Ugrás a fő tartalomra

Lauren DeStefano: Sever (Elválás)

Hogy akadtam rá: Többen ajánlották.

Sorozat: A Chemical Garden trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Miután Rhine kiszabadult az alagsori kínzókamrából, még mindig nehéz meggyőznie Lindent arról, hogy édesapja gonosz, és nem áll távol tőle akár a gyilkosság sem. Mivel Rhine ikertestvére, Rowan, csatlakozott a lázadókhoz, és eltökélte, hogy Észak-Amerika összes laboratóriumát elpusztítja, hogy ne legyen több kísérletezés embereken, Rhine kötelességének érzi, előbb az öccsét megkeresni, és a szerelmét, Gabrielt hátrébb sorolni. Viszont Vaughn nem hajlandó a különleges genetikával ellátott lányt egykönnyen elengedni, és így Rhine-nak nincs más választása, minthogy Vaughn titokzatos testvérénél, a fura feltalálónál keressen menedéket, amíg rá nem jön, hogyan oldja meg az összes problémáját és legyen végre szabad.

Mivel ez a trilógia befejező része, és az első két rész teljesen magával ragadott, abban reménykedtem, hogy ez a könyv is hozza a színvonalat és egy extázis élményben lesz részem. Sajnálatos módon csalódnom kellett, és persze még így is ez a sorozat a jobban megírt ifjúsági regények közé tartozik, mégis a Sever rossz ízt hagyott maga után, és kevésbé tudom értékelni, mint eddig.

Alapjában véve a történet három cselekmény szál köré épül: a vírus ellenszerének felkutatása, Gabriel felkutatása, akit a főhősünk az előző rész végén kénytelen volt maga mögött hagyni, mikor elrabolták, és Rowan előkerítése és lenyugtatása. Elképzeltem, hogy a második részhez hasonló adrenalin löketet kapunk, és Rhine majd a nagyvilágban egyedül kalandozik… Ehelyett az első 190 oldalon Vaughn testvérénél ül és gondolkozik. Nem panaszkodom, a karakterek drámája nagyon szépen felfestett, látjuk hogyan nő fel Cecily és Linden, mindkettejüknek meg kell küzdeniük a boldog tudatlanság csábításával és lehullik róluk a naivságuk, de… de nekem ez kevés volt, és őszintén, mint karakterek, ők érdekeltek a legkevésbé. Ezek mellett az újonnan behozott dilis feltalálónknak nagy szerepe nincs, csak az enyhén rózsaszín epilógushoz kellett egy elem, és ez lett ő. És ez a főbajom a Severrel, azok mellett, amit eddig szerettem benne, nem kerülte el az ifjúsági könyvek betegségét, és aránytalan felosztása lett, és minden, ami érdekes lett volna, egy-két oldalban lerendeződött.

Bár az elején nem untam a könyvet, DeStefano enyhén költői mondatai és a mögöttes tartalom lekötött, mégis a 200. oldal után azon kaptam magam, hogy már beérem bármivel, csak történjen valami. Aztán végre ekkor útra kelt Rhine a bátyjáért, eddig csak beszéltünk róla, és Gabriel pedig egy esetlen VÉLETLEN folytán kerül elő az utolsó két oldalon. Igen, az epilógusban… Ebben annyi pozitívum van, hogy aki nem kedvelte Gabriel és Rhine romantikáját (pl. engem nem kötött le), annak nem kell Gabrielt látnia, mégis így nem éreztem azt a kötődést, amit el kéne hinnem róluk. Ezzel ellentétben Rowan és Rhine testvéri kapcsolatát és Rhine és Cecily összetartozását és Linden és Rhine bonyolult viszonyát nagyon szépen felvázolta, csak túl sok oldalban.

A történet lényege ez a vírus dolog lenne – amit csak tévesen hívnak vírusnak, erről tudnak is, genetikai betegségről van szó – mégis, ezt egy oldalban lerendezte DeStefano és végül is azzal, hogy a gyógyír végig előttük volt, nem kellett küzdeniük rajta. Míg például a Partialsban is elég egyszerűen találják meg a gyógyírt, ott legalább megmagyarázzák és kifejtik és sokáig keresik, itt ismét akár a Reachedben a VÉLETLENEK sora segíti a szereplőket.

A gond az, hogy míg az első részben hiányzott az akciódús katarzis, mégis érzelmes könyv volt, itt már nekem kevésnek bizonyult ez a haldokló hangulat – egyszerűen azért, mert az utolsó 80 oldal rózsaszín pónis hangulatú lesz, ami elüt a regény többi részétől, hiába jelképezni a reményt, DeStefano túladagolta a szivárványokat. Mindent a VÉLETLENEK oldanak meg: az utolsó prostituálttól kezdve, akit megismertünk a második részben, annak is köze van Rhine-hoz, és minden mellékszereplőről kiderül, hogy ezelőtt VÉLETLEN találkoztak. A gond az, hogy a könyv nem árnyaltan játszik ezzel, hogy a sors és a végzet elkerülhetetlenségét mutassa be, mert erről itt szó sincsen, ezek szimplán csak írói erőltetések és béna szappanopera drámai elemek, és itt csalódtam nagyot.

A végére zsúfol be sok mindent DeStefano, például azt, hogy Silasszal mi történt, neki egy mondata sincs és csak az epilógusban jelenik meg két szóra, és szintén rózsaszínesítő/mindenkinek-boldog-vég-kell elemként. És ez is egy olyan „sokat akart a szarka” probléma, hogy felvonultatja az összes szereplőt, és látszik, hogy el akarja mindről mesélni hol vannak, de ettől csak olyan elhamarkodott és összedobott érzete lett a könyv második felének.

A világfelépítésről kiderül egy titok, ami nem nagy titok volt, számíthattunk rá és sok utalás is volt, el is fogadtam volna. DE! Az hogy hogyan alakult ki ez az elzárt Észak-Amerika, az valami iszonyatosan nevetséges történet volt – szintén csak két oldal magyarázat van erre, és többet nem említik, nem kérdőjelezik meg – és tele van logikai bakikkal, amit spoiler nélkül nem lehetne kifejteni. De főleg ez az elem rombolta le a teljes sorozat hitelességét.

A végén történik egy haláleset, ami drámai akar lenni, de nekem nem jött át a komolyság, és talán azért, mert VÉLETLEN halt meg az illető, se nem a vírusban, se nem feláldozta magát, és semmilyen módon nem köthető a cselekményhez, csak egy beleerőltetett baleset, ami ráadásul olyan röviden és sután volt leírva – véresen habzó száj –, hogy inkább felnevettem rajta. A többi karakter szomorúsága sem érdekelt, mert az utolsó húsz oldal szólt erről (amikor még mindig nem oldódott meg a vírus és Gabriel gondja), és már azt akartam, hogy vége legyen a történetnek, ráadásul itt kezdett el rózsaszínre festett lenni a sztori, ami értelmetlen keverék lett.

De hogy ne csak panaszkodjak: a mögöttes tartalom szép. Foglalkozik a könyv a gyásszal, ha minden igaz DeStefano eleve azért írta ezt a trilógiát, hogy feldolgozza egy szerette elvesztését, mégsem lesz olyan komor könyv ez. Leginkább arról szól, hogy milyen felnőni, megváltozni, hiszen minden szereplőnek döntenie kell magától, nem támaszkodhatnak senkire. Felveti a kérdést, hogy egy családtagnak miket vagyunk képesek elnézni – Vaughn és az embertelen kísérletei, Rowan és a robbantások –, míg azt is bemutatja, hogy a főgonoszaink – Vaughn és Madame – egyáltalán nem szívtelenek és pszichopaták, egyszerűen ők azok, akiknek nem sikerült egészségesen feldolgozni a gyászt. De leginkább arról szól, hogy akármilyen közel is van a halál, akármennyire is kilátástalan hely a világ, meg kell őriznünk a reményt, még ha a legtöbb szereplő gyűlöli és megveti a szeretet és a reményt, ez ennek a könyvnek a tanulsága, hiszen azok jártak rosszul a végén.

Összességen persze ajánlom ezt a sorozatot azoknak, akik szép szavakra vágynak, de nem valami Éhezők viadalás, izgalmas könyvre, se nem a Tiszták-féle torokszorító érzésre. Olyan kis átlagos, kicsit az elmúlásról szóló hangulatkönyv.


Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: lassú, logikai bakis

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster

Kiadás dátuma: 2013. február 12.

Oldalszám: 384 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség