozzájuk netezni. Szóval a bejegyzésekre, kérdésekre, e-mailekre nem biztos, hogy válaszolok. Vegyétek figyelembe, hogy nem tudom, hogyan tudom megoldani a néha-néha email olvasást, és a többi. Remélem, minél hamarabb visszaállhat a blog a régi kerékvágásba. :)

Kim Harrison: Early to Death, Early to Rise (Ki korán hal, korán kel)

Hogy akadtam rá: A Pokoli Báléjszakákban lévő novella folytatásos regény. Ez a második része.

Úgy általában az egészről:Íme a Madison Avery sorozat második része. Madison Avery meghalt a tizenhetedik születésnapján, és rá kellett jönnie, hogy ő a következő sötét időőrző, vagyis ő rendeli el a sötét kaszásokat, a sötét angyalokat, hogy megöljék azokat az embereket, akik szörnyűséget hoznának a világra. Gyilkosokat, hackereket, terroristákat kell megölnie, amíg még ártatlanok, mielőtt elkövetnék a bűneiket. Ezzel csak egy gond van, Madisonnak ez nem tetszik. Miért kéne bárkit is megölnie, ha még el se követték a gonosztetteket, ő hisz a választás lehetőségében, a sorsot pedig hülyeségnek tartja. Pedig a sötét oldal a sorsot képviseli, így bár Madison kozmikus viccnek tartja feladatát, elvállalta, hiszen a testét Kairos elrejtette az idő tengerében, és mivel főhősünk még nem tud időutazni, addig kénytelen azt tenni, amit a szeráfok mondanak.

De nincs egyedül: Ott van mellette Nakita, a sötét angyal, aki az egyetlen olyan angyal, aki ismeri a félelmet, hála Madisonnak, és próbál beilleszkedni az emberek közé, mint cserediák és Madison testőre. Persze ott van nekünk még Barnabas is, a bukott angyal, aki most már ott hagyta a világos oldalt, csakhogy Nagy Kaszás lehessen, vagyis semleges. Így a mi kis eléggé személyes gondokkal teli triónk nekilát annak, hogy megváltoztassák a Mennyország több évezredes működését, és Madison nemet mond arra, hogy bárkit is megöljön, mielőtt azt választási lehetőség elé nem állítaná. A mostani feladat nem más, mint megtalálni egy hackert, aki milliókat fog megölni, miközben kórházak rendszerét töri fel, mindezt puszta poénból.

Nos a kötettől félig azt kaptam, amit vártam. Rövid kis szösszenet, egy nap alatt elolvastam, és örültem, hogy ismét viszont láttam Madisont, aki már karakterfejlődött és igazi tökös tinédzser lett és most inkább a sors vs. szabad akarat dolgon gondolkozik. A karakterek imádni valóak, és a személyiségük rendkívül kidolgozott, ez teszi élvezetessé a sztorit.

A történet maga túl egyszerű, azt az érzetet kelti, mint egy tévésorozat egyik része. Lenne nagy történetvonal, de szinte hozzá sem nyúl Harrison. Persze, tanul egy-két dolgot Madison, találkozik a növendék világos időőrzővel, de semmi jelentőset nem haladtunk azzal, hogy főhősünk megtalálja a testét, egyszerűen olyan, mintha Harrison csak úgy írná, ahogy eszébe jut, kisebb kalandokat, és már tesz arra a világra, amit ő szépen kidolgozott

Jó elmerülni viszont az angyalok ezen világában, és az egyetlen szemöldökráncolást csak az váltotta ki belőlem, hogy mintha egy alapinformáció változott volna meg. Úgy emlékeztem, hogy a világos angyaloknak, akik bukottak, azoknak szürke szárnyuk van az első részben, míg a sötéteknek, vagyis a még Mennyet szolgáló angyaloknak fehér. Itt sikeresen Harrison azt írta, hogy a világosaknak fehér, a sötéteknek fekete. Vagy a memóriámmal vannak gondok, vagy Harrisonéval.

Viszont ezen könnyen át lehet siklani, hiszen a történet kellemes kikapcsolódás egy délutánra. Semmi nagyobb fordulat nincs benne, de a humoron jót derülünk és jó olvasgatni, ahogy töprengenek a karakterek az egész sors vs. szabad akarat dolgon.

Annyiban még csalódtam, hogy mivel már három potenciális pasi jelölt is van, reméltem, hogy lesz valami romantika. Lehet, hogy csak nekem rossz a szemem, de Barnabas már a Pokoli Báléjszakákban lévő novella óta szerintem vonzódik Madisonhoz, alig vártam, hogy legyen közöttük valami, de semmi. A szerelmi vonal egyáltalán nem játszik a történetben, és sajnálom, hogy Harrison nem használja ki, pedig lehetne abból is bonyodalmat csinálni.

Összességében elszórakoztatott ez a kötet, de nagyon kis átvezető rész, mint egy kis epizód, semmi nagyobb lényeg nincs benne. Attól függetlenül biztos, hogy tovább olvasom a sorozatot, hogy megtudjam, mi történik a kedvenc halott Madisonunkkal.



Kedvenc karakter: Madison, Barnabas, Paul

Ami kifejezetten tetszett: A világ

Ami nem tetszett: Hogy csak egy kis mellékepizód, és nagyon végtelen sorozat szaga van.

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2010. május 25.

Oldalszám: 240 oldal

Brenna Yovanoff: Az elcserélt

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare említette a twitterén, hogy előolvasta. Azonnal meg akartam venni.

Úgy általában az egészről: Mackie Doyle éli átlagos életét egy Gentry nevű kisvárosban, ahol minden unalmas. Ismerősen cseng, ugye? Persze, Mackie nem ember, ő egy váltott gyerek, vagyis valaki elrabolta a Doyle család igazi fiát, és főhősünket hagyta ott helyette, akinek gondja van a vassal és az acéllal, no meg a megszentelt földet sem bírja. De Gentryben senki nem teszi ezt szóvá, csak kavicsokat tesznek ki a kertbe és patkókat szögelnek az ajtóra, és ollókat lógatnak a bölcsők felé.

A könyvet nekem horrorként reklámozták, megjegyzem, ez minden, csak az nem. Borongós a hangulata? Cseppet sem. Ez egy átlagos ifjúsági fantasy, ahol mindig esik az eső.

A regénynek jó alapötlete van, bár sántít a mitológia, de mégis el lehetne viselni a világfelépítést, ha jó lenne a kivitelezés, azzal pedig itt nagy gondok akadnak. Úgy állítják be az egészet, hogy a főhősünk nem tud semmit a természetfelettiről, az első 80 oldalon úgy tüntetik fel, hogy teljesen normálisnak tartja, hogy meghalna, ha szentelt földre teszi a lábát. Persze, mi egyből tudjuk, hogy ez gyengén, de tündér mitológián alapszik, és meg is kapjuk azt, csak éppenséggel szintén egy kicsit szétbarmolva. Ami nem lenne gond, ha jól lenne kivitelezve…

Az elején teljesen idegesített a történet, az első 100 oldalon nem történik semmi, az olvasó csak töpreng, hogy mi az isten, hogy mindenki tud erről az eltűnésekről, de ugyanakkor nem tudnak semmit a természetfelettiről, ez a frusztráció kicsit oldódik, mikor elmagyarázzák a dolgot Mackie-nek.

A történet sablonos, szinte semmi nem történik, és engem a hangulata sem fogott meg. Mint említettem, annyira borongós ez, mint a Lenyűgöző Teremtmények, és itt is ugyancsak cselekményelem az eső, ami szerintem a világ legunalmasabb dolga. Az elején idegesíthet minket a szereplők hozzáállása, főleg Mackie anyjáé, majd maga Mackie is, mivel a főhősünk ritka gerinctelen karakter. Végig azon szenved, hogy neki mennyire rossz, mikor könyörgöm, mást meg megöltek, de ő mennyire kívülálló, meg nem is szeretik, azon azért ráér emózni. Amiről persze kiderül, hogy nem is igaz, mert minden értelmes karakter őszintén szereti Mackie-t, tehát nem is lenne értelme panaszkodni.

Ami jó volt a történetben, azok a mellékszereplők, egyedül Emmát, Mackie anyját, Tate-et, és Mackie barátait tudtam megkedvelni, és miattuk kap átlagos besorolást a kötet. Őket éreztem kidolgozottnak és tényleg jó volt olvasni, hogy mennyire is törődnek Mackie-vel, amit persze az emó tündér főhősünk nem éppen értékel az első 300 oldalon, amitől téptem a hajam.

A történet mitológiáját értem én, hogy saját világ, de nekem az is sántított. Tudom, hogy eleve sokan feldolgozták már a témát, de olyan érzésem támadt, mintha fogtuk volna Holly Black: Tithe (Tized) című könyvét, beleraktuk volna Gaiman Amerikai Isteneit, összekavartuk volna, majd odaadtuk volna egy nagyon kezdő írónak, hogy nosza írjál valamit. Az írásmód engem a Margaret Stohl, Kami Garcia szerzőpárosra emlékeztet, és bár Yovanoff tud bánni a szavakkal a történetvezetése unalmas és vontatott, nincs semmi fordulatunk, és semmivel nem tudja kompenzálni a hibáit, nincs semmi eredeti vagy egyedi, amiért élvezni lehetne a kötetet.

A végén sem izgultam, hiszen minden klisés, sablonos és cukros volt, és az érzés, ami elfogott a kötet végén az ez volt: „De örülök, hogy ennek vége.” Úgy érzem, hogy túlságosan elhúzta, nem kellett volna erre 320 oldalt pazarolni, vagy legalább feldobhatta volna valamivel. Amit persze meg is próbált, egy szerelmi szállal. Sajnos, ez sem sikerült neki, annyira hihetetlen és értelmetlen és logikátlan a Tate és Mackie közötti valami, hogy az még inkább csak ront a kötet értékén.

Összességében annak ajánlanám, aki csak egy esős, tündéres, átlagos ifjúsági fantasyra vágyik, semmi nagy csavarral és kidolgozatlan világgal. Egy délutánra talán jó könyv, de semmi különleges nincs benne, nagyot csalódtam benne.





Kedvenc karakter: Emma

Ami kifejezetten tetszett: A mellékszereplők

Ami nem tetszett: Az hogy nem hiteles férfiszemszög, maga a világ csak összehányt valami

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Egmont

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 328 oldal

Claudia Gray: Hourglass - Homokóra

2011. január 6., csütörtök

Hogy akadtam rá: A sorozatot egy mit olvassunk Alkonyat után cikkben leltem fel. Kifejtettem, hogy nem nyerte el a tetszésemet annyira a sorozat, de mindennek adok esélyt, hátha javul az író. Íme ezért olvasom ezt, mert hiszek még Claudia Grayben.

EZ AZ ELSŐ KÖNYV, AMIT A LOBO ÁLTAL MEGHIRDETETT CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM!

Úgy általában az egészről: Az Evernight 3. részében ott tartunk, hogy Bianca és Lucas elszöktek, miután a Fekete Kereszt vámpírvadászai porig égették az Evernight Akadémiát. A mi ügyes, okos, profi vadászaink nem veszik észre, hogy Bianca vámpír, ezért a főhősünk beáll kiképzésre, de igen ám, üldözik őket az Akadémia vámpírjai, ezért kénytelenek elmenni New Yorkba, vadászok főhadiszállására, ahol Biancára még inkább figyelnek, mint valaha, így még nehezebb lesz sunyiban vért innia, és egyre sürgősebb, hogy elszökjön Lucasszal együtt.

Azt sem tudom, hol kezdjem a kritikát. A második rész szerintem borzalmasan rossz volt, az első igazán rossz könyv, amit olvastam. Ezért kellemesen csalódtam a harmadik részben, ahol már nem volt annyira ingerem magamat fojtogatni a kötet olvasása közben. De a könyvnek akadnak így is jelentős hibái, hát lássuk:

Először is ott van Bianca hozzáállása, hogy 17 évesen el kell szökniük, ami elég értelmetlen, mivel nem akar dolgozni, nem akarja, hogy Lucas dolgozzon, és azt hiszi, hogy ez valami nagy romantikus dolog lesz, és úgy áll a szüleihez, hogy jajj hazudtak neki, és ezért le is mond a családjáról, csakhogy azzal a fiúval legyen, akit már bebizonyítottam két kritikában is, hogy nem is igazán szeret. Értem én, felelőtlen tinédzser, de ha főhős akar lenni Bianca, és az ő fejében vagyunk legalább felnőhetne, lehetne valami karakterfejlődése, ami nincs. Folyton gondolja, hogy majd jó erős lesz innentől, de közben várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Nem elég, hogy iszonyatosan buta, és ezzel meg is ölet jó pár embert, mindig elvárja, hogy megmentse valaki, és sajnos ezt meg is teszik, kb. az egész szereplőgárda Bianca kénye-kedve szerint ugrál, és borzalmasan idegesítő.

Ráadásul főhősünk különleges gyerek, hiszen eddig is tudtuk, olyan ereje van, amivel kezdhetne is valamit, ehelyett ha kitör a harc, általában elbújik, sír vagy sikoltozik. Ha felüti a fejét egy kis probléma, bármi, amit meg kéne oldani, az első gondolata, hogy nem, nem létezik, hogy ez csak rossz álom. És, ha ő a főhős, milyen példát mutat ezzel, főleg, hogy fentebb is említettem, a karakterfejlődés elmarad. Persze, nem kell minden fantasynak okítónak lennie, de ez így olyan életfelfogást mutat be, ami engem szimplán idegesít.

A másik eget verően nagy probléma a könyvvel, amiért haragszom Grayre, hogy a nemi erőszakot eljátssza, lekezeli, mint témát. Raquielt tudjuk, hogy a második részben megerőszakolták, többször is, az istenért, erre meg ebben a kötetben, úgy állítja be, hogy Biancának sokkal rosszabb a helyzete, mert vámpírok a szülei, sőt (!) Bianca még azt is hazudja, hogy megpróbálták megerőszakolni, és miért pont ezt mondja, mikor a barátnőjével tényleg megtörtént? Ne tegyünk be fantasyba ilyen témát, ha nem tudjuk jól feldolgozni, még háttérsztoriba se.

Akkor ott van még a sztoriban a gyermetegség, ami miatt maximum 14 év alattiak tudják értékelni, ez pedig abban nyilvánul meg, hogy a Fekete Kereszt vámpírvadászai észre se veszik, hogy Bianca vámpír. Hahó! Nem eszik vért, az meglátszik rajta, sápadt, stb, főleg, hogy ha Lucasból szívja a vért, az is feltűnő, hogy Bianca pirospozsgás, Lucas meg nem éppen. A másik, hogy értem én, miért vízipisztollyal kínozták a vámpírokat szenteltvízzel, de akkor inkább flaska vagy valami, mert annál a jelenetnél sírva röhögtem, nem pedig sírtam.

Történik komoly haláleset, nem is egy a kötetben, de Gray tojik rá, nem fejti ki az érzéseket, és egyszerűen ezért nem lehet komolyan venni, hogy azok most meghaltak, és mekkora veszteség ért minket, nem játszik jól ilyen esetekben a szavakkal, ezért nem lehet átélni, így nem is értékeltem, hogy kockára tette a szereplői életét.

És végül az írói sutaságok: Megint előhozza Gray a Rómeó és Júlia motívumot, pedig megélnénk nélküle, teljesen feleslegesnek tartom, mert ez csak erősíti bennem a tényt, hogy Bianca és Lucas nem szeretik egymást, nem igazán. Akkor a cím, ami Homokóra, mind emlékszünk az első részbeli beszédre, ahol PONT EZT A SZÓT HASZNÁLTA VÉLETLENÜL Bianca anyja. Őszintén? Ti hányszor mondjátok, hogy megfordítottad a homokórát, és a sorsod el fog dőlni, hatásvadász, és teljesen átérződik rajta az írói erőltetés. Ahogy még jó pár utalásos jeleneten, pontosabban Bianca álmain. Én nem emlékszem rá, hogy az első két részben megmagyarázták volna, hogy Bianca álmai miért fontosak, de itt hirtelen, minden magyarázat nélkül leesik neki (ami önmagában is csoda), majd később háromszor kell neki elmagyarázni (ami fura, hiszen előtte meg leesett neki.) A főhősünk Mary-Sue, és ezt kismilliószor le is írja a regény folyamán Gray, hogy mennyire is különleges Bianca, amit szerintem a 3. részben már igazán megjegyeztünk. Emellett pedig a nagy szerelmi háromszöget sem éppen jól ábrázolja a kedves írónő, hogy aki iránt nem érez semmit Bianca, azzal vidáman szexelne, a másikkal már mennyire nagy dolog, valahogy nem ezt kéne a fiataloknak olvasni...

Összességében látszik, hogy ez átvezető kötet, hogy valami nagy durranásra készül a befejező részben Gray, de annyira szétfolyik ez, mint regény, hogy nem élvezetes olvasni. Csak remélni tudom, hogy tanul ebből a sorozatból, és a következő könyve olvasható lesz.



Kedvenc karakter: Ranulf, Vic

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: A karakterek felépítése, a történet rém egyszerűsége

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 1/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2010. június 3.

Oldalszám: 336 oldal

Alaya Johnson: Moonshine (Holdfény)

2011. január 4., kedd

Hogy akadtam rá: Bóklásztam a neten.

Úgy általában az egészről: Zephyr Hollis Montanából költözött New Yorkba, hogy végre önálló életet kezdjen. Bár először a Védelmezőkkel, vagyis a démonvadászokkal dolgozott együtt, hamar rájött, hogy a Mások, vagyis a természetfeletti lények is ugyanolyan érző lények, ezért is hagyta ott a régi életét.

Most pedig Zephyr az esti iskolában tanítja az emigránsokat és a Másokat. Ám persze ezen felül még különböző jogi aktivista csoportokhoz is csatlakozott, és segít a Vérbanknak is, hogy szegény vérszívóknak minél jobb legyen, és végre legyen szavazati joguk. Nem hiába hívják Zephyr Hollist a vámpírok jogi aktivistájának.

Ám ezzel nem igazán keres jól, így kapva kap az alkalmon, mikor Amir, az egyik diákja, aki nem mellesleg igen jóképű és biztosan nem ember, de nem is vámpír, felajánl neki egy munkát: Meg kell keresnie a környéket rettegésben tartó vámpír gengsztert. Hogy miért? Azt nem árulja el, de Zephyrnek jól jön a pénz, nem mellesleg pedig egy gengszterrel kevesebb lenne. Így hát Zephyr hamarosan az egyik rettegett alvilági figura magántanáraként találja magát, miközben megpróbálja kivonni a forgalomból az újonnan piacra került vámpírdrogot, kisegíteni az egyik diákját az adósságból, megfejteni a barátnője látomásait, és megkeresni egy amnéziás 13 éves vámpír anyját. Ki mondta, hogy a vámpírjogi aktivistának van ideje aludni?

Félve kezdtem neki a kötetnek, a borítóról azt gondoltam, hogy ez egy átlagos vámpíros romantika, csak épp az 1920-as években, de a fenébe is, most vágytam a romantikára. Ehelyett teljesen mást kaptam, és örültem is neki! Alaya Johnson világa valami fergetegesen jól felépített: vannak a Mások, akik nyíltan köztünk élnek, és mivel akkoriban bármilyen emigránst rossz szemmel néztek, ezért a természetfeletti lényeket sem nagyon kedvelik. Vannak itt vámpírok, démonok, alakváltók, boszorkányok, szellemek, gólemek, dzsinnek, tündérek, ghoulok és zombik is. Minden. Johnson ezt a gazdag fantáziavilágot mégis úgy alkotta meg, hogy teljesen természetesnek hat az olvasónak, hogy egy jövendőmondóval, vagy egy szukkubusszal találkozik az utcán. Mindebbe beleszövi a 20-as évek jogi küzdelmeit, a maffia és a korrupció hálóját, a nagy alkoholtilalmat, amitől még élvezetesebb lesz ez az egész.

A történet elején az olvasót leköti teljesen a világ kibontakozása, és én ujjongó kisgyerekként fedeztem fel az újabb és újabb lényeket, de nem kell félni, maga a cselekmény is beindul. És be kell hogy valljam, minden apró kirakós darabkát elénk rak Johnson, de még így is akkorát koppant az állam a padlón, amilyet már rég. Minden kapcsolódik mindenhez, és hiába is próbáltam rájönni, melyik tett mögött ki áll, nem mindent tudtam kitalálni, és végre, hogy sikerült valakinek meglepnie, igazán üdítő élményként hatott.

Emellett ott van még a humor, ami igazán élvezhetővé teszi az egészet. A szereplőnk egy lázadó természetű, modern korba vágyó nő, akivel a mostani olvasó azonnal tud azonosulni, hiszen annyira idegen tőlünk az a kor felfogása, mint Zephyrnek, és a főhősünk szarkasztikus humora igazán segít abban, hogy biztosan megkedveljünk. Van nekünk még itt romantika is, amit kellemes volt olvasni, mégsem ez volt a történet főcselekmény szála, de attól függetlenül imádtam.

Minden karakter teljesen ki van dolgozva, mindenkinek vannak hibái, de még így is megesik rajtuk a szívünk, és még a gonosz karakterek sem szimplán "gonoszak," ami ismét egy üdítő színfolt a regényben.

Röviden csak ajánlani tudom mindenkinek, aki tud angolul és szeretne egy kellemes mindenféle lényes regényt olvasni. És innen könyörgök a kiadóknak, ezt magyarul kérem szépen jövő karácsonyra a fa alá. :D

Kedvenc karakter: Zephyr, Amir, Nicholas, Rinaldo, Aileen

Ami kifejezetten tetszett: a világ felépítése, a humor, a karakterek

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: St. Martin's Griffin

Kiadás dátuma: 2010. május 11.

Oldalszám: 288 oldal

Kevin Williamson, Julie Plec: Stefan's Diaries - Origins (Stefan Naplói - Kezdetek)

2011. január 2., vasárnap

Hogy akadtam rá: Szeretem a sorozatot, a könyveket nem igazán, de mivel ez a tévésorozaton alapul, gondoltam, adok neki egy esélyt.

Úgy általában az egészről: Stefan Salvatore egy nyughatatlan 17 éves fiú, aki Mystic Fallsban lakik a polgárháború idején. Unja a nyarat, nem tud magával mit kezdeni, nem tudja, hogy mit akar az élettől. Mivel a bátyja, Damon, csatlakozott a háborúba, ezért egyedül tengetni a napjait és senki sem érti meg. Viszont hiába ő a fiatalabb a két fivér közül, ő a felelősségteljesebb ezért is akarja az apja, Guiseppe rábízni majd a Veritas birtokot. Ehhez pedig nélkülözhetetlen egy feleség, a városka legátlagosabb lánya Rosalyn Cartwright, akivel, ha összeházasodnának bizony mindkét család jól járna.

Bár Stefan húzza a száját, mit tud tenni, követi apja utasításait, mint mindig, amíg meg nem érkezik egy titokzatos lány, Katherine Pierce, akinek tűzbe vesztek a szülei. Stefan első látásra beleszeret a vad és pimasz Katherine-be, ám mivel ő nem szabad, ezért bátyja csap le a lányra, aki időközben hazatér a háborúból, mert már nem hisz a dél győztes eszméiben.

Nos, szögezzük le, aki nem nézte a sorozatot, az nem fogja érteni. Az egész arra van alapozva, hogy az olvasó kívülről ismeri az egészet a 2. évad 4. részéig (ez a nagy visszaemlékezős rész a 2. évadban). Semmit nem írnak le, se tájat, se szereplőket, mert úgy veszik, hogy mindenki nézi a tévésorozatot, minek ecsetelni, hogy néz ki Ian Somerhalder és Paul Wesley, vagy Nina Dobrev. Ugyanakkor bárki is legyen az író (nem, nem Smith írta), az sem nézi a sorozatot, tele van apró hibákkal: Damonnak barna szeme van (mióta?), keverik a könyves L. J. Smithféle világgal (lapis lazuli védi őket a könyvben a naptól, a sorozatban nem a kavics a lényeg, hanem, hogy egy boszorkány varázsolta, itt pedig behozzák, hogy a kavics a lényeg, majd pár fejezet után megcáfolja.) Az egész tele van ütközésekkel: Néhány kitöltő jelenet van a sorozatbeli jeleneteken kívül, azokat élveztem olvasni, de amikor a sorozatból emeltek be párbeszédeket, jeleneteket, azokat is úgy elferdítették, hogy néha eltöprengtem, minek kellett ezt megírni. 70%-a csak a sorozatbeli jelenetek leírva Stefan szemszögéből.

Ezért is lesz az egész fanfic szagú, ami nem feltétlen rossz, de önálló regénynek kevés. Érdekes volt megtudni Stefan gondolatait és a múltjának egy darabkáját, ami eddig a sorozatból kimaradt, jó volt Damont és Stefant néha-néha együtt látni, mint testvérek, jó volt, megtudni Pearl és Anna háttérsztoriját. DE! De alapvetően néhány karakter OOC volt, vagyis nem karakter hű. Pearl például nagyban monologizál kemény hangon, majd egy mondat váltás és már zokog Stefan vállán. Damont pedig az író leginkább ezekkel a szavakkal jellemzi: "kacsintott" és "vonogatta a szemöldökét." Egyszerűen gyerekesnek találtam ezeket a fajta leírásokat. Plusz, persze, hogy mi tudjuk, hogy Katherine vámpír... de ez az egész könyv lényege, így nincs benne nagy történés, bár eleve rövid a kötet. Mégis Stefan LÁTJA, hogy "olyan hideg Katherine bőre, mint a decemberi reggel." Nem mellesleg pedig, hatmilliószor leírja, hogy milyen szép, egyenes, fénylő fogsora van, ami nevetségesen és erőltetetten hat.

De a rosszak mellett van benne jó is, és megérdemli a 4 pontot. Nincs rosszul megfogalmazva, csak a karakterizálás és a leírások sántítanak, néhol mégis együtt tudtam érezni Stefannal, meg tudtam érteni, néhol viszont az agyamra ment, hogy első látásra halálosan szerelmes lett Katherine-ba, bár ezt foghatjuk a lány vonzerejére is. Tetszett összességében, hogy belátást nyerhettünk a Salvatore-ok életébe, abba a két hónapba, amikor a két testvér örökre egymás ellen fordult. Hagy maga után kivetnivalót a regény, de könnyed és gyors olvasmány, és néhol még élvezetes is, pedig én nem szeretem Stefant és az egész az ő szemszögéből van. Kíváncsi vagyok, hogy a többi kötetből mit hoznak ki, remélem, ott már nem fog zavarni, hogy a sorozattól eltérően írnak valamit, és számítok valami nagyobb cselekményre is.

Röviden: A sorozat rajongóinak ajánlom, de anélkül érthetetlen és élvezhetetlen az egész, és semmi köze a Vámpírnaplók könyvekhez.

Kedvenc karakter: Damon, Katherine

Ami kifejezetten tetszett: jobb, mint L. J. Smith

Ami nem tetszett: elvárják, hogy a 2. évad 4. részig minden részt ismerj betéve, erre ők bakiznak, néhány karakter OOC (azaz nem karakterhű)

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: HarperTeen

Kiadás dátuma: 2010. november 2.

Oldalszám: 256 oldal
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.