Aimée Carter: The Goddess Inheritance (Istennő örökség)

2013. március 16., szombat

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare ajánlotta.
Sorozat: A The Goddess Test 3. része.

Úgy általában az egészről: Kate Winterst, a mi istennőnket elrabolta Kronosz és gonosz leánya Héra és Afrodité is csatlakozott a gonoszok oldalához. Ám persze ez csak Zeusz terve, hogy legyen egy téglája, és tudja előre az apja minden lépését, de Afrodité bármennyire is sír, Kate örök haragot és bosszút esküszik ellene, ugyanis miatta nem tudja senki, hogy Kate épp börtönben van. (Gyakorlatilag kb. mindenki tudja, hogy Kate nem éppen kalandozik, de hát kit érdekel.) Végül miután Kate gyereke megszületik a börtönben – mert véletlen pont kilenc hónapon át tartják fogva – Afrodité elárulja Hádésznak, hogy hol van a hőn áhított neje. Innentől kezdve elszabadul a Pokol: Hádész beront Kronoszhoz, de előtte még Kate a gyereke életéért cserébe odaígéri magát Kronosznak, ezzel hű-köt-a-szavam alkut kötve. Héra pedig kihasználva a helyzetet teszteli az új istenölő fegyverét, amit Héfaisztosztól szerzett, és jól megböki Kate-et és Hádészt, míg Kate túléli, Hádész kómába esik, és hiába menekülnek el hőseink Kronoszék karmaiból, a Titán háborút hirdet és elkezdődik a Végső Csata.
Ez végre a befejező kötet, bár van rá enyhe utalás, hogy lesz spin-off sorozata, hiszen egy isten meghal a végén és utódot kell majd keresniük, aki valószínűleg valami szerencsétlen halandó lesz, aki megint kiállhatja ezeket az istenverte próbákat, de ahhoz már bottal se fogok nyúlni. A görög mitológiához ennek semmi köze, ezt megszokhattam volna már, de mégis ahogy olvastam a sorokat, nagyon zavart, hogy rámutatnak az egyik pillanatban, hogy a szerelmesek rokonok, amikor épp az jött jól az írónőnek, hogy ők egy család, utána viszont mikor a romantikus szálat vette elő, akkor semmi utalás erre. És ettől lesz olyan furcsa, mi tudjuk, hogy a szereplők tudják, hogy vérrokonok: a házasság nagybáty és unokahúg között van, a másodlagos szerelmi szál két testvér között, de soha, egy apró gondolat sincs arra, hogy ez a modern társadalomban nem elfogadott. Mondhatni lehetne, hogy az istenek megszokták, ők félvállról veszik, ám legyen, de Kate a mi világunkban nőtt fel, egy mostani tinilány, én azért meglepődnék, ha a saját testvérem smárolna le. Az meg bónusz, hogy a saját nagyapja akarja elvenni feleségül, és szintén Kate és az írónő megidézi a rokoni kapcsolatot, ha arról van szó, hogy miért kéne Kronosznak megbocsátani és beszélni vele, de ha épp arról van szó, hogy feleségül akarja venni Kate-et, az egész sehol nincs. Olyan idegesítően lyukas így a szereplők memóriája, amit még a harmadik résznél se tudtam megszokni és átugorni.

Ezek mellett még mindig úgy érzem, hogy a görög mitológia meggyalázása – bár sokan már azon vitatkoznának, hogy a többi fantasy, romantikus és erotikus regény az e, én úgy vagyok vele, ha valami esszenciáját megtartják, akkor elfogadom. Valamennyire mindenkiben megvan, hogy Zeusz mindenkivel lefeküdt, aki el nem futott, hiszen egy tucat gyereke van, itt ezt megpróbálta felhasználni Carter, de Zeusz eközben ez a tévedhetetlen, kedves apafigura, és a tipikus, kőszívű vezető, aki már annyi háborút vívott, hogy mindegy neki mi lesz a családjával, sakkfiguraként használ mindenkit. Ez így leírva szép és jó, csak épp kidolgozva nincs, és még ebben a manipulatív szerepben is inkább hasonlított csillámpónira, mert a főhőstől is könnyes bocsánatot kér, hogy ő igazán, de igazán szereti Kate-et, aki maga a csoda. Természetesen a többi karakter is csak a gyermeteg kezelése bizonyos sablonoknak: aki gonosznak néz ki, de igazából a jó oldalon áll, de a főhős nem érti meg, a tökéletes főhősbe beleszerető főgonosz, a főgonosz hatalomra éhes női társa, akit a főgonosz nem akar, mert a főhős a tökéletes. Héra lenne, aki világuralmat akar, és hiába próbálná azt mondani Carter, hogy ő ijesztő és velejéig romlott, azaz ahogy ő hívja „ribanc,” mégis csak sikoltozik állandóan és kiabál, olyan drámai jeleneteket rendez, amit egy értelmes ember nem, nemhogy egy örökké élő, hidegvérű, manipulatív, karizmatikus gyilkos, akinek be van állítva.

Röviden összefoglalva Carter műve nem más, mint egy rajongói írás, egy fanfiction minőségre, és ezzel nem a rajongók írásait akarom leminősíteni, de 99%-uk ilyen. Olvashatatlan, túldramatizált, hihetetlen az egész. (Mondhatnám simán, hogy kezdő, béna írás, amin a legtöbb 14 éves lány túlesett.) De nem tudom felfogni, hogy ezt miért kell kiadni, mikor annyi író van amúgy is, a piac is túltelített, nem kéne a kiadóknak mindenre rábukni, és főleg nem Cassandra Clare-rel reklámozni.

Amit megjegyeznék, mielőtt azt a kevés cselekményt elemzem, ami van és nagyon sértőnek találok a könyvben az a ribancozás. Mindenki ribanc, aki nem Kate, és nem tudom, hogy ez a tiszta, szűzies, tökéletes, angyali, isteni csoda Kate, hogy gondolhatja, hogy helyes ezt a szót használni, és persze rendesen ez nem zavarna, ha az olvasó érezné, hogy nem helyes ez a kategorizálás, vagy tényleg velejéig romlott karakterekről van szó, netalántán indulatszó. Nem, itt minden nő, a segítőkész és okos Perszephoné (Kate testvére), a gonoszságba erőltetett Afrodité, aki igazából kettős ügynök, csak a vak nem látja (és a gonoszok meg Kate), és a félig gonosz Héra, azok mind mind ribancok, mert csak. Mert mernek esetleg házasságon kívül lefeküdni valakivel és saját döntéseket hoznak. Tévedés ne essék, Carter rosszul karakterizál, nem erős karakterek ők sem, se nem követendő példák, de esszenciálisan ezek lennének, csak Carter nem veszi észre, hogy a saját karakterei tettei ellentmondanak annak aminek ő és Kate akarja beállítani őket. Így egy igen szerencsétlen üzenet kerül a lányok elé: rabszolgának lenni jó, és a pasik akaratának alá kell vetned magad. Habár nyilván Kate-et egy eszményi karakternek akarja beállítani, aki önálló, nagyon mellélőtt.

Ha már ennyit emlegettem a főhőst, essünk neki: Van gyereke, akiért egyből odaadná mindenét, ez legalább helyes, bár eléggé túlidealizált, és nem is értettem ez ide minek. Nem a tinédzserterhesség problémáiról szól és hogy milyen fiatalon felnevelni egy gyereket, mert azzal nem lenne semmi gondom. Egyszerűen hihetetlen szirupként van itt, belénk sulykolva, hogy ha nincs gyereked, akkor nem ér semmit az életed, és kicsit úgy éreztem magam, mintha visszaidőutaztam volna oda, amikor még a 18 éves hajadonokat már vénlányoknak tartották. Szintén nem mondom, hogy ne akarjon családot alapítani valaki és ne akarjon vidám feleség lenni, de erre nem 18 az ideális kor, nem a mai világban, és aki gyereket vállal véletlenek miatt ilyenkor, annak küzdenie kell és nem fog minden automatikusan menni. Ez egy másik téma, amiről órákat lehet vitatkozni és beszélni, egy a lényeg: a könyv nem ezért használja ezt, hanem mint amit az Alkonyatban is láttunk, azt ábrázolja. A nők helye sehol máshol, mint a konyhában…

Na, de kanyarodjunk vissza Kate-hez, aki ekkora anya, de… amikor Hádész, a férje kómába kerül, mit akar csinálni? Harcolni? Felnevelni a gyerekét? Nem, öngyilkos akar lenni, hogy Hádésszal együtt legyen. Ennek olyan igazi jó üzenete van, másrészt pedig logikai baki: A) Ha az istenek meghalnak, vajon tényleg eltűnnek? Mert akkor a túlvilágon nem lesz vele. B) Ők, Hádész és Kate, a túlvilág urai, ergo a túlvilágban járkálhatnak kedvükre, tehát ha Hádész meghalna, akkor 50% az esély, hogy oda kerülne és meglátogathatná… nem kell egyből öngyilkolni.

De Kate ezen kívül a nagy követendő példa az olvasónak, hiszen minden karakter FOLYTON-FOLYVÁST, megállás nélkül azt hajtogatja: „Kate, te vagy a tökély maga.” Kate pedig közben sír, monologizál, szenved, de el kéne hinnünk, hogy tökéletes és megállítja a világvégét, mikor az alábbi dolgokat követi el:

– Amikor épp haldoklik és nagyon beteg, és a férje is, a legnagyobb gondja, hogy ki látta őt meztelenül. Más nem jár a fejében. Még a gyereke se. Ja, de, más is jár a fejében: a cukkancs selyem rucija.
– Amikor azt mondják, hogy lerombolták Athént, egy kő nem maradt utána, megkérdezi, hogy vajon az emberek is meghaltak. Nem, Kate, valószínű az embereket atombombával se lehet elpusztítani.
– Amikor Kronosz háborút hirdet, ez a briliáns terve: „Talán beszélhetnénk vele. Velem nagyon kedves volt.” Addig a pillanatig fogva tartotta, meg akarta erőszakolni, és ez nem Stockholm-szindróma Kate részéről, hanem írói hiba, mert a következő jelenetben utálja Kronoszt, mint a fenét.
– Amikor említett háború elleni taktikai megbeszélésen minden ötletét elutasítják, kiakad, hiszen ő tökéletes, miért nem látják már. Az nem számít, hogy a többiek több ezer évesek, és több tapasztalatuk van háborúban…
– Meglepődik, hogy Hermész, aki tud mágiát használni, fel tudott vinni ketchupot a repülőgépre. (Éppen haldoklik a főhős férje, mikor ilyeneken töri a fejét.)
– Örül, hogy a fiát szó szerint Kronosz tartja a kézben, nem Héra. (Kronosz a főfőgonosz.)
– Ki akar maradni a világvége háborúból, mikor eddig azon sírt, hogy senki nem akarja, hogy harcoljon, MERT NEM TUD. Bónuszban szeretné, ha az anyja és a férje se harcolna – a két legképzettebb harcosról van szó –, talán az lemaradt neki, hogy ha a világ megsemmisül, oda az EGÉSZ világ. Ahol ő lakik, az is.
– Amikor a világvége elkezdődik, akkor letapossa a nővére – Perszephoné – tulipánjait, és elhangzik ez a mondat: „Perszephoné nem a kedvencem, egyáltalán nem, és hogy jól megmutathattam neki, egy apró győzelem volt, az amúgy szörnyű napon.” Nagyon intelligens, felnőtt szereplő tényleg.
– Azért issza meg teát, amit Perszephoné elé tesz, mert „Ha Kronosz lemészárolja a szeretteimet, Perszephoné marad az egyetlen családtagom. Nem kifejezetten megfelelő vigaszdíj, de nem akarok okot adni rá, hogy utáljon.” De bezzeg a tulipánjait élvezted letaposni… Amúgy meg látjátok, mennyire zavarja, hogy meghalhat a férje, a gyereke és az anyja? Amúgy itt is kimarad az a nagyon fontos részlet, hogy ha az EGÉSZ VILÁGNAK vége lesz, akkor nekik is…
– Képes Kronoszt Hádésznak nézni, aki a nagy szerelme, akit bárhol felismer. Képes Afroditét is Hádésznak nézni…
– Amikor nem akarja, hogy Hádész háborúba vonuljon és Hádész kezében van a gyerek, gyorsan maga mögé dugja a kezét, hogy Hádész ne tudjon elmenni háborúba, hiszen fognia kell a gyereket. MIRE VALÓ A BÖLCSŐ?
– Bónusz: monologizál szülés közben, pedig nagyon fáj neki. De úgy látszik, a tapéta mintája fontosabb volt, mint a gyereken való töprengés.

Természetesen a mi hős Kate-ünk mellől nem hiányozhat, az „emo, eddig szűz voltam ezer évig, miért mersz engem szeretni, én egy szörny vagyok” Hádész, aki a férje és a nagybátyja. Ha túllépünk a vérfertőzéses dolgon, amit említettem, őket se érdekli, ott van, hogy mennyire unalmas és nyálas, és iszonyatosan nem helyes ez a romantika. Nem elég, hogy a könyv 90%-ban csak nyálaznak egymáson, hogy „én szeretlek,” „nem, én jobban szeretlek,” „én végtelen plusz egyszer szeretlek,” de Hádész kijelenti, hadd haljon meg az egész bolygó, senki nem ér fel Kate-hez. Egyrészt ezen vitatkozhatnánk, bár lehet, hogy nem akad nála sötétebb és idegesítőbb lény, de viszont ismét elfelejti, hogy a VILÁGNAK EGÉSZBEN van vége. Eltöprengek, hogy lehet, kedves Carter nem érti a Világvége fogalmát. Aztán viszont Hádész azt szeretné, ha Kate nem harcolna, mert nők kezébe nem illik harci-mágia és fegyver. Esetleg, cseszd meg, Hádész, mert nem tudom, hogy Artemisz esetleg minek az istene, és nekem a 21. században egy majdnem legyőzhetetlen és sérthetetlen lány hadd ne üljön már a sarokban kötögetni.

De essen valami szó a történetről, ami őszintén nem sok, minden fejezetben Kronosz el akarja venni feleségül Kate-et, aki igent mond, mert ott a gyereke, majd sírva elszalad. Ezt úgy teheti meg, hogy megtanult asztrál kivetíteni, ami vicces, mert magától a börtönben tanulta meg, amire egy félmondat utalás van. Kate mindent megtanul elsőre, annyit tesznek, hogy azt mondják neki „csukd be a szemed, aztán menni fog,” el se magyarázzák a mágia alapjait, és láss csodát, Kate pengébb bármelyik istennél is. Ezek mellet ez a Világvége történet lenne, ami igazából annyiból áll, hogy lerombolják Athént és Egyiptomot, mert mindkettő egy kis sziget közvetlen közelében van.

Az egész regény csapnivaló, amin a karakterek sem segítenek, nem csak a főhősünk vetekedik egy aranyhal szellemi képességeivel, de a többiek se jobbak, és úgy tűnt, hogy elfelejti Carter, hogy nem 14 évesekről ír, hanem pár millió éves szereplőkről. Hádész elintézi annyival a fiára leselkedő veszélyt, hogy ha bárki meg meri ölni, akkor puszta kézzel tépi szét őket: a probléma, amiről 200 oldalon át beszélgettek előtte? Senki nem tudja Kronoszt megölni. Nem baj, Hádész, nem baj, így szeretünk.

Kronosz, annyira félelmetes és gonosz, mint egy darab sajt. Habár romlott sajttól legalább gyomorrontást kaphatunk, Kronosztól csak fejfájást. Annyira az a célja, hogy magáévá tegye a saját unokáját, hogy naplót vezet eme gonosz tervéről és a világuralomra törő céljairól KÉPEKKEL. Lerajzolja magát és Kate-et szerelmesen, már csak a szívecskék hiányoztak onnan, esküszöm. Szeretném, ha mindenki elképzelné, ahogy a teremtés egyik legidősebb lénye kőbe vési a szerelmét és a naplóját, Athén romjai közé, hogy a főszereplőink megtalálják. Ehhez annyit tennék hozzá halk elhaló hangon: Miéééééééééért?

Démétér, a mintaanya, annak is van beállítva, és mégis hagyta, hogy a lányát kilenc hónapig kínozzák. (Más kérdés, hogy írói hülyeség miatt a kínzásnak semmi nyoma, sőt, Kate még csak nem is neheztel az anyjára.) Tegyük hozzá, hogy VÉLETLEN lett rákos Démétér halandó teste (az egész könyvet ez a VÉLETLEN esemény indította el, szóval nem, Carter, nem volt jó húzás ez, hanem egy újabb szál, amit nem dolgoztál ki), és ha Kate nem megy át a teszteken, akkor otthagyta volna egyedül 17 évesen a lányát a nagyvilágban, mert ez a normális anyai szeretet. Hiába örökké élő isten, szenvedj, gyerek, szenvedj. Habár, ha Kate lenne a gyerekem, lehet, én se bírnám. Persze, azért Démétér állítása szerint a hazugság sosem volt a célja, a huszadik születésnapján mindent elmondott volna a lányának. Kérdem én, addig mit csinál, ha nem hazudik? És Démétér képes megkérdezni, hogy ugyan Kate miért ideges, mikor Kate gyerekét épp fogságban tartják… Mondjuk, lehet, hogy mégsem ért semmit Démétér az anyai szeretetről… És ő sem marad le okosságban a lánya mögött, ugyanis, Démétérnek most esik le, hogy Héra esetleg gonosz, nem volt valószínűleg elég, hogy megölte a lányát, és lányosan kuncogva késeket élezett.

Összességében ez a könyv a példája annak, hogy mostanában mi a rossz a könyvpiacon. Bármit el lehet adni, ha éppen a kiadónak olyan hangulata van, mert nagy részben a pénzre mennek, és valahol meg lehet érteni, mert ez is csak egy üzlet, de… Van egy határ, meg kéne húzni, és az ilyen könyveknek esetleg csak magánkiadásban megjelenni. Kezdő íróknak ajánlom, hogy „ILYET NE!”

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a hülyeség, ami ez a könyv

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Harlequin Teen

Kiadás dátuma: 2013. február 26.

Oldalszám: 304 oldal

8 megjegyzés:

mockerybird írta...

wtf. o.O
egyetlen kérdésem van: miért gondolta az írónő, hogy ezt jó ötlet megírni?

Névtelen írta...

Imádtam ezt a kritikádat :D Hihetetlen, hogy kiadnak ilyesmit... és örömmel látom, hogy egyre gyakrabban posztolsz :))

Shadowsong írta...

Szia!
Én egy valamit odaírtam volna a végén az értékelésbe, A kifejezetten tetszett kategóriába: hogy végre vége.
Shadowsong

WildWorld írta...

Na de kérlek, Gigi! Ne becsüld le az aranyhalak értelmi képességeit, azzal, hogy ilyen karakterekhez hasonlítod őket! :D

Amúgy agyrohasztóan rossz lehetett ez a trilógia, remélem, az írónő inkább elássa a laptopját a spin-off sorozat helyett.

Gigi írta...

@Névtelen: De csak most. :) Áprilisban írós verseny van egész hónapban, szóval megint belassulok.

@WildWorld: :D De disztópiás sorozatot mindenféleképpen ír. MIÉÉÉÉRT?

Névtelen írta...

Először is szeretnék gratulálni a bloghoz. :D
Csak most tévedtem ide, de néhány bejegyzést már átfutottam, és ez alapján nem csak jól írsz, de korrektül is.

Most akkor a könyvről:

Tipikusan az a könyv, amit nem lett volna szabad megírni. Egyik részt sem. Különösen érzékenyen érint a dolog, mert töri szakos vagyok és a különféle mitológiák mindig a kedvenc témámat képezték.

Az elsőt részt egy barátnőm ajánlotta, a folytatásokat pedig mintegy önkínzó jelleggel olvastam el. Kíváncsi voltam, mennyire mélyre süllyedhet még ez az egész. Pedig mennyivel okosabb lettem volna, ha inkább nem érdeklődöm. Rendben, hogy a görög mitológia tele van olyan momentumokkal, ami nem feltétlenül szép és rózsaszín, de amit itt műveltek vele több volt, mint tragikus.
Kiverte a biztosítékot, na.

Régóta és egyre intenzívebben unom az életképtelen főhösöket, akik körül mégis ott forog az egész világ. Itt ezen kívül is annyi probléma volt, hogy nem is tudtam, mi akasszon ki jobban. Manapság már tényleg minden hülyeséget kiadnak? o.O

Egy biztos, a spin-offot már bottal se fogom megpiszkálni. Gondolom ott valami Aphrodité-pótlékot keresnek majd, mert a főfőistenség azt mondta, a neje pótlásáról majd ő gondoskodik. De hát... őszintén szóval beállok én is a sorba, mert egyáltalán nem érdekel, miféle szenvedéseket akar még Carter leírni. Az első könyv után még élt bennem a halovány remény, hogy esetleg megtanul írni, vagy legalább kevésbé lesz borzalmas, de azóta bizonyította, hogy tökéletesen fejlődőképtelen.

Marguerite

Gigi írta...

@Marguerite: Sajnálom, hogy te is végigszenvedted a sorozatot. :D Bár arra jó volt, hogy tanuljak pár leckét "így nem szabad írni" téren. Amúgy meg sajnos, most hogy az ifjúsági regények lettek a divat (legalábbis egy ideig, most már a New Adult könyvek azok), nagyon lejjebb rakták a lécet, és jöttek ki a tucatkönyvek. Igazából még ha valaki nem is ismeri a görög mitológiát, felületesen sem, akkor sem egy jó könyv ez.

És én sem fogom olvasni se a spin-offot, se Carter másik sorozatát, úgy láttam, hogy most disztópiába vág.

Névtelen írta...

Mindenképpen szerettem volna még ide írni/válaszolni, csak kicsit el voltam havazva a vizsgák miatt.
Igen, leckének valóban tökéletes a könyv. Iskolapéldája lehetne annak, hogy mit nem kéne. A mitológiától függetlenül is egy katyvasz az egész. Tényleg. Ha nem lennék olyan mazochista, amilyen vagyok, már az első rész után el kellett volna dobni a másik kettőt. Már jó ideje óvatosan állok hozzá a görög mitológiás könyvekhez (okkal), de valamiért újra és újra sikerül csalódnom és kiábrándulnom. Pedig annyira imádom a görög mitológiát és olyan jó lenne, ha az írók jó része nem gyalázná, de ez csak szép álom marad. Mostanában mintha kezdene népszerűsödni ez a téma. De miért nyúlnak hozzá olyanok, akik képtelenek helyesen kezelni? T__T Ha már görög mitológia, akkor tessék bevállalni vele minden mocskos részletet is. Ezek az istenek aztán tényleg nem arról voltak híresek, hogy olyan sok korlátot szabtak volna maguknak. Zeusz is fűvel-fával (nőrokonával) lefeküdt. Rég volt már az általános iskola, de úgy rémlik, hogy ott is tanítottak ilyesmit. Akkor miért nem lehet leírni egy ilyen regénybe?
Bocsánat a hosszú kommentért, de valamiért egyre nehezebben térek napirendre az ilyen dolgok felett. Pedig már volt időm edződni.
(Most is sikerült egy olyan könyvet elkezdenem, amit legszívesebben kidobnék az ablakon. Így hallgasson másra az ember. -.-)

Visszatérve a könyvre:
Héra: Oké, kellett mégegy ellenség Kronosz mellé. Valakit ki kellett nevezni. Igazság szerint én nem szeretem Hérát, sosem szerettem. De ha már ő az ellenség, akkor legalább legalább hitelesen legyen az. -.- Ez az egész, amit itt három könyv alatt leművelt a kedves írónő, sokkal inkább hasonlít valami paródiára.

A rokonos dolog meg... hát én azért nem kicsit akadnék ki, ha a tulajdon nagybátyámhoz adnának feleségül. Aztán meg még a nagyapám is engem akarna... -.- Az első részt még be is lehetett volna mutatni normálisan, ha nem jön folyton ezzel a rokonok-de hát nem is úgy rokonok-mert nem vérrokonság dologgal. Ami a másodikat illeti, azzal sokkal egyszerűbb a gondom. Az, hogy van. Alapból húzom a mínuszt az olyan könyveknél, ahol a főszemét minden vágja, hogy meghágja az aktuális hülye libát.
Egy főgonosznak azért legyen már ennél fontosabb dolga. -.- (Túl nagy elvárásaim lennének? :S)

Marguerite

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.