Kass Morgan: The 100 - A kiválasztottak

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között, aztán készült belőle tévésorozat.

Sorozat: A The 100 1. része.

Úgy általában az egészről: Clarke egy olyan városszerű űrhajón él, ahol minden bűnért halál jár. Kivéve ha kiskorú vagy, akkor bezárnak, és a tizennyolcadik születésnapodon kapsz egy tárgyalást. De Clarke tudja, hogy hiába, ez már csak látszat, ugyanis az elmúlt években mindenkit kivégeztek, ezért is gondolja, hogy lejárt az ideje, amikor a főorvos meglátogatja. Aztán rá kell jönnie, hogy a hajó Főkancellára titkos projektbe kezdett, és 100 fiatalkorú börtönre ítéltet küld a radioaktív Földre, ami egy nukleáris háború után lakhatatlanná vált. Clarke-nak amúgy sincs mit vesztenie, mert a szüleit kivégezték és az egészről a legjobb barátja, Wells tehet. Wells pedig megpróbálta felgyújtani az egyetlen Földről megmentett fát, hogy a lehető leglátványosabb bűnt kövesse el, hogy az apja, a Főkancellár ne tudja ne Clarke után küldeni az öngyilkos küldetésre, mert Wells csak ennyire szerelmes a lányba. Bellamy, aki az egyetlen, akinek testvére van a népességet szabályozó törvények miatt, szintén a Földre vágyik, ezért őrként fellopózik, mert bármit megtenne, hogy a testvérével legyen. Így indul útra a 100 bűnöző, hogy újranépesítsék a Földet.

Jajj, ez a könyv! Már napok óta halogatom a poszt megírását, mert egyszerűen ránézek a könyvre, és urgh... A tévésorozat megjelenése előtt akartam már ezt olvasni, aztán meghallottam, hogy a CW adaptálja, és miután a tévésorozat kellemes csalódást okozott, gondoltam, megpróbálkozom a regénnyel, hiszen csak jobb lehet, mint a Vámpírnaplók. Tévedtem, de nagyon.

Már írtam a futószalagon gyártott könyvek jelenségéről, és sajnos ez is annak az áldozata. Ezt a regényt nem Kass Morgan találta ki, ő csak megkapta a szerződést és az egyszeri fizetést, még az eladások után se jár neki jogdíj, ő csak egy név a borítón. És bár megpróbálok az ilyen könyveknek esélyt adni, ez sajnos nagyon elbukott, ugyanis az írásán nagyon látszik, hogy egy kezdő író szenvedése, a hasonlatok iszonyatosak (legtöbbször erőltetnem kellett magam, hogy folytassam az olvasást egy-egy űrös hasonlat után), ugyanis semmi új szóhasználat nem fejlődik ki az űrhajón, de mindent az űrhöz hasonlítanak rémesen erőltetetten. ("Az érzéketlenség, ami úrrá lett rajta a cellájától a kilövőállomásig úgy olvadt el, mint egy jeges üstökös a Nap előtt menet, halvány reménysugarat hagyva maga után.") Ugyanakkor olyan szóösszetételek megmaradnak, mint a "friss levegőre van szükségem," mikor egy űrhajón ugyan nem fog kimenni sehova másmilyen levegőt szívni. (Persze, tudom, mondhatjuk, hogy a szereplő nyíltabb helyre akart menni, de ez az, NINCS nyíltabb hely. És ha az űrhasonlatokat berakták, erre is figyelhettek volna.) De Bellamynak, a kedvenc szereplőmnek tartogatja Morgan a legrosszabb sorokat, ugyanis a fiú mindent a Földön nőhöz hasonlít, annyira, hogy már azt vártam, mikor teszi magáévá a földet maga alatt vagy a fákat. ("Bellamy a feje mögé tette a kezét, és a nap felé fordította az arcát, kifújta a levegőt, miközben a meleg a bőrébe ivódott. Majdnem olyan kellemes volt, mint ágyban feküdni egy lánnyal. Talán jobb is, a nap nem kérdezte, hogy mit gondol.") És a szereplők, hol tudják egy növényről/tárgyról, hogy mi az, pedig életükben nem láttak olyat, hol körbeírják, néha átlátszik Morgan a karakterek szava mögött, mintha már ő se nagyon akart volna több időt ölni ebbe a regénybe.

És ez annyira meglátszik, hogy olyan érzést kelt, mint egy rossz fanfiction (rajongói írás), az írásmód száraz és esetlen, és egyáltalán nem közvetít érzelmeket, ami pedig egy ilyen regénynél lényeges lenne. A szereplők tesznek magasról mindenre, nem rázza meg őket a halál, a tragédia és semmi komoly dráma, egyszerűen csak párosodni akarnak. Mert ez nem más, mint egy IQ csökkentett szerelmes regény.

Engem általában nem zavar a romantikus szál poszt-apokaliptikus regényekben, hiszen érzelmeknek (pozitívnak és negatívnak egyaránt) mindenhol van helye, sőt a szerelmi háromszögeket is szeretem, ha jól vannak megírva. Itt mindkettő fajsúlyos dolog, és borzalmas a kivitelezés. Az egész regény három napot ölel fel − akik nézik a sorozatot, azoknak elárulom, hogy a könyv a pilot rész végével ér véget és egy picit érinti a következő két rész történetét nagyon nagy vonalakban erőszak/vér/izgalom és bármiféle konfliktus nélkül −, és ez idő alatt két szerelmi háromszög is felbomlik, összejön, felbomlik, összejön, felbomlik, összejön…

Minden romantikus kapcsolat adott, Wells/Clarke már a történet megkezdése előtt jártak, és Glass, aki nem került be a tévésorozatba, de itt főhős sajnos, is már rég holt szerelmes a fiújába, amikor a regény kezdődik. És ezzel az a baj, hogy nem lehet átérezni, mivel az érzelmek ábrázolása kimerül a csöpögős és mű beszédekben arról, hogy ki hogyan szereti a másikat és jajj, szexeljünk. Persze, hogy a tévésorozathoz hasonlítson, itt is vannak visszaemlékezések, minden fejezetben minden szereplő kap visszaemlékezéses történetet, ettől a 340 oldalon 8 történet bontakozik ki előttünk… és sajnos hiába lenne érdekes két visszaemlékezés szál (Bellamyé és Clarke-é, amiket a tévésorozat kiírt, pedig az egyetlen értelmes dolog a könyvben) egyszerűen elveszik az unalmas "én szeretlek jobban" nyáltengerben, és összecsapottnak hat, hiszen nincs is ideje az írónak semmit kifejteni.

A világ kialakítása jobbnak tűnt, mint a tévésorozatban, több sci-fi technológia van, el tudtam képzelni, hogy igen, ez a jövőben játszódik, de mivel nem Morgan találta ezt ki, nem nagyon van rá magyarázat mi miért és hogyan. Három részre van osztva az űrhajó: a Phoenixben lakók a celeb, gazdagok, akik partiznak és másból se áll az életük, mint ruha, ékszer és rúzs vásárlásából. És ez az, ami nagyon kiütött ebből a hangulatból, eleve a ruhákat összevadásszák maradékanyagokból (bár nem tudom három generáció után mennyi maradék anyag lehet), termelni nem termelnek, de rúzs, szájfény és minden kencefice van… Glass története nem áll másból, minthogy partikra jár, szenved a szerelmén, és közben a személyes drámáját − amik igen súlyos témák, köztük a szexuális zaklatás − eljátssza, hiszen semmi nem lényegesebb, minthogy Glass összeházasodjon egy szegény fiúval Waldenről. És itt jön be az, hogy nincs kidolgozva a világ, Waldenről annyit tudunk, hogy a szerencséseket felveszik őröknek, a többiek azt csinálják, amit a szüleik, és ráadásul Bellamy, aki főszereplő és szemszöge is van, ő is waldeni, de nem igazán mesél a helyről. És akkor vannak még az Árkádiaiak, akik vannak… és nem tudunk róluk semmit.

Logika sem sok akad a könyvben, mivel senki nem viselkedik reálisan, de olyan bakik is fűszerezik a könyvet, minthogy ketten állnak egymás mellett, oda áll melléjük egy harmadik és csak az egyikhez beszél, éppen fenyegeti, hogy elmondja a titkát a mellette állónak. Nem érdekel, hogy mennyire halkan beszél, enyhén feltűnő lenne. De mégis a legzavaróbb, hogy a karakterek halálra, nemi erőszakra, elvetélésre való reakciója, hogy megnézzék a legközelebbi helyes pasi kocka hasát, és kuncogjanak a pasi flörtölési próbálkozásain, mert az olyan lényeges…

Nem elég, hogy az összes ifjú börtöntöltelék annyira életrevaló, mint egy répa. és az nem kifogás, hogy űrhajón éltek, hiszen 97-en szegények, kb. rabszolga munkát végeztek eddig, jobban kéne a túlélésre gondolniuk, mint a másik három gazdagnak, elkényeztetettnek. Persze, a Földről nem tudnak semmit, de ha van köztük valaki, aki tud vadászni és nyomolvasni, esetleg megtanulhatnák tőle, nem épp a szaporodás örömeit élnék át mind a 97-en.

De ez az erőltetett romantika a főhősökben − még az érdekesekben is ott van −, Bellamy és Wells olyan szinten rá vannak ragadva Clarke-ra, hogy bármit megtennének érte. Wellsnél talán elfogadható lenne, hiszen együtt jártak, szerelmesek, de konkrétan több száz embert akar megölni a fiú azért, hogy Clarke a Földre juthasson (amiről úgy tudják, hogy lakhatatlan és mérgező), így teljesen értelmetlen, hogy ezért meg akar ölni az űrhajón MINDENKIT. Bellamy pedig három nap alatt teljesen beleszeret Clarke-ba, ami csak egy csöppet elhamarkodott és olyan dolgokat emel ki benne, minthogy milyen szépen állnak neki a sötét karikák, mert attól még kékebb a lány szeme.

A sorozathoz van köze, hiszen igazából annak a marketingje ez, hiába volt a sorozat előbb, gondosan úgy írták, hogy véletlen se tudjunk meg semmit a sorozat további részeiről, és a tévésorozatban játszódó űrhajós politikai drámát teljesen felváltja Glass Romeo és Júlia története. A Földön játszódó szálon pedig semmi nem történik, csak három napig sátrakat építenek, és szerelmesen néznek egymásra, meg lepkéket kergetnek. Bellamyn, Clarke-on, Wellsen és a Főkancelláron kívül egyik tévés karakter sem szerepel a könyvben, (Octavia igen, de itt félénk 14 éves) és bár vannak benne olyan ötletek, amiknek örültem volna, ha belekerülnek a sorozatba, mégis ez a könyv egyedül nem állja meg a helyét, és ha nem szerettem volna meg Bellamyt és Clarke-ot a tévésorozatban, ezt valószínűleg még jobban utálnám.

A The 100-ot csak a hardcore Bellamy/Clarke rajongóknak ajánlom, akik egy rossz fanfictionre vágynak. Aki bármit is szeretne a tévésorozatról megtudni, az inkább kerülje ki, mert ez nem más, mint egy agyatlan, tini románc, ami véletlenül játszódik űrhajón és egy poszt-apokaliptikus Földön.

Kedvenc karakter: Bellamy

Ami kifejezetten tetszett: hogy a tévés párosom itt megtörtént

Ami nem tetszett: az, ahogyan ez megtörtént, a romantika, a komoly témák kezelése, a világ kidolgozatlansága, nem történik semmi

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Little, Brown Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2013. szeptember 3.

Oldalszám: 336 oldal

Honnan: saját, e-book