Malorie Blackman: Rémálom a vonaton

2014. január 13., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a Pongrác kiadó könyvei között.

Úgy általában az egészről: Kyle nem tudja, mi az élete értelme, főleg, hogy apja olyat tett vele, amit nem tud feldolgozni, megérteni és megbocsátani. Aztán egy nap, az iskolai kiránduláson a vonat, amin éppen utazik, felborul és a sérültek és a roncs között valami elkezdi üldözni a fiút. És nincs más menedéke, mint a többi osztálytársa elméje, ezért sorra meglátogatja a barátai rémálmait.  

Amikor elolvastam a fülszöveget – és láttam az ízlésőrségem jó értékelését molyon –, úgy gondoltam, hogy ezt a könyvet nekem írták. Egy tinédzser szereplő a maga bánatában elsüllyedve rájön, hogy érdemes élni, és hogy mindenkinek vannak problémái? Abszolút jól hangzik. Aztán ahogy elkezdtem olvasni a regényt, éreztem, hogy valami ebben nem stimmel, és nagyon lassan haladtam vele. Sokáig tartott rájönnöm, hogy mi is a gond: Az írásmód.

Hiába lenne jó az alapötlet, két dolog nagyon elrontja: Az egyik az írás, mert bármennyire jók lennének a témák, abszolút unalmas (pedig horror is lenne ez ám) és érzelemmentes. Van itt nemi erőszak, öngyilkosság és mentális betegségek, és nem elég, hogy egy-kettő témát hibásan ábrázol, még olyan is a könyv stílusa, hogy meg sem érint.

Blackman próbál annyira sokkolni és megrázni minket, hogy átesik a ló túloldalára, és csak nevetni tudtam az eltúlzott ábrázolásain. A horror történetek nem hatásosak, mert annyira átlátszóak, erőltetett infókivágások vannak E/1-es írásban, és egy idő után már a nem gyakorlott olvasó is belerázódhat abba, hogyan találja ki a csavart, hiszen Blackman írását úgy lehetne jellemezni, mint egy bűvész, aki hadonászik a kezével, de mégis magától kimászik a fehér nyúl a kalapból. Fájdalmasan erőltetetten próbálja félrevezetni az olvasót, így egyáltalán nem ér el semmilyen érzelmi hatást.

És ez a könyv második buktatója: túl sokat akar. Blackman horror novelláskötetet akart írni – hiszen ezt nem is lehet regénynek, mert egy kerettörténeten kívül tőle független novellák vannak, amik se témában, se sehogy nem függenek össze. A karakterek nincsenek egymással hatásra, a történetek se, a kerettörténet pedig rövid darabokban adagolva, a már említett információ kivágással nagyon idegesítő és értelmetlen. Arról szólna, hogy Kyle rájön, érdemes élni, és feldolgozza az apjával történteket, amihez legalább húsz év kéne, ha nem egy egész emberöltő, nem két perc. A kerettörténet csattanója rémesen egyszerű, Halál karakterét az agyatlan, kétdimenziós karakterek közé teszi, és a lezárás összecsapott, emellett hollywoodian nyálas, ami tekintve a többi véresebb történetet, nagyon elüt. Semmilyen választ nem kapunk, üres érzést hagy maga után, pedig hatalmas kioktatást kapunk az életről, és amolyan szemléletváltó regénynek készült, mégsem éri el a hatását.

Persze a történetekben akad jó is, kezdve a keretsztorival, ahol a vonatbaleset szimbolikusan jelképezi a legsötétebb időszakokat az életben, amikor egyszerűen meg kell állni körülnézni, hogy észrevegyük, mindenki küszködik az életben, és mások is mennek és harcolnak tovább, nekünk is kéne. A rémálmok kapcsán pedig felmerül egy nagyon szép gondolat, hogy valahol az álmok is formálnak minket, hiszen átéltük őket, sőt belőlünk, a múltunkból, jelünkből és a jövőnkből épülnek fel.

Mégis a kötet másik gyengepontja az álmok. Ha tényleg álmok lennének, hiányolom az álomszerű írásmódot, ugyanis itt minden logikus, teljesen életszerű. Ha viszont a karakterek múltja és jövője volt, amit Kyle látott, akkor ott kezdődnek a gondok, hogy van itt fantasy, (vagy mágikus realizmus) és poszt-apokaliptikus történet is. Ha igaznak vesszük, amit Kyle látott, akkor tényleg fantasyval teli univerzumban élnek, legyen, de mit keresett ott akkor egy bioterrorizmus által tönkretett világ, ha a többieknek nem ez volt a jövőképében? Persze, a könyv azzal magyarázza, hogy Kyle maga sem tudja, mi fog megtörténni, hogy ezek csak lehetséges jövőképek, de leginkább azzal igazolja magát a regény, hogy nem ez a lényeg. Viszont ha nem lényeges, akkor minek vannak ott? MIÉRT?

A rémálmok/novellák minősége is változó, van, aminek láttam értelmét, van, ami (még) felesleges(ebb) kitöltés, és a sok szereplő között Kyle története teljesen elveszik, nem is lehet érezni a fiúra gyakorolt hatást, egyszerűen nem hittem el, hogy ennyi elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön, élni jó.

Kyle története azzal foglalkozik, hogy rájön, hogy nem tud elfutni a félelmei elől, és a diszfunkcionális családjával való kapcsolatát dolgozza fel, ezek mellett pedig megküzd azzal, hogy megtalálja, hogy miért érdemes élni. Steve története egy elég klisés, hatásvadász sztori, de talán a katonaság nehézségeiről akarna beszélni, nem sok eredménnyel. Joe történetében láttam először, hogy az írónő tudna írni, ugyanis a rémkép, amit festett eléggé őrült volt, hogy „álomlogikának” lehessen mondani, és először éreztem azt, hogy ez egy valós személy elnagyolt félelméről van szó, konkrétan a testvérviszályról.

Miss Wells és Perry története teljesen felesleges, olyannyira, hogy semmiről sem szólnak, csak más népek mitológiai elemeit bújtatja új köntösben elég rémes eredménnyel. Naima rémálma zavaros, és amellett ez is teljesen szükségtelen volt a kötetbe, és mindezt logikai bakival is megfejelte még Blackman, a tanulságot túl gyorsan akarta elmondani, ezért összecsapott a történet vége.

Elena, Conor, Lily és Kendra története szimplán hatásvadász, semmitmondó horror, ami még kinti tábortűz mellett sem ijesztő. Elenáéban nagyon zavart az infókivágással erőltetett csattanó, Lily történetében pedig a rémisztőnek szánt szociopata elem kb. annyira igazi, mint egy nagyon rossz Zs kategóriás film, összerándultam a szörnyű mondatokon, amivel Blackman bizonygatni akarta, hogy ezen már pedig borzongani kell. Kendra álma is tipikus klisé, viszont emellett az abuzív kapcsolatokról szól, amikor a pasi már zaklatja az embert. És itt meg kell állnom kiemelni, hogy most igazi sorozatgyilkosságokról és bűntényekről olvasok egy könyvet, és pont volt szó egy ilyen zaklatóról, aki felgyújtotta élve a feleségét. Ezek után, plusz a logika is azt diktálja, amit Blackman megoldásnak ír az TÜNDÉRMESE, aminek káros üzenete van. És ha már oktatni akar minket, végezze el a kutatómunkát is. Főleg emiatt a pontatlanságok miatt kapott ez a könyv ilyen kevés csillagot.

Az idegen álma tetszett egyedül (legalábbis olvasható volt), ami egy színesbőrű nő sanyarú sorsát mutatja be egy Édes Anna-féle történettel, viszont nem csak a faji megkülönböztetésről szól ez. Igazi írói ügyességgel mutatta be, hogy milyen is az anyai szeretet vagy milyen, ha nincs, szembeállítva egy szegény nőt, aki kénytelen gyerekeit alig látva dolgozni, hogy mindent megadjon nekik, és egy gazdag nőt, aki hiába gyerekeivel lakik, és nem is kell dolgoznia, inkább mással foglalkozik és azok csak kellékek és trófeák az életében. Azon gondolkozom, hol volt ez az írói tehetség a kötet többi részében.

Összességében ez egy olyan könyv, ami próbál komoly lenni, de nagyon elvérzik közben, hiszen úgy tűnik, az írónő nem is ismeri a témákat, amiről ír, így nem tudja hitelesen visszaadni őket. Az öngyilkosságot is eljátssza figyelemfelkeltésre, és pont ezt a tévhitet akarják/akarjuk megszüntetni, és sajnos nem egy témánál csak a közhitben élő, hibás dolgokat írja le. A többi része félig hollywoodi cukormáz és félig hollywoodi iszonyatos horrorfilm, miközben lenyomja az élni akarás üzenetét a torkunkon. Egyértelműen nem mindenkinek való, de talán, aki még nem olvasott sok horrort, annak nyújthat valamit.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: egyedül maximum az Idegen rémálma volt olvasható szinten

Ami nem tetszett: az erőltetett információkivágás, jajj, kliséhalmok, cukormáz, közhelyek, komoly témák rosszul ábrázolása

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2010. (eredeti. 2007. október 4.)

Oldalszám: 430 oldal

Honnan: kölcsön, kedves molytól

Ez az első olvasott könyvem Lobo várólista csökkentőjére! Haladok!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.