Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: Az InCryptid 3. része.
Úgy általában az egészről: Alex Price a hírhedt renegát szörnyvadász család tagja, akik otthagyták a Szent György Testvériséget már vagy száz éve, mert azok esztelenül öldököltek mindenféle természetfelettit, de Alexre még így is ferde szemmel néznek a mágikus lények. Pedig Alexnek másból sem áll az élete, minthogy segítse őket, most éppen Ohioban tölti az idejét, és azon dolgozik, hogy a baziliszkuszokat sikeresen szaporítsa, miközben a tollas békák szerepét vizsgálja a helyi ökológiában, és az állatkertben dolgozik a hüllőházban, ahol a wadjeteknek segít. Ha Alexnek ennyire elfoglalt élete van, nem csoda, hogy a romantikus élete romokban hever, ugyanis hiába szerelmes az ausztrál vendégkutatóba, nem tudja összeegyeztetni az élete két oldalát. Ezt csak nehezíti, hogy az unokatestvére, Sarah mentálisan megsérült, miközben megmentette Verity Price, Alex testvérének életét, és így Alex a nagyszüleivel együtt vigyáz a lányra, aki mivel erős telepata bárkinek árthat akaratán kívül, ha magára hagyják. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy az állatkert egyik dolgozója holtan kerül elő, méghozzá részben kővé dermesztve… de amikor az ember baziliszkuszokkal, kővé dermesztő pókokkal és gorgókkal van körülvéve, gyanúsítottakból nincs hiány.
Bár ez a sorozat harmadik kötete, most új főszereplőt kapunk Verity helyett, nem mást, mint a bátyját, aki kriptidbiológus. Az az igazság, hogy én imádom, ahogyan McGuire ír, isteni a világfelépítés, ahogyan a különböző lények a mi világunkban élnek elfedve, és még a biológiai és társadalmi és mindenféle következményekre is gondol és kidolgozza. Viszont úgy éreztem, hogy csakúgy, mint a második kötet, ez sem olyan erős, mint az első, és egészen biztosan McGuire tudna jobban is írni.
Az egész regényen az érződik, mintha sietősen írták volna meg − csak, hogy legyen egy újabb rész −, és ettől olyan összecsapott az egész. A humort még mindig imádtam, a beszélő egerekkel együtt (akiknek sajnos két jelentük, ha akadt), viszont ezen kívül csak a fejezetek előtti Price családi aranyköpéseket tudtam igazán élvezni.
"Nem azt mondom, hogy egy rettenetes szörny van itt, hogy egészben felfaljon. Egészen biztos vagyok benne, hogy előbb meg fog rágni rendesen." - Thomas Price
Most a nyomozás nagyon háttérbe szorul, és ezt megsínyli a regény, mivel összesen 360 oldalról van szó, amiben az utolsó 60 oldalon történik bármiféle izgalom, addig csak Alex szenved és szenved és szenved… és sajnos vele együtt az olvasó is. Az egyetlen, ami érdekelt, hogy végre a Price család tagja nem olyan szerelmet talált, aki tud a természetfeletti létezéséről, és akartam látni ezt a konfliktust, hogyan kezeli Alex és a nő, Shelby, hiszen ezen szenvedett Alex a könyv jelentős részében. Aztán McGuire egy legyintéssel elintézi… ahogy sajnos sok minden mást is a regényben.
A gyilkos kiléte nem igazán titok, hiszen alig van öt szereplő az egész könyvben, és ettől aztán még gondolkozni sem kell rajta. És aztán a vége akciójelenet is annyira banális, mint a gonosz motivációja, amitől tényleg úgy éreztem, hogy semmi erőt nem fektetett ebbe bele McGuire, hiszen akkora névnek számít már, úgy is elfogynak a könyvei.
Ami igazán idegesített, hogy a szereplők papírmasé másai az előző két könyv szereplőgárdájának. Ha nem nézném a borítót, meg se tudnám mondani, hogy nem Verity szemszögéből olvasok, és elhiszem, hogy testvérek, de attól még nem lesz valaki teljesen kidolgozott karakter, hogy kicserélik a versenytáncos hobbit hüllők szeretetére. Ráadásul Alex egy kicsit le is butított karakter, olyan dolgokon lepődik meg, minthogy a griffeknek szárnya van − amikor biológus és a házi grifféről van szó −, és amikor valaki elkezd természetfeletti lényekről beszélni teljesen hiteles tényekkel, megpróbálja meggyőzni, hogy nem létezik természetfeletti… Mert az olyan logikus. Alexnek igen lassan esnek le a dolgok, lehet ezért is volt neki annyira nehéz kibogozni a gyilkosságot, de eközben az olvasót maximum a humoros beszólások tartják életben, és nem az állítólagos feszültség.
Ami viszont még mindig tetszik McGuire írásában, hogy mennyi hangsúlyt fektet a választott család témájára, hogy nem számít, hogy nem köti őket össze vér a család a legfontosabb dolog, és bármire képesek egymásért. Szintén szeretem az előítéletesség témáját a természetfeletti lények köntösébe bújtatva, és hogy például láthatjuk a "család az első" alapelvet a gonoszoknál és a jóknál is, így játszva azzal, hogy hol is az a határ, amit megtesz valaki a szeretteiért.
"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, aki szörnyekkel élt együtt, és a szörnyek megesküdtek, hogy sosem fogják bántani, mert még a szörnyek is boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezésről álmodnak." - Kevin Price
De összességében valami nagyon hiányzott a Half-Off Ragnarokból, nagyon egyszerű a története nagyon összecsapott megoldással, és úgy éreztem, a mágia háttérbe szorul, hiszen alig ismertünk meg pár új lényt, és azok is csak háttérben elvonuló nem emberi értelemmel rendelkező szörnyek voltak, így még a világ sem tudott elvarázsolni annyira, mint eddig. És hiába utal a cím világvégére, itt csak egy egyszerű, piti gyilkosságról van szó, semmi nagy horderejű nem történik, de attól még szimpla limonádénak unalmas délutánokra jó könyv, csak ne venné magát annyira komolyan.
Kedvenc karakter: Sarah, Nagyi, az egerek
Ami kifejezetten tetszett: a humor, a világ általában
Ami nem tetszett: lassú, átlátszó történet, Alex enyhén ostoba
A történet: 4/5 pontból
A karakterek: 4/5 pontból
A borító: 4/5 pontból
Kiadó: DAW
Kiadás dátuma: 2014. március 4.
Oldalszám: 368 oldal
Honnan: saját, e-book
Megjegyzések
Megjegyzés küldése