Ally Carter: All Fall Down (Mind elbuknak)

2016. január 10., vasárnap

Hogy akadtam rá: Szeretem Ally Cartert.

Sorozat: Az Embassy Row 1. része.

Úgy általában az egészről: Három év telt el azóta, hogy Grace édesanyja meghalt. Bár mindenki azt mondja, hogy egy véletlen baleset okozta tűzben vesztette életét az anyja, Grace tudja, hogy nem igaz, hiszen ott volt és látta, hogyan ölték meg, ami azóta is kísérti a lányt. Így nem csoda, hogy Grace a tipikus bajkeverő fekete bárány, akinek senki sem hiszi egy szavát sem, amivel talán nem is lenne gond, ha nem kerülne a nagyapjához, aki az Adriában lévő konzulátuson az amerikai nagykövet, tehát politikailag igen befolyásos ember. Grace bár kiskorában Adriában töltötte a nyarait, most nem találja a helyét, főleg mert minden az édesanyjára emlékezteti.

Ally Cartert a másik sorozatával ismertem meg, ami egy tini kémes, a valóságtól abszolút elrugaszkodott történet egy jó nagy adagnyi humorral megfejelve. Tökéletes kikapcsolódást nyújtott és nem lehetett igazán komolyan venni. Most amikor olvasnivalót kerestem, valami könnyedre és vidámra vágytam, ezért nyúltam Ally Carterhez, és bár látom ebben a könyvben is az írónő megszokott jegyeit, mégsem azt kaptam, amit vártam.

Az első dolog, ami szembeötlött, hogy ez a könyv bizony komoly, ugyanis Grace anyja meghalt, és Carter remekül ábrázolta a szívfacsaró magányosságot és keserédes emlékeket. Ráadásul Grace traumáját is jól kezeli (a könyv elején legalábbis), ugyanis a főhősünk gyakran kap pánik rohamokat és az édesanyja gyilkossága is kísérti. Sőt, át lehetett érezni Grace küszködését azzal, hogy szánakozva néznek rá, illetve törékenyként kezelik, és Carter még azt is belecsempészte, hogyan bánnak az olyan emberekkel, akikről tudják, hogy mentálhigiéniás problémáik vannak és milyen stigmával jár, ha valaki pszichológushoz járt/jár.

A legrosszabb dolog ebben a könyvben, hogy van mindebben potenciál, ott van a humor, amit megszoktam az írónőtől, és igaz nem olyan mennyiségű, mint a másik sorozatában, mégis kellemes pontja volt a regénynek. Ott van a nagyszájú, felelőtlen, önmagára veszélyes Grace, akit könnyűt megkedvelni és együtt érezni vele. Főleg, hogy az elején Grace magányos, javarészt a gyerekkora miatt, mert állandóan költöztek, sokszor nem figyeltek rá és ezért falat épített maga köré. Mindig szeretek olyan hősökről olvasni, akik találnak maguknak egy kis csapatot és afféle második családdal veszik körbe magukat. Ez a "megtalált család" elem működik is egy szinten, de ott akad el az egész, hogy olyan keveset tudunk meg a többi szereplőről, hogy a pár humoros beszólásukon kívül nehéz bármi szerethetőt vagy egyedit találni bennük, mindegyikük egybemosódik az orosz, szexi régi legjobb baráttól kezdve a brazil-izraeli helyes újfiúig. És ettől a romantika szál egyáltalán nem érintett meg − főleg, hogy legkevésbé sem kedvelem a "régen legjobb barátok voltunk, elváltunk X időre és most olyan szexi lettél" elemet.

Noha valamennyi komolyabb politikai felhang van a könyvben, hiszem diplomatákról van szó, és előkerül, hogy nem csak a külföldiek jelentenek veszélyt, hanem a saját országunkban is lehetnek szélsőségesek, sőt terroristák, mégis ez csak olyan bedobott adalékanyag volt számomra. Bár nem lenne olyan zavaró, hogy Carter csak kitalált országot használ főhelyszíneként, mégis a báloktól, a partiktól és a tinédzser romantikától leginkább A neveletlen hercegnő jutott róla eszembe (csak a filmet láttam), viszont ez párosítva a néha előbukkanó gyásszal és pánikrohamokkal nagyon furcsa keveréket alkotott.

És ebben rejlik a regény legnagyobb hibája: túl komolyan veszi magát, és túl akarja bonyolítani az egészet Carter. A nyomozás a kötet közepe felé nagyon leül − ami nem zavart volna, ha nem lenne ezen a hangsúly − és az egész cselekményt oltári nagy véletlenek hajtják előre: Grace mindig ott van, TELJESEN VÉLETLENÜL, ahol az anyja gyilkosa és kihallgatja a gonosz terveit. Ha egyszer történne ez meg, az olvasó akkor is rossz néven venné, de ez számtalanszor megesik és úgy éreztem ettől, hogy az egész teljesen erőltetett. Ehhez hozzájárul az is, hogy minden apró nyom és utalás olyan fájdalmasan van a történetbe beleékelve, hogy nem kell ahhoz gyakorlott olvasónak lenni, hogy kibökje a szemünket. Az az érzés fogott el, hogy Carter maga előtt tartotta a kis kinyomtatott írós szabályokat ("Három az már minta, illik háromszor megemlíteni valamit, hogy ne legyen váratlan") tartalmazó cetlijét és aszerint haladt.

A főbűne viszont az a könyvben, hogy a végére egy érzelmileg manipuláló, olcsó csavar jutott, ami teljesen váratlanul, minden indoklás nélkül kerül elő, és szinte éreztem, hogy lenyomja a torkomon a "Na, meglepődtél?" üzenetet Carter. Nagyon esetlenre sikerült a vége jelenet ezért, főleg, hogy VÉLETLENÜL emlékezik vissza a traumájára Grace pont a végecsata közben − teljesen indokolatlan dolog váltja ki belőle a "látomását." Ettől kapott csak 2 pontot a könyv, mert az egész csavar azt sugallja, hogy feleslegesen olvastuk el ezt az első részt, hiszen semmisé teszi kb. az összes történést, semmi nem számított benne, semminek nem lesz következménye.

Ráadásként míg a könyv eleje egészen részletes − a bálra a ruhakiválasztás is ott van −, a végén lévő eseményre már se ruhát nem választanak ki, se fel sem készülnek (pedig lenne rá okuk), csak egyből ott termünk, és nem ez az egyetlen jelenet, amit átugrik. A végére teljesen kifulladt a történet és még a végejelenetnél a feszültséget is kiírja Carter és egyből egy X idővel későbbi képet kapunk, az érdekes konfrontálódás helyett. Bónusz negatív pontként pedig Carter még beleerőszakolja a kémes dolgot is, szóval ezek szerint mégsem csak nagykövetes regényt kapunk, de ezt nem fogjuk megtudni, mert kapunk egy nevetségesen hatásvadász függővéget.

Az All Fall Down leginkább egy előzménytörténet, csak egy 0. rész egy sorozathoz, ami sajnos túl komolyan veszi magát, így a könyvbéli elrugaszkodott dolgokon nem tudtam túllépni. Vérszegény, tele olcsó húzásokkal és erőltetett elemekkel, egyáltalán nem az, amit Ally Cartertől vártam volna.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: az elején a gyász feldolgozása, a humor

Ami nem tetszett: a végén az olcsó, érzelmileg manipuláló csavar

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Scholastic Press

Kiadás dátuma: 2015. január 20.

Oldalszám: 320 oldal


Honnan: saját, e-book

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.