Hogy akadtam rá: Cassandra Clare említette a twitterén, hogy előolvasta. Azonnal meg akartam venni.Úgy általában az egészről: Mackie Doyle éli átlagos életét egy Gentry nevű kisvárosban, ahol minden unalmas. Ismerősen cseng, ugye? Persze, Mackie nem ember, ő egy váltott gyerek, vagyis valaki elrabolta a Doyle család igazi fiát, és főhősünket hagyta ott helyette, akinek gondja van a vassal és az acéllal, no meg a megszentelt földet sem bírja. De Gentryben senki nem teszi ezt szóvá, csak kavicsokat tesznek ki a kertbe és patkókat szögelnek az ajtóra, és ollókat lógatnak a bölcsők felé.
A könyvet nekem horrorként reklámozták, megjegyzem, ez minden, csak az nem. Borongós a hangulata? Cseppet sem. Ez egy átlagos ifjúsági fantasy, ahol mindig esik az eső.
A regénynek jó alapötlete van, bár sántít a mitológia, de mégis el lehetne viselni a világfelépítést, ha jó lenne a kivitelezés, azzal pedig itt nagy gondok akadnak. Úgy állítják be az egészet, hogy a főhősünk nem tud semmit a természetfelettiről, az első 80 oldalon úgy tüntetik fel, hogy teljesen normálisnak tartja, hogy meghalna, ha szentelt földre teszi a lábát. Persze, mi egyből tudjuk, hogy ez gyengén, de tündér mitológián alapszik, és meg is kapjuk azt, csak éppenséggel szintén egy kicsit szétbarmolva. Ami nem lenne gond, ha jól lenne kivitelezve…
Az elején teljesen idegesített a történet, az első 100 oldalon nem történik semmi, az olvasó csak töpreng, hogy mi az isten, hogy mindenki tud erről az eltűnésekről, de ugyanakkor nem tudnak semmit a természetfelettiről, ez a frusztráció kicsit oldódik, mikor elmagyarázzák a dolgot Mackie-nek.
A történet sablonos, szinte semmi nem történik, és engem a hangulata sem fogott meg. Mint említettem, annyira borongós ez, mint a Lenyűgöző Teremtmények, és itt is ugyancsak cselekményelem az eső, ami szerintem a világ legunalmasabb dolga. Az elején idegesíthet minket a szereplők hozzáállása, főleg Mackie anyjáé, majd maga Mackie is, mivel a főhősünk ritka gerinctelen karakter. Végig azon szenved, hogy neki mennyire rossz, mikor könyörgöm, mást meg megöltek, de ő mennyire kívülálló, meg nem is szeretik, azon azért ráér emózni. Amiről persze kiderül, hogy nem is igaz, mert minden értelmes karakter őszintén szereti Mackie-t, tehát nem is lenne értelme panaszkodni.
Ami jó volt a történetben, azok a mellékszereplők, egyedül Emmát, Mackie anyját, Tate-et, és Mackie barátait tudtam megkedvelni, és miattuk kap átlagos besorolást a kötet. Őket éreztem kidolgozottnak és tényleg jó volt olvasni, hogy mennyire is törődnek Mackie-vel, amit persze az emó tündér főhősünk nem éppen értékel az első 300 oldalon, amitől téptem a hajam.
A történet mitológiáját értem én, hogy saját világ, de nekem az is sántított. Tudom, hogy eleve sokan feldolgozták már a témát, de olyan érzésem támadt, mintha fogtuk volna Holly Black: Tithe (Tized) című könyvét, beleraktuk volna Gaiman Amerikai Isteneit, összekavartuk volna, majd odaadtuk volna egy nagyon kezdő írónak, hogy nosza írjál valamit. Az írásmód engem a Margaret Stohl, Kami Garcia szerzőpárosra emlékeztet, és bár Yovanoff tud bánni a szavakkal a történetvezetése unalmas és vontatott, nincs semmi fordulatunk, és semmivel nem tudja kompenzálni a hibáit, nincs semmi eredeti vagy egyedi, amiért élvezni lehetne a kötetet.
A végén sem izgultam, hiszen minden klisés, sablonos és cukros volt, és az érzés, ami elfogott a kötet végén az ez volt: „De örülök, hogy ennek vége.” Úgy érzem, hogy túlságosan elhúzta, nem kellett volna erre 320 oldalt pazarolni, vagy legalább feldobhatta volna valamivel. Amit persze meg is próbált, egy szerelmi szállal. Sajnos, ez sem sikerült neki, annyira hihetetlen és értelmetlen és logikátlan a Tate és Mackie közötti valami, hogy az még inkább csak ront a kötet értékén.
Összességében annak ajánlanám, aki csak egy esős, tündéres, átlagos ifjúsági fantasyra vágyik, semmi nagy csavarral és kidolgozatlan világgal. Egy délutánra talán jó könyv, de semmi különleges nincs benne, nagyot csalódtam benne.
Kedvenc karakter: Emma
Ami kifejezetten tetszett: A mellékszereplők
Ami nem tetszett: Az hogy nem hiteles férfiszemszög, maga a világ csak összehányt valami
A történet: 3/5 pontból
A karakterek: 3/5 pontból
A borító: 5/5 pontból
Kiadó: Egmont
Kiadás dátuma: 2010.
Oldalszám: 328 oldal
Bizonyos szempontból egyetértek: valóban elnagyolt és kicsit szerintem zavaros is ez a világ. Számomra kicsit röhejes is,értem itt a Modigliani figuráját például...
VálaszTörlésMackie nekem sem a kedvenc karakterem, bár javára vall, hogy azért fejlődőképes...
De a hangulata szerintem mégis borongós, sötét, olyan, amitől nem igazán érzed jól magad. És az a sok fura figura...
én nem értek egyet abban, hogy ez nem horror... mondjuk inkább light horrornak, a gyengébbik fajátból. Olyna émelygős, undorodós inkább , mint köröm-lerágós...
Elolvastam....hát...:D
VálaszTörlésEz tényleg gagyira sikeredett...igazából nemrég jöttem rá (kb 1,5 éve), hogy szeretek olvasni meg elég jó a fantáziám, de ez....igazából semmi üzenni valója nincs, kivéve az hogy az igaz barátaira/testvérére mindig számíthat, persze az hogy a vége felé esik le neki a szeretet flash azért az durva. Meg mondjuk az erőviszonyok néha érdekesek voltak (pl a végén kiscsaj (Tate) azért ..... erős, ahoz képest h a fiuk együtt nem tudtak mit kezdeni azzal a bizonyos valakivel) :D Meg tényleg sok fölösleges dolog volt benne...de hát ilyen könyvek is kellenek -.-" Am nagyon tetszik az oldal :)
pff.. nem vitt rá a lélek, hogy végig olvassam.. ritkán érzek ilyet, de időpazarlás lett volna.. :S
VálaszTörlés