Ugrás a fő tartalomra

James Dashner: Az útvesztő

Hogy akadtam rá: A Goodreads ajánlotta.
Sorozat: Az útvesztő 1. része.

Úgy általában az egészről: Thomas egy liftben tér magához, és semmire nem emlékszik, csak a keresztnevére és hogy hogyan működik a világ. A lift pedig egy Tisztás nevű helyre viszi, ahol közel ötven hozzá hasonló, semmire nem emlékező, tinédzser fiú él, a legidősebb közel két éve van ott. A Tisztásról négy ajtó nyílik az Útvesztőbe, nem tudják, miért küldték oda, mivel érdemelték ki ezt az életet, de egy biztos: meg kell oldaniuk az Útvesztő rejtélyét, így minden nap Futárokat küldenek ki, akik felderítik a terepet. Nem egyszerű a feladat, mivel a falak éjjel mozognak, és leírhatatlan szörnyek jönnek elő.
Ritkán olvasok férfi írótól, és nem is tudom, miért, általában csak nem fognak meg a fülszövegek, de ezzel a könyvvel most nagyon jól jártam. Végre egy izgalmas ifjúsági regény, amin lehetett gondolkozni, és mellőzte a romantikát! Ami amúgy nem rossz dolog, csak mostanában túl sok volt az ifjúsági enyelgésből, és nem szeretem, ha egy disztópiában az van előtérben, nem pedig a világkidolgozás.

A történet már az elejétől kezdve magától ragadott, hiszen Thomas nem emlékszik a nevén kívül másra, és az olvasóval együtt dobják be egy ismeretlen környezetbe. Ez azért volt jó, mert kellőképpen bemutatták a világot, Thomasnak ugyanannyira volt idegen, mint nekünk, hiszen ami emléke akadt is, az csak átlagos dolgokra vonatkozott, például tudja, hogy mi az a hamburger, hogy az a normális, ha valakinek van gyerekkora és esténként betakarják a szülei, így a világhoz viszonyulása és az elvárása olyan, mint az olvasóé. Örültem, hogy kiemelte és megmagyarázta Dashner, hogy hogyan is van ez az amnézia dolog, mert az elején még felvontam a szemöldököm egy hasonlaton, amit Thomas használt, de aztán hamar el is rendezte az író, hogy igen, ők bizony emlékeznek az alapfogalmakra, csak specifikusan a saját életükre nem.

Az egész cselekményt ez viszi előre, hogy mind mi, mind pedig Thomas rá akar jönni, hogy ki küldte őket oda és ugyan miért. A könyv első felében szépen, lassan bemutatják a Tisztás- és az Útvesztőbeli életet, habár talán egy hetet ölel fel a történet, mégis az első pár két nap nagyon sokat kitesz az oldalszámokból. Aztán megváltoznak a játékszabályok, és nem lesz megállás egészen végig. Mindig a megfelelő pillanatban csöpögtet új információt Dashner, és bár szépen össze lehet rakni a képet, mégis kellemesen elgondolkozik rajta az olvasó, hogy mi lehet a háttérben. Összeesküvés elmélet gyártóknak kifejezetten jó! A végén van egy tipikus információ kivágás, ahol Thomas megtud valamit, de nem árulja el nekünk, hanem szép lassan a többiek elé tárja, ezzel szintén jól játszott az író, a hajamat téptem az izgalomtól, nem pedig idegesített a jelenet.

Kellemes volt, hogy Thomasnak pont akkor jutottak eszébe kérdések, amikor nekem, így nem éreztem, hogy lassabban gondolkozna, illetve kellő mértékben „sírt” azon, hogy elvesztette a családját. Thomas nagyszerű nézőpont az olvasónak, mert mindig nyomoz, mindig kérdez, sosem adja fel a reményt, és mindig emberien reagál. Nem mondom, hogy hibátlan hős, de nagyon nagy fejlődést nem mutatott, már az elején is (szerintem) tökéletes volt. És itt jön a karakterizálás:

Dashner írt már több regényt, nem néztem meg, melyik jelent meg előbb, de írt mesekönyvet, és éppen most vagyok az „olvassunk mesekönyvet” fázisomban, és azt kell, hogy mondjam, a történet eleje és a karakterizálás engem inkább mesekönyvre emlékeztet. EZ NEM GOND! Dashner nagyon szépen játszik a vérrel és a szörnyek témával, no meg a disztópia kegyetlenségével, de a karakterizálás egyből a mesék hangulatát juttatta eszembe. Thomas az új gyerek, akit mindenki lenéz, mégis ő a kiválasztott, ő oldja meg a problémákat, okos, az eszével és a szimpátiájával menti meg a helyzeteket. A másik pedig, ami ezt a mese légkört erősítette, hogy a többiek is csak Thomas körül keringenek, úgy lehet őket meghatározni, „ő Thomas ellenfele, nem szereti, mert csak,” „ő egyből hisz Thomasnak” és a többi. Összesen ötven körüli gyerek van a Tisztáson, mégis név szerint maximum hatot említ, ebből négynek van kidolgozott karaktere. Ami nem megy a minőség rovására, de úgy éreztem, hogy csak ennyien vannak ott a Tisztáson, nem pedig többen, és szívesen megismertem volna a többieket is.

Na, de a lényeg! A hangulata nagyon erős a könyvnek, és Dashner olyan filmszerűen festi elénk a Tisztás képét, hogy én is az Útvesztőben éreztem magam. Nincs benne grafikus erőszak, mégis a szörnyek, és maga a helyzet, hogy gyerekeket tesznek ilyen helyzetbe kellemesen borzolta az idegeimet. Közben pedig érdekes kérdéseket vet fel: egyfelől ezzel az amnéziával azt, hogy mennyire határoznak meg minket az emlékeink. Ha nem emlékeznénk semmire, vajon ugyanolyanok lennénk? Megválthatjuk-e magunkat, ha régen valami rosszat tettünk? Ugyanis a karakterekben felmerül, hogy talán börtönben vannak, mert gyilkosok és ehhez hasonlók. Mennyire rémes ez a bizonytalanság! És vajon hiányozhat-e olyan dolog az életünkből, amit sosem tapasztaltunk, nem emlékszünk rá, hogy lett volna?

Emellett folyamatosan ott van a küzdeni akarás, és az erős morális tanulság: nem szabad sosem feladni. Nagyon szép idézetek, gondolatok vannak erről elhintve, és a szereplők is egymást hajtják, hogy a lehető legkilátástalanabb helyzetekben ne adják fel. Viszont benne van az is, hogy ha valami rossz van az életünkben, néha ki kell kapcsolni az agyunkat és dolgozni, ezt teszik a Tisztáson élők is, megszervezik a saját kis „államukat” és mindenki dolgozik, még ha kapnak is valamennyi ellátmányt, hogy eltereljék a gondolataikat a reménytelenségről. Ezek mellett még apró morzsáként feltűnik az arany kalitka kérdése, vagyis vajon jobb-e bent rabságban, mint odakint? Mert ugyan ki tudja, mi vár rájuk.

Az útvesztő egy remek trilógiakezdés, az epilógusban lévő csavar (amit ugyan én láttam előre, de nagyon ötletes) adja meg igazán a kegyelemdöfést, és akarom egyből a második részt. Kellemes borzongás, örökös kérdések, és egy jó kis izgalmas olvasmány, ezt tartogatja ez a könyv.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, A VÉGE

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Cartaphilus

Kiadás dátuma: 2012. július

Oldalszám: 362 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónő könyveit. Úgy általában az egészről:   Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak. Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre. Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is ö