Ugrás a fő tartalomra

Kelley Armstrong: Wild Justice (Vad igazság)

Hogy akadtam rá: Kelley Armstrong rajongó vagyok.

Sorozat: A Nadia Stafford 3. része.

Úgy általában az egészről: Nadia Stafford, a furcsa erkölcsi kódexszel rendelkező bérgyilkos/ex-rendőr ismét visszatér, most egy feleségét verő gazdag embert kéne megölnie, és ki is érdemelné meg jobban a halált, mint egy olyan ember, aki kikerüli a törvényt és ártatlan életeket veszélyeztet. Ám a munka balul sül el, és mielőtt Nadia észbe kapna, a feleséget holtan találják, és annak kislánya pedig életveszélyes lőtt sérüléssel kerül kórházba. Nadia úgy érzi, hogy cserbenhagyta őket, ez pedig újra előhozza a régi emlékeit Amy megerőszakolásával és gyilkosságával kapcsolatban. Amy, a saját unokatestvére, aki mellette halt meg, mikor elrabolták mindkettejüket gyerekkorukban, a gyilkosa pedig azóta is szabadlábon van. Hogy Nadia végre megbosszulja az unokatestvére halálát és tovább léphessen, Jack, a bérgyilkos mentora, kinyomozta, hogy hol lakik a tettes, de semmi sem olyan egyszerű, mint aminek látszik, és Nadiának élete legnehezebb ügyét kell megoldania, ha rá akar jönni, mi is történt igazából azon a végzetes napon.

Mikor Armstrong bejelentette, hogy végre befejezi a Nadia Stafford sorozatot, el se mertem hinni. Bár Armstrong fővonala inkább fantasy, és az én ízlésköröm is abba az irányba tolódik, Nadia Stafford és a nyomozó bérgyilkosok világa már az első két résszel magával ragadott, hiszen ez is igazi Armstrongos regény, ráadásul anti-hősökkel, ami nálam nagy bónusz. Bár az első két kötet önállóan is megállt volna, mert egy-egy ügy megoldása volt a főtéma, mégis a karakterek úgy hozzám nőttek, hogy tudni akartam, mi lesz velük, és a 2. rész sajnos iszonyatos függővéggel zárult. Öt év után viszont végre itt a befejező rész, és ennyi várakozás után is simán felül múlta az elvárásaimat, és méltó befejezése Nadia történetének.

Az ügy most nem olyan csavaros, mint az első két részben, részben azért, hiszen már ismerjük Nadia oldalát és emlékeit róla, de még így is tartogat meglepetéseket, és sosem lehet unatkozni, mert Armstrong pörgős akcióval tálalja mindezt. A tőle már megszokott izgalom-humor-romantika koktél ez a könyv is, és sikerül szépen egyensúlyoznia a három összetevő között, hogy egyik se lógjon ki és tegye hihetetlenné vagy nevetségessé a könyvet.

„Ahogy befordultam az utolsó sarkon a faház felé, még egy felfegyverkezett gyilkossal találtam magam szembe, akinek a küldetése az volt, hogy kinyomozza, merre vagyok.
– Szia – mondtam Jacknek. – Aggódtál, hogy egy bérgyilkos megtámadott az erdőben?
A szemét forgatta, majd a faház felé bökött az állával.
– Emma süt. Nemsokára kész.
– Remek, de azt javaslom, hogy a fahéjas tekercsedet elvitelre kérd. Nem kéne azt a fickót vérezve az erdőben hagynom.
– Fickót?
– A bérgyilkost.
Jack rám meredt.
– Komolyan mondod?
– És a zoknim is kéne vissza. – A csupasz lábamra mutattam. – Csak remélem, nem rág bele lyukat.”

Habár humor is akad a könyvben, mégis ez a rész sokkal komolyabbra és személyesebbre sikerült, mint az eddigiek. Nadiának szembe kell néznie azzal, hogy mi van, ha rosszul emlékszik Amy gyilkosságára és le kell küzdenie a rémálmait, kétségeit, félelmeit és a bűntudatát, hogy 13 éves korában nem mentette meg az unokatestvérét. Ezeket a részeket Armstrong nem pusztán drámai kellékként használja a kemény főhősnője szenvedéseként, mint oly sok ilyesféle könyvben látható, hanem tényleg érzéssel ír róla, és őszintén bevallom, ugyanolyan nehezen esett olvasnom a sorokat, mint Nadiának az Amy gyilkosságáról szóló papírokat. De nem csak Nadiának kell leküzdenie a démonait, végre megismerhetjük Jack múltját, hogyan lett az, aki és a rajongói végre örülhetnek, hogy többet megtudhatnak a rejtélyes bérgyilkosról. Ők ketten Nadiával nem csak remek párost alkotnak a munkában, de egymásnak segítenek átvészelni a legnehezebb időket az életben, és annyira jó volt erről olvasni.

„Nem vagyok pszichiáter. Sosem jártam egynél se. Párat lelőttem. De az nem hiszem, hogy számít.”

A romantika részét imádtam a könyvnek, és csakúgy, mint Armstrong ifjúsági könyveiben, itt is szerelmi háromszög van, de mégsem erőltetett, hanem hihető és igazi. Nadiának fel kell dolgoznia a Quinnel való kapcsolatának jelentőségét, és rá kell jönnie, hogy ki kell törnie a nőkre ráerőltetett társadalmi elvárásoktól. És bevallom, felfrissítően hatott rám, hogy végre egy női főszereplő jutalma nem a gyerek, nem a házasság, hanem szimplán a szerelem és a boldogság, és hogy a boldogság minden embernek mást takar és ez így van jól.

Mivel a főtéma a nemi erőszak a könyvben, enyhén Különleges ügyosztály hangulatot teremtett, és bár nem mélyedt bele, nem akart erőltetetten prédikálni, mégis sok témát felvetett: a házasságon belüli erőszakot, a mai kor hozzáállását a nemi erőszakhoz (az áldozat hibáztatását), az elhunyt áldozatok személyiségi jogainak kérdését, és a nők elleni bűncselekmények aggasztó számát.

Ez a kötet tökéletes befejezése egy bérgyilkosos krimi sorozatnak, és csak örülni tudok, hogy Armstrong talált időt rá, hogy megírja a többi könyve mellett. A Nadia Stafford fanoknak biztosan nem okoz csalódást, hiába kellett rá ennyit várni.

Kedvenc karakter: Nadia, Jack

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a romantika

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 6/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Plume

Kiadás dátuma: 2013. november 26.

Oldalszám: 400 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, karácsonyi ajándék édesanyámtól

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség