Lauren Kate: Torment - Kín (Loki edition)

Hogy akadtam rá: A borítója csábított el.

Sorozat: A Fallen - Kitaszítva 2. része.

Úgy általában az egészről: Lucinda Price élete kínszenvedés, de nem azért, mert az egyetlen majdnem-barátnőjét megölték a szeme láttára, vagy mert nem láthatja a szüleit, esetleg mert fogalma sincs arról, mi történt vele az előző életében, nem, Lucinda problémája sokkal nagyobb: Daniel, a bukott angyal pasija otthagyja egy magániskolában, ahol három hetet kell kibírnia. Mert csak így tudják megvédeni a különböző teremtményektől, akik Luce-ra pályáznak. Mit csinál a kedves kis főhősünk a félangyaloknak fenntartott oktatási intézményben? HÁT BEFESTI A HAJÁT! Meg sír… sokat…

Az első részre négy csillagot adtam, mert noha a kivitelezése nem volt az igazi, az alapötlet kiváló lett volna, megvan benne minden, ami egy igazán jó ifjúsági, romantikus, fantasyhoz kéne: reinkarnáció, angyalok, démonok, Világvége harc. Na igen ám, de sikerült a nagyszerű koncepciót elrontani… Hogy mivel is? Ez egy olyan jelenség, ami egyre többet üti fel a fejét: hogy gyermeteg a történet.

Mostanában sokszor kapom meg azt, hogy minek olvasok ifjúsági könyvet, ha túl sokat várok tőlük. Én pedig erre azt szoktam felelni: Miért kell a tinédzsereket agyilag lenézni? Miért kell könnyített olvasmányokat adni nekik, amiben nincs fordulat, nem kell gondolkozni (nem az élet nagy dolgairól, hanem alapjában véve semmiről sem), és annyira sablonos, hogy nyugodtan tudják, hogy ha 4 részen át nem is jönnek össze a szereplők, a vége akkor is rózsaszín szirupos lesz, és senki lényeges nem hal meg. Értem én, hogy ifjúsági irodalomról beszélünk, nem horrorról, de ha már kaland-fantasyt írunk, és nagyjából, ha egy könyv nem humor könyv (mint az Időtlen szerelem sorozat), akkor bizony én elvárom, hogy legyen benne valami lényeges történés. A mostani ifjúsági irodalom egy jelentős részében (lásd a negatív kritikáim) egyszerűen nem jön ez össze az íróknak, persze, tudom, ízlések és pofonok, nem kell mindenhova nagy cselekmény, hogy élvezhető legyen a könyv, ez így igaz, viszont akkor is vannak alap dolgok, ami nekem szükséges egy jó regényhez: a karakterizálás és a humor. Ezekkel csodákra képes az ember, akár a legsablonosabb, leglaposabb könyvet is képes eladni. És a Torment bemutatta mindazt, ami rossz a piacon lévő ifjúsági fantasy regényekben.

1. A „túl-hülye-hogy-éljen” főhős:

Vajon merre menjek? - Luce biztos a jobb oldalit válassza. Az olyan biztonságosnak tűnik.

Van ez a karakterfajta, akik olyan dolgokat csinálnak, ami miatt nem csak, hogy veszélybe kerülnek, de olyan nyilvánvalóan ki van táblázva, hogy „MEG FOGSZ HALNI, HA EZT TESZED,” hogy egyszerűen nem lehet sehogy sem reálisan megmagyarázni a tettüket. Ettől az olvasó általában lefejeli a legközelebbi sima felületetet. Megint jöhetnek a kifogások, hogy egy 16 éves lányról van szó, de könyörgöm, ha egy tininek ekkora életben maradási ösztöne lenne, mint Lucindának, akkor első napon a gimi felé tartva meghalna, mert a busz alá sétálna vidáman, hogy „nézd milyen szép nagy sárga valami, biztos nem árt, ha alá fekszek, micsoda nagy kerekek, jééé.”

Lucinda minden, aminek egy főhősnek nem kéne lennie. Bekerül egy új helyre, mert életveszélyben van, a legjobb barátnőjét a szeme előtt ölték meg, de lássuk, mi is igazán fontos a mi Lucindánknak:

„Hála Istennek, Luce nem a Daniellel való kapcsolatának végleges elvesztését siratta, hanem több kis veszteséget. Pennt, a családját, az életét, amilyen azelőtt volt, hogy minden bonyolulttá vált.”*

Ugye? Nem az a lényeg, hogy meghalt valaki, hanem örül annak, hogy inkább a barátnője halt meg, minthogy szakítson Daniellel. Csodás, remek példa ez a fiataloknak! Kedves tinédzserek, áldozzátok fel oltáron a barátnőtöket, hogy a pasitok örökre szeressen!

De persze az egy dolog, hogy a gyász nincs feldogozva, ezzel kivesz egy jó nagy darab lehetőséget Kate, hogy karakterizálja Lucindánkat, ehelyett ilyeneket kapunk. Daniel épp kibontja a szárnyát, megöleli Luce-t:

„–  Készen állsz? – kérdezte.

Hogy mire álljon készen, azt nem tudta. Nem is számított.”

Tényleg? Vajon egy szárnyas pasi, ha éppen megfog, vajon mit csinálhat veled. Remélem, a vonat alá dob! Ezek után nem is csoda, hogy egy dolog mozgatja az egész könyvet: Lucinda hülyesége. Ugyanis a lényeg, hogy neki ebben a luxusiskolában kell élnie, van ott minden, mi szem-szájnak ingere, még a tengerpartra is lemehet, pancsizhat is, van internet is, könyvek is… Lucinda mégis azon siránkozik, hogy nem láthatja Danielt három hétig, a szülei szinte eszébe se jutnak. Na, de a lényeg: Daniel elmondja neki többször is, hogy ha kimegy az iskolából, akkor megölik. Mit csinál a főhősünk? KIMEGY AZ ISKOLÁBÓL! Mert persze, hogy a levél, ami nem kézzel van írva, azt biztos Daniel írta, hiába mondta előző nap, hogy ne menjen sehova, most biztos ő kéri titkos randira. Esküszöm, itt már én akartam megölni a főhőst, pedig ennél csak rosszabb lesz.

Luce-nak is jól jött volna egy ilyen...

Miután majdnem megölték aznap, mit csinál a következő csodaszép, derűs napon? MEGINT KIMEGY AZ ISKOLÁBÓL! Mert úgy gondolja, hogy biztos nem akarják kétszer egymás után megölni.

Közben meg arra panaszkodik, minek neki tanulni, ha három hét múlva úgy sem lesz már itt. HOGY MERÉSZELNEK LUCINDA PRICE-NAK HÁZI FELADATOT ADNI? HÁT HOGY? Mondjuk, IQ gyök kettővel én se örülnék, ha könyveket kéne olvasnom, milyen már az, inkább smárolnék egy pasival. Hozzáteszem, ha nekem lenne bukott angyal pasim, az első lenne, hogy utána olvasok a mitológiának, így tudnám, hogy mi az a nefilim, és nem hinném azt az osztálytársaimról, hogy gyökér sznobok, hanem elsőre leesne, hogy félangyalok…

2. A romantika, avagy igenis van hatása a könyvekben rosszul ábrázolt kapcsolatoknak:

Lerágott csont. Órákig lehetne vitatni a témát, hogy a fikciónak mekkora hatása van a tinédzserekre, az elvárásaikra. Én úgy vagyok vele, lehet abuzív kapcsolatokról írni, nem kell szájba rágni, hogy az rossz, finoman adagolva el lehet érni a kellő hatást, hogy el tudja dönteni az olvasó, hogy most ez helyes vagy helytelen.

Na már most az ifjúsági regényekben egyre nagyobb divat ez az „úgy vigyázok rád, hogy nem tehetsz semmit, amit én nem engedélyezek” pasi. Ez egy bizonyos fokig rendben van, de egy kapcsolatban bizony egyenlő lenne a két fél. Itt nem. Daniel hazudik, nem mond el semmit Luce-nak, de ez így jó, mert… mert ő a férfi, neki lehet. Danielnek lehet kapcsolata bárkivel, hághat fűvel-fával, Lucindának kell az otthonváró, kellemesen engedelmes lányt játszania. Azt még megértem, hogy Daniel nem engedte ki az iskolából, ez logikus, de a sok hazudozás, és az, hogy kiakadt azon, hogy a főhős át merte festeni a haját… nos, ez eléggé uralkodó magatartás, amit nem kéne helyesnek ábrázolni.

Márpedig Daniel és Luce az álompáros, hiába nyálazik Luce-ra (akinek nincs semmilyen karaktere) négy pasi is, úgy is tudjuk, hogy Daniellel fog összejönni. Amúgy meg kicsit ez nem sok? Mindenki fiú csak Lucindára van begerjedve, pedig se külseje, se belseje nincsen…

Az meg, hogy a megcsalás szintén átlagos, helyes dolognak van beállítva, azért jár a negatív bónuszpont.

3. A mitológia:

A legtöbb ifjúsági fantasyban bedobnak egy darab lényt, és azt mondják, szexi, rejtélyes, olvadozzatok, lányok! Mert az Alkonyatban bevált. Annak semmi köze nincs, semmilyen mitológiához, amit abból venne, azt is rosszul értelmezte Meyer, de a fenébe is, élvezhető könyvet hozott össze. Itt mivel már említettem, hogy elmarad a karakterizálás és a humor, legalább a világkidolgozás lehetett volna jó.

Az alapötlet tök jó, kivétel, hogy csak a keresztények születnek újjá, mert azért több vallásban van reinkarnáció, és azért ez elég logikátlan így. De tegyük hozzá, hogy most a mitológiánk két dologból áll: csillaglövedékekből (ezt nem igazán részletezném) és ezekből az árnyékokból, amik eddig halálra ijesztették Luce-t. Ez utóbbi nagyon erőltetett, mert oké, kellett a második részre valami, de hogy ezek ilyen multifunkciós valamik, amik nemcsak a múltat mutatják, de kapuk is a jelenbe, meg a múltba is, de csak akkor, ha éppen úgy akarja az írónő. Nincs semmi következetesség, hogy most milyen szabályok szerint játszik Kate, csak véletlenszerűen fel-felbüfög különböző képességeket, példának okáért az elején látjuk, hogy Shelby, Luce új barátnője, mások elmúlt életét látja… *hatásszünet* Aztán kiderül, hogy nem, mert bárki képes rá, de mégis ő képes rá… Igen, ennyire értelmes az egész.

Ha a Világvégét behozzuk meg Lucifert és a többit, érdemes lenne arra fektetni a hangsúlyt, nem pedig a luxus yachtra.

4. A komolytalanság, avagy butítsuk le a sztorit, mert tiniknek írjuk:

Mint említettem a poszt elején, ez mostanában elég elterjedt könyvbetegség, és nem tudom felfogni, miért van erre szükség. Egy nagyon jó alaptörténetet ront el, rosszabbnál rosszabb gyermeteg megoldásokkal és jelenetekkel, és nem, nem hiszem, hogy ezt egy 14 éves akár komolyan tudja venni. És ez a gond, hogy ez nem egy könnyed, szórakoztató regény akar lenni, hanem egy átlag, akció-romantikus fantasy.

Na, de lássuk, a csodaszép megoldásokat:

– Ha a démonok és az angyalok egyezséget kötnek az „olyan az angyaloknak, mint a vakáció.” Tényleg, barnább lesz a bőrük, és kipihentnek látszanak.

– Az angyal olyan halálos, hogy egy fadarabbal is öl. Én ezen azért mosolyogtam egy jót. Igen kemény ellenfél lehetett.

– Ne keltsük fel az ellenfél figyelmét, mondja Daniel, mégis: feleslegesen varázsolgat, elviszi táncolni a LEVEGŐBE Luce-t.

– Luce minden életében ugyanúgy nézett ki, mégis azt hiszi, nem ismerik fel a régi életéből, amíg be nem mutatkozik. (Azért kétlem, hogy csak mert meghalt a lányuk, elfelejtenék, hogy nézett ki…)

– Daniel elejti Luce-t repülés közben VÉLETLENÜL (ó, de kecses angyal), épp veszekedtek előtte, de Luce „sosem szerette életében még jobban” a fiút, mint amikor az elkapta. Majd én is kipróbálom ezt: véletlen serpenyővel fejbe verek valakit, felsegítem, hátha megszeret.

– Az egész félangyal iskola, ahol egy bukott angyal és egy démon tanítja őket, vannak félangyal egyetemek is. Igazából úgy tanítják őket kardozni, hogy véletlenszerűen összepárosítják őket és a kezükbe nyomnak egy kardot, az mindig jól végződik ugyebár. Sőt a félangyal iskolában legyen a fele tanuló ember, akik elől rejtegetni kell a szárnyaikat, mégis minden másodpercben kint van a kis tollas. Vagy tanulják meg a nadrágban, akarom mondani zakóban tartani a szárnyukat (ami mekkora logikai bukkanó, hogy nem tépi le a felsőruhájukat róluk, nem érdekel, hogy láthatatlan vágás van az ingükön, ha indulatból eresztik ki, az nem szépen kisiklik), vagy ne legyen annyi ember mellettük. Bár lehet, hogy mindenki vak abban az iskolában… mert senki soha nem lát semmit.

– A főhőst azért nem rabolják el, mert befestette a haját. Hadd gratuláljak a lehető legbénább kifogáshoz, hogy emiatt keverték össze mással.

– Akit elraboltak helyette, azt visszahozták, illetve a tanár szerint „Nem elrabolták, csak kölcsönvették.”

Egyetlen kérdésem lenne csak ezek után: 

Kedvenc karakter: Cam

Ami kifejezetten tetszett: az alapötlet

Ami nem tetszett: nincs karakterizálás, nem történik semmi, logikai bukfencek

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2012. június 7.

Oldalszám: 372 oldal

*Angolul olvastam, így a fordítás saját, a lényeget visszaadja.