Ugrás a fő tartalomra

Lauren Oliver: Delirium

Hogy akadtam rá: Lauren Oliverrel a Before I fall trailere óta szemezek, ez a könyve előbb került a mancsaimba.

Úgy általában az egészről: Lena Haloway alig várja, hogy végre 18 éves legyen és megkaphassa a kezelést, amit mindenki más az ő világában. Ugyanis egy halálos betegség szedi az áldozatait, nem akármilyen vírus ez, eléri, hogy az ember másképp gondolkodjon, és sokszor öngyilkossághoz vezet (például főhősünk anyja esetében.) Ez a betegség nem más, mint az amor deliria nervosa, más néven SZERELEM.

Lena csak arra vágyik, hogy végre ne súgjanak össze a háta mögött, mert az édesanyja öngyilkos lett, arra vágyik, hogy ne kelljen mindig attól tartania mikor csap le rá a deliria, vagyis azt akarja, amit mindenki: egyszerű, boldog életet, előre elrendelt férjjel és gyerekszámmal. De ha ez így van, akkor Lena miért mondja a rossz válaszokat az értékelésén, amitől függ az egész élete? Miért mondja, hogy a kedvenc színe a szürke, a kék helyett? Vajon a szerelem tényleg betegség?

Disztópiás regényről van szó, így nem várjuk, hogy cukros, romantikus valamit kapjunk, és nem is ezt teszi elénk Oliver. A világ számomra nem volt annyira drasztikusan sötét, mint az eddigi disztópiás olvasmányaimban, túl nagy szabadságot fedeztem fel, legalábbis az elején. Hiszen Hana, a főhős legjobb barátnője, olyan lázadó típus, már a könyv elején megkérdőjelezi az egész rendszer, a cenzúra és mi egyéb jogosságát. De ahogy olvastam a történetet, rájöttem, hogy csak Lena nem látja sötétnek a világot, hiszen 17 évnyi agymosáson esett át. Így a végén néhol már nekem is sikerült elborzadnom.

Az alap téma, hogy a szerelmet/szeretetet betegségnek tekintik, hiszen az embereket mi mindenre rá nem veszi, amit épelméjű, racionálisan gondolkodó egyed nem tenne. Ezért a tudósok kitalálják a gyógyírt, mivel azonban az agy 18 éves korig fejlődik, ezért csak akkor lehet túlesni azon a bizonyos kezelésen. Az, hogy néha mentális betegséget okoz, vagy hogy néhány anya képtelen a gyerekét szeretni, ezért megöli őket? Mit számít, hiszen amúgy mindenki tökéletesen boldog. A szerelemmel/szeretettel együtt eltűnik a vágy és a szenvedély is (ezeket is rossz dolgoknak tartják), így míg tegyük fel tinédzser korban az itteni emberek űznek valamilyen hobbit, barátkoznak egymással, az mind el fog tűnni. Az egész történet a szeretet mibenlétéről szól, mi lenne velünk nélküle, mennyit érne a világ. Választanánk-e a fájdalom és érzelemmentes világot a szeretet és az érzések helyett?

Ugyanakkor bár romantikus regénynek van feltüntetve (lásd fülszöveg), a történet feléig ez fel sem tűnik, inkább szól a családról és a barátokról, és ez például nagyon tetszett benne. Amin Hana és Lena keresztül mennek, az a hullámvölgy szerintem a disztópiás világon kívül is, bármelyik barátságra rámondható, és pont ezért volt jó a közöttük lévő kapcsolatról olvasni.

Ami pozitívuma a könyvnek, hogy Oliver tökéletesen ír, és bár a könyv jelentős része csak flashback, még így se untam, és könnyen olvasható, noha nagy dolgok nem történnek benne. Oliver annyira fantáziadús volt, hogy a disztópiás világbeli kézikönyvből (amit mindenki megkap a történetben), az ottani Bibliából, szórólapokról és gyerekversekből idézett minden fejezet elején, így még inkább bepillantást nyerhettünk abba a felfogásba. Különösen tetszett, hogy az állam a lázadókat a vámpírokhoz és a vérfarkasokhoz hasonlítja (annyira nevetségesnek akarják feltüntetni, hogy léteznek egyáltalán lázadók.)

Ami a negatívum, hogy a főhőst nehezen zártam a szívembe, tudom, hogy agymosott, elnyomott tinédzser, de más disztópiás könyvben nem volt bajom a főhőssel, még ha naiv is volt, itt valahogy akkor kezdtem érezni, hogy esetleg meg tudom kedvelni, mikor végre Hana segítségére sietett. A vége igazi akciódús jelenet, az utolsó pár oldalon át előkerülnek a fegyverek, de számomra túlságosan suta megoldás volt, és hiába érzem, hogy ez lett volna a nagy finálé, csak morogni tudtam rajta, ugyanis nemes egyszerűséggel "véletlenül" nem találják el őket, pedig igen szerintem nagy túlerővel néznek szembe. Az elején még egy kicsit úgy éreztem, hogy más az írást, mintha Oliver egy kicsit sután kezdett volna bele, majd később lendült bele a mesélésbe, konkrétan arra gondolok, hogy az elején Gracie-t leírja Lena így, majd pár fejezettel később elárulja, hogy "ja nem, mégsem."

Ezektől az apró számomra hibáktól eltekintve teljesen élvezhető ifjúsági, disztópiás regénnyel állunk szemben, és bár engem zavart, hogy annyira nem modern világ, mégis imádtam a könyvet, annyi szép gondolat van benne. Ez a Delirium trilógia első része, és be kell valljam, messze van még február, mire megjelenik a második rész.

Kedvenc karakter: Alex

Ami kifejezetten tetszett: Az idézetek a fejezetek elején, a szeretetről/szerelemről szóló gondolatok, elmélkedések

Ami nem tetszett: a vége jelenet, a főhős

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2011. február 1.

Oldalszám: 448 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

L. Frank Baum: Oz, a nagy varázsló

Hogy akadtam rá: Úgy éreztem, itt az ideje bepótolni a klasszikus meséket. Sorozat: Az Oz első része. Úgy általában az egészről: Dorothy nagybátyjával és nagynénjével él Kansasben, szürke élete viszont váratlan fordulatot vesz, mikor egy tornádó felkapja a házával együtt és Ozban landol, egy mágikus helyen. Találkozik az Északi Boszorkánnyal, aki segítségül annyit mondd neki, hogy el kell mennie Ozhoz, a nagy varázslóhoz a Smaragdvárosba, ő majd haza tudja juttatni a lányt. Így hát Dorothy nekivág a sárga köves útnak, és kalandjai során több barátot is szerez, a Madárijesztő, a Bádog Favágó és a Gyáva Oroszlán személyében. Igazság szerint – lehet, ez az én hiányosságaimat mutatja – ebből a meséből szintén nem láttam feldolgozást, csak talán gyerekkoromban valami színpadi darabot. (Ködösen rémlik csak már.) Annyit tudtam, hogy az ikonikusnak számító sárgaköves úton mennek hőseink, és hogy ki mit akar kérni Oztól, no meg a Nyugati Gonosz Boszorkány képe is lebegett előttem, szóval íg...

J. M. Barrie: Pán Péter

Hogy akadtam rá: Egyszer volt, hol nem volt sorozat rajongója vagyok és ott beleszerettem Pán Péterbe. Úgy általában az egészről: „Nem létezett náluk boldogabb család, amíg meg nem érkezett Pán Péter.” Ilyen és hasonló baljóslatú mondatok tűzdelik a szöveget, míg megismerjük az átlagos, angol családot, Darlingékat. Nincs túl sok pénzük, a felnőttek házassága nem éppen szerelmen alapul, de van három gyerekük, akik nagyszerű képzelőerővel rendelkeznek. Mrs. Darling, miközben a szokásos anyai teendőket végzi és rendbe teszi esténként a gyermekei elméjét, Wendy, egyetlen lánya képzeletében meglát egy fura nevet, Pán Péterét. Bár a gyerekek váltig állítják, hogy sosem látták Pétert, és a szülők megrögzötten hiszik, hogy ez valami kiskori képzelgés, mégis Mrs. Darling, mintha maga is emlékezne Péterre. Aztán egyik este megjelenik egy levelekbe öltözött fiú, és szerencsétlenül elveszti az árnyékát, amit végül Wendy segít neki visszarakni. Péter, mivel annyira lenyűgözi a lány, ú...

Cassandra Clare: City of Glass - Üvegváros

Hogy akadtam rá: Először lett a Harry Potter, aztán sok-sok fanfic író. Köztük Cassandra Claire, aki miatt életemben először fent maradtam egész este, hogy elolvassam a ficét, a Draco Trilógia első részét. Hamarosan megtaláltam a második részt, de akkor nem voltam jó angolos, nem tudtam tovább olvasni. Viszont megszerettem az írását. Imádtam a humorát, saját magát is kiparodizálta, és a cselekmény. Isteni. Lehet, hogy másnak a Gyűrűk Ura titkos naplók ismerős. Azt is ő alkotta. Csak leszedte netről műveit, mert megalkotta első regényét, a City of Bonest, és felvette a Cassandra Clare írói nevet. Úgy általában az egészről: Alig vártam ezt a könyvet, hogy megtudjam végre, mi lesz Claryvel és Jace-szel, és ki hal meg? Ugyanis a szerző elárulta, hogy az egyik Lightwood meghal. Az Alec fanok elkezdtek poénkodni, hogy kinek a halála viselné meg Alecet és hogy akkor inkább haljon meg Max, Alec kistestvére. A kritika innentől spoileres AZ ELSŐ KÉT RÉSZRE NÉZVE! A HARMADIK RÉSZBŐL FŐBB DOLGOK...