Ugrás a fő tartalomra

Anne Rice: A Testtolvaj Meséje

Hogy akadtam rá: A kedvenc vámpíros filmem az Interjú a vámpírral. Aztán sok-sok év után leesett nekem, hogy ez egy könyvsorozat első része is.

Úgy általában az egészről:

Lestat, a vámpír, aki tökéletes szépség, szőke, kék szemű francia. Akinek olyan ereje van, hogy csak igen kevés vámpír győzhetné le, hiszen ivott Akasha, a vámpíristennő véréből. Tud gondolatokban olvasni, tud tüzet gyújtani csupán az elméjével, és tud repülni. Lestat, aki rövid ideig, de volt rocksztár, aki megírta két könyvét, felhívva a figyelmet a vámpírokra. Lestat, aki azt teszi, amit akar, és most… leginkább meg akar halni. Még barátja, és újdonsült, nem tudom hanyadik szerelme, David Talbot, a Talamasca egyik tagja sem tudja erről lebeszélni.

Nos az első három Vámpírkrónikákat imádtam. Ezt… kevésbé. Nem tudom, nem azért, mert ekkora kihagyással olvastam. Imádtam Lestatot, mint karaktert a régi kötetekben, de itt ebben a részben Rice tényleg elhúzott a bizonyos kétéltű hátsórésze alá színvonalban. Legalábbis karakter kidolgozásilag. Úgy éreztem, hogy Lestat önmaga paródiája, ugyanis oké, beleszeretett Nicki-be anno, ő meghalt, beleszeretett a mi Louis-nkba, oké, aztán tovább lépett és Akashában ragadta meg valami. Most pedig David Talbotban, aki hetvennégy éves, és alig van neki hátra valami. Persze, imádtam az elején, ahogyan azok elbeszélgetnek és nem is zavart volna, hogy Lestat ismét szerelmes, de aztán Lestat elszakadt Davidtől, és találkozott egy apácával, akibe kitaláljátok? IGEN! Megint beleszeretett. Egyszerűen így megy ez nála, meglátja, megszereti, rájön, hogy nem tud egyhelyben maradni, de azért még mindig szereti őket.

Ez lett volna a kisebbik baj, lényegében a másik nagyobb hibája Lestat karakterének, hogy végig bőg. Kb. mint Damon a Vámpírnaplókban, és ez bizony nagy szó. Sír, mert félnek tőle, sír, mert ő a gonosz, de két lap múlva, már abban dúskál, hogy milyen szívtelen. Értem, én, hogy csak magát vigasztalná, de olyan nevetséges helyzetekben képes könnyeket hullajtani, hogy már én is sírtam… csak kínomban.

A történet lényegében nem szólt semmiről, nagy történések eddig sem voltak a kötetekben, de mégis le tudtak kötni. Ez nem. A fülszöveg lelőtt mindent előre, a könyvben sokkal, de sokkal lassabban bontakozik ki minden. És persze, mindent ki lehet találni.

Mivel a történetvezetés ismét olyan, mintha Lestat írná naplószerűen, néha (mit néha, MINDIG) elkalandozik, ami van, amikor zavaró, főleg, amikor órákig írja le a szőnyegek mintáját, vagy valamire visszaemlékszik. Amikor viccesen előre megjegyez valamit, az kevésbé zavaró, sőt még fel is dobja a könyvet.

Humor akad, persze, ami kárpótol, de itt már nem vámpírregényről van szó, hanem, hogy Lestat ember lesz, és mit kezd vele. Nem hiszem el, hogy kétszáz év alatt elfelejtette volna, hogyan kell „vizelni” és „üríteni” és hogy ezen miért kell ennyire megbotránkozni. És miért ez a fő része az egésznek? Olyan, mint egy rettenetesen rossz vígjáték, ahogy Lestat a nemi szervével foglalkozik, hogyan pisil, hogyan szeretkezik, és a többi.

Persze megvan a Rice-féle „Mi végre ez az egész teremtés” feszegetés, de a Kárhozottak Királynőjében is utáltam, hogy mennyire az olvasó szájába rágja, „A VALLÁS ROSSZ!” Most ott tartunk, hogy nincs Isten, képesek a karakterek erről órákat beszélni, és nem is zavarna, ha finom hitgondolkozás lenne. De nem, itt nem a karaktereket akarja meggyőzni Rice, itt minket akar meggyőzni a maga igazáról.

Szóval van itt nekünk valami halovány történet, egy jól felépített vámpíros világban cirkalmas fogalmazással, de elfedik a kérdések, hogy mi van a halál után, miért élünk, Isten miért teremtett minket. Aki nem akar még több filozófiával szembenézni, főleg az erőltetett félével, az inkább ne kezdjen bele. Nem rossz könyv, de túlságosan érezni rajta, hogy ezt elsősorban nem szórakoztatásra szánták.

Kedvenc karakter: Lestat

Ami kifejezetten tetszett: a megoldás, hogy úgy van megírva, mintha ebben a világban játszódna

Ami nem tetszett: hogy szinte semmi sem történt

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Dáin kiadó

Kiadás dátuma: 2004.

Oldalszám: 408 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség