Top 10: Kedvenc fantasy regény

2014. január 26., vasárnap

Már régóta tartozom ezzel a poszttal, és végre kész vagyok minden kategóriával. Ezentúl a felső menüsorban mindig elérhető lesz a folyamatosan frissülő TOP 10-es listám, és ha valaki kategória szerint szeretne tőlem ajánlót kérni, akkor egészen biztos lehet benne, hogy ezt a listát veszem elő.

A fantasy a fő lételemem, ebből olvastam a legtöbbet, és ezért is volt nehéz ezt a posztot összeállítani, mert annyi, de annyi jó könyvet olvastam, hogy folyton változtattam, mi hova kerüljön. Bár sokan a kalandozós/nyomozós, izgalmas fantasyt fogják itt keresni, és akad ilyen is a címek között, mégis olyan könyveket emeltem ki főleg, amiben volt valami extra, valami különleges.

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2015. február 20.)


10. Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző (ifjúsági, 6 részes sorozat)

Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké.
A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba.A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat – a sármos Simont és gyanús,
soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet – rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos „problémás a gyerek” viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül…

9. Victoria Schwab: New Beginnings (angol, gyermek, 3 részes sorozat)

Ismerkedj meg egy egyedülálló őrangyallal egy egyedülálló írótól. A merész, egyre nagyobb hírnevet szerző Victoria Scwab egy bohókás, inspiráló és ötletes regénnyel debütál a gyermekkönyvek piacán.

Első pillantásra Aria egy átlagos tizenkét éves lány. Vörös haja van, színes cipőfűzői és imádja a muffint. De Aria nem az, aminek látszik. Ha valamire vágyik, az valóra válik, az árnyékát ajtóként tudja használni, és apró, mégis fontos dolgokat tud megváltoztatni a világban. Aria őrangyal. Azért jött közénk, hogy megszerezhesse a szárnyait. De ehhez segítenie kell három különböző lányon.

Aria első küldetése Gabby Torres. Gabby mindig is csendes természet volt, de mióta a testvére beteg lett, alig szólalt meg. Amikor az új iskola egy új kezdet lehetőségével kecsegtet, Gabby minden vágya, hogy valaki új lehessen, de hamar rá kell jönnie, hogy nehéz úgy barátkoznia, ha a fele életét titokban tartja.

És aztán felbukkan Aria. Aria, aki pontosan tudja, mit mondjon és tegyen, hogy Gabby jobban érezze magát. Vajon segíteni tud Gabbynek, hogy megtalálja a hangját? Vajon Gabby bízni fog Ariában, mikor végül rájön, hogy igazából a másik lány micsoda?


8. Mats Strandberg & Sara B. Elfgren: A kör (ifjúsági, 3 részes sorozat)

Engelsfors. Egy apró, csodás kis város Svédországban, ahol hat lány épp csak elkezdte a középiskolát. Semmi közös nincs bennük – kivéve, hogy mindegyikőjükben ősi, ördögi erő lakozik. Az őszi szemeszter csak elkezdődött, amikor egy halott diákot találtak a suli egyik WC-kabinjában. Mindenki öngyilkosságra tippel. Mindenki, leszámítva a hat lányt, akik tudják az igazságot. Egy éjjel, amikor a hold kísértetiesen vörösen borítja be az eget, a lányok találkoznak a parkban. Nem tudják, hogyan és miért mentek oda, csak azt tudják, hogy szükségük van egymásra a túléléshez. Azt mondják, boszorkák. Egy ősi prófécia állítja, hogy ők a kiválasztottak. Ettől a naptól kezdve a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Az idő csak fogy. Valami vadászik rájuk, és ha nem ők találják meg előbb és pusztítják el azt, akkor ők halnak meg…

7. Amanda Marrone: Uninvited (angol, ifjúsági)

Amikor a visszautasítás visszaüt... vagyis inkább visszaharap.

Jordan élete szívás. A pasija, Michael, dobta őt, lefeküdt a fele sulival, aztán megölte magát. De most valahogyan a fiú minden este megjelenik az ablakánál, könyörögve, hogy engedje be.

Jordan nem érti, Michael miért vágyna éppen rá, de az ellenálló képessége lassan felmondja a szolgálatot. Mert végül is az élete - ami egykor az unalmas partik, értelmetlen egyéjszakás kalandok, és barátok, akikkel nem tudott azonosulni monoton sora volt - most abból áll, hogy egyedül iszik a szobájában, miközben arra vár, hogy a nap lenyugodjon.

Michaelt be kell hívni, hogy beléphessen a házba. És Jordannek csak egy mondatába kerülne...

6. Jackie Morse Kessler: Hunger (angol, ifjúsági, 4 részes sorozat)

Lisabeth Lewisnak van egy fekete lova, egy mérlege és egy új munkája: épp most nevezték ki Éhínségnek. Hogy lesz egy anorexiás, tizenhét éves, külvárosi lányból az Apokalipszis egyik Lovasa?

A világkörüli utazás a lovával Lisának menedéket nyújt az otthoni problémái elől, ami az éhséggel való folyamatos küzdelme és hogy ezt elrejtse a szeretteitől. Éhínség szerepe rákényszeríti, hogy olyan helyeket látogasson meg, ahol az éhség a mindennapok fájdalmas része, és hogy szembenézzen fenomenális erejének rettenetes következményeivel. Lisa vajon rájön, hogyan használja ezt a képességet - és megtalálja-e a bátorságát, hogy legyőzze a saját démonait?

Felettébb eredeti megközelítése az étkezési zavaroknak, a Hunger arról a küzdelemről szól, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a szélsőségek világában és fantasztikus elemeket használ, hogy feltérképezzen egy olyan témát, ami rengeteg tinédzser életét érinti.

5. Tonya Hurley: Szellemlány (ifjúsági, 3 részes sorozat)

Charlotte Usher gyakorlatilag láthatatlannak érzi magát az iskolában, és egy nap valóban azzá is válik. Nemcsak láthatatlanná, de halottá is. És mindez egy srác és egy gumimaci miatt.

Ebben a kissé gúnyos, néhol mégis szívszorongató történetben Tonya Hurley feltárja előttünk a láthatatlanságot, amit néha mindannyian érzünk, és hogy meddig vagyunk képesek elmenni, hogy végre észrevegyenek bennünket.

4. Alma Katsu: Halhatatlan (felnőtt, 3 részes sorozat)

Amikor Dr. Luke Findley éjszakai műszakba érkezik a St. Andrew nevű kisváros kórházába, csak egy újabb apró sérülésekkel és családon belüli erőszakkal terhes éjszakára számít. Ehelyett találkozik Lanore McIlvrae-vel, aki örökre megváltoztatja az életét. Mert Lannynek múltja van…

Lanny McIlvrae senkire nem hasonlít, akit Luke valaha ismert. A nő története a szerelemről és az árulásról szól. Szerelemről és árulásról, amire nincs hatással az idő, ami örökkévaló, kivéve, ha Lanny démonai végre nyugalmat találnának. A kétszáz év alatt, amit a Földön töltött, úgy tűnik, mind a dekadencia, mind pedig az erőszak megkísértette, de ő végig hű maradt élete nagy szerelméhez. Egészen mostanáig.

Alma Katsu nagy kritikai visszhangot kiváltó könyve felejthetetlen történet a viszonzatlan szerelemről, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de ugyanakkor el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti, hiszen a saját megváltásunkhoz vezető út megtalálásáért kizárólag mi magunk vagyunk felelősek.

3. Susan Hubbard: The Society of S (angol, felnőtt, 3 részes sorozat)

"Ha valaha is el akarsz rejtőzni a világ elől, költözz egy kisvárosba,  ahol mindenki névtelennek tűnik."

Ezt a tanácsod adja a tizenkét éves Ariella Montero, aki apjával együtt a New York-i Saratoga Springsben lakik, egy olyan házban, amit jobban kísértenek a titkok, mint az emlékek. A The Society of S az ő útját követi, ahogy délre megy Asheville-be és Savannah-ba, majd Floridába, ahogy rájön, hogy minden, amit a családjáról tudott, hazugság.

Amikor megtalálja az anyját, megtudja az igazat: Ariella kezdő tagja az S Társaságnak.

Az S a Sanguinistákat jelenti: egy környezetvédő szektát, akiket az erkölcs és az emberi jogok érdekelnek - habár éppenséggel mind vámpírok. Az S a szinesztéziával rendelkezőket is jelenti: egy olyan embert, aki képes a szavakat és a betűket színekkel érzékelni. Az S betű szerencsés talizmán Sarának, Ariella anyjának, aki olyan városok körül mozog, mint Savannah vagy Sarasota. De vajon Ariellának is szerencsét hoz?

Susan Hubbard könyve szövevényes, szépirodalmi misztikus regény, ami provokatív kérdéseket vet fel arról, ahogyan most élünk. Ariella narrációja egy olyan világba csábít, ahol találkozhat az olvasó a közöttünk élő másokkal: vámpírokkal, akik a különleges természetüket és a vér iránti szükségüket más-más módon kezelik, a vadállatiastól a közönséges emberin át egészen a tudományosig.

2. Dia Reeves: Bleeding Violet (angol, ifjúsági)

A szeretet veszélyes is tud lenni...

Hanna viszont nem vágyik másra, mint hogy szeressék. Hannának, akinek az elméje hallucinációkkal fertőzve, a gyógyszeres szekrénye tele pirulákkal, és a szekrénye tömve fodros, violaszínű ruhákkal, elege van abból, hogy mindig ő a kiközösített, a furcsa lány, a különc. Így elszökik a texasi Porteróba, hogy új otthonra leljen.

De Portero még különösebb város, mint Hanna sejti. Ahogy megpróbál beilleszkedni, olyan sötét titkokra bukkan, amik bármelyik normális embert megrémisztenének. Milyen jó dolog, hogy Hanna közelről sem normális. Amikor ez az őrült lány és egy még őrültebb város találkozik, csak két dolog biztos: Bármi megtörténhet és senki nincs biztonságban.

1. Neil Gaiman: Óceán az út végén (felnőtt)

AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

2014. január 25., szombat


Hogy akadtam rá: Jane Rogers rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Jessie Lamb a nem is olyan távoli jövőben él, ahol a bioterroristáknak köszönhetően egy olyan vírus szabadult el, ami minden terhes nőt megtámad. Míg az elején Jessie teljesen semmibe veszi az emberiség lassú kipusztulását, később rájön, hogy igenis tennie kéne valamit az ügy érdekében: Tagja lesz egy fiatalokból álló csoportnak, akik célul tűzik ki, hogy változtassanak a világon, noha nem tudnak megegyezni, hogy mi a legfontosabb cél – a környezetvédelem, az állatkísérletek beszüntetése vagy a fiatalok különválása a felnőttektől –, ég bennük a buzgó vágy, hogy tegyenek valamit. Amikor Jessie felfedezi, hogy létezik egy Csipkerózsika nevű program, amiben fiatal lányokba ültetnek bele talán vírus nélküli embriókat a lányok élete árán, megjelenik előtte a reménysugár, a varázslatos megoldás. Csak éppen a szülei és a barátai nem támogatják, ezért Jessie-nek le kell ülnie, átgondolnia és leírnia, hogy mi vezette el idáig, és hogy helyes-e a döntése.

Mikor megtudtam, hogy Jane Rogers új regényt ír, méghozzá disztópiát, azonnal meg kellett szereznem, ám mire eljutottam odáig, megjelent magyarul, és milyen jól tettem, hogy megvártam, hiszen a borító valami gyönyörű (és tökéletesen illik a tartalomhoz). Aztán ahogy telt-múlt az idő, érkeztek a magyar negatív kritikák, és elbizonytalanodtam, hogy ugyan az a Jane Rogers, akinek az írását ismerem és imádom, hogyan nyúlhatott ennyire mellé. Mint a végén kiderült, ez nem egy rossz könyv, én imádtam, de nagyon megosztó, és ezért hiába ajánlanám valamilyen szinten mindenkinek, egészen biztos, hogy nem lesz mindenki kedvence, mert ezt vagy imádni vagy utálni lehet.

Először is a besorolást én kijavítanám, mert odakint is disztópiának reklámozzák, de nekem nem az, csak annyira, mint a Csodák kora, azaz egy éppen véget érő világról szól, legjobb esetben is apokaliptikusnak vagy poszt-apokaliptikusnak mondanám. De nincsenek benne nagyon kütyük, tényleg nagyon közeli jövőben játszódik és ettől is üt még jobban, hogy el tudja az ember képzelni, hogy ez bármikor megtörténhet, és akkor mit tennénk.

De ha őszinte akarok lenni, nem is kell konkrétan szó szerint venni ezt a könyvet, ugyanis ez nem szól másról, minthogy egy katasztrófával hogyan birkóznak meg az emberek. Minden karakter egy-egy fajta reakciót mutat be, hogy egy nagy borzalom után az emberek mennyire képesek irracionálisan és nagyon szélsőségesen gondolkozni, kitűzni maguk elé valami lehetetlen célt és afelé tartani, hogy életben maradjanak, vagy abszolút abszurd ideákba kapaszkodnak. A problémát itt a globális vírus jelenti, de ugyanakkor Jessie sarkosítva minden rosszat – emberkereskedelem, öngyilkosság, nemi erőszak, depresszió és bűnözés – erre vezet vissza, egy picit Rogers ezzel is jelzi, hogy nem gondolkozik a főhősünk tisztán, ahogy senki sem a szereplők közül. És ezzel is hangsúlyozza, hogy bár a könyv egy nagy, világot érintő problémáról szól, mégis az emberi reakció ugyanaz, amikor a saját világa törik össze, bármilyen személyes, családi katasztrófa után viselkedhetünk így.

Így igazából ez a történet nem Jessie-ről szól és nem is az ő világáról, hanem az emberi lélek egyik bugyráról. Minden karakter nagyon sarkított, egy-egy nézőpontot képviselnek: van, aki szerint az emberek megérdemlik a történteket és nincs értelme semmit tenni a jövőért, van, aki foggal-körömmel harcol egy-egy téma mellett. Feltűnik többek között a radikális állatvédők, a szélsőséges vallási vezetők és szekták és feministák csoportja is, és ezzel azt mutatja be Rogers, hogy a nehéz időszakokban a karizmatikus emberek milyen könnyen kihasználhatják és megvezethetik a befolyásolható, lelkileg sérült embereket.

A regényre mondhatni, hogy karakterközpontú, hiszen az egyes emberi sorsok, hogy mindenkinek a nagy katasztrófa közepette még a saját családi bajával is meg kell küzdenie, vannak középpontban. De mégis inkább a káoszról, a halálról és az emberek kapkodásáról szól, hogy valahogy megússzák a dolgot, és nem igazán oldódik fel egyik karakter problémája sem. Akad itt családon belüli erőszak, alkoholizmus, nemi erőszak, depresszió és megcsalás is, de ezek a vírus okozta kaotikus állapotok nélkül is bekövetkeztek volna, Rogers ezzel is csak azt fejezi ki, hogy hiába történik valakivel egy rossz dolog, az élet akár kimérhet rá még több súlyt, amíg kibírhatatlan nem lesz. Ebből következik, hogy ez nem egy könnyed regény, aki sci-fit, világmegmentős lázadásos könyvet szeretne, az jobb, ha más olvasnivaló után néz, és bár nem sírtam a történeten, végig éreztem, hogy fullasztóan nyomasztó, ezért csak akkor ajánlatos kézbe venni, ha ehhez van hangulata az embernek.

A könyvben erősen megjelenő téma még a halál, hiszen a vírus miatt rengetegen vesztik életüket, ezért is kell minden karakternek elgondolkoznia azon, milyen a halál, mit jelent, hogyan lehet halott szeretteinkről megemlékezni és elfogadni valaki távozását. Mindeközben pedig előveszi azt az örök kérdést, ami mindig is foglalkoztatta az embereket: Mit a célunk a világban, miért születtünk ide és mit kell tennünk, és mit jelent, hogy ért valamit az életünk.

Jessie-ben ég a fiatalkori változásra sarkalló szellem, és Rogers kicsit ezt is bemutatja, hogy bizonyos generációk hogyan állnak a világhoz: A gyermeki önzést és közömbösséget, a tinédzserkori világmegváltást és a felnőttkori beletörődést állítja egymással szemben. Jessie döntését nem csak a szüleinek, de az olvasónak is meg kell értenie, legalábbis Jessie próbálja elmagyarázni ő hogyan látja a világot – és aki úgy érzi, nem képes másfajta szemléletmódot olvasni, mint a sajátja, lehet nem fogja szeretni a regényt –, és bár nem tenném azt, amit ő, úgy éreztem, ez számára elkerülhetetlen.

Jessie-ben még valahol él az a gyermeki naivság, ahol még hisz annyira a világban, a sorsszerűségben és a mágiában, hogy ha leugrik a szakadékról, akkor ő azt repülésnek látja és nem a biztos halálba zuhanásba. És ez a kép a könyv fő motívuma – ettől olyan csodálatosan tökéletes a borító a tartalomhoz –, mert valahol tényleg egy ilyenfajta felfogás kell ahhoz, hogy egy ember szembeszálljon mindennel és megpróbálja megváltoztatni a világot. És hogy ez sikerül Jessie-nek vagy megéri-e, azt az olvasónak magának kell eldöntenie.

A könyv mágikus hangulatát fokozza Rogers tündérmese imádata, végig találunk benne mese motívumokat – Csipkerózsika, Alice Csodaországban, (nekem Pán Péter, mert minden „én hiszek a tündérekben” mondat azt juttatja eszembe) tündérek –, és sokszor hasonlítja Jessie saját életét egy meséhez, így egy kicsit hangsúlyozva azt, hogy az élet is „csak” egy történet, vagyis a fikciónak is lehetnek mondanivalói és hatásai. Amit még feltétlen ki kell emelnie, Jessie karakterének nevét, hiszen a Lamb bárányt jelent, ami sok esetben az áldozat, de ugyanakkor a tisztaság és tökéletesség jelképe is. Bónusz pont, hogy bárányokon is pont kísérleteztek a vírus megoldását keresve.

Ez a regény nem mindenki könyve, de aki szeretne elgondolkozni arról, hogy milyen összetört, befolyásolható és elkeseredett az ember az élet nehéz helyzeteiben, és hogy ez milyen lehetetlen tettekre ösztönöz minket, azoknak ajánlom.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Ad Astra

Kiadás dátuma: 2013.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék barátnőmtől

Ann Redisch Stampler: Afterparty

2014. január 21., kedd


Hogy akadtam rá: Ann Redisch Stampler rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Emma sosem élt sokáig egy helyen, de amikor az apja Los Angelesben kap állásajánlatot, felvidul, mert végre egy napfényes, csábító város vár rá, ahol talán új életet kezdhet. Már az első napon kinézi magának egy helyes fiú, és bár abból nem lesz semmi, találkozik a fiú barátnőjével, Siobhannal, akivel nagyon gyorsan nagyon mély barátságot kötnek. Ami kapóra is jön, mert mindkét lány új tanuló a helyi gimnáziumban, ahova az elit gyerekei járnak, és egyből kiközösítik őket. Egyedül a fekete bárány, Dylan mutat még érdeklődést Emma – vagy legalábbis a lány töri jegyzetei – iránt. Emmának meg kell küzdenie azzal, hogy nem ismeri édesanyját és nem is eshet szó a házban róla, és hogy apja ebből kifolyólag annyira védi, hogy még körkarikás filmeket sem nézhet, és „kijelölt” nagyon vallásos családból származó barátnőt is rendelnek hozzá. De mit tehet Emma, amikor Siobhan belecsábítja az élet izgalmas, de veszélyes részébe? Hol van a határ, ahonnan nincs visszaút? És mi történt, ami miatt ez a barátság egy tetőről való leugrással végződött?

Stamplertől már olvastam, ezért bizonyos elvárásokkal indultam neki a könyvnek, aminek megjelenését össze-vissza csúsztatta a kiadó, ezért már tűkön ülve vártam. A regény stílusa olyan, mint Stampler első regényéé: egyrészt a narráció folyton előreutal (hiszen a prológus már az ominózus tetőről leugrós jelenettel kezdődik), másrészt a főhős szarkasztikus humora egy sajátos, üde és igazán fiatalos elmesélés módot nyújt. Sokan panaszkodtak külföldi kritikákban, hogy a regény inkább egy belső monológ és nehéz érteni a szöveget, és tény és való, hogy nem tőmondatos az írásmód, de nekem pont ettől volt élvezetes, ugyanis amúgy nem sok minden történt.

A könyv közel 400 oldalas és el is töprengtem, hogy minek ennyi, hiszen már a történet végét a legelején láttuk, és bár kellemesen előreutal, hogy ez nem egy boldog befejezéses történet, hanem keserédes és reális, mégis már a regén könyv felénél jóval előbb tudja az olvasó, hogy mi vezet el az öngyilkossági kísérletig. Ettől nem lesz unalmas ám a történet, a humor, a karakterek és a mondanivaló kárpótol, de senki ne várjon cselekményközpontú regényt, mert ez nem az.

A történetet, ha röviden jellemeznem kéne, azt mondanám, hogy modern, realisztikus tündérmese, ahol a hercegnő kiszabadul a túlságosan védelmező szülők építette toronyból, felfedezi a világot, és bár van herceg fehér lovon, mégsem függ tőle. Ezt a képet erősíti, hogy Stampler végig tündérmese motívumokat használ Rapunzeltől kezdve, Hófehérkén át egészen Piroskáig. És bár a könyv tényleg egy elég átlagos, pozitív hangulatú történet, mégis a realitás talaján mozog – akad itt f-betűs káromkodás, drog, szex, alkohol –, és miközben a sorokat olvastam, az jutott eszembe, hogy „igen, én így szeretem az átlagos, kis ifjúsági történeteimet, és valahogy így képzeltem el a Szent Johanna Gimit még olvasás előtt.”

A történet hangsúlya főleg azon van, milyen felnőni, megkérdőjelezni dolgokat és kibújni a szülői védelem alól, felfedezni a szexualitást és a szerelmet, és hogy ha hibázunk, akkor nincs minden veszve, helyre tudjuk hozni, ha eléggé próbálkozunk. Emma útja a szinte már egészségtelenül védelmezett lányból a parti lányig érdekes és hiába van sok jelenet, aminek elhagyásával ugyanúgy értelmes lenne a könyv, imádtam olvasni minden sorát. A kicsit esetlen, cinikus és szeretetre vágyó Emmával könnyű volt azonosulni, és újra végignosztalgiázhattam a gimis éveim szebb és kellemetlenebb perceit is.

A szülő-gyerek kapcsolat szintén fontos eleme a regénynek, sok féle családot mutat be Stampler: egyedülálló szülők és teljes családokat vonultat fel, és bebizonyítja, hogy mindkettő verzióban létezhetnek jó és rossz szülők, hogy ez teljesen személyiségfüggő. Emma édesanyja önhibájából halt meg, ezért főhősünk körül mindig ott lebeg egy „elhagyott az anyám” érzés, és az apja pedig túlságosan védi. Ezzel ellentétben Siobhan édesanyja olyan típus, aki sosem nőtt fel igazán, és a partik és a szexualitás világában él, miközben nem veszi észre, hogy ezzel mennyit árt a lányának. Megan egy túlságosan vallásos és védelmező, de teljesen szerető családból próbál kitörni és Arif szülei is igazán rendesek. Velük ellentétben pedig ott áll Dylan családja, ahol se az anya, se az apa nem igazán látja el a szülői kötelességeit és még a fiúnak egy elég nagyképű és kibírhatatlan testvérrel is meg kell küzdenie.

A családtéma mellett a barátság is hangsúlyos szerepet kap, hiszen az egész könyv inkább Emma és Siobhan mindent felemésztő kapcsolatáról szól, mint az Emma és Dylan között fellángoló érzelmekről. Siobhan az a fajta karakter, aki karizmatikus, elbűvölő és élettel teli, önpusztító, de nehéz neki ellenállni, és Emmát is úgy vonzza magához, mint molylepkét a gyertyaláng. (Ennél jobban lehetetlen jellemezni a barátságukat.) Siobhan a maga áskálódásával és manipulációival is tökéletesen beleillik a „helyre lehet-e hozni a hibáinkat” témába, és bár az olvasó megértheti az indítékait, nehéz neki megbocsátani. Igazából Stampler erre a kérdésre nem is válaszol, nem oldozza fel egyértelműen egy kicsit úgy éreztem, hogy Siobhan sorsát teljesen ránk bízza.

Az Afterparty egy igazi tiniregény, ami tényleg a valós világban játszódik, reális problémákkal, ami arról szól, hogy milyen megtalálni önmagunkat, milyen megbánni a hibáinkat, és hogy néha bármennyire is ragaszkodunk valakihez, jobb megtanulni elengedni a másikat.

Kedvenc karakter: Siobhan, Arif

Ami kifejezetten tetszett: nem a romantika van előtérben, a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2013. december 31.

Oldalszám: 398 oldal

Honnan: saját, e-book

Malorie Blackman: Rémálom a vonaton

2014. január 13., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a Pongrác kiadó könyvei között.

Úgy általában az egészről: Kyle nem tudja, mi az élete értelme, főleg, hogy apja olyat tett vele, amit nem tud feldolgozni, megérteni és megbocsátani. Aztán egy nap, az iskolai kiránduláson a vonat, amin éppen utazik, felborul és a sérültek és a roncs között valami elkezdi üldözni a fiút. És nincs más menedéke, mint a többi osztálytársa elméje, ezért sorra meglátogatja a barátai rémálmait.  

Amikor elolvastam a fülszöveget – és láttam az ízlésőrségem jó értékelését molyon –, úgy gondoltam, hogy ezt a könyvet nekem írták. Egy tinédzser szereplő a maga bánatában elsüllyedve rájön, hogy érdemes élni, és hogy mindenkinek vannak problémái? Abszolút jól hangzik. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a regényt, éreztem, hogy valami ebben nem stimmel, és nagyon lassan haladtam vele. Sokáig tartott rájönnöm, hogy mi is a gond: Az írásmód.

Hiába lenne jó az alapötlet, két dolog nagyon elrontja: Az egyik az írás, mert bármennyire jók lennének a témák, abszolút unalmas (pedig horror is lenne ez ám) és érzelemmentes. Van itt nemi erőszak, öngyilkosság és mentális betegségek, és nem elég, hogy egy-kettő témát hibásan ábrázol, még olyan is a könyv stílusa, hogy meg sem érint.

Blackman próbál annyira sokkolni és megrázni minket, hogy átesik a ló túloldalára, és csak nevetni tudtam az eltúlzott ábrázolásain. A horror történetek nem hatásosak, mert annyira átlátszóak, erőltetett infókivágások vannak E/1-es írásban, és egy idő után már a nem gyakorlott olvasó is belerázódhat abba, hogyan találja ki a csavart, hiszen Blackman írását úgy lehetne jellemezni, mint egy bűvész, aki hadonászik a kezével, de mégis magától kimászik a fehér nyúl a kalapból. Fájdalmasan erőltetetten próbálja félrevezetni az olvasót, így egyáltalán nem ér el semmilyen érzelmi hatást.

És ez a könyv második buktatója: túl sokat akar. Blackman horror novelláskötetet akart írni – hiszen ezt nem is lehet regénynek, mert egy kerettörténeten kívül tőle független novellák vannak, amik se témában, se sehogy nem függenek össze. A karakterek nincsenek egymással hatásra, a történetek se, a kerettörténet pedig rövid darabokban adagolva, a már említett információ kivágással nagyon idegesítő és értelmetlen. Arról szólna, hogy Kyle rájön, érdemes élni, és feldolgozza az apjával történteket, amihez legalább húsz év kéne, ha nem egy egész emberöltő, nem két perc. A kerettörténet csattanója rémesen egyszerű, Halál karakterét az agyatlan, kétdimenziós karakterek közé teszi, és a lezárás összecsapott, emellett hollywoodian nyálas, ami tekintve a többi véresebb történetet, nagyon elüt. Semmilyen választ nem kapunk, üres érzést hagy maga után, pedig hatalmas kioktatást kapunk az életről, és amolyan szemléletváltó regénynek készült, mégsem éri el a hatását.

Persze a történetekben akad jó is, kezdve a keretsztorival, ahol a vonatbaleset szimbolikusan jelképezi a legsötétebb időszakokat az életben, amikor egyszerűen meg kell állni körülnézni, hogy észrevegyük, mindenki küszködik az életben, és mások is mennek és harcolnak tovább, nekünk is kéne. A rémálmok kapcsán pedig felmerül egy nagyon szép gondolat, hogy valahol az álmok is formálnak minket, hiszen átéltük őket, sőt belőlünk, a múltunkból, jelünkből és a jövőnkből épülnek fel.

Mégis a kötet másik gyengepontja az álmok. Ha tényleg álmok lennének, hiányolom az álomszerű írásmódot, ugyanis itt minden logikus, teljesen életszerű. Ha viszont a karakterek múltja és jövője volt, amit Kyle látott, akkor ott kezdődnek a gondok, hogy van itt fantasy, (vagy mágikus realizmus) és poszt-apokaliptikus történet is. Ha igaznak vesszük, amit Kyle látott, akkor tényleg fantasyval teli univerzumban élnek, legyen, de mit keresett ott akkor egy bioterrorizmus által tönkretett világ, ha a többieknek nem ez volt a jövőképében? Persze, a könyv azzal magyarázza, hogy Kyle maga sem tudja, mi fog megtörténni, hogy ezek csak lehetséges jövőképek, de leginkább azzal igazolja magát a regény, hogy nem ez a lényeg. Viszont ha nem lényeges, akkor minek vannak ott? MIÉRT?

A rémálmok/novellák minősége is változó, van, aminek láttam értelmét, van, ami (még) felesleges(ebb) kitöltés, és a sok szereplő között Kyle története teljesen elveszik, nem is lehet érezni a fiúra gyakorolt hatást, egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön, élni jó.

Kyle története azzal foglalkozik, hogy rájön, hogy nem tud elfutni a félelmei elől, és a diszfunkcionális családjával való kapcsolatát dolgozza fel, ezek mellett pedig megküzd azzal, hogy megtalálja, hogy miért érdemes élni. Steve története egy elég klisés, hatásvadász sztori, de talán a katonaság nehézségeiről akarna beszélni, nem sok eredménnyel. Joe történetében láttam először, hogy az írónő tudna írni, ugyanis a rémkép, amit festett eléggé őrült volt, hogy „álomlogikának” lehessen mondani, és először éreztem azt, hogy ez egy valós személy elnagyolt félelméről van szó, konkrétan a testvérviszályról.

Miss Wells és Perry története teljesen felesleges, olyannyira, hogy semmiről sem szólnak, csak más népek mitológiai elemeit bújtatja új köntösben elég rémes eredménnyel. Naima rémálma zavaros, és amellett ez is teljesen szükségtelen volt a kötetbe, és mindezt logikai bakival is megfejelte még Blackman, a tanulságot túl gyorsan akarta elmondani, ezért összecsapott a történet vége.

Elena, Conor, Lily és Kendra története szimplán hatásvadász, semmitmondó horror, ami még kinti tábortűz mellett sem ijesztő. Elenáéban nagyon zavart az infókivágással erőltetett csattanó, Lily történetében pedig a rémisztőnek szánt szociopata elem kb. annyira igazi, mint egy nagyon rossz Zs kategóriás film, összerándultam a szörnyű mondatokon, amivel Blackman bizonygatni akarta, hogy ezen már pedig borzongani kell. Kendra álma is tipikus klisé, viszont emellett az abuzív kapcsolatokról szól, amikor a pasi már zaklatja az embert. És itt meg kell állnom kiemelni, hogy most igazi sorozatgyilkosságokról és bűntényekről olvasok egy könyvet, és pont volt szó egy ilyen zaklatóról, aki felgyújtotta élve a feleségét. Ezek után, plusz a logika is azt diktálja, amit Blackman megoldásnak ír az TÜNDÉRMESE, aminek káros üzenete van. És ha már oktatni akar minket, végezze el a kutatómunkát is. Főleg emiatt a pontatlanságok miatt kapott ez a könyv ilyen kevés csillagot.

Az idegen álma tetszett egyedül (legalábbis olvasható volt), ami egy színesbőrű nő sanyarú sorsát mutatja be egy Édes Anna-féle történettel, viszont nem csak a faji megkülönböztetésről szól ez. Igazi írói ügyességgel mutatta be, hogy milyen is az anyai szeretet vagy milyen, ha nincs, szembeállítva egy szegény nőt, aki kénytelen gyerekeit alig látva dolgozni, hogy mindent megadjon nekik, és egy gazdag nőt, aki hiába gyerekeivel lakik, és nem is kell dolgoznia, inkább mással foglalkozik és azok csak kellékek és trófeák az életében. Azon gondolkozom, hol volt ez az írói tehetség a kötet többi részében.

Összességében ez egy olyan könyv, ami próbál komoly lenni, de nagyon elvérzik közben, hiszen úgy tűnik, az írónő nem is ismeri a témákat, amiről ír, így nem tudja hitelesen visszaadni őket. Az öngyilkosságot is eljátssza figyelemfelkeltésre, és pont ezt a tévhitet akarják/akarjuk megszüntetni, és sajnos nem egy témánál csak a közhitben élő, hibás dolgokat írja le. A többi része félig hollywoodi cukormáz és félig hollywoodi iszonyatos horrorfilm, miközben lenyomja az élni akarás üzenetét a torkunkon. Egyértelműen nem mindenkinek való, de talán, aki még nem olvasott sok horrort, annak nyújthat valamit.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: egyedül maximum az Idegen rémálma volt olvasható szinten

Ami nem tetszett: az erőltetett információkivágás, jajj, kliséhalmok, cukormáz, közhelyek, komoly témák rosszul ábrázolása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2010. (eredeti. 2007. október 4.)

Oldalszám: 430 oldal

Honnan: kölcsön, kedves molytól

Ez az első olvasott könyvem Lobo várólista csökkentőjére! Haladok!

Keri Arthur: Darkness Unmasked (Leleplezett sötétség)

2014. január 5., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Dark Angels 5. része.

Úgy általában az egészről: Risa egyre elkeseredettebb, ugyanis a Pokol Kapujának kulcsainak keresése eddig csak bajt hozott a szeretteire, ráadásul az első kulcsot is ellopta egy sötét varázsló, akiről azt se tudják kicsoda. Az ellenségeik ellen való nyomozás pedig Lucianhez, a régi angyal szeretőjéhez vezet, aki nem csak a kulcsokat akarja magának, de még bűbájt is tett Risára, hogy az együttműködését biztosítsa. Miközben Risa ezt próbálja feldolgozni, még ott van Hunter is, a vámpírtanács vezére, akivel alkut kötött, hogy egészen addig neki dolgozik, amíg meg nem találják az anyja gyilkosát. Így Risa most üldözőbe veheti Hunter szeretőjének gyilkosát, ami nem más, mint egy japán pókszellem.

Ez a sorozat volt eddig a kedvenc most futó felnőtt urban fantasym, mert a humor, akció, a csavarok és a romantika, erotika tökéletes keveréke volt. Sosem tudtam, mi fog történni, a melléknyomozások izgalmasak és nem egyszerűek, és a főhősünk románca teljesen reális és kellemesen szórakoztató volt. És éppen ezért ülök a kritika felett és gondolom azt, hogy „Mi a fene történt?” Mert Keri Arthur most mellélőtt, de nem is kicsit, és ami a sorozat fontos fordulópontja lett volna, a legrosszabb rész lett. (Sírok, hogy pont ezt kaptam karácsonyra. Miért akarnak az ajándékkönyvek megölni mostanában?)

Nem mondom, hogy nincs pozitívum a regényben, mert akad, de ettől függetlenül a vége olyan, amitől falhoz csaptam volna a könyvet. De kezdjük a jóval: ez a kötet inkább átvezető  és karakterközpontú, érezni lehet rajta, hogy felkészítő a Nagy Csúcspontra, hiszen már csak két rész maradt hátra a sorozatból.

Risának meg kell küzdenie a bűntudatával, hiszen sorra kerülnek veszélybe a szerettei és az édesanyja is meghalt, és annyira csapdában érzi magát, hogy mindenki csak eszköznek használja a világuralom eléréséhez, hogy felmerül benne az öngyilkosság gondolata. Míg általában az ilyen témát el szokták játszani az általában a hasonló stílusú könyvekben, itt teljesen reálisnak éreztem Risa reakcióit. Risának az érzelmi oldalát is rendbe kell szednie: feldolgoznia, hogy Lucian átverte, és bár halálosan nem volt belé szerelmes, valamennyire mégis bízott benne. Jakre, az expasijára, aki még mindig váltott ki belőle reakciót, végre nemet tud mondani, és ezért felettébb büszke voltam a főhősünkre, hogy a talpára állt. És ezen felül ott van, hogy mennyire bizalmatlan Risa, ha szerelemről van szó, hiszen Jak összetörte annyira a szívét, hogy mindenkiből ezt nézi ki, ez pedig óriási problémákat okoz az Azriellel való kapcsolatában, aki ráadásul még csak nem is halandó természetfeletti lény, és a könyv egyik alappillére, hogy bemutatja a különböző halhatatlanokat és hogy hogyan veszítik el az emberségüket az évek során. Így érthető, hogy Risa sem tudja rendesen kezelni Azriel érzelmi kirohanásait, de erről egy picit később bővebben. De azért azt, hogy bár Risa sokszor volt túl vakmerő, élveztem, hogy nem hagyja magát, nem engedi, hogy Azriel üvegbura alatt tartva védje, hanem igenis elkezd nyomozni, ha kell, egyedül.

A mellékkarakterek még mindig fontosak a könyvben, aminek örülök, mert így nem csak kellékek érzeteit nyújtják, hanem Risa tényleges családját. Ilianna szála egy LGBT küzdelmét mutatja be továbbra is, hogy hogyan is vallja be a szüleinek, akik családot várnak el tőle, hogy meleg. Ráadásként Ilianna még jövőbelátó is, és hiába nem látott semmi jó jövőt, kiáll a női szerelme mellett és nem hagyja, hogy senki megszabja, hogy kit szerethet és miben találja meg a boldogságot. Risa másik barátja, Tao, pedig még mindig küzd a tűzszellemmel, amit lenyelt, és ez egy nagyszerű párhuzam arra, hogy milyen, ha az ember a belső démonaival, pl. depresszióval küzd, ugyanis Tao úgy veszíti el az uralmat a szellem felett, hogy nem lát olyan értelmet az életében, amiért érdemes lenne küzdeni.

Ez mind szép és jó és értékelem, de történetileg ez a kötet nagyon keveset adott. Van egy új szálunk, Hunteré, azaz őt is látjuk, hogy talán főgonosz lesz és Risa ellen fordul, (igazából én azt hittem, hogy Hunter csak egy gonoszkodó erő marad végig, hiszen ez nem olyan világ, hogy minden gonoszt megölnek és legyőznek), ez érdekesnek bizonyult, de összesen 5 oldalt, ha kitesz. Megtudunk a sötét varázslóról egy apró információmorzsát, ami kínzó kérdéseket vet fel, de sajnos ez is kb. 5 oldal, ha nem kevesebb, és ezt is Arthur későbbi részekre tartogatja, így nem sokat dobott ezen a köteten.

A történet legnagyobb hibája, hogy aránytalan lett a felosztás, ami eddig olyan jól ment az írónőnek, az itt nem sikerült. Az első 100 oldal olyan lassan haladt, mint egy reumás csiga, és a könyv felénél az erre a részre jutó nyomozás már meg is oldódott, sőt, egyáltalán nem volt szövevényes sem, hiszen egyből tudták, ki a gyilkos, és még a levadászása sem ütközött semmilyen nehézségekbe. Úgy éreztem, hogy ez túl erőltetetten arra szolgált, hogy Risa találkozzon egy szereplővel, aki úgy néz ki, majd a következő részekben fontos lesz.

A másik szálon végre megtudjuk, ki Risa anyjának gyilkosa, ami nekem extra csalódás volt, mert semmi csavaros nem akadt benne, és a nagy „bosszút állok” jelenet is röviden és elég érzelemmentesen lett megírva.

Ami viszont plusz egy csillag levonását jelentette, az a romantika. Azriel és Risa kapcsolatát imádtam, lassan bontakozott ki és kellett pár rész, mire összejöttek. Szerettem a sztoikus Azrielt, ahogy lassan felolvad az emberi érzelmek miatt, és Risának pedig pont rá volt szüksége, aki más miatt visszahúzódó. NA, DE EZ A RÉSZ MEGÖLTE AZ ÖSSZES SZERETETEMET A PÁROS IRÁNT! Annyi sok oldalt kitett Azriel és Risa, „jajj, te halhatatlan vagy, jajj, itt hagysz, ha vége a küldetésnek” szenvedése, hogy nagyon lelassította a cselekmény folyását. Ezen felül sikerült elérnie, hogy Azrielt a pokolba kívánjam, ugyanis kb. semmit nem engedett meg Risának, nehogy bántódása essen a félvérfarkas-félangyal főhősünknek, akinek baromi erős gyógyulási képességei vannak. Nem azt mondom, hogy nem értem meg, miért aggódik, de ez a normális aggódás keretein túlmutatott, főleg, amit a végén csinált. Azriel olyan lépést tesz, ami kb. Christian Grey szerződését is megszégyeníti (csak épp mágikusan) és bár Risa nagyon dühös, mégis a fejében jár, hogy talán Azrielnek meg kéne bocsátania, és nem… megint itt tartok egy urban fantasy sorozatnál, hogy az én értékrendem szerint olyan bűnt követett el a pasi, amivel én nem tudnék soha kiegyezni.

Risa mégis képes ezt a rémes magatartást az utolsó oldalakon fokozni, és itt enyhe SPOILER következik, jelöljétek ki, ha olvasni akarjátok: Risa kijelenti, hogy féltékeny a SAJÁT gyerekére, aki meg se született, mert Azriel biztos nem őt szereti, hanem a gyereket. Ne, jó? Ilyen hülyeséget ne írjunk. Elhiszem, hogy Risa annyira lelkileg sérült, hogy nem hiszi el, hogy Azriel szereti, de ez túlzás. A következő gondolata pedig az volt, hogy szétissza az agyát, ezzel zárul a könyv, mert az a babának olyan jót tesz.

Ez a könyv vitathatatlanul a Dark Angels sorozat leglassabb része, de hátha más rajongóknak tetszeni fog, hiszen a legnagyobb probléma ebben a regényben a saját értékrendemmel való ütközés volt. Azért remélem, hogy Risa is észhez tér és a sorozat vége méltó lesz az eddigi színvonalhoz.

Kedvenc karakter: Stane

Ami kifejezetten tetszett: a következő részekre utaló szálak

Ami nem tetszett: a romantika, a vége, lassú cselekmény, átlátszó csavarok

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Signet Select

Kiadás dátuma: 2013. június 4.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék édesanyámtól

Alan Moore: Lost Girls (Elveszett lányok)

2014. január 1., szerda

Hogy akadtam rá: Pán Péter feldolgozást kerestem.

Úgy általában az egészről: Alice, Dorothy és Wendy már felnőttek és 1913. fülledt nyarán találkoznak egy ausztrál szállodában. Egyikük életét sem lehet vidámnak nevezni, Alice-t régi botrányai üldözik, mert mindig fiatal lányokkal látták együtt és még egy elmegyógyintézetet is megjárt. Dorothy egyedül jött Amerikából Európába, valami elől menekülve, és Wendy pedig egy végtelenül unalmas és rossz házasságban ragadt. Miközben odakint az első világháború szelei közelednek, a három nő viszonyt kezd, és felfedezik szexuális vágyaikat és titkaikat.

Ez jól hangzik.
Bevallom, ezt a könyvet nem azért vettem a kezeim közé, mert Alan Moore olyan híres, hanem mert – már kezditek unni, mi? – Pán Péter feldolgozásokat keresek. Mivel nem vagyok szívbajos ilyen téren, vagyis nem zavar, ha nincs az átdolgozásokban mágia, vagy nem történik minden ugyanúgy, úgy éreztem, hogy egy erotikus képregény nem lehet rossz döntés számomra. És milyen jó, hogy elolvastam!

A történetet úgy foglalnám össze, hogy Dekameron Egyszer volt, hol nem volt módra – azaz egy helyen ragadt meseszereplők szexuális történetekkel szórakoztatják egymást, miközben néha orgiáznak. A történet nem is akar más lenni, mint vegytiszta erotika – írhatom, hogy pornó? –, de mégis van benne valami, egy csipetnyi történet, egy adag humor és egy árnyalatnyi mélyebb gondolat, amitől az olvasónak folyamatosan járni fog rajta az agya.

Megállok itt és azt is bevallom, hogy bár kaptam olyan kommenteket, miszerint prűd vagyok és azért nem értékelem a Szürkét és ötven árnyalatnyi barátját, ez nem igaz, mert olvasok pornót. Ne finomítsunk, nem erotikus felhangú történetekre gondolok, ahol van cselekmény, hanem tényleg történet és észnélküli pornót. Van erre is igénye az embernek, és ahogy a Szürke tábor is mondja, ez nem szégyellni való. Ezt csak azért szögezem le, mert ez a képregény nekem azt nyújtotta szexualitás terén, amit ezek a szex központú történetek szoktak, és tudom, hogy valakit ez elriaszt. Azt hiszem, én már megedződtem a rajongói írásokon, mert egyedül az oroszlán/Dorothy illusztráció zavart meg, de amúgy itt aztán sokféle szex van, orgiák, nemi erőszak és rengeteg vérfertőzés is, és gondolom, nem kell külön kiemelnem, hogy a három főhősünk egymással is lefekszik, szóval aki undorodik a melegektől, az is állhat tovább. A történet tényleg 99.99%-ban szex, de mégis amikor olvastam nem a különféle nemi szervek kötöttek le (igen családbarát volt ezt így az ünnepek tájékán lapozgatni), hanem az a minimális történet.

Valószínű azért születik annyi feldolgozás, mert valamennyire ragaszkodunk az ikonikus karakterekhez, és jobban közelebb érezzük magunkat hozzájuk, alapjában véve már képviselnek valamit, és ezzel dolgozhatnak az újraírók, hogy megmutassák az örökérvényű szereplők olyan oldalát, amire talán nem gondoltunk. És ettől működik ez a képregény valami zseniálisan, hogy átírja a kalandvágyó lányok történetét és a mágiát egyszerűen helyettesíti a szexualitással. Imádtam olvasni a sorokat a már ismert történetekből ezzel a csavarral, és igazán ez is kötött le, mert a többi köztes részek, néha ellaposodtak, és azon kaptam magam, hogy előrekeresek, mikor következik megint a mese része.

És azért egy kicsit ebbe tudnék belekötni, hogy míg a mese újraírása félelmetesen jó, a felosztást nem sikerült teljesen jól megoldani. A képregény három könyvből áll, az elsőben még csak megérkeznek a szereplők és megismerkednek egymással, ez „Vén gyermekek” címet viseli az Alice idézet után, ahol a főhőseink rájönnek, hogy gyerekkorukban történt velük valami, ami megváltoztatta őket, és hogy olyasmik történtek velük, amik akár történetek is lehettek volna. Ebben a könyvben még csak egy-egy fejezetet mesélnek el a történetükből. A másik könyv a „Sohaország” címet viseli Pán Péter idézet után, és ez volt a legjobb rész az egész kötetben, ami inkább szólt a múltjuk meséléséről és arról, hogy talál ez a három nő menedéket egymás karjaiban, amolyan idilli kép volt ez. A harmadik kötetben ez megbomlik, Ferenc Ferdinánd halálával, és ez a rész már a háborút várja („Nagy és Rettenetes” címmel), és bár a szereplők múltjának mesélése véget ér, mégis összecsapottnak éreztem, a halom véletlenszerű orgia közepette ellaposodott a történetszál, és bár a könyvek feldolgozása egy ideig remekül követi az eredeti meséket, itt hirtelen mindegyiknek a végére ugrik.

De hiába az egyenetlen történetvezetés, ami még nagyon elvarázsolt a képregényben az az, hogyan állítja kontrasztba az életet (a hotelbeli szexualitástól fülledt életet) és a halállal (a közelgő és a végén kitörő háborúval). A vége, az utolsó képkocka is rémesen jól állítja ezt egymásmellé, azon még mindig nem léptem túl, hogy mennyire művészien összerakott kép lett.

Ezek mellett kontrasztba állítja a képzeletet és a valóságot, nem csak azzal, hogy eleve a mi szeretett fiktív karaktereinket teszi valóságossá, de ők is folyton olvasgatnak különböző erotikus történeteket, amik megelevenednek a lapokon (némelyik mondjuk már túl sok volt oldalszámra, de azért volt szerepük), és miközben ezt beszélik meg a hőseink, megvitatják, hogy a fikciónak milyen szerepe van az emberek életében. Nem csak az erotikus fikcióra lehet ezt érteni, egész egyszerűen csak a képzeletünkre, ami nélkül élni szinte lehetetlen. Ezt nagyon jól mutatja meg azzal, mikor a besavanyodott Mr. Potter (Wendy férje) levélben tájékoztatja ismerősét arról, hogy mindenki milyen unalmas, miközben a képen látjuk, hogy éppenséggel mindenki boldog és szexuálisan nagyon aktív.

Ez a kettősség arra is igaz, hogy a szereplőket a képzeletük is tartotta fogva, mindannyiuknak volt valami eltemetett problémája, amit gyerekkorukban kitalált dolgokkal próbáltak megmagyarázni, és elmosódtak a határok valóság és fikció között. Miközben a szereplők elmesélik egymásnak a szexuális életüket, mind feldolgozzák a traumáikat, megtalálják az elveszett lányokat, azokat a felüket, amiket maguk mögött hagytak és lehetőségekkel teli távoznak, bár pont egy háború uralta világba. Noha Alice közli, hogy a képzeletet és a szépséget a háború sem ölheti meg, mégis keserédes ízt hagy maga után.

A három lány története, egy-egy kemény szexuális bántalmazást és érzelmi kiszolgáltatottságot, manipulációt dolgoz fel: Alice-t molesztálták gyerekkorában, ezért fordult a nőkhöz, de rá kell jönnie, hogy ez is csak menekülés, Wendy találkozott Péterrel és az Elveszett fiúkkal, és a szexuális vágyai teljesen elsodorták és veszélybe került, de fel kellett nőnie, Dorothy pedig még maga elől is titkolja, hogy a szexuális kíváncsisága mibe vitte.

Ez a képregény tényleg páratlan, és aki kíváncsi a mesék szexuális, felnőtt feldolgozására, azoknak ajánlom. Egyszerre elgondolkodtató, valahol varázslatos, érzéki, de kegyetlen és néha undorító is. Különös keverék ez, de az biztos, hogy nem lehet elfelejteni, vagy csak úgy elsétálni mellette. Viszont tényleg kell hozzá egy bizonyos fokú szexuális nyitottság (mindenkinek más a határa, amiről még olvasni sem tud), szóval erős 18-as körkarikát képzeljetek rá. Nagyon erőset.

Kedvenc karakter: Alice, Wendy, Dorothy, Péter

Ami kifejezetten tetszett: az átdolgozás módja

Ami nem tetszett: a lassú részek

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Top Shelf Productions

Kiadás dátuma: 2009. július 15. (eredeti: 2006.)

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: kölcsön

2013 legjobbjai (és persze a legrosszabbjai is)


Bár már sokan írták, hogy évzáró posztolni nagyon nem menő, engem ez sosem érdekelt. Mindig öröm leülni és elgondolkozni, hogy vajon egy-egy kategóriában számomra mi volt a legjobb, illetve a legrosszabb, és szórakoztató képzeletben véres párbajra küldeni a könyveket. (Vagy csak túl sok volt a pezsgő.)


Az idei évem katasztrofális volt, ezt előre leszögezem, ugyanis az életem minél több akadályt gördített elém, ami persze teljesen normális, hisz mi másról szólna az élet, de… Az egyik nagy bánatom viszont, hogy pont szembetegséggel küzdök, (meg mással is, amit a szemfüles olvasók úgy is kitaláltak), és idén ez a kettő összepárosítva visszadobta az olvasási sebességem. Tavaly 131 könyvet olvastam, idén ez összesen 67 lett. Ha ez nem lenne elég, idén hagytam abba a legtöbb könyvet, idén ért a legtöbb csalódás a kedvenc íróimban és nagyon várt kötetekben és idén olvastam a legtöbb semmilyen könyvet, amik nem voltak rosszak, de semmit nem váltottak ki belőlem. Valahogy úgy vagyok vele, hogy rosszabb ilyen könyveket olvasni, mert semmi nyomot nem hagynak bennem, nem is szórakoztatnak és egy idő után úgy érzem, hogy egy nagy halom szürke ragacs van az agyam helyén, ha sokat olvasok belőlük. De lássuk a kiemelt könyveket!

A romantikus kategóriába azok tartoznak, ahol főszál a karakterek közötti kapcsolat, és kifejezetten élveztem is. Tavaly 12 könyv került fel ide, idén… *tücsökciripelés* összesen 2, amiből az egyik pont abuzív kapcsolatokat mutat be.

Falling for You, Az Archívum
A következő kategória a komoly témákat érintő könyvek, ami nem feltétlenül realista regényeket takar, de minden regénynek valamiféle komor hangulata van. Tavaly 12 könyvhöz volt szerencsém, idén 9-hez, ebből 1 gyermekkönyv meglepően és 1 klasszikus.

Falling for You, Amíg élek, Az Archívum, Charm & Strange, Imaginary Girls, Majd újra lesz nyár..., Győztesek és legyőzöttek, Ways to Live Forever, Wendy

 Mostanában a disztópiák és a poszt-apokaliptikus regények vonzanak a legjobban, talán mert azok sokszor ütnek meg komorabb hangsúlyt, és jobban történetközpontúak, mint a mostanában megjelent ifjúsági fantasyk. Ez lenne most a kedvenc műfajom, és bár tavaly 12 jó könyvhöz volt szerencsém, idén2-höz, amiből 1 felnőtt regény. Mondtam én, hogy nem volt jó év.

Fuse, Gyökértelen
A fantasy lenne a főelemem, és ugyanúgy szeretem, mint eddig, habár már néha én is előítéletesen nézek egy-két ifjúsági regényre a sok tömeggyártott társa miatt. Tavaly 23 könyv került ebbe a kategóriába, ami jól szerepelt, idén 10, ebből 6 gyerekmese (!) és 1 felnőtt könyv, ami azt jelenti, hogy az én lételememből, az ifjúsági fantasyból 3 könyvet olvastam, és ebből 1 jelent meg csak magyar nyelven is.

Nicholas St. North and the Battle of the Nightmare King, E. Aster Bunnymund and the Warrior Eggs at the Earth's Core!, Toothiana, Queen of the Tooth Fairy Armies, A Hero's Guide to Deadly Dragons, The Rising, Szörnyeteg úr, Óceán az út végén, Breath, Pán Péter, The Sandman and the War of Dreams

Ryan után szabadon, gondoltam, én is megnézem az idei legnépszerűbb posztjaimat:

8. Vivien Holloway: Pokoli szolgálat – Milyen jó magyar író művét látni a listán. :)
4. J. M. Barrie: Pán Péter – :D Hah, a rajongásom azért elérte hatását.
1. Cassandra Clare: Clockwork Princess – A hercegnő – Ennek aztán nem örülhettek a rajongók. :D

Tehát megállapíthatjuk, hogy igen, várhatóan a magyar nyelven megjelent könyvek kerülnek előtérbe, és meglepő, de a Csontszüret lett a 11. Tudom, hogy nem volt annyi ideje nézettséget gyűjteni, de teljesen átlagos megjelenítési száma volt, ennyit a nagy reklámról…

A Legrosszabbak avagy a Rémálom díj győztesei

1. A legrosszabb könyv: Sok könyv pályázott a címre idén is, de végül is Aimée Carter: The Goddess Inheritance nyerte el a díjat. Eme darab tökéletes példája a tömeggyártott, sablonra szabott ifjúsági regényeknek, amiket picit ötvöznek a Romana füzetekkel és kész is a nagy mitológiai katyvasz. Elvileg azt képviselné, aminek minden lánynak vágynia kéne, ezért is hordoz szerencsétlenül elég rossz üzenetet: A nő csak szülésre jó és persze a pasi az uralkodó a kapcsolatokban. Mikor lesz ennek vajon vége?

2. A legrosszabb író: Igazság szerint idén nem olvastam viccből mazochista regényt, úgyhogy egyik kedvenc Smithem sem jut be ide, viszont azt hiszem kiérdemelte ezt a címet Samantha Shannon. Nyilván nem a világ legrosszabb írója, de a Csontszüret, amit olyan sokan istenítenek, minőségre megegyezik egy közepes fanficével, aminek csak azért van olyan sok kommentje és kedvencelése, mert állandóan frissül. Valahogy Shannon is így ír, túl sokat akart, túl töményen, túl újat és ettől nem is igazán tudnám regénynek nevezni az írását.

3. Legrosszabb női főszereplő: Ezért nem meglepő, hogy Paige Mahoney (Csontszüret) nyerte el a legidegesítőbb női főhős címét, akit legszívesebben állandóan fejbe vertem volna egy adag józanésszel. Nem elég, hogy szuperkülönleges, még szuperostoba is (bár lehet ez is a különlegesképességei közé tartozik), ugyanis, ha azt mondják neki, ne menj az aknamezőre, mert meghalsz, akkor belesétál. Ráadásul végig idegesítően nyávog arról, hogy neki milyen rossz, mikor kb. ő van a legjobb helyzetben.

4. Legrosszabb férfi főszereplő: Egyetlen egy könyv kerülhetett be ide, ezért Perry (és nem a kacsacsőrű :D) a Végtelen ég alattból lett a győztes. Igazából még nem is a legidegesítőbb fajta, de teljesen hihetetlen, ahogyan öt nap alatt (meg egy kis menstruáció után) beleszeret a halálos ellenségébe.

5. Legrosszabb női (mellék)szereplő: Értelmetlen cselekménykellék, így nem is igazán lehet karakternek nevezni: Beth a Breaking Pointból.

6. Legrosszabb férfi (mellék)szereplő: Damen, az Everlasting – Örökké tartson című gyönyörű sorozatzáró kötetünkből. Damen tipikusan annak példája, amikor az író bunkó, rejtélyes, ámde védelmező és szexi pasit akar írni, és ezzel sikerül a kapcsolaton belüli erőszakot pozitívnak beállítani. Damentől fél a szerelme fél, Dament engesztelgetni kell, folyton a kedvében kell járni, és csak a szex áll a kapcsolat középpontjában. Egy ilyen pasit én csak céltáblának használnék.

7. Legrosszabb gonosz karakter: Tavaly is a Halhatatlanok nyert ebben a kategóriában, és idén sincs ez másképp, mivel az összes gonosz, Haven, Roman és Drina mind visszatért, sőt még egyéb gonoszok is, és mind szivárvány aurával ölelgették főhőseinket…

8. Legrosszabb romantikus jelenet: A Halhatatlanok utolsó részében találkozhattunk olyan rendkívül romantikus jelenettel, mint például a halott lány kezének megkérése, és az se volt semmi, mikor Ever és Damen nagy szexjelenetét megkoronázzák a semmiből előtűnő tulipánok, hiába nincs egyiküknek se már ereje.

9. A rosszabb drámai jelenet: Nagy bánatomra Tabitha Suzuma: Hurt könyve kerül ide. Az írónő amúgy már bizonyított és kedvencem is lett, de ennél a könyvnél elveszett a részletekben, és nem sikerült a drámát jól ábrázolnia. A legvégső sírós jelenet pedig a hirtelen elvágás és X év múlva epilógus miatt még inkább nagyon gyenge.

10. A legrosszabb kitalált hely: A Végtelen ég alatt kapja meg ezt a helyet is, ugyanis nem csak, hogy Rossi nem magyarázza meg a világ hogyanjait és miértjeit, de ami kiderül a genetikai mutációktól kezdve a főhős szuperképességéig, az mind logikai bakis, és kártyavárként omlik össze az egész regény.

11. A legrosszabb párosítás: A Nagymester és Paige kapcsolata a Csontszüretből. Fenomenális rabszolga alternatív univerzumos fanficnek kéne látnunk, de nem hiába, hogy a legtöbb író ezt a témát nem tudja visszaadni és kezelni. Paige végig nagyszájú (ami nem épp jó életben maradási taktika), és még a vak is látja, hogy a Nagymester kedves vele, de nem, Paige hisztizik, mégis néha olyan alávetett, bántalmazott nőként viselkedik, hogy idegesítő. Ami tökéletesen megfejeli ezt a párosítást viszont nem más, hogy gyakorlatilag elméjében megerőszakolja a Nagymester Paige-t, de hé, szexi a pasi és azt mondja, hogy akartad, el kell fogadni romantikának.

Az év legjobbjai:

1. A legjobb könyv: Ó, jajj, ha Neil Gaiman ír az évben két új könyvet, az aztán elég erőssé teszi a mezőnyt. De míg teljesen élveztem az Óceán az út végént, és nagyon sok könyv tényleg megérintett, azt hiszem, Sally Nicholls: Ways to Live Forever érdemli meg ezt a címet igazán. Nem csak azért, mert friss emlék, de úgy érzem, igazán örökre nyomot hagyott bennem, és bármikor le tudom venni a polcról, hogy segítsen lelkiekben és nem sok ilyen regény akad azért.

2. A legjobb író: William Joyce! Joyce-nak szintén sokat köszönhetek ebben az évben, hiszen az Öt legenda mese az ő könyvei alapján készült, és igen, mind a könyv, mind a film valami nélkülözhetetlen dolgot adott az életemhez.

3. Legjobb női főszereplő: Pressia, a Tiszták sorozat főhőse, pont olyan, amilyennek minden főszereplő lányt szeretnék látni. Persze, hogy van mit fejlődnie, de okos, kitartó, és másokat helyez maga elé.

4. Legjobb férfi főszereplő: Hogy tavalyról idézzem magamat: „Hát ez igazságtalan küzdelem, mert teljesen elbűvölt a karakter, és másnak szerintem jó ideig esélye nem lesz, erre a címre, szóval: Hablaty, az Így neveld a sárkányodat sorozatból. Valaki nagyon szépen megfogalmazta egy internetes fórumon, hadd idézzek tőle nem éppen szó szerint: „Hablaty az a fajta fiú, akibe végtelenül szerelmes lettem volna 11 évesen.””

5. Legjobb női (mellék)szereplő: Anyatermészet, a The Guardians sorozatból, aki pár jelenet alatt simán belopta magát a szívembe, és ráadásul „csak” mesekönyv karakter. Megtört és sok mindent átélt szereplő, ugyanakkor remélem, hogy van esélye még a javulásra.

6. Legjobb férfi (mellék)szereplő: Derek Souza, A Sötét erő sorozatból, idén utoljára olvashattam a kalandjait, de még mindig az a mogorva, ám tényleg szeretni való karakter, mint aki eddig volt.

7. Legjobb gonosz karakter: Pitch Black (nem vagyok hajlandó a nevét lefordítani) a The Guardians sorozatból. Okos, leleményes és tényleg gonosz, motivációval és… családdal. Nem mellesleg pedig anno ő volt a legnagyobb hős, szóval röviden a tökéletesen összetett gonosz karakter, akit felnőtt és ifjúsági irodalomban is látni szeretnék.

8. Legjobb romantikus jelenet: Ritka az, hogy a páros, akinek igazán szurkolok, összejön, de Julianna Baggottnak sikerült meglepnie, és Pressia egyik szerelmi szála nagyon megdobogtatta a szívemet, főleg a szerelmi vallomásával.

9. A legjobb drámai jelenet: Idén olvastam pár kemény könyvet, de mégis a legjobban, ami megérintett és nem szimplán sírtam rajta, hanem zokogtam, az a Ways to Live Forever utolsó oldala. Egyértelmű, hogy a főhős meghal, de az utolsó lapok annyian tökéletesen és gyönyörűen vannak megírva, hogy teljesen összetörtek.

10. A legjobb kitalált hely: The Guardians varázslatos és mesés világa nyeri meg idén ezt a címet, ahol a Mikulás, a Húsvéti Nyúl, a Fogtündér és az Álommanó ugyanolyan gondokkal küzdő emberek és lények, mint mi. És ahol a hit és a remény a legnagyobb mágia.(Amúgy meg én is akarok mozgóképes könyveket, egy saját jetit és még sorolhatnám… :D)

11. A legjobb párosítás: Dan Krokos: Hamis emlékek, ahol keresztbe kasul mindenkit párosítottam, és ebből pár még meg is történt. :D Vagyis minden páros innen.

Íme a 2013-as lista, ha van kedvetek, kommentben leírhatjátok, hogy nektek idén mi volt a kedvencetek és mi volt az év legnagyobb csalódása. Továbbra is mindenkinek kellemes könyvmolykodást 2014-re is! :)

Ha esetleg a poszt valahol olvashatatlan, a túl sok pezsgőre fogom. :D
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.