Ugrás a fő tartalomra

Ann Redisch Stampler: Afterparty


Hogy akadtam rá: Ann Redisch Stampler rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Emma sosem élt sokáig egy helyen, de amikor az apja Los Angelesben kap állásajánlatot, felvidul, mert végre egy napfényes, csábító város vár rá, ahol talán új életet kezdhet. Már az első napon kinézi magának egy helyes fiú, és bár abból nem lesz semmi, találkozik a fiú barátnőjével, Siobhannal, akivel nagyon gyorsan nagyon mély barátságot kötnek. Ami kapóra is jön, mert mindkét lány új tanuló a helyi gimnáziumban, ahova az elit gyerekei járnak, és egyből kiközösítik őket. Egyedül a fekete bárány, Dylan mutat még érdeklődést Emma – vagy legalábbis a lány töri jegyzetei – iránt. Emmának meg kell küzdenie azzal, hogy nem ismeri édesanyját és nem is eshet szó a házban róla, és hogy apja ebből kifolyólag annyira védi, hogy még körkarikás filmeket sem nézhet, és „kijelölt” nagyon vallásos családból származó barátnőt is rendelnek hozzá. De mit tehet Emma, amikor Siobhan belecsábítja az élet izgalmas, de veszélyes részébe? Hol van a határ, ahonnan nincs visszaút? És mi történt, ami miatt ez a barátság egy tetőről való leugrással végződött?

Stamplertől már olvastam, ezért bizonyos elvárásokkal indultam neki a könyvnek, aminek megjelenését össze-vissza csúsztatta a kiadó, ezért már tűkön ülve vártam. A regény stílusa olyan, mint Stampler első regényéé: egyrészt a narráció folyton előreutal (hiszen a prológus már az ominózus tetőről leugrós jelenettel kezdődik), másrészt a főhős szarkasztikus humora egy sajátos, üde és igazán fiatalos elmesélés módot nyújt. Sokan panaszkodtak külföldi kritikákban, hogy a regény inkább egy belső monológ és nehéz érteni a szöveget, és tény és való, hogy nem tőmondatos az írásmód, de nekem pont ettől volt élvezetes, ugyanis amúgy nem sok minden történt.

A könyv közel 400 oldalas és el is töprengtem, hogy minek ennyi, hiszen már a történet végét a legelején láttuk, és bár kellemesen előreutal, hogy ez nem egy boldog befejezéses történet, hanem keserédes és reális, mégis már a regén könyv felénél jóval előbb tudja az olvasó, hogy mi vezet el az öngyilkossági kísérletig. Ettől nem lesz unalmas ám a történet, a humor, a karakterek és a mondanivaló kárpótol, de senki ne várjon cselekményközpontú regényt, mert ez nem az.

A történetet, ha röviden jellemeznem kéne, azt mondanám, hogy modern, realisztikus tündérmese, ahol a hercegnő kiszabadul a túlságosan védelmező szülők építette toronyból, felfedezi a világot, és bár van herceg fehér lovon, mégsem függ tőle. Ezt a képet erősíti, hogy Stampler végig tündérmese motívumokat használ Rapunzeltől kezdve, Hófehérkén át egészen Piroskáig. És bár a könyv tényleg egy elég átlagos, pozitív hangulatú történet, mégis a realitás talaján mozog – akad itt f-betűs káromkodás, drog, szex, alkohol –, és miközben a sorokat olvastam, az jutott eszembe, hogy „igen, én így szeretem az átlagos, kis ifjúsági történeteimet, és valahogy így képzeltem el a Szent Johanna Gimit még olvasás előtt.”

A történet hangsúlya főleg azon van, milyen felnőni, megkérdőjelezni dolgokat és kibújni a szülői védelem alól, felfedezni a szexualitást és a szerelmet, és hogy ha hibázunk, akkor nincs minden veszve, helyre tudjuk hozni, ha eléggé próbálkozunk. Emma útja a szinte már egészségtelenül védelmezett lányból a parti lányig érdekes és hiába van sok jelenet, aminek elhagyásával ugyanúgy értelmes lenne a könyv, imádtam olvasni minden sorát. A kicsit esetlen, cinikus és szeretetre vágyó Emmával könnyű volt azonosulni, és újra végignosztalgiázhattam a gimis éveim szebb és kellemetlenebb perceit is.

A szülő-gyerek kapcsolat szintén fontos eleme a regénynek, sok féle családot mutat be Stampler: egyedülálló szülők és teljes családokat vonultat fel, és bebizonyítja, hogy mindkettő verzióban létezhetnek jó és rossz szülők, hogy ez teljesen személyiségfüggő. Emma édesanyja önhibájából halt meg, ezért főhősünk körül mindig ott lebeg egy „elhagyott az anyám” érzés, és az apja pedig túlságosan védi. Ezzel ellentétben Siobhan édesanyja olyan típus, aki sosem nőtt fel igazán, és a partik és a szexualitás világában él, miközben nem veszi észre, hogy ezzel mennyit árt a lányának. Megan egy túlságosan vallásos és védelmező, de teljesen szerető családból próbál kitörni és Arif szülei is igazán rendesek. Velük ellentétben pedig ott áll Dylan családja, ahol se az anya, se az apa nem igazán látja el a szülői kötelességeit és még a fiúnak egy elég nagyképű és kibírhatatlan testvérrel is meg kell küzdenie.

A családtéma mellett a barátság is hangsúlyos szerepet kap, hiszen az egész könyv inkább Emma és Siobhan mindent felemésztő kapcsolatáról szól, mint az Emma és Dylan között fellángoló érzelmekről. Siobhan az a fajta karakter, aki karizmatikus, elbűvölő és élettel teli, önpusztító, de nehéz neki ellenállni, és Emmát is úgy vonzza magához, mint molylepkét a gyertyaláng. (Ennél jobban lehetetlen jellemezni a barátságukat.) Siobhan a maga áskálódásával és manipulációival is tökéletesen beleillik a „helyre lehet-e hozni a hibáinkat” témába, és bár az olvasó megértheti az indítékait, nehéz neki megbocsátani. Igazából Stampler erre a kérdésre nem is válaszol, nem oldozza fel egyértelműen egy kicsit úgy éreztem, hogy Siobhan sorsát teljesen ránk bízza.

Az Afterparty egy igazi tiniregény, ami tényleg a valós világban játszódik, reális problémákkal, ami arról szól, hogy milyen megtalálni önmagunkat, milyen megbánni a hibáinkat, és hogy néha bármennyire is ragaszkodunk valakihez, jobb megtanulni elengedni a másikat.

Kedvenc karakter: Siobhan, Arif

Ami kifejezetten tetszett: nem a romantika van előtérben, a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2013. december 31.

Oldalszám: 398 oldal

Honnan: saját, e-book

Megjegyzések

  1. Na, ezt biztos elolvasom. Már a borítóról megtetszett:))
    Olvastad már az Entangled-et (Összekuszálva) Cat Clarke-tól? Én azt imádtam. Hasonlít ahhoz? Mert a fülszövegből szerintem egy kicsit igen...

    VálaszTörlés
  2. @Crazy Tiny: Igazából annyit hallottam az Entagledről, hogy kómában van a lány és úgy emlékszik vissza? Nem igazán vonzott, nem olvastam, így nem tudom összehasonlítani. :)

    VálaszTörlés
  3. Aha, az az... Csak az elején még nem lehet tudni, hogy kómában van, mert annál érdekesebben írja le az író, a lány pedig vissza-visszaemlékszik. Visszaemlékszik minden szörnyűségre és nem szörnyűségre, amit tett. Nekem tetszett, egyik kedvencem. Először engem sem vonzott, de végül valamiért beleolvastam, és onnantól le sem tudtam tenni, szűk két nap alatt kész is voltam. Kár, hogy ilyen gyorsan olvasok :/ :) Én meleg szívvel ajánlom!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak. Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam. A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intellige