Julianna Baggott: Burn (Perzselés)

2014. április 11., péntek

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Tiszták trilógia 3. része.

Úgy általában az egészről: Pressia, Bradwell, El Capitan és Helmud eljutottak a többi túlélőhöz, de a repülőgépük romokban hever. A különös kis, elzárt csoport bár életben van, ezt szörnyű módszerekkel érték el, többek között klónozással és néha félresikerült mutációkkal, vezetőjük pedig a Hetek egyike, aki csak valamiért cserébe fog nekik segíteni, hogy visszajuthassanak a Kupolához, hogy visszavihessék a mindenkit megmentő szérumot. Bár Pressia és Bradwell nézeteltérése miatt az sem biztos, hogy mi lesz a tervük, ha visszaérnek.

Partridge eközben küszködik azzal, hogy igazából átvegye a hatalmat a Kupolán belül. Hiába szeretné elmondani az igazságot a népnek, Foresteed, a hatalom egykori várományosa és annak tanácsadói politikai tanácsokkal látják el Partridge-t, miszerint szépen lassan kell megváltoztatni a benti életet. Ehhez az is hozzátartozik, hogy titokban kell tartania Lydát és a születendő gyermekét, és Iralene-t kell maga mellett tartania, a lányt, akit az apja neki szánt. Ám Partridge nem bírja a nyomást, a hazugságokat és a bűntudatot, és elmondja az igazat, szembesítve ezzel a Kupola lakóit a szörnyű tettükkel, hogy mind halálra ítélték a Robbanásokkor a kint maradtakat. A fiú azt hiszi, ezzel jót tett, de a tömegek nem tudnak ezzel megbirkózni és sorban ölik meg magukat. Partridge még inkább a politikai manőverezések és apja terveinek fogságában érzi magát, miközben rábukkan az apja titkos irodájára, ahol az apja hátrahagyott üzenetei tovább manipulálják és kínozzák érzelmileg, és rájön a legnagyobb titokra: A sors fintoraként a felsőbbrendű faj nem a Tiszták, hanem a nyomorultak, akik a Kupolán kívül élnek.

Bár mindegyik előző részt is imádtam ebből a sorozatból, azt kell, hogy mondjam, ez az a rész, ami a legjobban hatással volt rám, és egyszerűen imádom. A második rész számomra egy bár kegyetlen történet hatását keltette, mégis találtam benne meseelemeket, és ezért is hittem, hogy a szereplőink küzdelme egy izgalmas, érzelmes, talán keserédes véget ér, de mindenféleképpen valami jól megszokott, sablonos befejezésre számítottam. Erre valami teljesen mást kaptam, és már az első fejezetek rendesen szíven ütöttek, ugyanis, ha eddig azt hittem, hogy a Tiszták sorozat kegyetlen, hát tévedtem.

„Nincs győzelem. Csakis veszteség.”

Ez a történet inkább egy tragédia, mint bármi más, bár azért a végén talán akad egy kis reménysugár, mégis az egész kötet nem szól másról, minthogy a főhőseink lehetetlen helyzetekben ragadtak és szenvednek. Hiába próbálják megváltoztatni a világot, hiába találnak igaz szeretetet a romokba döntött világban, hiába próbálják helyrehozni a saját és mások hibáit… egy régen elkezdődött katasztrófa hálójában ragadtak és a szüleik döntésének bábjai. A Burn egyértelműen nem kedves könyv, és csak akkor javasolt az olvasása, ha épp valami reménytelen, sötét történetet szeretne az ember.

És éppen a hangulat miatt a cselekmény nem pörgős, hanem lassú folyású, a szérum felhasználása, a forradalom, a háború elkerülése a háttérbe szorulnak és a karakterek drámája kerül előtérbe. Így azok vannak előnyben, akiket a karakterek lelkivilága érdekelt. Baggott inkább fókuszál az emberi katasztrófákra, arra hogy hogyan törnek meg az emberek a globális pusztítás közben, de ettől még ugyanannyira lehangoló és szívfacsaró lesz a történet, hiába nem látjuk, hogy pontosan mi lesz a világ sorsa, mert valahol nem a világ számít összességében, hiszen az is emberek sorsából tevődik össze.

„Hogyan jutottak ide – mindketten újonnan megtörten, úgy, ahogyan sosem gondolták volna?”

A karakterek egyik fő problémája, hogy mind visszavágynak a múltba, mivel annyira lehetetlen helyzetben élnek. Mindannyiukat kísérti a keserű „mi lett volna ha” kérdés: Pressiát a Bradwellel történtek szeretné meg nem történté tenni, hiszen mióta a második rész végén megmentette az életét, a fiú neheztel rá, és Pressia a régi életét is vissza szeretné kapni, amikor még a „nagyapjával” élt. Partrige pedig szeretne ismét gyerek lenni, hogy újrakezdhessen mindent, míg Bradwell szeretne a szüleivel együtt meghalni. Ez mutatja be, hogy mennyire is félnek a jövőjüktől a szereplők, ha inkább az ismert szenvedést választanák, mint ami rájuk vár.

„Meghalni születtünk, Pressia. Nem számított senki arra, hogy túléljük ezt. Szóval az életem csak egy hiba, véletlenül jutott ki nekem. Nem a sajátom. Csak kölcsönkaptam.”

A másik fő téma a bűntudat, hogy hogyan próbálnak ezzel szembenézni az emberek: Pressiát a Bradwellel történtek kínozzák, Partridge azt próbálja feldolgozni, hogy megölte a saját apját, akit egyszerre szeretett és gyűlölt, és ehhez hozzácsapódik még az öngyilkosságok miatti bűntudat is, és hogy Iralene-nel kell kapcsolatot tettetnie. Talán épp ezért is olyan könnyű érzelmileg manipulálni Partridge-ot az egész kötetben, mert a bűntudat súlya alatt szépen lassan megroppan, ezért is lesz sokkal ellenszenvesebb, passzívabb karakter. Azt hiszi, megérdemel bármiféle rossz sorsot, hiszen annyi rosszat tett, és Partridge és a Kupola szálán vetődik fel a kérdés arról, hogy vajon miért is könnyebb az áldozatokat hibáztatni, mint beismerni a hibákat. El Capitan pedig ebben a részben teljesen megváltozott Pressia miatt, és a bűntudata az anyja és az áldozatai halála miatt utoléri, és ezzel is meg kell küzdenie. És persze a Kupola lakóit is érinti a bűntudat, hiszen mindannyian hagytak kint valakit meghalni, néha a saját családjukat, és nem egyszer a saját önzőségük hajtotta őket.

És ezért is a másik fő téma az illúziók, és hogy mennyire könnyű magunknak hazudni védekező mechanizmusként. Pressia mikor végre rájön, milyen is a Kupola igazából, rájön, hogy az is maga is csak egy illúzió a régi világ szép ideáiba burkolt kegyetlen uralom, ahol a lakók szemet hunynak a rossz dolgok felett, hogy túléljenek. Partridge abban az illúzióban él, hogy mindenért az apja a hibás, a Hetek másik tagja is Willuxra hárít mindent, az anyák csoportja is egy saját illúzión keresztül nézik a világot, Iralene is inkább az illúziókat választja a valóság helyett és Willux is hologramokkal pótolta a családját. Mindegy hogy az adott szereplők jók vagy gonoszak (bár ez igazán nem ilyen egyszerűen elhatárolható a könyvben), mindenki valamikor önámításba menekült. És a kérdés felmerül, hogy vajon ettől jutottak-e oda, ahol kilyukadnak, vagy ez csak egy eszköz, hogy elviseljék a fájdalmukat? Baggott erre nem igazán válaszol, de egy leheletnyivel jobb sorsa lesz azoknak, akik szembenéznek a bűntudattal és elfogadják a valóságot a történet végén.

„– Az embereknek tündérmesét adtak elő – mondja Foresteed. – Vágynak a boldogan éltek, amíg meg nem haltak befejezésre. Vágynak valamire, amitől úgy tűnik, hogy minden vissza fog térni a rendes kerékvágásba… még ha ez nem is igaz.”

Ezeken kívül minden karakternek megvan a maga problémája, amivel megküzd. Pressia, ahogy eddig is, a jóság és remény megtestesítője, bár ez egy kis naivsággal is társul, mégis ezért még szomorúbb voltam az ő szenvedését látni. Pressia a történet közben egy kicsit még jobban felnő, még jobban önállóbb lesz (ezt egy kicsit segítette a tény, hogy a Bradwellel való kapcsolatuk nem igazán volt előtérben). Partridge egész végig az apja árnyékával küzd, ami még mindig, hanem még jobban bonyolult, mint eddig, és közben sorra látja a hasonlóságot saját maga és az apja között, és meg kell küzdenie a hatalommal és annak velejáróival, és ő is keresi az igazi önmagát, mert elveszik a tömeg miatt magára rakott álca hazugságaiban. El Capitan a régi bűneiért vezekel, miközben a Pressia iránti viszonzatlan érzéseivel küzd, és azzal, hogy elfogadja az életét Helmuddal és ne gyűlölje önmagát. Lyda, csakúgy mint eddig a vad szabadság és önállóság jelképe, és igazából az ő nézőpontjaiban nem is nagyon halad előre a cselekmény, csak a bezártsággal való harcát láthatjuk.

A könyvben van romantika, de nem ez áll a központban, hanem kiegészíti a karakterek küzdelmeit, ugyanis egyik kapcsolat sem felhőtlen, főleg azért, mert a szereplők saját magukkal is hadban állnak. Bár mindkét szálon szerelmi háromszög van, egy-egy viszonzatlan szerelemmel, mégsem éreztem soknak. A Pressia és El Capitan közötti érzelmek pedig a személyes kedvenceim, bármilyen fájdalmas is volt olvasni a soraikat.

A regényben persze előkerül még a szokásos kérdés, hogy mire képesek az emberek a túlélésért, és hogy a háborúban a két fél között talán nincs is akkora különbség. Ezt azzal is érzékelteti Baggott, hogy Bradwell és Willux, a két vezető személyiség is hasonló döntést hoztak, és hogy a halál és a veszteség ugyanúgy érinti a két oldalt, és a végén egy nagyszerű képpel erősíti ezt a hasonlóságot. Ami már csak azért is ironikus, mert maguk a szereplők nem látják, mennyire is egyformák, de a záró jelenet egyértelműen az olvasó elé állítja.

A Burn tökéletes befejezése egy kegyetlen történetnek arról, hogy milyen egy embertelen helyzetben élni, milyen reménykedni és szerelembe esni, miközben a világ darabjaira hullik. Noha lehet, hogy a kötet vége nyitottnak, hiszen Baggott felvet pár kérdést, hogy az olvasó a fejében továbbgondolja a történetet, én mégis úgy érzem, hogy Pressiáék életében ennek a fejezetnek vége, és tökéletes volt a lezárás.




Kedvenc karakter: Pressia, El Capitan, Lyda

Ami kifejezetten tetszett: a reménytelen hangulat, A VÉGE, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Grand Central Publishing

Kiadás dátuma: 2014. február 4.

Oldalszám: 432 oldal

Honnan: saját, e-book

2 megjegyzés:

Norbert Végső írta...

Szia!
Nem tudod, hogy magyarul mikor jelenik meg a trilógia 2. része?:)

Gigi írta...

@Norbert Végső: Szia! Rossz hírt kell közölnöm, a magyar kiadója kivonult a piacról, tehát ha nem veszi meg más kiadó a jogokat, akkor lehet, hogy nem jelenik meg. :\

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.