Veronica Roth: A hűséges

Hogy akadtam rá: Nagy hírnévnek örvend a sorozat külföldön.

Sorozat: A beavatott 3. része.

Úgy általában az egészről: Tris Prior leleplezte a mindenki elől titkolt videót, ami rávilágított arra, hogy az egész városuk rendszere és társadalma hazugság és csak egy kísérlet volt, a kinti világ végső kétségbeesett próbálkozása arra, hogy rendbe szedjék a háború dúlta világukat. A gond csak az, hogy a város új vezetése, aki éppenséggel Négyes anyja, nem igazán szeretne kimenni a falon túlra és ismeretlenek háborúját megvívni, és noha új propagandával és a csoportok eltörlésével vezeti a város lakosságát, ugyanúgy diktátor, mint az elődje. Négyes nem tud elszakadni attól, hogy mégis az édesanyjáról van szó, de végül a hazugságok meggyőzik, hogy Trissel és a Hűséges névre hallgató lázadó csoporttal kimenjenek a falon túlra, hogy rájöjjenek az igazságra, mi vár rájuk odakint.

Ez a trilógia bizonyítja azt, hogy igenis javulhat egy rosszul kezdő sorozat, és ezért is szoktam a mazochista olvasmányait folytatni. Az első részt utáltam, sablonos volt, logikai bakikkal tele és nyálas a romantika. És noha ez a kötet sem teljesen mentes a gyermeteg írói hibáktól (mert Roth fiatal és azért még elég kezdő író), mégis nagyon élveztem. Szerintem már mindenki látta, hogy mind külföldön és mind itthon ez a kötet iszonyatosan gyenge kritikákkal rendelkezik, mindenki utálja valamiért, és aki teheti odébb tolja a könyvet, és ezzel én is így voltam, pedig nem kellett volna félnem.

Nem próbálom kitalálni, hogy kinek miért nem tetszett, vagy hogy lehet ilyen alacsony értékelése ennek a kötetnek, de láttam olyan kritikákat, ami pont azt emelte ki, amit én szerettem: a végét. Gondolom, már nem titok, hogy valami váratlan, hogy valami szomorú történik a sorozat végén, és bár nem spoilereztem el magam, elég egyszerű volt kitalálni, mi az, amin ennyien dühöngtek. Nekem tetszett ez a megoldás, hiszen reális, hiszen ez disztópia, és ezt a műfajt az ember nem azért olvassa, hogy boldog, masnival átkötött, csillámos befejezést kapjon. (És megjegyzem, hogy a Tiszták trilógia befejezése ezerszer kegyetlenebb, sőt, nekem a Beavatott trilógia vége nem igazán éri el a kegyetlenség fogalmát, de imádtam.)

Persze, mindenkinek más az ízlése, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak amiatt lehet ennyire negatív ennek a kötetnek a fogadtatása, mert nincs boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezés. Említettem már, hogy én is láttam a regény hibáit, de egyszerűen annyira magával sodort a történet, hogy nem vett le az olvasási élményből, ezért kapja meg az öt pontot, pedig akadnak furcsa logikai bakik: A világ magyarázatot, amit az első részben utáltam, mert értelme nincs, végre Roth megmagyarázta, és úgy, hogy teljesen beleszerettem, pont az egyik kedvenc szituációmat használta, ezért lehettem elfogult vele.

Mert bár a hajlandósági teszt és a csoportokra bontás teljesen jól meg lett magyarázva, mégis akadnak bukkanók a világfelépítésben: A kinti világ hozta létre az eddig ismert rendszert, és nem adtak nekik oda minden tudást, például a légi közlekedést, nyilván azért, hogy ne tudjanak a falon kívülre menni, mégis annyira hihetetlen volt számomra, hogy ilyen technológiával, amivel rendelkeznek, senkinek eszébe sem jut a repülés. Persze módosították az emlékezetüket, azzal tartják őket bent és kordában, de mégis… nem mindent tartanak kordában, és amivel ezt indokolja Roth egy picit összecsapottnak hat, mert annyira nem is ez a világ a lényeg a történetben. És ez a másik problémám, szerettem volna többet megtudni a kinti világról, és amit látunk belőle az nagyon érdekes, kár volt az utolsó kötetre hagyni csak, de aztán az annyiban is marad, mert ez igazából Tris és Négyes története, a világ, a háttér teljesen mindegy lenne a két tinédzser útja és karakterfejlődése szempontjából.

Sajnos ez az izgalmas világ így kárba veszik, és úgy látszik, Roth nem is nagyon figyelt a részletekre: például, hogy a világ egyik legprecízebb laborjába a felszereléseket régi iskolákból vették (lehet egyetemi kutatólaborokra gondol?) és hogy amúgy szegénység és áramkorlátozás van odakint, de a kísérletben, az eddig megismert Chicagónkban minden van. Nem tudtam összeegyeztetni a kettőt, még ha ez egy állam által finanszírozott kísérlet, akkor se.

De annyira jó kérdéseket vet fel Roth, hogy ezeken a hibákon átsiklottam és élveztem Tris és Négyes történetét. Noha eddig a két tinédzser románca nem nyűgözött le, de nem zavart, viszont ebben a részben úgy éreztem, hogy azt a tipikus ifjúsági regényekre jellemző "jajj, új helyes fiú/lány van a közeledben, ezért féltékeny leszek" elemet beleerőltette Roth, és nem is volt semmi lényege. Ezen a nagyon kevés jeleneten, amikor életveszélyes szituációban elféltékenykednek egymásra, át kellett magam erőltetni, és akkor már tényleg élvezhettem a regényt azért, ami.

Mert ez a könyv hiába szól több lázadásról egy disztópikus világban, nem ebben rejlik a varázsa, hanem a mondanivalóban és a karakterek fejlődésében. A történet maga egy kicsit összecsapott is, hiszen gyorsan pörögnek az események, és bevallom, én olvastam volna többet az összeesküvés elméletekről, és a vége nagy akciójelenet is olyan kis rövidke, bár az utolsó fejezetek érzelmi ereje eltereli erről a figyelmet.

Ugyanis Roth végre valamiről ír, és nem is tudom, hogy tudott ilyen szép gondolatokat összehozni, ami annyira hiányzott az első részből. A főtémáink egyike egybevág a könyv címével, azaz a hűség, ez több szálon is fut, az egyik − nyilvánvaló − a lázadók csoportja, akik hűségesek az alapelvhez, amivel létrehozták a kintiek Chicagót, a másik Négyes hűsége az anyjához, akivel együtt élt félelemben kiskorában, és akkor ez a rettegés kovácsolta őket össze, ezek mellett pedig ott van a hűség, ami az embereket a családjához és a szeretteihez köti (amit kiemel a könyv, hogy igazából ez határoz meg minket), és ami a legnehezebb mindenkinek, hogy szembe kell nézni azzal, hogy milyen ha ezt a hűséget kihasználják és elárulnak minket.

Most már van Négyes szemszögünk is, és cseppet sem éreztem feleslegesnek, egyrészt mert két szálon futnak az események, és volt elég cselekmény, ami ezt megkövetelte, és Négyes elég érdekes karakternek bizonyult, jóval erősebbnek karakterhangja volt, mint Trisnek. Úgy éreztem, hogy Tris már átment a szükséges változáson a második kötetben, és most Négyesen volt a sor. Ugyanis Négyesnek személyes érdeke is fűződik a Chicagóban kitörni készülő háborúhoz, a két oldalt a két szülője vezeti, így fel kell dolgoznia, hogy melyik iránt mit érez, mert a családja finoman diszfunkcionálisnak nevezhető. Négyesnek meg kell birkóznia azzal, hogy az apja árnyéka örökké rá fog vetülni az életére, és le kell győznie azt a félelmét, hogy olyan lesz, mint az apja, míg az anyjával való kapcsolata még szívszorítóbbra sikerült, mert alapjáraton Evelyn nem rossz ember, de a düh és a harag elvakította. Négyesnek meg kell küzdenie a lelki sebekkel, amit a gyerekkora hagyott rajta, és ennek következményeivel, ugyanis egy nagyon nagy hibát követ el a kötetben, és meg kell tanulnia ezzel élnie. Aztán pedig rájön, hogy néha még ha nem is akar, hasonlít az apjára és az anyjára is, és ez a másik nagy téma a könyvben, hogy mennyire hasonlítunk a szüleinkre, hogy mennyire határozza meg az életünket a családunk.

És ez a legdominánsabb kérdés a könyvben, amit személy szerint imádtam, hogy vajon mitől lesz az ember olyan amilyen. Van halom szereplőnk, és mindenkinek van negatív tulajdonsága, mindenki követett el hibát, és mindannyian másképp küzdenek meg ezzel, és azon gondolkoznak, mitől lettek ilyenek. Felvetődik az a kérdés, hogy vajon a neveltetésünk, a környezetünk tesznek-e olyanokká minket, amilyenek vagyunk? Vagy pedig genetikai, eleve elrendeltetett-e? Számítanak-e a döntéseink?

Ezek mellett persze ott vannak átlagos tinédzsereket érintő témák csak éppen disztópiás környezetben felnagyítva, mégpedig, hogy minden karakter rátalál önmagára, legalábbis elindulnak azon az úton, és hogy elgondolkoznak azon, hogy amit tanítottak nekik a világról (legyen azok szülők vagy a társadalom) az mennyire igaz, kénytelen végre saját maguktól döntést hozni és formálni a világképüket, és megtalálni a céljukat az életben, és rádöbbennek, hogy milyen nagy is a világ és megküzdenek azzal, hogy milyen kicsinek érzik magukat.

Az utolsó téma pedig az áldozathozatal, amire szintén hoz Roth negatív és pozitív példát is, hogy milyen az, amikor valaki vakon áldoz fel dolgokat egy célért a megszállottságától és milyen ha valaki szeretetből teszi ugyanezt.

Bár a romantika nem volt annyira előtérben, de akadtak elég cukros jelenetek, viszont mégis ellensúlyozta ezt az, hogy mégsem írta meg tökéletesre Tris és Négyes kapcsolatát Roth, hanem igenis voltak problémáik és hullámvölgyeik, és hogy nem ok nélkül szerelmesek egymásba, hanem mindennap egymást választják és megküzdenek a gondjaikkal, így a végére azért az én is elfogadtam ezt a párost a féltékenységi rohamok ellenére.

A hűséges távolról sem tökéletes könyv, mégis tökéletes befejezése a trilógiának, ennél jobban szerintem nem lehetett volna ezt a történetet lezárni. Bár ez a kötet egy teljesen más világot mutat be, teljesen más hangulattal, mint az eddigiek, én ugyanúgy szerettem, mint a második részt, és remélem, Roth a következő regényére még jobban összeszedi magát, mert van az írásaiban potenciál.

Kedvenc karakter: Peter (miért volt ilyen kevés Peter?)

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: néhány apró logikai baki, a kötelező tini féltékenység

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ciceró

Kiadás dátuma: 2014. (eredeti: 2013. október 22.)

Oldalszám: 450 oldal

Honnan: kölcsön