Jenny Downham: Amíg élek

2013. február 6., szerda


Hogy akadtam rá: Goodreads ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Tessa Scott rákos és nincs már sok ideje hátra, ezért megfogadja az orvosa tanácsát, és arra fordítja a figyelmét, hogy mindent megtegyen, amit szeretne az élettől, mielőtt lejár az ideje. Mindezt egy nem éppen kedves barát és egy nem éppen teljes család kíséretében teszi.

Szeretem a szomorú és komoly témát feldolgozó könyveket, és igen, szeretem a nyomasztó történeteket, mert ebben is talál az ember valamit, ami leköti, elgondolkoztatja, és bár érzelmileg megvisel, szerintem hasznos ilyeneket is olvasni. Amikor láttam, hogy a Ciceró kiadja ezt a könyvet, egyből repült a várólistámra – illetve előrébb, mert angolul már ajánlották ezt nekem –, de valahogy nem vártam tőle sokat, nem is tudom miért. Olyan kis átlagosnak tűnt, a már régen lerágott témával: egy ember tudja, hogy meg fog halni, ezért mindent elrendez és rájön, hogy az élet jó, az apró dolgoknak kell örülni, és nem csak téblábolni, mert bár van, aki hosszú időt tölthet a földön, sosem lehet tudni mikor ér ez véget, és minden percet úgy kell élni, hogy számítson. Talán azért álltam olyan közömbösen a regényhez, mert túl sok filmet láttam, ami eljátssza ezt, ami kis szívmelengető történetet kanyarít a halálból és kihagyja a rossz dolgokat, mindent kedvesre festve. És persze ezek is jók, de mégis, ezért ütött akkorát ez a könyv, mert váratlanul ért az őszintesége és a tényszerűsége.

Értelemszerűen nem történet vezérelte regény ez, nem lesz semmi meglepetés, semmi fordulat, Tessa nem fog hirtelen meggyógyulni. Az olvasó előre tudja, hogy ennek a könyvnek nincs jó vége, mégis hajt előre valami, talán az, hogy mi is feldolgozzuk a halál tényét, egy szeretett személy elvesztését, ahogyan Tessa. Ez a regény nem mindig szép, nem mindig kedvesek az emberek, és van olyan karakter, akivel nehéz együtt érezni. Sokan panaszkodtak arra is, hogy Tessa sem mindig szimpatikus karakter, de én a dühét és a gonosz gondolatait teljesen jogosnak éreztem ilyen helyzetben, tehát ezzel nem voltak gondjaim.

És bár a mondatok gyönyörűek, Tessa gondolatain sokszor megálltam csodálkozni és ízlelgettem a szavakat, mégis ez tipikusan az a könyv, ami a rettentő és gyönyörű is. Akárcsak a Jégviráglányok, az élet apró szépségeit és a pozitív dolgokat ellensúlyozza a való világ rémségeivel és a könyv főproblémájával, a halállal. Különleges keverék ez, és ettől lesz ennyire jó ez a könyv: példának okáért végig míg Tessa csak az apró dolgokra figyel, a háttérben folyamatosan meghúzódik a halál árnyéka, akár olyan egyszerű esetekkel, mint egy haldokló lepke és egy madártetem, akár egy olyan brutális dologgal, mint egy közlekedési baleset. És a vége jelenetben minden apró momentumot nagyon szépen egybefon Downham.

Bár a főkérdés az élet és a halál egyensúlya, a háttérben egy család küzdelme áll: Tessa családja nem tökéletes, és habár az apja tényleg egy mintaszülő, a gyerek és a szülő rögös kapcsolatát nagyon szépen bemutatja az írónő velük, ahogy Tessa és a testvére, Cal köteléke is előkerül. Viszont itt meglepően az átlagos ifjúsági regény ábrázolással ellentétben Tessa édesanyja az, aki otthagyta a családot (valljuk be, nőkről kevésbé hisszük, hogy otthagyják a gyereküket), és látjuk a küzdelmét, hogyan próbálja helyrehozni, amit elrontott, néhány pillanatban pedig mindkét szülőt látjuk megtörten és tehetetlenül, ahol valahogy Tessa tűnik erősebbnek, ami – mint az egész könyv – szívet tépő.

A realitás talaján marad a regény végig, így a főszereplők végig dohányoznak, sőt a szexuális jelenetek részletesebbek, mint egy átlagos ifjúsági regényben, akad itt alkohol és droghasználat és tinédzserterhesség, és az abortusz kérdése is felmerül. Akit zavarnak ezek a témák, mert úgy gondolja, hogy ez nem a valóság, az jobb, ha elkerüli a könyvet, de nekem ezek adtak egy extra hitelességet a történethez.

Míg Tessa leküzdi a saját félelmét és a gyászát, rájön, hogy milyen felnőni, megtalálni önmagát, és milyen az igazi barátság, szeretet és szerelem. Eközben persze folyamatosan, mint egy kívülálló, arra gondol, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk, mi emberek, és milyen kevés a szerepünk a nagy világban, de azért talán hatunk egymás életére.

Ez egy szívhez szóló regény az életről és a halálról, feketén-fehéren, durván, fájdalmasan és gyönyörűen. Aki sírni szeretne, annak nagyon ajánlom.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az írásmód, a téma

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2012.

Oldalszám: 336 oldal

3 megjegyzés:

reea írta...

Mh... Listára került, köszönöm. :)
Nagyon jók azok az írásaid, amiben cafatokra szabdalsz egy könyvet, de jobban szeretem az ehhez hasonló könyvekről szóló recenzióidat. :)

Gigi írta...

@reea: Remélem, tetszeni fog. :) Rám nagyon nagy hatással volt, tényleg úgy kifacsart egy ideig komoly/szomorú könyvet látni sem akarok. :D

Névtelen írta...

Pont tegnap néztem meg a moziban (tudom, tudom, általában könyvet olvasunk előbb, de most nem jött össze:D), hát ha a könyv fele ilyen jó (márpedig a könyv szokott jobb lenni), akkor már alig várom hogy olvassam :)) Nagyon tetszett, hogy Angliában játszódik (a film. a könyv is, ugye?) és úgy általában az egész... Nővérem húgát olvastad? Reméltem hogy nem olyan lesz a befejezése, olyan nagyon hálivúdis, mert bennem még a legvégéig megvolt a félsz, hogy basszus még a végén Tessa csodálatos módon meggyógyul (nem mintha a halálát akartam volna :D), de nem, és annyira jó volt, és ah.... Imádtam a filmet, remélem a könyv is jó lesz

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.