Anna Sheehan: No Life But This (Csak ez az egy élet)

2015. február 22., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A UniCorp 2. része.

Úgy általában az egészről: Ottónak bár emberi jogai vannak, mégsem volt soha szabad, mert csak a UniCorp − az egész galaxist uraló vállalat − egyik génmanipulációval foglalkozó projektjének tesztalanya. Ezért nem is igazán lehetnek barátai és szerelme se, mert társadalmilag nem elfogadott parti a kék bőrével, a némaságával és a fura elméjével, ugyanis képes telepatikusan beszélni, mások gondolataiban olvasni és manipulálni is őket. Ám amikor a UniCorp igazi örököse, Rose Fitzroy előkerül a 60 éves hibernációjából, minden megváltozik. Rose és Otto mindketten kirekesztettek ebben a világban és hamar barátságot kötnek, ami Otto részéről több lesz. Annyira vonzza Rose különleges elméje (amit a sok évnyi hibernáció okozott), hogy észre se veszi, hogyan teszi tönkre a többi kapcsolatát.

Bár Rose szereti Ottót, mégsem tud vele együtt lenni, mert a régi, első szerelme Xavier él, bár már jóval 70 év felett jár, mégis a lánynak szinte lehetetlen így leküzdeni az érzelmeit. De Otto életét nem csak az érzelmek nehezítik meg: A kísérlet tesztalanyainak nagy része, mikor elértek egy bizonyos kort, meghaltak, és Otto − bár próbál ezekre a jelekre nem figyelni − minden halál előtti tünetet produkálni kezd.

Kb. négy évvel ezelőtt olvastam a Hosszú álmot, és akkor teljesen elvarázsolt minden szava, hiába az elején egy átlagos, tini, romantikus disztópiának tűnt, olyat csavart rajta Sheehan, ami nagyon az én stílusommá tette a könyvet. Ugyanis nem lett happy end, és bár nem szeretem a generációkon átívelő romantikát (a túl nagy korkülönbségtől mindig a pedofília jut eszembe), Sheehan ezzel tette szívet tépővé ezt a szálat, mert nem lehetnek együtt, de mindketten élnek és szerelmesek a másikba. Bár történetileg maradtak nyitott kérdések − Rose két testvére, akiket nem találtak még meg −, úgy voltam vele, hogy érzelmileg egy olyan erős ponton zárult a regény, hogy nem kell ide második rész. Aztán Sheehan bejelentette, hogy dolgozik a folytatáson, de "önálló folytatás" lesz és elkezdődtek a spekulációk − amik Goodreadsre is kikerültek, mint hivatalos fülszöveg −, hogy a másik két Fitzroy testvér történetét olvashatjuk.

Aztán az évek csak teltek-múltak, és a kiadók csak nem akarták elfogadni Sheehan kéziratát, én pedig egyre jobban rettegtem, amikor végül megjelent, hogy vajon mi lehet a hibája, ugyanis ráadásként érkeztek a negatív kritikák is róla. Amerikában, ha minden igaz, még mindig nem került kiadásra ez a rész, és most hogy olvastam, el nem tudom képzelni miért, mert Sheehan teljesen jól hozta az előző rész színvonalát, és alig várom, hogy folytassa a megtört hőseink további történeteit.

Ami az előző részre is jellemző volt, az itt is megvan: a cselekmény nagyon egyszerű és egy kicsit összecsapott a vége, vagy legalábbis elsietett. A főkérdés az lenne, mi Otto baja, és hogyan fejlesztenek ki rá gyógymódot, amit csak az űrlény DNS-ének származási helyén, az Európa holdon található meg. Ahova persze, nem egyszerű eljutni, mert a kolóniák és a UniCorp között feszült politikai helyzet van, szóval egy kis intrikára és lázadásra is számíthatunk, de valahogy ez is csak díszlet a karaktereknek. Mindent csak felületesen érint Sheehan és egyáltalán nem bántam, mert háttérnek, környezetnek ezek az elemek nagyon jók voltak, és előnyére váltak a karakterfejlődésnek.

A történet legvégén a megoldás pofon egyszerű, ahhoz képest, hogy mennyire épült a feszültség az egész regény folyamán, egyszerűen, véletlenszerűen elénk kerül a mágikus gyógymód. Lehet valóságalapja valahol mélyen, mégis úgy éreztem, hogy ezt a főcsattanót elő kellett volna készíteni, és nem azzal a hangyányi utalással, amivel tette, ami egy kicsit enyhített a karakterek rossz tulajdonságán is, és valahogy mindenki olyan hamar elfogadta, bár felszólaltak ellene páran, de az csak jelképes ellenkezésnek hatott. Kétlem, hogy egy ekkora horderejű dolgot, amit Sheehan a végén bevezetett, csak ennyivel elintézne a legtöbb ember. (Ezért is várom a következő részt!) Plusz a végén megtalálják Rose egyik testvérét, természetesen az olvasó nem látja, se egyik szereplő, valahogy úgy "kamerán kívül" történik az egész, és ezt is nehezteltem egy picit a történet szempontjából.

De ezen a pár negatívabb dolgon kívül, csak irigyelni tudom, ahogyan Sheehan bánik a szavakkal. Bár történetileg tényleg nem egy nagy szám a könyv, mégis a karakterek és a kapcsolataik az, amin van a hangsúly és az, amihez Sheehan igazán ért.

Ahogy az első részben, itt is a szeretet/szerelem különböző fajtáinak bemutatása a lényeg, és bár a Hosszú álomban is akadtak sötét témák − családon belüli erőszak −, valahogy úgy érzem, hogy ez a rész még komorabb és sötétebb lett. Főleg azért, mert ebben a részben minden szereplő megtört, elkeseredett, magányos, és olyan lelki sebeket ápol, amit a szeretet/szerelem és a rosszul sikerült kapcsolatok okoztak, és azt mutatja be, hogy milyen hatással vannak ezek az emberekre, és hogy az alapvetően jó emberek is képesek borzalmas döntéseket hozni.

Otto a főszereplő most, csak az ő szemszögén keresztül látjuk a történetet, ezért az ő gondjai a legdominánsabbak. Egyrészt mivel sosem járt a "szülőhelyén" és laboratóriumban nőtt fel, honvágy gyötri, és a tinédzserekre amúgy is jellemző hovatartozás kérdésével küzd. Ezzel egyszerre egy kicsit azt a témát is feszegeti, hogy milyen messzire képesek elmenni az emberek, csak azért, hogy jól érezzék magukat és igazolják a tetteiket maguknak, hogy mennyire egyszerű engedni az illúziók varázsának.

Otto a magánnyal is küzd, ami általános téma, mégis Otto sajátosságai még jobban kiemelik: hogyan tud kommunikálni az emberekkel, mennyivel másabb tőlük, az egyik legmeghatóbb pillanat, mikor beismeri, hogy még Rose-zal, aki szereti és akit viszont szeret, is mennyire egyedül és elzártnak érzi magát, hiszen még ha körülvesznek is minket emberek, akkor is lehetünk magányosak. Ezt még jobban kiemeli azzal a jelenettel, amikor Otto elveszti egy időre a gondolatolvasási képességét, és még jobban elzártnak érzi magát a környezetétől és a többiektől.

Mivel Otto halálos beteg, ezért ez a téma is előkerül, és egy ideig egy kicsit orvosos regénynek tűnik ez a rész, mert Ottón sorra végzik a teszteket. (És annyira, de annyira nem vágytam most egy ilyen könyvre, talán ezért is éreztem most Ottóval jobban együtt, mint amúgy tettem volna.) Sheehan gyönyörűen játszik az érzelmekkel, és mutatja be, hogy milyen is egy ilyen betegséggel küzdeni: ott van a tagadás, a reménytelenség, az esetleges öngyilkosság kérdése, a düh és a rettegés.

"Rose annyira megsebzett volt, hogy bármit megengedett volna, és csak [Xavier] erős erkölcsi érzéke volt az, ami visszafogta attól, hogy hagyja a kapcsolatukat tiszta méreggé változni. És ez mindennap kínozta."

Rose bár nem kap szemszöget, mégis főbb szereplő, és Sheehan szépen viszi tovább a karakterfejlődését és gondjait az első részből. Látjuk, ahogyan próbálja feldolgozni azt, hogy a szülei bántalmazták: Rose-nak szinte lehetetlen összeegyeztetni a szülei iránt érzett feltétlen szeretetet és hogy pont a szülei árulták el és bántották. Nagyon nehéz számára kitörni abból a gondolkodási módból, hogy a bántalmazás normális, nem tudja eldönteni, hogy mi számít bántalmazásnak − és ez a könyv egyik legszomorúbb eleme, hogy ezt hogyan használják ki mások.
Rose karaktere ugyanakkor gyönyörűen bemutatja azt is, hogy milyen az abuzív ördögi kör: hogy a bántalmazottból, hogy lesz bántalmazó. Bár ezt csak azzal ábrázolja Sheehan, hogy bizonyos helyzetekben Rose mennyire hasonlít az apjára − ami szintén előhozza a mennyire határoznak meg a génjeink és a szüleink kérdést −, mégis remekül eléri vele a kívánt hatást.

Mind Rose és Otto karaktere egyszerre gyűlölhető, szerethető, megbocsátást vagy elítélést váró. Aki nem szereti a negatív hősöket, az valószínűleg a falhoz fogja vágni a könyvet, mert Otto nem az a kedves, ártatlan személy, akit megismerhettünk az első részben, és bár először kizökkentett ez az olvasásból, végül elfogadtam, hogy ez teljesen reális, hiszen mennyi tragédián kellett átesnie. A főtémája könyvnek a különböző szerelmek és szeretet bemutatása (de kár, hogy erre nincs egy szó magyarul, mint angolul!), és Rose és Otto kapcsolata a regény alappillére. Már írtam, hogy melyik karakter mennyire megtört és milyen problémáik vannak, ezért nem csoda, hogy ha a kapcsolatuk egyszerűen nem egészséges. Tényleg szeretik egymást, teljes szívvel, mégis a legrosszabbat hozzák ki egymásból, méghozzá azt, hogy önpusztítóvá válnak.

Rose-t nem érdekli a saját egészsége, ha Ottóról van szó, bármit megtesz érte, Otto pedig annyira megszállottan vágyott Rose-ra, hogy bármit képes megtenni, olyan dolgot is, ami a lehető legrosszabb: manipulálni és kihasználni Rose-t. Azért tegyük hozzá, hogy nem teljesen szerelem, mert a legfőbb tulajdonsága, amit imád Rose-ban az az elméje csak, hogy mennyire összetett a hibernáció miatt, és ennek olyan mellékíze van, hogy Ottónak nem csak Rose személyisége számít, hanem valami odaképzelt ideál, amibe belefojthatja a saját keserűségét és kétségbeesettségét. Ezt csak erősíti, hogy Otto betegségével úgy játszik Sheehan, hogy szép lassan elveszti önmagát a fiú, és semmi más célja nincs az életben, mint szeretni Rose-t, bármilyen negatív dolgot is takarjon ez a kifejezés. Az egymástól való függést, a mérgező kapcsolatokat két teljesen jószívű, de elkeseredett emberrel gyönyörűen mutatja be Sheehan, amit a végén bravúrosan old meg, az enyhén összecsapott sci−fi elem zseniálisan működik arra a párhuzamra, hogy milyen megváltozni, és ez milyen hatással van a kapcsolatokra.

A többiek kapcsolata pedig a többfajta szeretet és szerelmet hozza a regénybe. Bár Bren nem szerepel sokat (összesen talán 2 oldalban ha látjuk), de Bren és Rose kapcsolata akkor is szembetűnő. Bren is megváltozott Rose miatt, és szeretné megvédeni, talán túlságosan is. Xavier és Rose kapcsolata még mindig szívszaggató és egyszerre furcsa is és mégis pont ettől valósághű. Xavier Rose iránt sokféle szeretet érez, ugyanakkor dühös is rá, mert elhagyta, noha arról a lány nem tehet. Az első szerelem, apai szeretet és testvéri szeretet és a düh keveredése az olvasóban talán rossz érzést kelt, mivel nem tiszta és nem szép érzés, mégis magával ragadóan erős.

Otto és 42 kapcsolatában, akik testvérek voltak, szintén keveredik valami erősebb, mint családi szeretet, mert mindketten telepaták voltak, akik tudtak fogadni és küldeni is üzenetet az elméjükkel, ezért ketten együtt nőttek fel. Teljesen kötődtek egymáshoz, annyira, hogy Otto azt se tudta, hogy ki ő a lány nélkül − és ebben a ragaszkodásban is érezhető egy árnyalatnyi egészségtelen felhang. És ezt a helyzetet úgy használja ki Sheehan, hogy 42 a rég meghalt tesztalanyok között van, mégis Otto azóta se dolgozta fel, hogy nincs mellette, a gyász, a harag és a bűntudat szintén vezeti Ottót a tragédiája felé, miközben próbálná megtalálni önmagát 42 nélkül.

Az újabb szereplő Quin, a szarkasztikus, egyetlen rendesen kommunikálni képes tesztalany, aki a tipikus bunkó arany szívvel. És bár frusztráló volt, hogy a szereplők nem látnak át Quin motivációján és elkönyvelik csak bunkónak, azért Otto részéről ez valahol érthető volt, hiszen annyira el van foglalva saját magával. Quin az, aki hiába szerelmes, a családi kapcsolatokat helyezi előtérbe, ezért ő képviseli a nem ártalmas családi-testvéri szeretetet.

De a kapcsolatokon kívül azért mással is foglalkozik a regény, és ahogy a cím is utal rá, a másik főmotívum a "csak egy életed van, méghozzá a sajátod, és azt neked kell élni." Rose-nak is ezzel kell megküzdenie, hiszen a UniCorp örököse lesz, és ezzel nehéz dolgok járnak, Ottónak azért kell ezzel szembenéznie, mert halálos beteg, és sci-fi elem segítségével meg is próbál elmenekülni a saját életétől, ami nem végződik jól. És bár egyikőjüknek sem tökéletes az élete, el kell fogadniuk a rosszat, hogy meg tudják találni a jót, ami talán rájuk vár.

Előkerülnek még olyan témák, mint a rasszizmus és a másság elfogadása, hiszen Ottóéknak más a bőrszíne és bár papíron emberi jogokkal ruházták fel őket, nem emberek. És ezt azzal is hangsúlyozza Sheehan, hogy a kolóniákban Ottóék társaságát szórakoztató, valóságshow műsorként vetítik, és ezzel még jobban embertelen helyzetbe helyezi őket, ahol jó páran tárgyként tekintenek rájuk. Tristan bár nem sokat szerepel az elérhetetlennek tűnő álmokat és vágyakat képviseli, Molly a tinédzserekre jellemző testtel és alkattal kapcsolatos önbizalomhiányt. Otto és Rose művészi hajlamaival pedig előkerül a művészet, mint önkifejezés témája is.

Mivel valahol ez disztópia − bár nem igazán hangsúlyosan −, ezért akad benne társadalomkritika is, főleg az, hogy hogyan bánik a kormány a szegényekkel és a társadalom hibáival, hogyan vonják el róla a figyelmet csillogó dolgokkal, és hogyan manipulálják a közvéleményt a cenzúrával és a megszerkesztett média anyagokkal.

A No Life But This méltó utódja a Hosszú álomnak, ami leginkább arról szól, hogy egy ember szíve többször is megszakadhat, hogy milyen sebeket ejthet rajtunk a szeretet és a szerelem, és hogy a kétségbeesettség és a magány nem jó motiváló erő, és bármennyire is szeretnénk magunk mellé egy társat, arra nem minden áron kell vágyni, mert néha az ár túl nagy.

Kedvenc karakter: Rose, Otto, Xavier, Bren

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, ahogy a traumát kezelik, a romantika és kapcsolatok ábrázolása

Ami nem tetszett: a vége kicsit elkapkodott

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Gollanz

Kiadás dátuma: 2014. december 18.

Oldalszám: 320 oldal

Honnan: saját, e-book


4 megjegyzés:

WildWorld írta...

Örülök, hogy tartotta a sorozat a színvonalát, várom már, hogy ezt is olvashassam. :)

Gigi írta...

@WildWorld: Remélem, neked is tetszeni fog. :) Tudom, hogy te is bírod a sötétebb dolgokat, szóval reménykedem, hogy te is annyira fogod élvezni, mint én. Habár voltak negatív kritikák, miszerint Rose csak nyafog meg nincs gerince, de nekem nem tűnt fel.

Mária Ignácz írta...

Kedves Gigi, szeretném megkérdezni, hogy angolul olvastad? Vagy tudsz valami titkos magyar kiadást, amit még nem találtam meg... :)
Előre is köszönöm a választ.

Gigi írta...

@Mária Ignácz: Lehet sajnos nem egyértelmű a kiadási információkból, de angolul olvastam. :) Magyarul még nem jelent meg a második rész, és nem láttam róla még infót, hogy mikorra várható.

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.