Ugrás a fő tartalomra

Kelley Armstrong: City of the Lost (Elveszettek városa)

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Sorozat: A Casey Duncan sorozat 1. része.

Úgy általában az egészről: Casey Duncan megölt egy embert és meg is úszta. Senki nem tud róla, hogy lelőtte az exét, aki hagyta, hogy egy csapat drogdíler megverje és feltehetően megerőszakolja, ezért Casey bűntudata enyhítésére mindig felkeres egy-egy pszichiátert, akik esetleg elárulják majd őt. Casey amúgy szereti a munkáját − szexuális bűntények után nyomoz a rendőrségen −, de az életét annyira nem: csak futólagos kalandjai vannak, a szülei meghaltak balesetben és azelőtt se volt velük rózsás a kapcsolata, és egyetlen barátnőjét, Dianát követi mindenhova, ugyanis a nő életét veszélyezteti az erőszakos ex-férje. Most viszont az ex-férj újra megtalálja őket és úgy tűnik, egy bérgyilkost is felbéreltek Casey megölésére, így nincs más választásuk, mint menekülni − méghozzá egy eldugott, rejtélyes kis városba, ahol bárki elrejtőzhet a törvény elől.

Még ugyan a blogon nem látszik, de mostanában Kelley Armstrong maratont tartottam − ez lesz az ötödik egymásutánban olvasott könyvem tőle, és ah, nem hiába az egyik kedvenc írónőm. Bár olvastam tőle fantasy és realista regényeket is − ez pedig az utóbbi kategóriába esik − Armstrong legerősebb írói eszköze nem más, mint a gyorsan pörgő thriller részek és az izgalmas krimiszál, no meg a karakterek és a közöttük lévő kémia. És ennél a könyvnél sem volt ez másként!

Amit a City of the Lostról tudni kell, hogy eredetileg e-serialként jött ki − azaz hetente 6-13 fejezetet dobtak fel a netre −, és ez a darabosság meg is látszik rajta. Noha teljesen jól megállja a helyét regényként, egyben olvasva, mégis az első három részen látszik, hogy különálló kis részekként tervezték, amiknek önmagukban is teljes történetívük van, az első részben pl. sehol nincs a címadó városunk és csak a főhős múltját ismerjük meg a pszichiáternek tartott monológja közben, és akár egy szimpla novella is lehetett volna. Az utolsó három rész viszont már ráhajol a pörgős nyomozásra és ott függővégekkel fokozza tovább a feszültséget Armstrong.

Nem titok, hogy imádom az elzárt, rejtélyes kisvárosi helyszíneket, ezért is vágytam annyira erre a könyvre, és bár horror hangulatot nem kölcsönzött neki, imádtam a hely bemutatását. Igazából féltem is, hogy lehet megoldani egy teljesen eldugott kis helyett fantáziaelemek nélkül, de teljesen jól ábrázolta ezt Armstrong. A bűnözők által fizetett eldugott kis közösségben saját maguk csinálják azt, amit tudnak és persze, behozatnak ami létszükséglet, de nincs itt semmi felesleges luxus. Az egész egy kicsit középkorias volt, és mivel se internet kapcsolatuk és csak egy orvosuk is van, ez meg is nehezíti valamennyire a nyomozást.

Ráadásként felmerül az a probléma, hogy törvények nélkül és távol a világtól mennyire jönnek ki az embereknek egy olyan oldala, amit a társadalomban elnyomnak, de itt Rocktonban szabadon engedik. Ezért is nagyon találó a könyv címe, mert nemcsak a főhősünk elveszett és találja meg magát, de sokan elvesztik az emberiségüket − vagy az elszigeteltség és a szabadság miatt, vagy akár a többi, városban történő gyilkosságra és kegyetlenkedésre is lehet vonatkoztatni.

A főhősünk és a helyi sheriff közötti kémia − Armstronghoz hűen − szintén kellemes pontja a regénynek. Noha a romantika már megszokott (ilyen volt a Sötét erő sorozatban Derek-Chloe párosa és kb. az összes könyv főpárosa, amiket olvastam tőle), pont az ilyen fajtákat szeretem: Az elején ellenszenvesek egymásnak a karakterek, aztán jön a szarkasztikus megjegyzésekkel tűzdelt kényszeredett összedolgozás, és a titokban tartott, viszonzott vágyódás, amiről mindkét fél azt hiszi, hogy esélytelen. Igen, egyszerű recept, de Armstrong mindig egy kicsit másképp tálalja és azt hiszem, csak ő az egyetlen író, aki aktívan rá tud venni, hogy egy párosnak szurkoljak, hogy összejöjjenek.

A főhősünk egy kicsit eltér a többitől, amit eddig Armstrongtól olvashattunk, noha volt már nemi erőszak áldozata, mégis Casey az elején abszolút negatív hősként szerepelt nálam, főleg ahogyan megölte az exét. A könyv elején abszolút Jessica Jones utánérzetem volt, hiába nem az erőszaktevői a történet gonoszai, de ugyanúgy Casey esetében is a trauma feldolgozásán van hangsúly.

Mivel Casey valószínűleg nemi erőszak áldozata és szexuális bűntények után is nyomoz, ezért is kerülnek előtérbe az ezeket érintő témák, mint az áldozatok okolása, főleg nőknél (lehettél volna okosabb, viselhettél volna hosszabb szoknyát), milyen nehéz abuzív kapcsolatokból kilépni, illetve hogy nem minden áldozat esik bele a szerethető kategóriába, de attól még nem lesz kevésbé valós, ami velük történt. Plusz a gyerekek ellen elkövetett szörnyűségek is helyet kapnak, és hogy ezek a tettek milyen életük végéig kísértő sebeket hagynak maguk után.

A City of the Lost egy kicsit véresebb és kicsit komorabb hangulatú, mint az írónő általam olvasott többi regénye (noha sokszor nyúlt már komoly témákhoz), de hamisítatlan Armstrong thriller ez is, egy nem túl átlátszó rejtéllyel, szerethető karakterekkel és humorral megfűszerezve. Tökéletes kikapcsolódás.

Kedvenc karakter: Eric, Casey

Ami kifejezetten tetszett: ahogy a szexuális bűntényeket és a traumát kezeli, a humor, a karakterek közötti kémia

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Random House

Kiadás dátuma: 2015. június 30-2015. augusztus 4.

Oldalszám: 422 oldal

Honnan: saját, e-book

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség