Amit a Kaktusz is olvasni akar #14

2012. július 29., vasárnap

Rhiannon Hart: Blood Storm (Lharmell 2.) – megjelenés: augusztus 1.

A Lharmell sorozat második részében Zeraphina és Rodden a tengerentúlra kell, hogy utazzanak egy rejtélyes hozzávalóért, ami segíthet nekik a Lharmellinek elleni csatában – de Rodden múltjának árnyai visszatérnek, hogy a fiút kísértsék. És míg Zeraphina azt tanulja, hogyan is használja az újdonsült képességeit, még mindig küzd az éhséggel, amitől egyre jobban vágyik északra – azt ne is említsük, hogy erősen kerüli édesanyját, aki bárki áron férjhez akarja adni.

Gondolatok: Mindennél jobban várom ezt a könyvet. Az első részért is teljesen odáig voltam, amiről az áradozásomat itt olvashatjátok el. Addig csendben ülök, és várom, hogy megjelenjen a könyv.

Cressida Cowell: How to Twist a Dragon's Tale - Így fejtsd meg a tűzkő titkát

2012. július 26., csütörtök

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 5. része.

Úgy általában az egészről: Szokatlan meleg köszöntött be, ami a vikingeknek nem tesz jót, és Hablaty nagyapja is megint valami közelgő veszélyt jósol, de mivel az öreg hóbortos, nem figyelnek rá. Az ifjú kalózpalánták éppen a rénszarvasterelés és a sárkányon lovaglás rejtelmeit tanulják, amikor is misztikus tűz ejti őket csapdába, és nem mindenki éli túl a találkozást az új, gonosz sárkányokkal, amik a közeli vulkáni szigetről szöktek. Vajon sikerül-e Hablatynak élve megúsznia a mostani kalandját, ami talán a legveszélyesebbnek ígérkezik?
Igen, megint egymás után két Hablaty könyvet olvastam, de tartom a mértéket – no meg még nem vettem meg a következő részeket –, és nem fogom a blogot elárasztani mesekritikákkal, ígérem. Viszont olyan jó ez a sorozat, hogy nem tudom megállni, még ha szeretném se, hogy ne egymás után több részt olvassak, ami már önmagáért beszél.

Erre a részre jó pár kritika azt írta, hogy innen megváltozik a sorozat, és már nem olyan, mint régen. És míg való igaz, hogy egy kicsit másfelé helyeződik a hangsúly, nekem ugyanolyan élményt nyújtott, mint eddig.

A szokásos ész vs. erő téma, még mindig megtalálható, hiszen a vikingek mit sem változnak, emellett pedig szerencsétlen Hablaty hiába mondja a nyilvánvalót, a viking harcosok arrogáns hozzáállásuktól nem hiszik el. Szóval az alapfelállásban még mindig ugyanazokat a témákat érinti Cowell, amit eddig, plusz ismételten hangsúlyt fektet Hablaty és az apja közötti kapcsolatra, ismételten egy nagyobb, szívszorítóbb vitával. Viszont itt volt az, amit az előző kötetben hiányoltam, ami nem más, mint Fogatlan! Fogatlan és Hablaty barátsága annyira szívmelengető, hiszen Hablaty már az eleje óta mindent megtesz érte, és szinte semmit nem vár el érte cserébe, Fogatlan pedig, mivel a nép alapból gyűlöli az embereket, nem akar kötődni a főhősünkhöz, mégis ebben a részben már nem csak vitatkoztak egymással, hanem nyíltan is kimutatták egymás felé, hogy bizony ők szeretik egymást és barátok.

Ha már barátság, akkor itt van nekünk Halvér, aki ebben a részben szembenéz azzal, hogy ő mennyire hasztalan, mivel hiába van különleges képessége, az is általában cserbenhagyja, és nem szokott semmit hozzátenni Hablaty sikereihez. Természetesen főhősünk ezt tagadja, és igenis rájön Halvér, hogy még ha nem is egyértelmű, ő is nélkülözhetetlen, és kinek ne lenne ilyen ember az életében, aki egy biztos pont, és elég, ha csak ott van mellettünk.

A szép kapcsolatábrázolás mellett – ami amúgy a nagy kedvencem a sorozatban –, most a történet is egy kicsit másabb hangnemet kapott, és bár ugyanolyan humoros és kalandos a történet, mint eddig is volt, egy kis vérrel és veszéllyel, mégis egy kicsit komolyabbnak éreztem. Valószínű, hogy a fiatal közönséget, akiket megcéloz a regény, nem fogják ezt érzékelni, de engem (majdnem) felnőtt fejjel, megérintett és meg is lepett. A mostani kötetben Hablaty egyik segítőjének olyan háttértörténete van, ami gyönyörűen szívet tépő, és nem, nem lesz megoldása, ez egy lehetetlenül keserédes helyzet, és pont az ilyen apró merész morzsákért szeretném, ha Cowell ifjúsági vagy felnőtt regényt írna. Ez a szál és a végén az epilógus utolsó sorai úgy a szívembe döftek, hogy hiába volt vicces és könnyed mese, mégis egy kis fekete foltot hagyott maga után, de ez a jó, hiszen sikerült érzelmeket kiváltania belőlem. Azóta se fogtam fel az epilógust, képtelen vagyok…

Ebben a részben ráadásul most nagyobb, veszélyesebb ellenfelekkel találkoznak, és jó páran döntenek úgy, hogy akár fel is áldoznák az életüket a másikért, és noha gyerekmese, és nem esik a szereplőknek baja (csak a sárkányoknak, amiért sírva is fakadt a gyermeki lelkem), azért mégis izgultam értük és el is szomorodtam. Pont ettől lesz egy kicsit sötétebb hangulata, mint eddig volt. Remélem, a kritikák igazak, és innentől komolyabb lesz a történet.

Természetesen ismét akad mögöttes mondanivaló, például az egyik gonosz kijelenti, hogy bár nem tett ellene valaki semmi rosszat, mégis azért tette tönkre az életét, mert „ok nélkül is tud gyűlölni.” És milyen egyszerű igazság ez! Ha valaki ok nélkül – vagy akár okkal is gyűlölködik – az mennyire rossz tanácsadó az életben, és motivációnak sem éppen kiváló.

Javarészt viszont arról szól a történet, hogy a múltbeli sérelmeinken és rossz dolgokon túl kell lépni, küzdeni kell, bármilyen rossz is a sorsunk, meglepően erős üzenet ez egy tíz éveseknek szóló könyvben, de imádtam. És egy záró idézet, ami szerintem kifejezi, hogy miért is vagyok szerelmes ebbe a sorozatba:

„Az emberi szív nem kőből van. Hála Thornak. Összetörhetnek, de utána meg is gyógyulhatnak, és újra erősen verhetnek.”

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Camicazi, Hotshot

Ami kifejezetten tetszett: a csavar a történetben, a humor, a mondanivaló

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2010. május 25.

Oldalszám: 272 oldal

Cressida Cowell: How to Cheat a Dragon's Curse (Így cselezd ki egy sárkány átkát)

Hogy akadtam rá: Az első részből van film.

Sorozat: Az Így neveld a sárkányodat 4. része.

Úgy általában az egészről: Beköszöntött a tél, így a sárkányok hibernálták magukat, mégis az ifjú kalóztanoncoknak ez nem ok a pihenésre: nagy megmérettetés áll előttük, síelve kell vadászniuk. Természetesen a hősünk, Hablaty (Hiccup) nem éppen az az izmos viking, és bár nem olyan szörnyű vadászásban, mint Halvér (Fishlegs), mégis megszánja szerencsétlen madarakat és direkt lő mellé, úgy is megszokta, hogy az egész törzs lenézi, hiába ő lesz majdan a következő törzsfőnök. Viszont valami történik Halvérrel, valami, amire senki nem tudja a magyarázatot, ám talán köze van ahhoz, hogy az előző kötet végén megharapott valakit egy halálos mérgű sárkány. Vajon Halvér meghal, vagy Hablatynak sikerül megmentenie?
A harmadik rész függővége után nagy izgalommal vettem kezembe a kötetet – és igen, gyerekmesét olvasok, mert most semmi más nem megy le –, és Cowellben nem csalódtam, hozta a színvonalat. Ugyanaz az elbűvölő világ, könnyed humorral és izgalmas kalandokkal, amiben ott rejtőzik egy halom morális tanulság.

Hablaty tényleg egy minta szereplő, és imádnám, ha ifjúsági regényekben is találkoznánk ilyenekkel. Ténylegesen kilóg a többiek közül, nem szép, nem izmos, ráadásul szerencsétlen is, és ott a nagy nyomás, hogy meg kell felelnie a törzsfőnöknek, hiszen övé lesz majd a vezetés szerepe, mégis mindenki kineveti. Azt hinné az ember, hogy három rész után már kezdik megtanulni a vikingek, hogy az erő nem éppen mindig előre való, és hogy néha gondolkozni is kéne, de hát így nőttek fel, nehezen változik meg a véleményük, tehát a könyv ugyanabban a sémában épül fel, mint a többi. Hablatyot lenézik, történik valami, ő viszont előveszi a bátorságát, az eszét, és a jó szívét és hiába ő ment meg mindenkit, nem kap elismerést.

Itt már előrevetült, hogy talán, talán fog változni valami a történetben, hogy haladunk előre, hiszen amúgy 10 részes lesz a könyvsorozat, nem több. Végre Hablaty apja mintha kezdené felfogni, hogy Takonypóc bizony meg akarja ölni Hablatyot, és hogy talán Hablaty egymaga, a saját módján, felér ahhoz, hogy törzsfőnök legyen, bár én még mindig úgy látom, hogy a vikingeknek kéne felnőnie.

Hablaty az, amiért igazán érdemes olvasni a könyvet, annyi jóság van benne, én pedig tényleg ritkán mondom jó oldalon álló szereplőkre, hogy szerethetőek. Hablaty még mindig az egyetlen, aki tisztelettel bánik a sárkányokkal, a többiek állatoknak gondolják őket, akiket ostoroznak és a többi, és jó volt látni, hogy Hablaty az eszével győzi meg a sárkányokat, hogy segítsenek neki.

Míg sajnáltam, hogy ebben a kötetben Fogatlan szinte alig szerepelt, addig legalább Hablaty és az apja közötti viszony ismét előtérbe került, pár igazán megindító jelenettel.

A főtémája ennek a résznek, hogy a Sorsot meg lehet-e változtatni, látjuk ezt Norber, a Nem Normálisnál, akit soha senki nem játszott még ki a fej vagy írás játékával, kivéve Hablaty. És Norbert azt a tipikus babonás felfogást testesíti meg, hogy ha létezik egy prófécia, akkor az biztos igaz, viszont Hablaty köszöni szépen, ő nem kér ebből, van elég gondja így is, meg sem fordul a fejében, hogy a történetben szereplő jóslat igaz lenne, jól kineveti és racionálisan áll a problémához.

Akad sírós jelenet a könyvben, akad izgalom, és egy apró csavar a végén, amire nem számítottam. Szól az elkötelezett, őszinte barátságról, hiszen Hablatyot nem érdekli, hogy nem vet rá jó fényt, hogy Halvérrel, a fura, beteges árvával járkál ide-oda, ő az, aki igazán megérti, és erre van egy gyönyörű idézet is, amivel zárnám a kritikát:

„Néha csak egy Igaz Barát tudja, hogy mire gondolunk, mikor beszélni próbálunk.
Valaki, aki sok időt töltött velünk, gondosan meghallgat minket, hogy mit is akarunk mondani, és megpróbál megérteni.”

Kedvenc karakter: Hablaty, Fogatlan, Camicazi

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2010. április 20.

Oldalszám: 272 oldal

James Dashner: Az útvesztő

2012. július 24., kedd

Hogy akadtam rá: A Goodreads ajánlotta.
Sorozat: Az útvesztő 1. része.

Úgy általában az egészről: Thomas egy liftben tér magához, és semmire nem emlékszik, csak a keresztnevére és hogy hogyan működik a világ. A lift pedig egy Tisztás nevű helyre viszi, ahol közel ötven hozzá hasonló, semmire nem emlékező, tinédzser fiú él, a legidősebb közel két éve van ott. A Tisztásról négy ajtó nyílik az Útvesztőbe, nem tudják, miért küldték oda, mivel érdemelték ki ezt az életet, de egy biztos: meg kell oldaniuk az Útvesztő rejtélyét, így minden nap Futárokat küldenek ki, akik felderítik a terepet. Nem egyszerű a feladat, mivel a falak éjjel mozognak, és leírhatatlan szörnyek jönnek elő.
Ritkán olvasok férfi írótól, és nem is tudom, miért, általában csak nem fognak meg a fülszövegek, de ezzel a könyvvel most nagyon jól jártam. Végre egy izgalmas ifjúsági regény, amin lehetett gondolkozni, és mellőzte a romantikát! Ami amúgy nem rossz dolog, csak mostanában túl sok volt az ifjúsági enyelgésből, és nem szeretem, ha egy disztópiában az van előtérben, nem pedig a világkidolgozás.

A történet már az elejétől kezdve magától ragadott, hiszen Thomas nem emlékszik a nevén kívül másra, és az olvasóval együtt dobják be egy ismeretlen környezetbe. Ez azért volt jó, mert kellőképpen bemutatták a világot, Thomasnak ugyanannyira volt idegen, mint nekünk, hiszen ami emléke akadt is, az csak átlagos dolgokra vonatkozott, például tudja, hogy mi az a hamburger, hogy az a normális, ha valakinek van gyerekkora és esténként betakarják a szülei, így a világhoz viszonyulása és az elvárása olyan, mint az olvasóé. Örültem, hogy kiemelte és megmagyarázta Dashner, hogy hogyan is van ez az amnézia dolog, mert az elején még felvontam a szemöldököm egy hasonlaton, amit Thomas használt, de aztán hamar el is rendezte az író, hogy igen, ők bizony emlékeznek az alapfogalmakra, csak specifikusan a saját életükre nem.

Az egész cselekményt ez viszi előre, hogy mind mi, mind pedig Thomas rá akar jönni, hogy ki küldte őket oda és ugyan miért. A könyv első felében szépen, lassan bemutatják a Tisztás- és az Útvesztőbeli életet, habár talán egy hetet ölel fel a történet, mégis az első pár két nap nagyon sokat kitesz az oldalszámokból. Aztán megváltoznak a játékszabályok, és nem lesz megállás egészen végig. Mindig a megfelelő pillanatban csöpögtet új információt Dashner, és bár szépen össze lehet rakni a képet, mégis kellemesen elgondolkozik rajta az olvasó, hogy mi lehet a háttérben. Összeesküvés elmélet gyártóknak kifejezetten jó! A végén van egy tipikus információ kivágás, ahol Thomas megtud valamit, de nem árulja el nekünk, hanem szép lassan a többiek elé tárja, ezzel szintén jól játszott az író, a hajamat téptem az izgalomtól, nem pedig idegesített a jelenet.

Kellemes volt, hogy Thomasnak pont akkor jutottak eszébe kérdések, amikor nekem, így nem éreztem, hogy lassabban gondolkozna, illetve kellő mértékben „sírt” azon, hogy elvesztette a családját. Thomas nagyszerű nézőpont az olvasónak, mert mindig nyomoz, mindig kérdez, sosem adja fel a reményt, és mindig emberien reagál. Nem mondom, hogy hibátlan hős, de nagyon nagy fejlődést nem mutatott, már az elején is (szerintem) tökéletes volt. És itt jön a karakterizálás:

Dashner írt már több regényt, nem néztem meg, melyik jelent meg előbb, de írt mesekönyvet, és éppen most vagyok az „olvassunk mesekönyvet” fázisomban, és azt kell, hogy mondjam, a történet eleje és a karakterizálás engem inkább mesekönyvre emlékeztet. EZ NEM GOND! Dashner nagyon szépen játszik a vérrel és a szörnyek témával, no meg a disztópia kegyetlenségével, de a karakterizálás egyből a mesék hangulatát juttatta eszembe. Thomas az új gyerek, akit mindenki lenéz, mégis ő a kiválasztott, ő oldja meg a problémákat, okos, az eszével és a szimpátiájával menti meg a helyzeteket. A másik pedig, ami ezt a mese légkört erősítette, hogy a többiek is csak Thomas körül keringenek, úgy lehet őket meghatározni, „ő Thomas ellenfele, nem szereti, mert csak,” „ő egyből hisz Thomasnak” és a többi. Összesen ötven körüli gyerek van a Tisztáson, mégis név szerint maximum hatot említ, ebből négynek van kidolgozott karaktere. Ami nem megy a minőség rovására, de úgy éreztem, hogy csak ennyien vannak ott a Tisztáson, nem pedig többen, és szívesen megismertem volna a többieket is.

Na, de a lényeg! A hangulata nagyon erős a könyvnek, és Dashner olyan filmszerűen festi elénk a Tisztás képét, hogy én is az Útvesztőben éreztem magam. Nincs benne grafikus erőszak, mégis a szörnyek, és maga a helyzet, hogy gyerekeket tesznek ilyen helyzetbe kellemesen borzolta az idegeimet. Közben pedig érdekes kérdéseket vet fel: egyfelől ezzel az amnéziával azt, hogy mennyire határoznak meg minket az emlékeink. Ha nem emlékeznénk semmire, vajon ugyanolyanok lennénk? Megválthatjuk-e magunkat, ha régen valami rosszat tettünk? Ugyanis a karakterekben felmerül, hogy talán börtönben vannak, mert gyilkosok és ehhez hasonlók. Mennyire rémes ez a bizonytalanság! És vajon hiányozhat-e olyan dolog az életünkből, amit sosem tapasztaltunk, nem emlékszünk rá, hogy lett volna?

Emellett folyamatosan ott van a küzdeni akarás, és az erős morális tanulság: nem szabad sosem feladni. Nagyon szép idézetek, gondolatok vannak erről elhintve, és a szereplők is egymást hajtják, hogy a lehető legkilátástalanabb helyzetekben ne adják fel. Viszont benne van az is, hogy ha valami rossz van az életünkben, néha ki kell kapcsolni az agyunkat és dolgozni, ezt teszik a Tisztáson élők is, megszervezik a saját kis „államukat” és mindenki dolgozik, még ha kapnak is valamennyi ellátmányt, hogy eltereljék a gondolataikat a reménytelenségről. Ezek mellett még apró morzsáként feltűnik az arany kalitka kérdése, vagyis vajon jobb-e bent rabságban, mint odakint? Mert ugyan ki tudja, mi vár rájuk.

Az útvesztő egy remek trilógiakezdés, az epilógusban lévő csavar (amit ugyan én láttam előre, de nagyon ötletes) adja meg igazán a kegyelemdöfést, és akarom egyből a második részt. Kellemes borzongás, örökös kérdések, és egy jó kis izgalmas olvasmány, ezt tartogatja ez a könyv.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, A VÉGE

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás dátuma: 2012. július

Oldalszám: 362 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #13

2012. július 21., szombat


T. M. Goeglein: Cold Fury (Cold Fury 1.) – megjelenés: július 24.

Sara Jane Rispoli egy átlagos tizenhat éves, aki az iskolával és az újonnan bimbózó románcával küszködik – amíg a szüleit és a testvérét el nem rabolják, és rá nem jön, hogy a családja a Chicagói Társaság tagja (vagyis a maffiáé.)

Most hogy menekül egy álarcos bérgyilkos, rossz útra tért rendőrök és az áruló nagybátyja elől, Sara Jane-t üldözik, és minden sarkon rátámadnak, így rideg dühvel küzd ellenük, miközben a családja után kutat. Ez egy olyan küldetés, ami titkos átjárókon és rég elfeledett illegális kocsmákon át vezet – egy olyan világon át, ami ott van a szemünk előtt, mégis rejtve van. Egy .45-össel felfegyverkezve és 96 ezerrel készpénzben, egy régi, ütött-kopott füzet lehet a legjobb védekező eszköze – a lapjain van elrejtve a titok, ami a „végső erőhöz” vezet. Ezét üldözik, ezért rabolták el a családját, és ez lehet a kulcs mindannyiuk életének megmentéséhez.

Izgalmakkal teli, üde, filmszerű írással a Cold Fury magával ragadó és képzeletben gazdag kaland, ami az olvasók csak úgy falnak majd.

Gondolatok: Kémesnek tűnik, mégis Goodreadsen fantasyhoz is be van sorolva, ami eltántorít, így nem tudom, biztosan mit várok, de ha ifjúsági, nyomozós és maffiás, akkor az nekem már várós.

Lurlene McDaniel: Red Heart Tattoo – megjelenés: július 24.

7:45 perckor, egy nappal a hálaadási szünet előtt az Edison gimiben bomba robban. Kilencen azonnal meghalnak. Tizenöten életveszélyesen megsérülnek. Huszonketten könnyebb sérüléseket szenvednek. Egy ember megvakul. Akik túlélik küszködnek azzal, hogy feldolgozzák a veszteséget és a pusztítást. Mindannyiuknak új életcélt kell keresniük, mert olyat éltek át, amit talán sosem fognak megérteni.

Gondolatok: Hűha. Csak ennyi. Ütős fülszöveg, és remélem, hogy sarokban-sírós könyv.

B. M. Grapes: Jóslatok hálójában

2012. július 18., szerda

Hogy akadtam rá: Magyar író, magyar ifjúsági irodalom. Ide vele!

Úgy általában az egészről: Az első nap a suliban mindig izgalmas, ugye? Nos, a Hot Hill High-ban még inkább, mert itt bizony rejtélyes erők tevékenykednek: valaki minden nap jóslatokat tűz ki a falra, és azok be is következnek. Így mit tehet Ada és az osztály legjobb tanulója, Jess, minthogy nekiállnak nyomozni. Ki lehet az, aki megmondja a jövőt, és miért? És vajon az új szexi gyerek, akinek a hátába is bele lehet szeretni, az vajon véletlen Daniel Bolt, vagy ugyanaz a Daniel, akit Ada nem szeretett két évvel ezelőtt? És vajon mi a fenét keresnek itt azok a sápadt, nem kajáló, különc gyerekek az ebédlőben? Eltévesztették a díszletet?
Akartam szeretni ezt a könyvet tényleg, hiszen magyar író írta, a szerző aranyosnak és kedvesnek tűnt a molyon, és igen, a molyos írókat támogatjuk, ráadásul az én asztalom is a regény: ifjúsági, fantasy, romantikus.

Nem akarok senkit megbántani, bár már a sértődés elkezdődött molyon, de nekem ez akkor sem tetszett, és nem tudom másképp kifejezni. Innentől a poszt a könyvvel foglalkozik, nem az íróval, nem a kiadóval, esetleg talán egy picit a szerkesztővel.

Nem is tudom, igazából hol kezdjem, talán a fogalmazásnál: A stílus nem gördülékeny, nagyobb leírások nincsenek, néha akadnak olyan mondatok, amin el kellett gondolkoznom, hogy mit akart kifejezni az író, egy-két képzavaron pedig felnevettem. Az egész ott kezdődik, hogy mint valami osztálynapló, hirtelen elénk dob 80000 karaktert, teljes névvel, nulla leírással és nulla jellemzéssel, így aztán aki nem jegyzetel neveket, az el-elveszik. (Mázlim, hogy én mindenhez jegyzetelek.)

De ezen felül sincsen nagyon sok karakterizálás, se érzelemábrázolás, és emiatt lesz nagyon üres a könyv, amitől semmit sem vált ki az olvasóból. Minden negatív kritikámban biztosan kiemelem, hogy nem érdekel, ha nem szól semmiről a könyv, ha van 1) humor, 2) jó karakterek, 3) érzelmek. A jóslatok hálójában nem akar pörgős akciódús krimi lenni, nem akar epikus csatával foglalkozó fantasy lenni, egy egyszeri, mezei kis ifjúsági romantika lenne… De nálam itt is elbukott.

A legtöbb karakterizálás ennyi: egy szereplő ugyanazt a dolgot csinálja. Szerencsétlen molett csaj (tök lényegtelen a neve, ajjajj, hát nem ő JJ? Nem. Nem érdekel, hogy JJ a monogramja, erről bárki megmondja, hogy nem ő az) csak hamburgert eszik. ISKOLÁBAN? MINDIG? REGGELIRE? A nagyon izmos pasi mindig feszíti a karját és zsebre dugja a kezét, hogy a bicepsze dagadozzon, az indián lány a karkötőjét nyúzza, a főhős a fülét huzigálja (illetve a fülbevalóját), és mindenki csak a hajába túr, hogy meg lehessen említeni, milyen színű a hajuk. Ez egyszer-kétszer elmenne, de Leiner Lauránál (Szent Johanna Gimi írója) is ezt figyeltem meg, hogy általában egy-egy ilyen jellegzetesnek (vagy annak hitt) mozdulatot megragad, és azt írja le állandóan és még tovább. Na, már most amikor egy majdnem 600 oldalas könyvben a 3. fejezetben 20-jára simogatja a saját fülét a főhős, akkor legszívesebben megfogtam volna a fülbevalót és kitéptem volna. Sőt, az összes karakter ennyire idegesítő, hogy állandóan különféle kegyetlen és véres halálnemeket képzeltem el nekik, esetleg egy széket az arcukba erősen.

És pont ez a leíráshiány okozza a másik főproblémát: nincsenek érzelmek, így se a dráma, se a romantika nem jön át. Persze itt elvileg jogos az instant szerelem, hiszen Daniel és Ada régóta ismerik egymást, csak… csak éppen egy darab közös emlékük nincs, olyan, mintha egy nagy fehér lapot tennének elém, bármikor is a közös múltjukra utalnak. Annyit tudunk, hogy Daniel megverte Ada pasiját, innentől kezdve örök harag. De Daniel most szexi lett, Ada fel sem ismeri két napon át, mert annyira überszexi, és úgy lesz szerelmes a pasiba, hogy a hátát látta csak. Persze, utána nekünk, olvasóknak el kell hinni, hogy a hűsége miatt szeret bele a lány, és nem felszínes, hiszen ez az egész történet morális tanulsága: az igaz szerelem mindent legyőz. (És rózsaszín aurákat is borítunk magunk köré… de ez mellékes.) Míg persze a fő mondanivalóval nincs bajom, nekem pont ellentétesen jön le minden, hála a karaktereknek. A mellékpárosoknál is megfigyelhető ez az „eddig nem voltam elég érett, hogy észrevegyelek milyen nemes fiú vagy” viselkedés, de míg értem én, hogy mit akar kifejezni az író, nem érzem, és nem tartom logikusnak.

A történet nagy részében még ez zavart: a logikai bakik tömkelege, hogy gyermeteg a történet, (vagyis előjön a szokásos, tiniknek szól, egyszerűsítsük a történetet dolog) és a történetvezetés. A könyv több mint 500 oldalon húzódik el, és nyomozást ígér nekünk, ami annyiból áll, hogy minden nap leülnek és elemzik, hogy mi történt meg a jóslatokból. Igen egyszerű: MINDEN!

Értem én, hogy nem várhatunk véres gyilkosságot, de akkor ne használjuk a krimi szót, amúgy is létező alműfaj (?) a tinikrimi, ahol megmagyarázhatatlan okokból a tinik kezdenek gyilkosság után nyomozni, és élvezhetőek. Na itt, nem történik semmi olyan életveszélyes, és bejön a jól bevált „öljük meg az állatot, mert azzal bebizonyítom milyen gonosz vagyok.” Az a gond, hogy mivel tudjuk, hogy természetfelettiről szól ez a könyv (és mindjárt mondom ám, miből nyilvánvaló spoiler nélkül is), ezért az ember többet várna, több fenyegetést, nem az, hogy kényelmesen épp hogy mindenki csak bibis lesz és ennyi. Ha eltörné mindenki nyakát a főgonosz, gyökeresen megoldaná a problémát (egy embert kéne kiiktatnia igazából), és így nem születhetett volna meg ez az 534 oldal. (Megjegyzés: A főhősök szerint, aki gyilkolni akar, az meglepő, de gonoszabb még egy pomponlánynál is. Most ez komolyan egy kategória?)

Mostanában nagyon sok ifjúsági fantasynál említem, hogy elfelejtenek rendesen világot felépíteni, itt szintén nem létező a dolog, pedig a sok kajálás helyett olvastam volna tényleg misztikus, rejtélyes, hátborzongató dolgokról. De itt a legvégső 30 oldalban tárja elénk Grapes, hogy ez bizony fantasy, addig csak az olvasó tudja, és ez elég frusztráló, pláne, hogy mindenki a végén elfogadja minden apelláta nélkül, hogy oké, ez itt egy ilyen lény.

De mint ahogy az összefoglalóban is látszik, ez a regény egy picit kölcsönöz a Nagy Fekete Könyvből. Édesanyám bizonygatta, mert előttem olvasta, én pedig mondtam, nem, nem, az nem lehet. Aztán ahogy megjelent igen hamar az iskolai trió, a szépfiúk, akik senkivel se beszélnek, nem esznek LÁTVÁNYOSAN semmit, és sápadtak, és mindig mintha tudnák, mit beszélsz róluk messziről… nos akkor elgondolkoztam, hogy Edward, Emmett és Jasper besétált. Természetesen sajnos a hasonlóság nem áll meg itt, bár a történetet (ami nincs is igazából) annyira nem befolyásolja, de lássuk csak:
– Apró kocsi elől megmentelek, amúgy megmentelek jelenet – lehet ezen vitatkozni, de a hatás nálam ugyanaz.
– Daniel háttértörténete = Bella Swan háttértörténete
– A nagyon menő férfiak a klasszikus zenét szeretik, ami nem gond, de ez az autóban meghallom, mert iskolából hazaviszlek dolog igen.
– Daniel hősies megmentés után, ragaszkodik hozzá, hogy mindig a csajért menjen, aki esetlen, meg bajba kerül. És MINDENHOVA követi. (Szövegkörnyezetben jobban hasonlít, de lusta vagyok másolni a könyvből.)
– TISZTÁS
– van tolószékes indiánunk
– és van félreértésből szakítás, ami annyira… *sóhaj*

Mint mondtam annyira nem zavaróak, de sajnos, innen kitalálja az ember, hogy milyen lényekről van szó… Mert már láttuk a nagy menzás jelenetet valahol.

Vannak logikai bakik! Eleve azzal kezdődik a könyv, hogy leírja, hogy Hot Hill mennyire pletykafészek, és mivel kis faluban élek (ami az amerikai megfelelője a kisvárosnak – komolyan, ők minden városnak hívnak?), ezért tudom. És azt írja a könyv, bár foghatjuk Ada hülyeségére, hogy így legalább nem érzi magát magányosnak, hogy mindenki turkál a magánéletében. OKÉ! Van egy csodálatos fénykép, ami meglepően szerepet játszik abban, hogy megfejtsék, milyen lényekről van szó, Adának ismerős, akit a képen lát, később kimegy az udvarra, OTT VAN ELŐTTE, AKIT LÁTOTT A KÉPEN, de nem veszi észre. Pár nappal később viszont emlékszik arra, hogy a fényképen hol volt sebhelye az illetőnek. RENDBEN! Nagyon fontos lenne történet szempontjából, hogy tudják mindenkinek a második nevét, ha ez Amerikában annyira általános, hogy mindenkinek két neve van, könyörgöm az osztálynaplóban miért ne lenne benne mindkét nevük? A rendőrség nyomoz egy olyan ügyben, ami természetes halál. MIÉRT NYOMOZNA? A rendőrség megoszt INFORMÁCIÓT EGY FOLYÓ NYOMOZÁSRÓL NEM A GYANÚSÍTOTTAL! MINEK? MIÉRT?

Vissza még egy kicsit az írásra, mielőtt ömlesztek itt mindent. Miért kell magyar szópoén, illetve a szavakat úgy elemezni, mintha magyarul látnánk? Ez alatt azt értem, hogy egy amerikai lányról van szó, és ő nem fog tudni magyar szópoénokat mondani. Ha feltétlen le akarjuk tagadni, hogy magyarok vagyunk, és ez mindenkinek szíve joga, én is írtam ilyen-olyan sztorit, akkor figyeljünk oda a szereplők gondolataira. Amúgy semmi amerikai hangulat nem jött át. Vannak érdekes mondatok („Az út mellett türelmesen várakozó tölgyfákra [nézett].” – Hát a fák baromi türelmesek, azok aztán nem mennek sehova. „A szemük összefonódott…” – inkább a tekintetük.) Vannak érdekes-értelmetlen szerkesztések: „– A lányokkal is [minden rendben van]? – Igen, ők is.” Nem inkább velük is?  Vannak a szövegbe nem illő dolgok, „gondolta a nő” HONNAN TUDNÁ ADA, HOGY MIT GONDOLT A NŐ? Egyszerűbben jobban járt volna Grapes E/3-mal, mert olyan szavakat is használ (újdonatúj, akkurátus) amik elütnek a szöveg általános pofonegyszerű szövegétől, és egy tizennyolc éves lány a fejében nem így beszél. És a nevek… A nevek. Teljesen legyűrtem minden olyan késztetést, hogy felrójam ezt a pontot, de mégis meg kell említenem, hogy a nevektől a hátamon futkározott a hideg, mert kétlem, hogy a Rhett egy annyira népszerű fiúnév. Plusz ott van Jézus, MIÉRT NEVEZTÜNK EL VALAKIT JÉZUSNAK? Ez az anyakönyvezett neve, nem becenév. És akkor ne is említsük meg az infantilis szülőket, akiknek kb. azért kell hazudni, hogy jól érezzék magukat, mert tényleg, biztos sosem érdekelné őket, hogy valaki meg akarja ölni a lányukat. NEM ÉRTENÉK MEG BIZTOSAN. Arról pedig nem szeretnék véleményt nyilvánítani, hogy amikor valaki rájön valamire, hirtelen amnéziát kap. (Tiszta Pretty Little Liars.)

Nyomozós könyv, és elvárnánk, hogy a főhős okos legyen, de mindenki sötét, és nem is kicsit, noha rituálisan annyi almát esznek, hogy szerintem az egész gyümölcsöst felzabálták, mert attól okosak lesznek. (Agatha Christie is erre esküszik.) Hadd idézzem magam a molyos értékelésemből: „Ezek után beletúrnék a hajukba (állandó szófordulat a könyvben, már ivós játék szinten), lekötözném őket és annyi almát dugdosnék minden testnyílásukba, míg fel nem megy az IQ szintjük.”

Tehát jöjjön a bemutató, hogy milyen okosak:

– Ha az örök szerelmes pár szakít, és ezt az első jóslat is közölte, kérdezzük meg a síró pasit, miért szomorú, és hol van a csaja, miért nem vigasztalja a csaja? Lehetőleg több oldalon át.
– A legjobb barátnőnket nézzük le, hátha nem tűnünk olyan sötétnek. „Julie-nak nem erőssége a logikus gondolkodás, de nem is ezért szeretem.” – NEKED SE, ADA! TÉGED MEG NEM IS SZERETÜNK!
– Ha az van írva a jóslatban, hogy „csúfosan leég,” értsük szó szerint, mint napon leégés. SZEPTEMBERBEN.
– Ha a pasi, akibe szerelmes vagyunk, a házhoz jön, akkor az első gondolat, hogy biztos apánkhoz jött.
– Ha majdnem meghalunk, ne is gondoljunk rá többet, a lényeg, hogy már tudjuk, hogy szerelmesek vagyunk a pasiba.
– Ha van egy pasi, aki a barátunk, illetve semleges karakter, és nem gyanúsítják őt, azért egyik percben örüljünk, hogy nem gyanúsítják, másikban sírjunk.
– Ha valaki örül annak, hogy egy tanár túlélte a balesetet, akkor biztos, hogy az illetőnek a kedvence. Mert amúgy MINDEN DIÁK AZT AKARJA, HOGY DÖGÖLJÖN MEG MIND!
– Miután komolyra fordulnak a dolgok, és tűzeset is volt, ugyan kérdezzük már meg a nyomozótársunkat, mitől fél. Röhögjük körbe.
– Ha a jóslat azt írja, a szíve lángra lobban, gondoljunk igazi tűzre…
– Ámuljunk el, hogy tud a csillagokról alapvető dolgokat a pasink. ADA, EZÉRT KÉNE FIGYELNI KILENCEDIKBEN FÖLDRAJZON!
– Hot Hillben – CSAKIS HOT HILLBEN – nem a véletlen műve, ha a lakásod előtt parkol egy rendőrautó. Az biztos, hogy hozzád jött, nem a szomszédhoz. Köztudott, hogy városokban mindenhova odaparkolnak a rendőrök.
– Ha nem akarjuk, hogy valaki halljon valamit, mondjuk előtte tíz centivel. Hátha lesz olyan kedves és befogja a fülét.
– Ha valakit utálok, én vagyok az első számú gyanúsított, mert elcsábítottam a pasiját, értetlenkedjek, miért vagyok gyanúsított? HISZEN CSAK GYŰLÖLÖM A CSAJT!
– Ha a jóslat azt írja, megkapja méltó jutalmát (ami angolul szintén nem gift és értelmetlen így a szóvicc), akkor gondoljunk arra, hogy a ribanc, akit utálunk biztos kedves, becsomagolt masnis ajándékot kap, és aggódjunk, hogy kapja meg, ha már a kórházban van egy baleset miatt.
– Ha kapunk egy mindenható jóstól figyelmeztetést, hogy be fog szakadni a menza plafonja, csak a barátainkat menekítsük. A TÖBBIEKRE RÁESTHET A PLAFON!
– Ha a barátnőnk bevallja, hogy kibe szerelmes, kezdjünk el 2 fejezeten át azon gondolkozni, hogy vajon abba a fiúba ki szerelmes. NEM A LEGJOBB BARÁTNŐNK! SOHA! DEHOGY!

Sajnálom, hogy nem tetszett a könyv, és nagyon sokszor fejeltem közben a falat, illetve téptem a hajamat, és ezek után az almára nem tudok ugyanúgy nézni, de nem a rosszindulat szólt belőlem. A könyv biztos, hogy a Twilight-rétegnek tetszeni fog, sőt, másoknak is bejöhet nyilván, ez csak az én saját véleményem.

Mellesleg kezdem unni, hogy magyar írókról nem írhatok negatív kritikát anélkül, hogy ne azt kapjam, hogy az irigység szólt belőlem. Ha ilyen kommentet akartok írni, inkább egyetek egy almát, és olvassatok el egy Agatha Christie-t!

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: eszembe jutott közben az egyik kedvenc mesém címe

Ami nem tetszett: a fogalmazás, a karakterizálás, a történet, a mitológia

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 2/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 534 oldal

Keri Arthur: Darkness Devours (Felfal a sötétség)

2012. július 17., kedd

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Dark Angels 3. része.

Úgy általában az egészről: Risa Jones, aki félangyal, félvérfarkas és bizony mindkét oldalról a rosszat örökölte. Nem elég, hogy nincs különlegesebb képessége, de az apja ráadásul valami őrült tervben is részt vett: elkészítették a Mennyek és Pokol Kapujának kulcsait, ezzel örökre be tudnák zárni őket, ami magával vonzza a Világvégét. Risa apja lelécelt a kulcsokkal, elrejtette őket, viszont megbüntették, így ő maga nem tud hús-vér alakot ölteni, de megbűvölte a kulcsokat, hogy csak a saját vére tudja előkeríteni azokat.
Risának így muszáj a kulcsokat keresni, de eközben történik egy s más, Risa édesanyja meghal, ezért hősünk igent mond a fővámpírnak, hogy a Vámpírtanács szolgálatába áll, csak hogy kideríthesse ki mészárolta le az anyját. Viszont amire Risa nem számított: semmi eredménye nem lesz a keresésnek, csak az, hogy most a Vámpírtanács titkos és piszkos dolgait intézheti.

Valaki vámpírszajhafüggő vámpírokat öl, eleven felfalja őket, és ezt bizony Risának kell kinyomozni, ha ez nem lenne elég, úton-útfélen apja régi szövetségesei akarják démonokkal elraboltatni. És akkor még a bonyolult szerelmi életét meg se említsük, hiszen nem elég, hogy ott van az egyre gyanúsabb angyal, akivel csak szexuális kapcsolata van, és hogy segítséget kell kérnie az exétől a nyomozáshoz, de talán… talán Risa kénytelen lesz szembenézni az őt segítő kaszás iránt érzett érzelmeivel is.

EZ A KÖNYV! EZ! EZ! ILYET KÉNE MINDEN NAP OLVASNOM! Ez az a sorozat, amit jelenleg a legjobban szeretek és urban fantasy, megvan benne minden, amire csak vágyom. Noha eddig Keri Arthur eléggé szarkasztikus és humoros volt, most ez az első pár oldal után eltűnik, és egy kicsit hiányoltam is, de nem ment a minőség rovására.

A harmadik kötet az eddigi legsötétebb hangulatilag, hiszen Tao is éppen kómában fekszik, nem tudjuk, hogy Ilianna vajon mit adott a boszorkányoknak, és még mindig folyamatosan történnek az izgalmak, és egyre kétségbe ejtőbb a helyzet, hiszen két kulcs nem a jók oldalán van. Talán ezért sem közvetített olyan szarkasztikusan Risa, de bár ez sok ilyen nyomozós könyvben nem jön át, itt teljesen jól vannak ábrázolva az érzelmek, ezért megértettem, hogy a nagyszájú főhősnőnket miért köti le jobban más.

A mostani egy kötetre eső nyomozásunk sem éppen üde téma, hiszen eddig csak zsarolást láttunk, meg bosszút, de a mostani eset végre nem fekete-fehér, ahogy egy jó könyvben lennie kell. Itt én jelen esetben a gyilkosnak adtam igazat, hiszen csak gyilkosokat ölt, ráadásul olyanokat, akik kegyetlenül végeztek áldozatukkal. Emellett megtudunk pár dolgot a vámpírok világáról (Végre! Vannak nem szép vámpírok!), ami cseppet sem kedves dolog, és igen, valószínűleg tenyésztik szinte állati körülmények között ezeket a vérszajhákat, akik függőként vannak maguk is ábrázolva. Tehát bejön témának az emberiség nem éppen szép fele, mit meg nem tesz valaki a függőségért, mindegy, hogy mire van rászokva. Tehát itt sokat szerepel a prostitúció, a függőség és az emberiség sötétebb oldala. Mellesleg én nagyon imádom, amikor a világ teljes és kerek, és nem csak a gazdagokkal foglalkoznak, hanem a való életről szól a történet.

A nagy történetszálunk is halad előre, megpróbálják lenyomozni a titkos szövetkezet utolsó tagját, és idegtépően izgalmas az egész. Végigpattogtam a székemen, ágyamon, egyéb ülőalkalmatosságon, hogy „Ez az! Mindjárt elkapják őt! VÉGRE MEGTUDOK VALAMIT!” És bár Arthur remekül kimérten adagolja az információkat, még mindig nem derül, hogy ugyan ki lehet minden hátterében. Vagy tényleg ilyen sokan küzdenek ezért a nagy hatalomért? De akkor is: ki a fene állhat a szövetség mögött?

Risára nagyon rá jár a rúd ebben a kötetben, nem elég, hogy folyton el akarják rabolni, mindig az életére is törnek. Így végig váltakozik a pörgős akció, a romantika-erotika, a nyomozás és a drámai jelenetek, és pont ezt a keveréket imádom a legjobban, hogy sosem lehet tudni mi vár a következő oldalon, a fejezetek végén találhat mini-függővégek pedig mindig további olvasásra késztetnek.

A romantika! JAJJ! Talán Risa és Azriel kapcsolata most az egyik kedvencem ebben a fantasy szórakoztató irodalom témájában, nem is tudom, mikor szurkoltam egy párosnak utoljára ennyire. A vonzódás, azok a szövegek, azok a jelenetek! *összevissza ugrál izgalmában*

Még mindig tökéletes ez a sorozat az urban fantasy kedvelői számára, van ebben mindenfajta lény, és Arthur ismét előrukkol egy újabb mitológia elemmel, aminek nagyon örültem, akció, vér, sok-sok bél, beszélő démonkardok, szexi angyalok, és még annál is több rejtély. AKAROM A NEGYEDIK RÉSZT MOST!

Kedvenc karakter: Risa, Azriel, Stane

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a vonzódás és a romantika, a nyomozás, A MINDEN

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Signet Select

Kiadás dátuma: 2012. június 26.

Oldalszám: 400 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #12

2012. július 15., vasárnap

Jeannine Garsee: The Unquiet – megjelenés: július 17.

A tizenhat éves Rinn Jacobsnak titkai vannak: Az egyik, hogy bipoláris. A másik, hogy megölte a nagyanyját.

Egy öngyilkos kísérlet és a szülei válása után, Rinn és az édesanyja Kaliforniából a vidéki, ohioi kisvárosba költöznek, ahol az édesanyja felnőtt. Most hogy ismét szedi a gyógyszereit, reméli, hogy minden rendben lesz vele, így Rinn berendezkedik az új otthonába, és hogy az előző tulaj pont a hálószobájában akasztotta fel magát, nem zavarja. Az iskolában az osztálytársai úgy hiszik, hogy az iskolai uszodát Annaliese kísérti, egy lány, aki ott fulladt meg. De amikor egy vakmerő szeánsz rosszul sül el, és szörnyű dolgok történnek az új barátaival – vele pedig nem –, Rinn eltökéli, hogy kideríti, miért nem tud Annaliese „hozzáérni”… vagy, hogy egyáltalán Annaliese létezik-e.

Nate Brenner, az izmos „farmer fiú” segítségével, akibe nagyon hamar belehabarodik, Rinn kieszel egy veszélyes tervet, hogy felfedjék az igazat. De hamarosan a valóság és a fantázia egybeolvad, míg Rinn egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a kettőt. Amikor egy gonosz erő fenyegeti mindazok életét, akit szeret – sőt a sajátját is –, nem tud mást tenni, mint eltöprengeni azon: kitől kell igazán félnie?

Annaliese-től? Vagy önmagától?

Gondolatok: Ha jól emlékszem a TOP 10 borítós rovatnál is kiemeltem ezt, hiszen annyira gyönyörű. De eleve a fülszöveg is nagyon felkeltette az érdeklődésemet: tényleg léteznek-e szellemek vagy csak képzelődnek? Reménykedem azért, hogy nem csak romantikus ömlengés lesz, és a bipolaritásra is helyeznek hangsúlyt.

Beth Kephart: Small Damages – megjelenés: július 19.

Itt a középiskola vége, és bár Kenzie-nek a végzős bálra és az ősszel kezdődő egyetemre kéne összpontosítania, az apja halálát gyászolja. A megnyugvást annál az embernél keresi, akiben bízik, a fiújánál, és hamarosan a lány rájön, hogy terhes. Kenzie fiúja és anyja nem értik, hogy miért akarja megtartani a gyereket. Kenzie-t elküldik dél-Spanyolországba a nyárra, amíg terhes, és szakácssegédként dolgozik egy bikafarmon, és elrendezik, hogy egy spanyol pár fogadja örökbe a gyerekét.

Egyedül és dühösen egy idegen országban Kenzie először duzzog, és mindenki dolgát megnehezíti. Majd rájön, hogy körülötte és benne is milyen gyönyörűsége rejtőznek.

Gondolatok: Szintén reményeim szerint nem romantikus könyv lesz ez, hanem a tinédzser terhesség témáját dolgozza fel.

Cat Adams: A vér dala

2012. július 12., csütörtök

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Vérdal sorozat 1. része.

Úgy általában az egészről: Celia Graves profi testőr, és nem akadály neki akár a természetfeletti szörnyek kiiktatása sem. De a mostani munkájával valami nem stimmel: egy kis kelet-európai állam hercegére kell vigyáznia, de különös módon démoni energiát is érzékelnek a műszerek, és a démonok nem éppen vicces ellenfelek. Celia rossz megérzése be is igazolódik, amikor csapdába csalják őket, és vámpíroknak esnek áldozatul, és Celia sem ússza meg, legalábbis nem épen és emberként.
A borító olyan csodálatos volt, hogy egyből kellett nekem ez a könyv, főleg, hogy nyomozós, felnőtt urban fantasyt ígért a fülszöveg, és már rám fért volna egy jó sztori. Megint mellényúltam.

A könyv eleje pörgősen indul, pár fejezeten belül belecsöppenünk egy mozgalmas és összetett világba, és máris jönnek a vámpírok és megtámadják a főhőst! Ennél a pillanatnál imádtam a könyvet, az ágyamon olvasva izgultam, hogy jajj, istenem mi lesz itt. Aztán Celia átváltozik, valami félvámpír féleséggé és innentől a könyv megtorpan. Értem én, hogy a főhősnek fel kell dolgoznia az őt ért változást, és ezzel még az elején jól is játszik a két írónő (mert ez az írói álnév, kettő darab szerzőt takar), de pár nap alatt játszódik a cselekmény, és hogy történjen is valami, és ne csak a főhős siránkozzon, Celia hirtelen elfogad mindent. Csak néha egy-két mondatban megjegyzi, hogy mégsem, és így hitelét veszti az egész.

Bár mindig történik valami Celiával, folyamatosan mozgásban van, és állítólag meg akarják ölni, mégis untam a könyvet. Végig inkább csak beszélnek róla, hogy őt bizony meg fogják ölni, és csak egyszer kerül életveszélyes helyzetbe, ami igen kevés. Látszik, hogy a szerzőpáros szeretne akciódús, nyomozós könyvet írni, van egy-két izgalmas jelenet, de rossz a történet felosztása. Az egészből az maradt meg, hogy Celia telefonál, telefont vesz, telefont feltölt, eszik, gyógyszert vesz és pszichológushoz jár. Noha a hitelességhez hozzátartoznak az emberi dolgok (mosdóba járás, evés, etc.), mégis itt több figyelmet és oldalszámot szenteltek neki, mint kellett volna, és hiába a jó világfelépítés, elveszett a kezdeti lendület.

Aki azt reméli, hogy nyomozós könyv lesz, azt ki kell ábrándítanom, ugyanis a herceges szál szinte semmit nem szerepel benne, és a „találjuk meg Celia mesterét” szálat is olyan gyorsan, egy mondatban elintézik, hogy csak csalódást hagyott maga mögött a könyv. Így még az alapötlet csillagos ötös lenne, hiszen van több érdekes cselekményelem, a kivitelezés egy nagy egyes.

Ami miatt még elvérzik az egész könyv: az érzelmek hiánya. A szerzők megjegyzik, hogy nekik teljesen normális életük volt, de szeretnek megtört karakterekről írni (és ki nem szeret róluk olvasni?), és hogy sokat kutatattak és olvastak a témában, hogy hihető legyen, sajnos, ez sem jött össze. Mivel nincs érzelmi mélység, a leírás inkább a függöny mintájára és a szexi női lábakra összpontosít, és nem Celia belső vívódására, így hihetetlen lesz az egész, és a drámai jelenteken inkább nevettem, mint sírtam. Van egy nagy gyász jelenet, valaki meghal, és a főhős inkább a titkárnő szexi lábát elemzi (amikor heteroszexuális Celia), meg a festék minőségét a szobában, minthogy leírja a veszteségét. Tőmondatokkal is el lehetne érni a kellő hatást a megfelelő szavakkal, itt viszont pont ez hiányzik. Rengeteg ilyen van, főleg Celia saját változása, és a sok szexi pasi körüli bizsergés. Ugyanis az említett haláleset után Celia öt pasira is begerjed, noha nincs szex a könyvben (hála az égnek), és inkább az köti le, hogy szép rucija legyen, minthogy épp egy számára nagyon fontos személy eltávozott az élők sorából.

A másik még, ami engem zavart: túl sok karakter van, én pedig ilyet általában nem mondok. A könyvből már csak 70 oldalam volt hátra, és még mindig új, fontos szereplőket hozott be a szerzőpáros, és ettől lett igazán prológusszagú az egész, (megjegyezném, hogy külföldön a 6. résznél tart a sorozat,) és egy halom szereplőnek alig van jelenete, pedig a főhős életében elvileg sokat nyomnak a latban…

A világfelépítés az, ami tetszett: minden féle lények léteznek, és nyitottan mindenki tud a mágiáról. Akadnak itt vérfarkasok, a már megszokott jogi igazságtalansággal, vámpírok, démonok, zombik, ghúlok, és médiumok, jövőbe látók. Viszont igazából semmit nem állnak le megmagyarázni, ami világkidolgozásban engem nem zavar, hiszen ettől lesz dinamikus, ha nem szöszölnek vele annyit, de itt is érezhető, ami a karaktereknél, hogy csak úgy bedobnak hirtelen dolgokat. Példának okáért a könyv felénél derül ki, hogy a főhős világ életében látta a szellemeket, de ja, bocs, most volt fontos. És a VÉGE! A KÖNYV VÉGE! Olyan idegesítően rémes fordulatot tettek bele, egy hülye kifogással, hogy átfejeltem a falat dühömben.

Van egy-két nevetséges jelenet benne: például, hogy a főhős félig vámpír, és a vérszomjától korog a gyomra. Sajnálom, de ezt sosem fogom tudni komolyan venni, és hogy csokis shake-ekkel pótolja a vért, mert az is elég tápanyag. Van a főhősnek olyan különleges képessége, hogy tengeri morajlásokat varázsol elő a gépeken, és a sirályok követik, ez hadd ne mondjam, mennyire komolyan jön le.

Igazság szerint megvan a potenciál a könyvben, hogy jó legyen, vagy akár, hogy a második rész sokkal ütősebb legyen (és logikusabb), lehet, hogy a két írónő azóta fejlődött. Maga az alaphelyzet és a világ érdekes lenne, de a történet túl lapos, és egyenetlen, de bizakodom, hogy a 2. rész talán javul, addig is csak a borítót tudnám kiemelni, ami nagyon gyönyörű!

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a világ

Ami nem tetszett: a főhős agyi csököttsége, hogy minden pasi irtó szexi

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás dátuma: 2012. június 22.

Oldalszám: 384 oldal

Amit a Kaktusz is olvasni akar #11

2012. július 8., vasárnap

Rachel Carter: So Close to You (So Close to You 1.) – megjelenés: július 10.

Lydia Bentley egész életében a Montauk Projektről hallott történeteket: történeteket furcsa dolgokról, amik egy elhagyatott katonai bázison történtek, közel az otthonához, és az emberekről, akik eltűntek ott az évek során. Történteket olyan emberekről, mint a saját dédapja.

Amikor Lydia beleesik egy portálba, ami egy veszélyes és furcsa új valóságba teleportálja, rájön, hogy minden történet, amit a Montauk Projektről hallott, igaz, és hogy épp a történelem eddigi legveszélyesebb kísérletének kellős közepén van.

Egy rejtélyes fiúval, akiben nem teljesen bízik, Lydia nekiáll megfejteni a titkokat, amik a Projektet övezik. De az igazság, ami a titkok mögött rejtőzik, arra késztetik, hogy minden eddigi döntését megkérdőjelezze – és ha Lydia rosszul dönt, akkor lehet, hogy nem megmenti a családját, hanem épp megöli őket… és saját magát is.

Gondolatok: Bár a fülszövegben is annyi szóismétlés van, mint a nyű, mégis az idő- és az esetleges dimenzióutazás miatt nekem nagyon várós ez a könyv. Reményeim szerint nem a romantikára helyezi a hangsúlyt, hanem ténylegesen a nyomozásra.

Denise Jaden: Never Enough – megjelenés: július 10.

A Losing Faith írójától egy újabb regény két nővérről és az étkezési zavarról, ami azzal fenyeget, hogy szétszakítja a családot.

Loann mindig is népszerű akart lenni és szép, mint a testvére, Claire. Szóval amikor Claire expasija flörtölni kezd vele, Loann bármit képes megtenni, hogy különlegesnek érezze magát… még ha az azt jelenti, hogy elárulja a saját testvérét.

De ahogy Loann belemerül Claire világába, rájön, hogy semmi sem az, aminek látszik. Claire törekvése, hogy tökéletes legyen, mindent felemészt, és veszélyes ára van. Ahogy Claire egyre jobban visszahúzódik a barátaitól és a családjától, Loann azzal küzd, hogy megértse és helyrehozza a dolgokat. Rendbe tudja hozni a kapcsolatukat – és a testvérét –, mielőtt túl késő lenne?

Gondolatok: Denise Jaden első könyvét sem tudtam még elolvasni, pedig nagyon szeretném. Ez pedig ismét tőle, ismét komoly témás, jelen esetben anorexiás könyv, ami még mindig a „nagyon-érdekel-engem” témák közé tartozik.

S. J. Kincaid: Insignia (Insignia 1.) – megjelenés: július 10.

Tom Raines semmire sem vágyik jobban, minthogy fontos legyen, habár a kétes életstílusára bármit lehet mondani, csak ezt nem. Tom éveken át vándorolt kaszinóról kaszinóra a szerencsétlen, szerencsejátékot űző apjával, és a túlélésért játszik. A tetőt a fejük felett a tehetség, szerencse, a csalás és a láthatatlanság keverékével tartja meg.

Aztán egy napon Tom már nem láthatatlan. Valaki figyeli a virtuális valóságbeli tevékenységét, és hihetetlen dolgot ajánlanak fel neki – egy helyet a Petagonal Toronyban [tetszés szerint lehet ötszögű torony is], hogy segítsen az országnak nyerni a Harmadik Világháborúban. Végre fontos ember lehet: egy emberfeletti háborús gép olyan technikai képességekkel, ami minden virtuális valóságbeli katona álma. A Toronybeli élet minden, amire Tom vágyott – vannak barátai, lehet, még szerelme is akad, és egy élet, ahol minden tette számít –, de vajon mibe kerül ez neki?

Megragadó és provokatív, S. J. Kincaid futurisztikus, élvezetes debütáló regénye tele van emlékezetes karakterekkel, sok humorral, és egy olyan világnézettel a jövőről, ami ijesztő és időszerű kérdéseket vet fel az emberiség és a technológia ötvözéséről.

Gondolatok: Már a fülszövegből nem tudják eldönteni, hogy ez ifjúsági vagy felnőtt könyv, de a kiadó szerint hivatalosan ifjúsági kategóriába sorolható. Igaz, hogy háborús, és ezt a témát nem igazán szeretem, de az etikai kérdések miatt érdekel ez a sorozat.

Lisa Papademetriou: Fury’s Fire (Siren’s Storm 2.) – megjelenés: július 10.

A Siren’s Storm végén a Sziréneket legyőzték, és Walfgang városkája ismét ugyanaz a békés tengerparti közösség, mint eddig volt.

Vagy mégsem? Gretchent és Willt még mindig kísértik annak az éjszakának az emlékei, amikor megölték a Sziréneket – Gretchent azért, mert nem emlékszik rá, mi történt, és Willt azért, mert nem tudja, hogyan mondja el Gretchennek, amit látott. Még csak nem is érti, hogy mit látott, de azt tudja, hogy Gretchen nem az, aminek látszik, nem egy egyszerű ember. De most még jobban szerelmes belé, mint valaha.

Gretchen is érzi, hogy valami nincs rendben. Idegennek érzi a saját testét, de nem tudja, miért. És valaki követi mindenhová. A Szirének visszatértek Walfgangba? Vagy más erő érkezett, hogy magáénak tudja a lányt?

Gondolatok: Lisa Papademetriou mesekönyv írónak lehet, hogy jó, de ifjúsági regényben nem az igazi. Mindenesetre nem adom fel ezt a sorozatot sem, bár az amnézia bevezetése nem sok jót ígér.

Lisa M. Stasse: The Forsaken (The Forsaken 1.) – megjelenés: július 10.

Mint minden engedelmes árva az UNA-ban (egy szuperországban, ami egykor Mexikó, Amerika és Kanada volt) Alenna korán megtanulta, hogy vegyüljön el a többiek között és ne hívja fel magára a figyelmet – ha a rendőrök elhurcolják a szüleidet, akkor ez nem meglepő. De Alenna nem tud mit tenni, kitűnik a tömegből, amikor elbukik egy teszten, amin minden tizenhat évesnek át kell esnie: A teszt szerint nagy hajlamosságot mutat brutális erőszakra, ezért a Kerékbe küldik, egy szigetre, ahova az összes leendő bűnöző kerül.

Egy Kerékbeli fogoly átlag élettartama két év, de a koszos, erőszakos, és kaotikus körülmények között ez az idő sokkal többnek tűnik, ahogy Alenna kénytelen megbirkózni a földekért vívott polgárháborúkkal és gépekkel, amik gyerekeket rabolnak el az összeeszkábált otthonaikból. Kétségbeesetten ő és a többi fogoly kiötlenek egy nagy valószínűséggel életveszélyes tervet, hogy megszökjenek a szigetről. A túlélés lehet, hogy lehetetlennek tűnik, de Alenna eltökélte, hogy csak azért is sikerülni fog.

Gondolatok: Újabb disztópiás, ifjúsági trilógia. Nem tehetek róla, egyszerűen a téma minden képviselője érdekel, hiába szigetről szökős-túléléses, reménykedem benne, hogy a világ is jól ki lesz dolgozva.

McCormick Templeman: The Little Woods – megjelenés: július 10.

A Szent Béda Akadémia mögötti erdő vajon tényleg kísértet járta, vagy a rossz dolgok csak úgy megtörténnek ott? Amikor Calista Wood, egy új diák, a 11. évében megérkezik, úgy érzi, hogy a Szent Béda egy normális iskola… amíg rá nem jön, hogy egy lány pár hónappal ezelőtt eltűnt. Néhányan azt hiszik, hogy csak elszökött, mások úgy vélik, hogy megölték, de csak akkor, mikor Cally elkezd nyomozni, jön rá a rémisztő igazságra.

Kövesd Callyt, ahogy belép a kiváltságosok világába, a hétvégéken át tartó bulik, gimnáziumi romantikák és… jól őrzött titkok forgatagába. Ez a magával ragadó regény a thrillerre vágyó tiniknek való olvasmány. Megragadó és egyedi hangvétellel megírt debütáló regényével McCormick Templeman az olvasókat egy fordulatos és meglepő utazásra hívja, amit csakis egy „új lány” élhet át.

Gondolatok: Tinikrimi. Remélem, hogy nyomoznak, nem csak partiznak majd. :D

Lex Thomas: The Loners (Quarantine 1.) – megjelenés: július 10.

Egy teljesen átlagos nap volt a McKinley Gimnáziumban – addig, míg egy bomba le nem rombolta az iskolát. Amikor a magányos farkas, David Thorpe megpróbálta az angol tanárát biztonságba vinni, a tanár rángatózni kezdett, majd meghalt a szeme láttára. És ez még csak a kezdet volt.

Egy évvel később McKinley-ben káosz uralkodik. Minden diákot megfertőzött egy vírus, amitől halálosan mérgezőek a felnőttekre. Az iskola katonai karantén alatt van. Tanárok már nincsenek. Erőszakos bandák alakultak ki a gimis klikkekből. Banda nélkül akár halott is lehetsz. És David sehova sem tartozik. Csak ő meg a kis öccse, Will, vannak az egész iskola ellen.

Ebben az ijesztően sötét hangulatú és megragadó regényben, Lex Thomas bezárja az olvasókat egy olyan iskolába, ahol a gyerekek nem a népszerűségért, hanem a túlélésért küzdenek.

Gondolatok: Megint egy poszt-apokaliptikus, rejtélyes vírusos könyv. Nagyon remélem, hogy itt tényleg az emberek elborzasztó viselkedésére helyezi a hangsúlyt, ami a nehéz és embertelen helyzetekben előtörhet.

Alyson Noel: Night Star - A szerencsecsillag

2012. július 7., szombat

Hogy akadtam rá: Megtetszett a borítója amazon.com-on.

Sorozat: A Halhatatlanok 5. része.

Úgy általában az egészről: Ever Bloomnak sok problémája van: nem tud a pasijához érni, mert volt olyan okos, hogy a főgonosznak hitt, és most ezért nem tudnak szexelni, ami ugye minden kapcsolat alapja. Ezek mellett ott van Sabine, aki nem hisz Evernek, hogy médiumi képességei lennének és a legjobb barátnője, Haven, bosszút esküdött ellene, mivel Jude megölte Romant. Persze a nagy leszámolás helyszíne nem más, mint a gimi!
Ez az a könyv, amiről írni sincs kedvem, és egyik barátnőm is azt javasolta, nyomjak annyi entert, hogy kitöltse a megszokott kritika mennyiségét. Mert ebben a kötetben SEMMI nem történt… tényleg. Semmi mást nem csináltak a hőseink 300 oldalon, minthogy leálltak beszélni, hol itt, hol ott, és akkor egy párbeszéd ment vagy 50 oldalon át és 3 fejezeten át. Az, hogy unalmas volt, az nem kifejezés.

A sorozat első részét én tényleg szerettem, ezért valahogy még nagyobb csalódásnak éltem meg, hogy a színvonal egyre csak romlott, és most elérte a béka hátsó fele alatti szintet. Eleve nem értettem, minek erre hat rész, hiszen eddig se nagyon haladtunk előre a történetben, most viszont Noel végig ismételte mindazokat a „csavarokat,” amiket az elmúlt kötetekben. Megint ott tartunk, mint a második részben, csak most Haven a nagy gonosz.

Írásilag sem tudok mit kezdeni már Noellel, nem is emlékszem, hogy az előző részekben ennyire irritált volna. Most annyira cenzúrázza a káromkodásokat (akkor minek egyáltalán bele?), amitől az egész nevetséges lesz, főleg, amikor a főgonosz „fuck” helyett „fug”-ot használ. Azzal nincs gond, ha egyáltalán nincs benne káromkodás, vagy csak egy szereplőt neveltek így, hogy mókás-gyerekes kifejezésekkel cserélje fel a durva szavakat, de így még inkább levett a könyv hihetőségéből. (Ha eddig is ez volt, akkor valahogy átsiklottam felette.) Ezek mellett ivós játékot lehetett rendezni a bólintás/bólogatás, sóhajtás és vállvonás szavakkal. Ha én ennyit bólogatnék meg vállat vonnék, már szétestem volna, legszívesebben a 10. sóhajtásnál már orvoshoz küldtem volna a szereplőket.

A leírások szinte nem létezőek, egyedül a kedvenc karakteremet fejti ki Noel, akiről majd a poszt végén írok, de a romantikus jeleneteket is viccesen ábrázolja. A következő idézeteket én fordítottam, mert nem magyarul olvastam a könyvet, csak a magyar megjelenéssel együtt szoktam magam tovább erőszakolni, hogy folytassam a sorozatot. A lényeget átadja:

„Ehelyett csak erősebben szorítom, közelebb nyomom hozzá a testem, megnyugtat a bőréből áradó higgadtság, ahogy fejest ugrok a szeme mély óceánjába.”

A romantika önmagában is érthetetlen, ha a leírásokat nem is nézzük. Tudjuk, hogy Damen nem éppen szép alak, hiszen hagyta a többi halhatatlant, hadd haljanak meg. Őt aztán nem érdekli senki más, csak Ever és a lány bugyija. Most, hogy még jobb legyen a véleményem róla, már hazudik is Evernek a régi életükről, mert hát, az a lényeg, hogy csak arra emlékezzen Ever, amit Damen tud. Tényleg fel sem tudom fogni, hogy a főhősünk, miért marad mellette.

De Ever önmagában is elég idegesítő. Kifejezetten jó barátnők lehetnének a Lauren Kate-féle Luce-szal, mert mindketten hihetetlen sötétek. Ever pár húzása:
– Úgy próbálja megvigasztalni Havent Roman halála miatt, hogy az egész egy „tragikus félreértés volt.” Nem hinném, hogy ettől hamarabb feldolgozná a szerelme halálát, de hát lehet Ever jobban tudja.
– Nem érti, hogy ha rabszolga volt előző életében, akkor az ottani énje, miért szomorú, hogy Damen megvette. HISZEN SZEXI PASI VETTE MEG RABSZOLGÁNAK! JUHÚ!
– Nem érti, hogy miért sértődik meg Miles, mikor hazudott neki.
– Hol akar érettségit, mert az az egyetlen normális dolog az életében, aztán már be se jár iskolába, mert ugyan mit kezdene érettségivel. Kedves Ever, pont ezért vagy ilyen sötét. Az iskolának azért vannak előnyei.
– Amikor Ever magányos egyetlen logikus dolgot tehet: elmegy a főgonoszhoz… Beszélgetni? Nem. Igazából nem is tudom minek ment oda…

De az egész könyvben az alapvető logika hiányzik. Ever azon balhézik, hogy miért akarja Sabine iskolába járatni, miért akar tőle bármi 17 éves lányhoz méltó viselkedést, mikor ő halhatatlan. Ever, innen megsúgom, hogy elég tini csitriként viselkedsz, és egyik életedben sem éltél nagyon sokáig… Azon kívül, hogy a mostani gonoszunk, Haven, motivációjában is akkora lyuk van, amin egy kamion is átférne (szerelmes volt egy nyilván gonosz pasiba, akiről már az elején tudták, hogy rossz-gonosz-fújj-fújj, és a pasi is átverte, majdnem megölte, de hányszor), de ráadásul ő is indulhat a Legsötétebb Karakterek versenyén Everrel. Nem jön rá, hogy Ever mit akar, pedig nyilvánvaló, Ever pedig olyan kérdéseken töpreng, ahelyett, hogy bármi hasznosat is tenne, minthogy a szellemlátó pasi vajon lát-e szellemeket. Gratulálok ennek a könyvnek! Ennél hülyébb karaktereket se láttam sehol.

És amint már említettem, javarészt erről szól a könyv, hogy a két szereplő beszél és szidja egymást, ilyen komoly helyeken: mint a gimnáziumi mosdó, sőt egy bolt. Olyan hihetetlen izgalmas célja van Havennek, mint a gimi összes pasijával járni, és a legjobb asztalt kapni az ebédlőben. Ugye? Mindjárt világuralomra tör! Sőt! Te jó ég, még pompon lány is akar lenni! A könyv megoldása szimplán lehetett volna az, hogy megrendezik Ever halálát, és tovább áll, hiszen amúgy se szeret senkit, minek tököl ott a kis városkájában, és akkor Havennel se kell törődnie.

A cím pedig szintén olyan nevetséges, ennyi erővel akár Hűtő is lehetett volna a neve, mivel a csillag annyit szerepel a könyvben, hogy Ever lát egy csillagot és azt kívánja, bárcsak minden jó lenne! OKÉ!

Na, és akkor a kedvenc karakteremről egy msn beszélgetés köztem és Nancy között:

Ágnes Laufeyson says (18:44)
ezt a leírást:
„az ősi hűtő semmiben sem hasonlított Damenéhez vagy Sabinéhoz – nem rozsdamentes fém volt, nem egy beépített szekrény nagyságú – csak régi és zöld, és szeretett hangos, fura, gurgulázó hangokat kiadni."
semmi nincs leírva ruhán kívül
csak ez a hűtő
Ági   says (18:44)
jujj
Ágnes Laufeyson says (18:44)
biztos fontos
Ági   says (18:44)
nyilván
Ágnes Laufeyson says (18:45)
xD az fogja megmenteni majd
Ági   says (18:45)
full funkciós hűtő lehet xD
Ágnes Laufeyson says (18:45)
beírom kedvenc szereplőnek majd xD
szexi hűtő
xD basszus ha egy könyvben erre figyelsz
cseppet sem gáz
Ági   says (18:46)
xDDDDDDDDDDDDD
Ágnes Laufeyson says (18:46)
xD és a hűtő szerepére
castingolnám
Tom Hiddlestont
Ági   says (18:46)
jól mutatja az érdeklődési indexet
Ágnes Laufeyson says (18:47)
neki jól áll a zöld xD

Tehát, akkor egy Tom Hiddleston!Hűtő:






Kedvenc karakter: a Hűtő

Ami kifejezetten tetszett: a Hűtő

Ami nem tetszett: az egész, a logikai bakik, a sötétség, mely mindent beborított

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 2/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. június 7.

Oldalszám: 304 oldal

Jackie Morse Kessler: Loss (Veszteség)

2012. július 6., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: A Riders of the Apocalypse 3. része.

Úgy általában az egészről: Billy Ballard az a srác, akit mindig is cikiztek és vertek a suliban, noha ő se tudja, mivel érdemelte ezt ki. Ráadásként nem elég, hogy a szülei elváltak, és kiskora óta nem hallott az apjáról, de nagyapja, aki felnevelte, és pótolta az apafigurát, Alzheimer kórban szenved, így jó esetben sem ismeri fel már Billyt, és ezen kívül pedig állandóan figyelni kell rá. Egyszer viszont a nagypapa elvándorol, és nem más segít őt megtalálni, mint Halál, aki valamiért érdeklődik Billy iránt.

Ez már Jackie Morse Kessler harmadik könyve, ahol az Apokalipszis Lovasait ötvözi komoly témákkal, és míg az első két rész egy sémára épült, ez, ahogyan az írónő előre is mondta, eltér a többitől. Nemcsak, hogy most fiú főszereplőnk van, amit Kessler hitelesen ad elő, de történetileg is egy kicsit más.

Most nem a megszokott és „jön Halál, a főszereplő azt hiszi, hogy álom, aztán elkövet pár természetfeletti dolgot, miközben a globális problémákat látva, legyőzi a saját démonait” vonalat követi, hanem akad egy kis cselekmény is, ugyanis Billy másképpen kapja meg a Lovas állást, mint a többiek. Közben pedig gyakran vannak visszaemlékezések Billy régi életére, a rémálmaira, amiknek köze van Pestishez, és van egy nagyon jól megszerkesztett látomásos rész, ahol rövidebb kis darabkákat fejt ki egyre érdekesebben, hogy megtudhassunk, milyen is volt Pestis múltja.

Ez az emlékkirakós pedig szívet tépő párhuzam az Alzheimer kórral való küzdelemre. És az egész könyvben ez az igazán gyönyörű, hogy a természetfeletti elemek és a komoly témák nem csak hogy szépen elférnek egymás mellett, és együtt a kettő a tökéletes egyveleget alkotja, hanem e között a két szál között Kessler párhuzamot von. Őszintén örültem annak, hogy egy ennyire gondosan kidolgozott könyvet olvashattam, ahol minden egyes szónak és jelenetnek megvolt a helye.

Pestis képessége nyilvánvalóan illik az Alzheimer kórhoz, főleg, hogy az előző részekben láttuk, hogy Pestis a világ összes betegségét magában hordja, és ebbe a mentális betegségek is beletartoznak. Ahogy Billy átéli milyen elveszni az emlékeiben, egy kicsit toleránsabb lesz a nagyapja problémájához, amivel egészen addig küszködik, hiszen nehezen dolgozza fel, hogy hiába ugyanaz az ember, akit szeretett, olyan mintha elvesztette volna, mintha meghalt volna, hiszen az nem emlékszik rá. Mindezzel megküzdeni felnőtt fejjel is lehetetlen, nemhogy tizenöt évesen:

„Igen, a nagyapja régen eltávozott már közülük. Billy csak annyit tudott tenni, hogy az öregembert „nagypapinak” hívta és úgy tett, mintha ez számítana valamit.
Billy Ballard kétségbeesetten remélte, hogy jobb lesz majd a tettetésben, mert a normalitás pantomimja kezdte kiszívni belőle az életet.”

A könyv másik fő eleme az iskolai bántalmazás, és természetesen ahogy Billy megkapja a Lovas erejét, vissza is vág a bántalmazottjainak. Viszont rá kell jönnie, hogy nem ez a helyes megoldás, hogy talán a bántalmazóknak is van valami gondja, vagy csak túl sekélyesek (még), és Billy el is szörnyed, hogy nem akar visszaélni az újdonsült erejével. Igazán jó volt látni, ahogyan azzal küzdött a főhős, hogy ne szálljon a fejébe a hatalma.

„Nem volt hős. A hősök nem lőnek fegyvertelen tinikre. És ha meg is tették, a hősök egészen biztos nem élvezték.”

De ennél a témánál is Kessler előhozza a párhuzamot: nemcsak, hogy Billy életében először Halállal száll szembe, és áll ki saját magáért, de hogy megoldja a történet főproblémáját, rá kell jönnie, hogy ő maga is tehet valamit a környezetében ellene irányuló dolgokkal szemben:

„Billy tudott semmit sem tenni. Ezt tudta magáról. Tudott semmit sem tenni, és élni az életét, a világ végéig, bármikor is legyen az, ugyanazokat a dolgokat tenni. Képes volt rá, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, hogy úgy tegyen, mintha végül úgy is minden helyre jönne, miközben az igazság úgy szívta ki belőle az életet, mint egy pióca. Vagy megpróbálhatna tenni valamit, hogy változtasson a helyzeten – és ezzel együtt kockáztassa, hogy brutálisabban megsérüljön, mint valaha, hogy teljesen elbukjon.”

Ezek mellett pedig Pestis lovának helyzete teljesen egy és ugyanaz Billyével: míg a lovat otthagyta az előző gazdája, és önmagát kérdőjelezi meg, hogy vajon benne van-e a hiba, hogy mindig otthagyják. Ugyanígy érez Billy is, hogy ugyan mivel érdemelte ki, hogy mindig őt verik meg, mindig ő minden viccnek a céltáblája, és ahogy a főhősünk ráeszmél, hogy bizony nem a ló a hibás, talán egy kicsit rájön, hogy vele sincs gond, és a könyv végére a történet megoldásával Billy is felnő, és nemcsak a természetfeletti kihívásokkal nézett szembe.

De ezen felül itt is vannak a már megszokott globális problémák, de mivel Pestisről van szó, így a régi időkbe kalauzol minket Kessler, hogy szemtanúi legyünk a pestisjárványoknak és a gyerek keresztes hadjáratoknak. Viszont nem csak a világ „gonoszságait” mutatja be Kessler, hanem az emberek hogyan viszonyultak ehhez és dolgozzák fel, többek között akár pont az írással és a különböző művészetekkel. És hogy az emberi természet velejárója a képzelet, ami lehet az előnyünk, de akár a hátrányunk is, főleg, ha magunknak hazudunk. Ezek mellett pedig erősen jelen van a jó és rossz kérdése, hogy nem minden fekete és fehér, sokszor jó emberek cselekednek rosszat, a nagyobb jóért, és vajon megéri-e ez. Illetve akár jó szándékból is lehet rosszat tenni.

Megismerjük Halál karakterét, hiszen eddig is volt rá utalás, hogy mostanra puhult meg, régebben sokkal keményebb volt, noha nem tűnt nekem olyan embertelennek, de imádtam minden egyes apró információt róla, és nagyon várom azt a részt, ami róla fog szólni. Ötletem sincs, mi lehet majd ott a téma.

A könyv hozza Jackie Morse Kessler megszokott stílusát, van benne minden, ami nekem kellett: humor (ami ilyen témával lehet furcsa, de jól illik hozzá), komoly téma, és természetfeletti.

Kedvenc karakter: Halál, Háború, a lovak

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a megvalósítás, A LOVAK

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Graphia

Kiadás dátuma: 2012. március 20.

Oldalszám: 272 oldal

Lauren Kate: Torment - Kín (Loki edition)

2012. július 1., vasárnap

Hogy akadtam rá: A borítója csábított el.
Sorozat: A Fallen - Kitaszítva 2. része.

Úgy általában az egészről: Lucinda Price élete kínszenvedés, de nem azért, mert az egyetlen majdnem-barátnőjét megölték a szeme láttára, vagy mert nem láthatja a szüleit, esetleg mert fogalma sincs arról, mi történt vele az előző életében, nem, Lucinda problémája sokkal nagyobb: Daniel, a bukott angyal pasija otthagyja egy magániskolában, ahol három hetet kell kibírnia. Mert csak így tudják megvédeni a különböző teremtményektől, akik Luce-ra pályáznak. Mit csinál a kedves kis főhősünk a félangyaloknak fenntartott oktatási intézményben? HÁT BEFESTI A HAJÁT! Meg sír… sokat…
Az első részre négy csillagot adtam, mert noha a kivitelezése nem volt az igazi, az alapötlet kiváló lett volna, megvan benne minden, ami egy igazán jó ifjúsági, romantikus, fantasyhoz kéne: reinkarnáció, angyalok, démonok, Világvége harc. Na igen ám, de sikerült a nagyszerű koncepciót elrontani… Hogy mivel is? Ez egy olyan jelenség, ami egyre többet üti fel a fejét: hogy gyermeteg a történet.

Mostanában sokszor kapom meg azt, hogy minek olvasok ifjúsági könyvet, ha túl sokat várok tőlük. Én pedig erre azt szoktam felelni: Miért kell a tinédzsereket agyilag lenézni? Miért kell könnyített olvasmányokat adni nekik, amiben nincs fordulat, nem kell gondolkozni (nem az élet nagy dolgairól, hanem alapjában véve semmiről sem), és annyira sablonos, hogy nyugodtan tudják, hogy ha 4 részen át nem is jönnek össze a szereplők, a vége akkor is rózsaszín szirupos lesz, és senki lényeges nem hal meg. Értem én, hogy ifjúsági irodalomról beszélünk, nem horrorról, de ha már kaland-fantasyt írunk, és nagyjából, ha egy könyv nem humor könyv (mint az Időtlen szerelem sorozat), akkor bizony én elvárom, hogy legyen benne valami lényeges történés. A mostani ifjúsági irodalom egy jelentős részében (lásd a negatív kritikáim) egyszerűen nem jön ez össze az íróknak, persze, tudom, ízlések és pofonok, nem kell mindenhova nagy cselekmény, hogy élvezhető legyen a könyv, ez így igaz, viszont akkor is vannak alap dolgok, ami nekem szükséges egy jó regényhez: a karakterizálás és a humor. Ezekkel csodákra képes az ember, akár a legsablonosabb, leglaposabb könyvet is képes eladni. És a Torment bemutatta mindazt, ami rossz a piacon lévő ifjúsági fantasy regényekben.

1. A „túl-hülye-hogy-éljen” főhős:

Vajon merre menjek? - Luce biztos a jobb oldalit válassza. Az olyan biztonságosnak tűnik.
Van ez a karakterfajta, akik olyan dolgokat csinálnak, ami miatt nem csak, hogy veszélybe kerülnek, de olyan nyilvánvalóan ki van táblázva, hogy „MEG FOGSZ HALNI, HA EZT TESZED,” hogy egyszerűen nem lehet sehogy sem reálisan megmagyarázni a tettüket. Ettől az olvasó általában lefejeli a legközelebbi sima felületetet. Megint jöhetnek a kifogások, hogy egy 16 éves lányról van szó, de könyörgöm, ha egy tininek ekkora életben maradási ösztöne lenne, mint Lucindának, akkor első napon a gimi felé tartva meghalna, mert a busz alá sétálna vidáman, hogy „nézd milyen szép nagy sárga valami, biztos nem árt, ha alá fekszek, micsoda nagy kerekek, jééé.”

Lucinda minden, aminek egy főhősnek nem kéne lennie. Bekerül egy új helyre, mert életveszélyben van, a legjobb barátnőjét a szeme előtt ölték meg, de lássuk, mi is igazán fontos a mi Lucindánknak:

Hála Istennek, Luce nem a Daniellel való kapcsolatának végleges elvesztését siratta, hanem több kis veszteséget. Pennt, a családját, az életét, amilyen azelőtt volt, hogy minden bonyolulttá vált.”*

Ugye? Nem az a lényeg, hogy meghalt valaki, hanem örül annak, hogy inkább a barátnője halt meg, minthogy szakítson Daniellel. Csodás, remek példa ez a fiataloknak! Kedves tinédzserek, áldozzátok fel oltáron a barátnőtöket, hogy a pasitok örökre szeressen!

De persze az egy dolog, hogy a gyász nincs feldogozva, ezzel kivesz egy jó nagy darab lehetőséget Kate, hogy karakterizálja Lucindánkat, ehelyett ilyeneket kapunk. Daniel épp kibontja a szárnyát, megöleli Luce-t:

–  Készen állsz? – kérdezte.
Hogy mire álljon készen, azt nem tudta. Nem is számított.

Tényleg? Vajon egy szárnyas pasi, ha éppen megfog, vajon mit csinálhat veled. Remélem, a vonat alá dob! Ezek után nem is csoda, hogy egy dolog mozgatja az egész könyvet: Lucinda hülyesége. Ugyanis a lényeg, hogy neki ebben a luxusiskolában kell élnie, van ott minden, mi szem-szájnak ingere, még a tengerpartra is lemehet, pancsizhat is, van internet is, könyvek is… Lucinda mégis azon siránkozik, hogy nem láthatja Danielt három hétig, a szülei szinte eszébe se jutnak. Na, de a lényeg: Daniel elmondja neki többször is, hogy ha kimegy az iskolából, akkor megölik. Mit csinál a főhősünk? KIMEGY AZ ISKOLÁBÓL! Mert persze, hogy a levél, ami nem kézzel van írva, azt biztos Daniel írta, hiába mondta előző nap, hogy ne menjen sehova, most biztos ő kéri titkos randira. Esküszöm, itt már én akartam megölni a főhőst, pedig ennél csak rosszabb lesz.

Luce-nak is jól jött volna egy ilyen...

Miután majdnem megölték aznap, mit csinál a következő csodaszép, derűs napon? MEGINT KIMEGY AZ ISKOLÁBÓL! Mert úgy gondolja, hogy biztos nem akarják kétszer egymás után megölni.



Közben meg arra panaszkodik, minek neki tanulni, ha három hét múlva úgy sem lesz már itt. HOGY MERÉSZELNEK LUCINDA PRICE-NAK HÁZI FELADATOT ADNI? HÁT HOGY? Mondjuk, IQ gyök kettővel én se örülnék, ha könyveket kéne olvasnom, milyen már az, inkább smárolnék egy pasival. Hozzáteszem, ha nekem lenne bukott angyal pasim, az első lenne, hogy utána olvasok a mitológiának, így tudnám, hogy mi az a nefilim, és nem hinném azt az osztálytársaimról, hogy gyökér sznobok, hanem elsőre leesne, hogy félangyalok…

2. A romantika, avagy igenis van hatása a könyvekben rosszul ábrázolt kapcsolatoknak:

Lerágott csont. Órákig lehetne vitatni a témát, hogy a fikciónak mekkora hatása van a tinédzserekre, az elvárásaikra. Én úgy vagyok vele, lehet abuzív kapcsolatokról írni, nem kell szájba rágni, hogy az rossz, finoman adagolva el lehet érni a kellő hatást, hogy el tudja dönteni az olvasó, hogy most ez helyes vagy helytelen.

Na már most az ifjúsági regényekben egyre nagyobb divat ez az „úgy vigyázok rád, hogy nem tehetsz semmit, amit én nem engedélyezek” pasi. Ez egy bizonyos fokig rendben van, de egy kapcsolatban bizony egyenlő lenne a két fél. Itt nem. Daniel hazudik, nem mond el semmit Luce-nak, de ez így jó, mert… mert ő a férfi, neki lehet. Danielnek lehet kapcsolata bárkivel, hághat fűvel-fával, Lucindának kell az otthonváró, kellemesen engedelmes lányt játszania. Azt még megértem, hogy Daniel nem engedte ki az iskolából, ez logikus, de a sok hazudozás, és az, hogy kiakadt azon, hogy a főhős át merte festeni a haját… nos, ez eléggé uralkodó magatartás, amit nem kéne helyesnek ábrázolni.


Márpedig Daniel és Luce az álompáros, hiába nyálazik Luce-ra (akinek nincs semmilyen karaktere) négy pasi is, úgy is tudjuk, hogy Daniellel fog összejönni. Amúgy meg kicsit ez nem sok? Mindenki fiú csak Lucindára van begerjedve, pedig se külseje, se belseje nincsen…


Az meg, hogy a megcsalás szintén átlagos, helyes dolognak van beállítva, azért jár a negatív bónuszpont.

3. A mitológia:

A legtöbb ifjúsági fantasyban bedobnak egy darab lényt, és azt mondják, szexi, rejtélyes, olvadozzatok, lányok! Mert az Alkonyatban bevált. Annak semmi köze nincs, semmilyen mitológiához, amit abból venne, azt is rosszul értelmezte Meyer, de a fenébe is, élvezhető könyvet hozott össze. Itt mivel már említettem, hogy elmarad a karakterizálás és a humor, legalább a világkidolgozás lehetett volna jó.

Az alapötlet tök jó, kivétel, hogy csak a keresztények születnek újjá, mert azért több vallásban van reinkarnáció, és azért ez elég logikátlan így. De tegyük hozzá, hogy most a mitológiánk két dologból áll: csillaglövedékekből (ezt nem igazán részletezném) és ezekből az árnyékokból, amik eddig halálra ijesztették Luce-t. Ez utóbbi nagyon erőltetett, mert oké, kellett a második részre valami, de hogy ezek ilyen multifunkciós valamik, amik nemcsak a múltat mutatják, de kapuk is a jelenbe, meg a múltba is, de csak akkor, ha éppen úgy akarja az írónő. Nincs semmi következetesség, hogy most milyen szabályok szerint játszik Kate, csak véletlenszerűen fel-felbüfög különböző képességeket, példának okáért az elején látjuk, hogy Shelby, Luce új barátnője, mások elmúlt életét látja… *hatásszünet* Aztán kiderül, hogy nem, mert bárki képes rá, de mégis ő képes rá… Igen, ennyire értelmes az egész.



Ha a Világvégét behozzuk meg Lucifert és a többit, érdemes lenne arra fektetni a hangsúlyt, nem pedig a luxus yachtra.

4. A komolytalanság, avagy butítsuk le a sztorit, mert tiniknek írjuk:

Mint említettem a poszt elején, ez mostanában elég elterjedt könyvbetegség, és nem tudom felfogni, miért van erre szükség. Egy nagyon jó alaptörténetet ront el, rosszabbnál rosszabb gyermeteg megoldásokkal és jelenetekkel, és nem, nem hiszem, hogy ezt egy 14 éves akár komolyan tudja venni. És ez a gond, hogy ez nem egy könnyed, szórakoztató regény akar lenni, hanem egy átlag, akció-romantikus fantasy.

Na, de lássuk, a csodaszép megoldásokat:
– Ha a démonok és az angyalok egyezséget kötnek az „olyan az angyaloknak, mint a vakáció.” Tényleg, barnább lesz a bőrük, és kipihentnek látszanak.
– Az angyal olyan halálos, hogy egy fadarabbal is öl. Én ezen azért mosolyogtam egy jót. Igen kemény ellenfél lehetett.
– Ne keltsük fel az ellenfél figyelmét, mondja Daniel, mégis: feleslegesen varázsolgat, elviszi táncolni a LEVEGŐBE Luce-t.
– Luce minden életében ugyanúgy nézett ki, mégis azt hiszi, nem ismerik fel a régi életéből, amíg be nem mutatkozik. (Azért kétlem, hogy csak mert meghalt a lányuk, elfelejtenék, hogy nézett ki…)
– Daniel elejti Luce-t repülés közben VÉLETLENÜL (ó, de kecses angyal), épp veszekedtek előtte, de Luce „sosem szerette életében még jobban” a fiút, mint amikor az elkapta. Majd én is kipróbálom ezt: véletlen serpenyővel fejbe verek valakit, felsegítem, hátha megszeret.
– Az egész félangyal iskola, ahol egy bukott angyal és egy démon tanítja őket, vannak félangyal egyetemek is. Igazából úgy tanítják őket kardozni, hogy véletlenszerűen összepárosítják őket és a kezükbe nyomnak egy kardot, az mindig jól végződik ugyebár. Sőt a félangyal iskolában legyen a fele tanuló ember, akik elől rejtegetni kell a szárnyaikat, mégis minden másodpercben kint van a kis tollas. Vagy tanulják meg a nadrágban, akarom mondani zakóban tartani a szárnyukat (ami mekkora logikai bukkanó, hogy nem tépi le a felsőruhájukat róluk, nem érdekel, hogy láthatatlan vágás van az ingükön, ha indulatból eresztik ki, az nem szépen kisiklik), vagy ne legyen annyi ember mellettük. Bár lehet, hogy mindenki vak abban az iskolában… mert senki soha nem lát semmit.
– A főhőst azért nem rabolják el, mert befestette a haját. Hadd gratuláljak a lehető legbénább kifogáshoz, hogy emiatt keverték össze mással.
– Akit elraboltak helyette, azt visszahozták, illetve a tanár szerint „Nem elrabolták, csak kölcsönvették.”

Egyetlen kérdésem lenne csak ezek után: 





Kedvenc karakter: Cam

Ami kifejezetten tetszett: az alapötlet

Ami nem tetszett: nincs karakterizálás, nem történik semmi, logikai bukfencek

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. június 7.

Oldalszám: 372 oldal

*Angolul olvastam, így a fordítás saját, a lényeget visszaadja.
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.