Jane Rogers: Jessie Lamb testamentuma

2014. január 25., szombat


Hogy akadtam rá: Jane Rogers rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Jessie Lamb a nem is olyan távoli jövőben él, ahol a bioterroristáknak köszönhetően egy olyan vírus szabadult el, ami minden terhes nőt megtámad. Míg az elején Jessie teljesen semmibe veszi az emberiség lassú kipusztulását, később rájön, hogy igenis tennie kéne valamit az ügy érdekében: Tagja lesz egy fiatalokból álló csoportnak, akik célul tűzik ki, hogy változtassanak a világon, noha nem tudnak megegyezni, hogy mi a legfontosabb cél – a környezetvédelem, az állatkísérletek beszüntetése vagy a fiatalok különválása a felnőttektől –, ég bennük a buzgó vágy, hogy tegyenek valamit. Amikor Jessie felfedezi, hogy létezik egy Csipkerózsika nevű program, amiben fiatal lányokba ültetnek bele talán vírus nélküli embriókat a lányok élete árán, megjelenik előtte a reménysugár, a varázslatos megoldás. Csak éppen a szülei és a barátai nem támogatják, ezért Jessie-nek le kell ülnie, átgondolnia és leírnia, hogy mi vezette el idáig, és hogy helyes-e a döntése.

Mikor megtudtam, hogy Jane Rogers új regényt ír, méghozzá disztópiát, azonnal meg kellett szereznem, ám mire eljutottam odáig, megjelent magyarul, és milyen jól tettem, hogy megvártam, hiszen a borító valami gyönyörű (és tökéletesen illik a tartalomhoz). Aztán ahogy telt-múlt az idő, érkeztek a magyar negatív kritikák, és elbizonytalanodtam, hogy ugyan az a Jane Rogers, akinek az írását ismerem és imádom, hogyan nyúlhatott ennyire mellé. Mint a végén kiderült, ez nem egy rossz könyv, én imádtam, de nagyon megosztó, és ezért hiába ajánlanám valamilyen szinten mindenkinek, egészen biztos, hogy nem lesz mindenki kedvence, mert ezt vagy imádni vagy utálni lehet.

Először is a besorolást én kijavítanám, mert odakint is disztópiának reklámozzák, de nekem nem az, csak annyira, mint a Csodák kora, azaz egy éppen véget érő világról szól, legjobb esetben is apokaliptikusnak vagy poszt-apokaliptikusnak mondanám. De nincsenek benne nagyon kütyük, tényleg nagyon közeli jövőben játszódik és ettől is üt még jobban, hogy el tudja az ember képzelni, hogy ez bármikor megtörténhet, és akkor mit tennénk.

De ha őszinte akarok lenni, nem is kell konkrétan szó szerint venni ezt a könyvet, ugyanis ez nem szól másról, minthogy egy katasztrófával hogyan birkóznak meg az emberek. Minden karakter egy-egy fajta reakciót mutat be, hogy egy nagy borzalom után az emberek mennyire képesek irracionálisan és nagyon szélsőségesen gondolkozni, kitűzni maguk elé valami lehetetlen célt és afelé tartani, hogy életben maradjanak, vagy abszolút abszurd ideákba kapaszkodnak. A problémát itt a globális vírus jelenti, de ugyanakkor Jessie sarkosítva minden rosszat – emberkereskedelem, öngyilkosság, nemi erőszak, depresszió és bűnözés – erre vezet vissza, egy picit Rogers ezzel is jelzi, hogy nem gondolkozik a főhősünk tisztán, ahogy senki sem a szereplők közül. És ezzel is hangsúlyozza, hogy bár a könyv egy nagy, világot érintő problémáról szól, mégis az emberi reakció ugyanaz, amikor a saját világa törik össze, bármilyen személyes, családi katasztrófa után viselkedhetünk így.

Így igazából ez a történet nem Jessie-ről szól és nem is az ő világáról, hanem az emberi lélek egyik bugyráról. Minden karakter nagyon sarkított, egy-egy nézőpontot képviselnek: van, aki szerint az emberek megérdemlik a történteket és nincs értelme semmit tenni a jövőért, van, aki foggal-körömmel harcol egy-egy téma mellett. Feltűnik többek között a radikális állatvédők, a szélsőséges vallási vezetők és szekták és feministák csoportja is, és ezzel azt mutatja be Rogers, hogy a nehéz időszakokban a karizmatikus emberek milyen könnyen kihasználhatják és megvezethetik a befolyásolható, lelkileg sérült embereket.

A regényre mondhatni, hogy karakterközpontú, hiszen az egyes emberi sorsok, hogy mindenkinek a nagy katasztrófa közepette még a saját családi bajával is meg kell küzdenie, vannak középpontban. De mégis inkább a káoszról, a halálról és az emberek kapkodásáról szól, hogy valahogy megússzák a dolgot, és nem igazán oldódik fel egyik karakter problémája sem. Akad itt családon belüli erőszak, alkoholizmus, nemi erőszak, depresszió és megcsalás is, de ezek a vírus okozta kaotikus állapotok nélkül is bekövetkeztek volna, Rogers ezzel is csak azt fejezi ki, hogy hiába történik valakivel egy rossz dolog, az élet akár kimérhet rá még több súlyt, amíg kibírhatatlan nem lesz. Ebből következik, hogy ez nem egy könnyed regény, aki sci-fit, világmegmentős lázadásos könyvet szeretne, az jobb, ha más olvasnivaló után néz, és bár nem sírtam a történeten, végig éreztem, hogy fullasztóan nyomasztó, ezért csak akkor ajánlatos kézbe venni, ha ehhez van hangulata az embernek.

A könyvben erősen megjelenő téma még a halál, hiszen a vírus miatt rengetegen vesztik életüket, ezért is kell minden karakternek elgondolkoznia azon, milyen a halál, mit jelent, hogyan lehet halott szeretteinkről megemlékezni és elfogadni valaki távozását. Mindeközben pedig előveszi azt az örök kérdést, ami mindig is foglalkoztatta az embereket: Mit a célunk a világban, miért születtünk ide és mit kell tennünk, és mit jelent, hogy ért valamit az életünk.

Jessie-ben ég a fiatalkori változásra sarkalló szellem, és Rogers kicsit ezt is bemutatja, hogy bizonyos generációk hogyan állnak a világhoz: A gyermeki önzést és közömbösséget, a tinédzserkori világmegváltást és a felnőttkori beletörődést állítja egymással szemben. Jessie döntését nem csak a szüleinek, de az olvasónak is meg kell értenie, legalábbis Jessie próbálja elmagyarázni ő hogyan látja a világot – és aki úgy érzi, nem képes másfajta szemléletmódot olvasni, mint a sajátja, lehet nem fogja szeretni a regényt –, és bár nem tenném azt, amit ő, úgy éreztem, ez számára elkerülhetetlen.

Jessie-ben még valahol él az a gyermeki naivság, ahol még hisz annyira a világban, a sorsszerűségben és a mágiában, hogy ha leugrik a szakadékról, akkor ő azt repülésnek látja és nem a biztos halálba zuhanásba. És ez a kép a könyv fő motívuma – ettől olyan csodálatosan tökéletes a borító a tartalomhoz –, mert valahol tényleg egy ilyenfajta felfogás kell ahhoz, hogy egy ember szembeszálljon mindennel és megpróbálja megváltoztatni a világot. És hogy ez sikerül Jessie-nek vagy megéri-e, azt az olvasónak magának kell eldöntenie.

A könyv mágikus hangulatát fokozza Rogers tündérmese imádata, végig találunk benne mese motívumokat – Csipkerózsika, Alice Csodaországban, (nekem Pán Péter, mert minden „én hiszek a tündérekben” mondat azt juttatja eszembe) tündérek –, és sokszor hasonlítja Jessie saját életét egy meséhez, így egy kicsit hangsúlyozva azt, hogy az élet is „csak” egy történet, vagyis a fikciónak is lehetnek mondanivalói és hatásai. Amit még feltétlen ki kell emelnie, Jessie karakterének nevét, hiszen a Lamb bárányt jelent, ami sok esetben az áldozat, de ugyanakkor a tisztaság és tökéletesség jelképe is. Bónusz pont, hogy bárányokon is pont kísérleteztek a vírus megoldását keresve.

Ez a regény nem mindenki könyve, de aki szeretne elgondolkozni arról, hogy milyen összetört, befolyásolható és elkeseredett az ember az élet nehéz helyzeteiben, és hogy ez milyen lehetetlen tettekre ösztönöz minket, azoknak ajánlom.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Ad Astra

Kiadás dátuma: 2013.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék barátnőmtől

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szóval ez YA?

Gigi írta...

@Névtelen: Vehetjük YA-nak, igen, mert szerintem olvasható 16 éves kortól, annyi idős is a főszereplő, de nem könnyed regény attól még. (Ezt azért teszem hozzá, mert sokaknak a YA egyenlő a minden boldog-romantikus könyvekkel.)

Jeanne írta...

És most képzeld el, hogy én ezt akkor olvastam ki, amikor műtét miatt bent feküdtem a nőgyógyászaton (nem, nem abortusz), és alattam egy szinttel újonnan született babák gőgicséltek (mindez nekem két héttel később esett le, hogy mennyire is groteszk volt a helyzet). És akkor még én is egyidős voltam a főhőssel, és nagyon komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy Jessie helyében én is ugyanezt tettem volna. (Amúgy az állatvédőket támogattam volna, ezt így végszóként muszáj volt betennem. ^^)

Gigi írta...

@Jeanne: Ez is "szép" (bár ez hülye jelző) az olvasásban és a könyvekben, hogy mennyire belefolyik az életünkbe és az életünk meg az olvasás élményébe, és hogyan befolyásolja azt. Én anno a Csodák korát olvastam úgy, hogy folyton este voltam ébren - és ott meg arról szól a világvégés sztori, hogy eltolódnak a napszakok, elég kísérteties élmény volt.

Állatvédőket én is támogatom, de azért bombázásra biztosan nem vetemednék, ezért írtam, hogy számomra itt mindenki elég helytelenül gondolkodott. :) Mármint a feminizmus és a környezetvédelem is teljesen jó cél, de itt a szereplők nagyon elhúztak a "túl sok" irányba.

Jeanne írta...

A Csodák kora után napokig rettegtem attól, hogy mikor kezd el lassulni a Föld forgása, sőt, már az olvasás közben is azt éreztem, hogy mintha már el is elkezdődött volna (aztán, miután kiolvastam, pár nappal később leadtak a Discovery-n egy műsort, ami pont arról, hogy mi történne, ha ez bekövetkezne, satöbbi, és majdnem teljesen végig is néztem), még csak az se kellett hozzá, hogy este legyen.
Meg igaz, a könyvbéli állatvédőket annyira én se tudtam volna támogatni. ^^"
Egyébként ettől a kiadótól tudnék még két könyvet ajánlani, amik eléggé elgondolkodtatóak: az egyik a Harmónia, talán az egyik legjobb disztópia az 1984 mellett, amit eddig olvastam, és legalább egy hétig filozofáltam utána össze-vissza (aztán kölcsönadtam az egyik barátnőmnek, aki szintén odáig volt érte, azóta se láttam a könyvem...) , a másik pedig a Marija Morevna és a Halhatatlan, ami meg az orosz mesevilágot dolgozza fel az első és a második világháború idején Oroszországban, és az írónő nagyon szépen keveri a mesés és valós elemeket is egymással, előbbinek (ez lemaradt) valami hihetetlenül jó a fordítása. De tényleg. (És még a borítójuk is gyönyörű...)

Gigi írta...

@Jeanne: A Harmónia annyira nem vonzott, ezért miközben barátnőm olvasta, végigközvetítette, de ki tudja, lehet, egyszer belekezdek. A Halhatatlannal egyrészt az a bajom, hogy történelmi, másrészt Valente a "nem" listámon van a személyisége miatt, és az ilyeneket ritkán szegem meg.

A borítójuk viszont tényleg annyira gyönyörű. Többi kiadó is példát vehetne, Agave mellett ők csinálják a legszebb borítókat. :)

WildWorld írta...

Kedvet csináltál a könyvhöz, mert engem is elijesztett a sok negatív kritika. :D

Amúgy nekem az alaptémáról mindig Robert Merle Védett férfiak című könyve jut eszembe, amit én nagyon-nagyon szerettem... ott egy vírus a termékeny férfiakat irtja ki majdnem, és emiatt omlik össze a társadalom. Persze nyilván az más, mert férfi író, és ezért némileg cselekményközpontúbb (ráadásul jó régi is a könyv), de ott is sok elgondolkodtató társadalmi kérdés jelenik meg, főleg a szélsőséges feminizmus meg az emberek tárggyá válása, ilyesmik. De kíváncsi vagyok, hogy ezzel a könyvvel mennyiben reflektálnak egymásra, mennyivel ad többet, ha az ember össze tudja vetni a kettő gondolatiságát, ezért is szeretném elolvasni.

Gigi írta...

@WildWorld: Valahol a listámon fent van a Védett férfiak, szóval érdekel az is. :) Ez annyira nem tér ki a társadalomra, nem látjuk, hogy milyen hatása lesz rá, mert még a vírus elindulása után vagyunk, és inkább az emberi egyénre helyezi a hangsúlyt, mint a világra. De remélem, tetszeni fog. :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.