Ugrás a fő tartalomra

Julianna Baggott: Fuse (Összeolvadás)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat: A Tiszták 2. része.

Úgy általában az egészről: A Robbanások után a világ összeomlott, és akik a Kupola védelmező burkában voltak, épségben túlélték az egészet. Azóta minimális készlettel élnek, de minden tökéletes és rendezett. A Kupolán kívül könyörtelen katonaság irányított és a különböző mutációkkal élő nyomorultak szenvedtek a por és hamu között.
Mindez megváltozott, mikor Partridge, a Kupola vezetőjének fia rájön, hogy az anyja nem mártírként halt meg, hanem még odakint él. Megpróbálta megkeresni édesanyját, ehelyett a féltestvérét találta meg, Pressiát, aki szintén nyomorult és egy babafej van a keze helyén, aztán az édesanyjuk is előkerült, felforgatva mindent, amit ismertek, ugyanis az anyjuk a lázadás egyik vezető alakja volt. Nem sokáig, ugyanis a Kupola vezetője, Willux, csak arra használta fel Partridge-ot, hogy megkeresse volt nejét és megölhesse. Partridge és Pressia kalandjaik során segítőkre leltek a katonák vezetője, El Capitan és a kinti lázadók egyik alakja, Bradwell, és egy Kupolából kitoloncolt lány, Lyda személyében. Ezek mellett pedig ott vannak a fura fekete dobozok, amik előkerültek és állítólag fontos információt tartalmaznak egy szérumról, ami megmentheti mindannyiukat.

Eközben a Kupolában Willux úgy dönt, hogy visszaszerezze Partridge-ot, üzenetet kell küldenie a kintieknek és ezt hogy máshogyan tenné, mint elrabolt és kísérleti módszerrel átoperált gyerekekkel. Eltűnteti róluk az összeolvadásokat, ezzel reményt nyújtva a hiszékenyeknek, és Bibliai történetekkel tálalva próbálják magyarázni a helyzetet. Partridge és Lyda eközben az anyáknál vannak, és próbálják kivárni, míg Willux meghal. Pressia és Bradwell a fekete dobozokon dolgoznak, amik valamilyen robotszerű könyvtáraknak bizonyulnak a régi időkről, de az egyik más, az egyik valami titkot rejt, ami valószínű a titkos formulához vezet. El Capitan pedig újfajta rendszert próbált bevezetni, vége a félelem idejének, de mindezt nehéz, hiszen még több katonát küldenek ki a Kupolából, és sokan még mindig istenként tisztelik őket, főleg, hogy új üzenetet is kaptak.

Sokan emlékezhetnek rá, hogy mennyire lenyűgözött és magával ragadott az első rész. Őszintén féltem, hogy a második rész nem fogja hozni azt a szintet, mert a Tiszták túl tökéletes volt, és manapság minden sorozatban csalódok. De azt kell, hogy mondjam, nekem ez a rész még jobban tetszett, mint az első, úgy éreztem, még jobban összeszedett, noha sokban hasonlít azért a Tisztákhoz.

Akiknek az volt a baja a Tisztákkal, hogy az eleje lassan folyik, hogy túl sokat időzünk a karaktereken, azokat el kell keserítenem, ez is ilyen. Ugyanúgy négy szálunk van és gyorsan ugrálunk oda-vissza a szereplők között, és noha a Kupolán kívül kezdi mindenki, a fülszöveg is ellövi, hogy Partridge hamarosan visszakerül, így megint látjuk kontrasztban a két világot. A történet így több szálon fut: El Capitan és Pressia szemszöge a rejtéllyel foglalkozik, igazi agytekervényes nyomozás ez, ami nem feltétlen lövöldözéssel jár, bár vannak igazi adrenalin löketet adó akció jelenetek is, Partridge odabent küzd és felfedezi az ottani lázadókat, Lyda szála pedig teljesen karakterközpontú fejlődés és egy kis kitekintés a katonákon kívüli kinti életbe. Talán valakinek ez felesleges és lassítja a történetet, de engem ugyanúgy lekötött és Lyda szemszögei nem olyan hosszúak, hogy zavaróak legyenek.

Lényegében a könyv a hitről, a küzdeni akarásról, a reményről és a családi szeretetről szól. Mindezt Baggott egy haldokló világba helyezi, hogy még sarkosabb legyen, de ugyanakkor amikről beszél, azok örökérvényű dolgok, és a disztópikus világa simán jelképezheti azt, amikor mi érezzük magunkat elveszve a mai világban és az életünkben.

A könyv igazi zsenialitása – mert számomra ez tényleg az – abban rejlik, ahogy a két világgal és a négy szereplővel folyamatosan kontrasztba állít bizonyos dolgokat, és így az olvasó elgondolkozhat róla, hogy mi is a helyes hozzáállás, és igazából csak felvet kérdéseket, nem is akarja megválaszolni. Ilyen kontraszt például a hazugságok használata: a hőseink álltatják magukat, hogy túlélik, hogy a lehetetlennek tűnő küldetést megoldják és elhozhatják a formulát, vele együtt a reményt a kintieknek, Partridge is hazugságokkal álltatja magát, hogy az apja talán igazából szereti. Willux is a hazugságokat használja menedéknek, hogy azt a minimális emberi bűntudatot, ami (talán) lakozik benne, megnyugtassa, Iralene, egy új szereplőnk, akinek az egész élete szenvedés volt, szintén hazugságokkal vonja körbe magát. Szó szerint is, hiszen egy vetítőgéppel változtatja a szobája külsejét, és azzal próbálja bemagyarázni magának, hogy ez olyan, mint az igazi szabadság. Az ilyen apróságok miatt lett Baggott a kedvenc íróim egyike, mert egyszerre konkrét és szimbolikus is egy-egy jelenet.

A hit is többször előkerül, hiszen Bradwell és Pressia beszélgetnek Istenről, hogy létezik-e, és ezzel szemben ott van a Kupolán belüliek istentisztelete és az, hogy azzal hárították magukról a túlélők bűntudatát, hogy Isten választotta ki őket, nem tehetnek róla. Miközben a kétségbeesett és elkeseredett kintiek akár el is égetnek embereket, csak mert a Kupola istenszerű és úgy vélik, talán áldozatokat akar. Míg megint mások képesek egy embert tekinteni szentnek, prófétának, csak mert megmentette az életüket. Nagyon jól bemutatja Baggott a hit jó és rossz oldalait, a túlbuzgóságot és a vakságot, ami a nagyon elveszett és reménytelen embereket magával ránthat. Bemutatja a hitet, mint ami erőt ad, védelmet nyújt, utat mutat nehéz időkben, de hogy ha túlcsavarják, akkor lehet védekezés is szörnyű tettek elkövetésére, magunknak igazolás, hogy nem tehettünk róla, és lehet olyan erő, amiben vakon bízunk és attól várunk mindent, pedig magunknak is kell gondolkozni, dönteni és cselekedni.

A családi szeretet játszik még nagy szerepet a könyvben, amint szintén rengeteg módon elénk tár Baggott. Van itt két negatív figura, akiknek vannak gyerekeik, illetve apafiguraként tekintettek rá a szereplőink, és míg az egyik tényleg nem tud szeretni, vagy csak nagyon megszállott módon, és ezért rombol le mindent, a másik csak rossz helyzetbe keveredett, és nem tudott, vagy nem mert ellene tenni, ezért állt a rossz oldalra, de attól még a kérdéses fiút apai szeretettel szerette. Kontrasztba állítja a vérszerinti rokonságot és azt a családi szeretet, amivel az élet áld meg minket, ha szerencsések vagyunk: látunk több családot, ahol a vérszerinti kapcsolatok semmit nem jelentenek, és látjuk, a mi hat főbb szereplőnket, hogy mennyire kötődnek egymáshoz és mennyire szeretik egymást, és hogyan segítik egymást, ahogy egy normális család tenné.

Ott van Pressia, akinek az egész élete hazugság, és az emlékei sem a sajátjai, hiszen csak örökbe fogadta valaki kiskorában, mégis szerette a „nagyapját,” de érzi a szülei hiányát. Fél a szüleiről megtudni bármit is, hátha attól még jobban fogja hiányolni őket. Ott van Partridge, akinek hiába tömeggyilkos, világpusztító az apja, hiába ölte meg az anyját és a bátyját, mindenáron, kétségbeesetten szeretné, ha az apja viszont szeretné őt. Ott van El Capitan, akit az apja elhagyott és ettől semmirekellőnek érzi magát, de ott van neki Helmud, aki szó szerint az a vérszerinti családja, akivel örök időkre együtt ragadt, és még ha vannak nézeteltéréseik, akkor is egymásra vannak szorulva és ezzel kell kibékülnie. Ott van Lyda, akit a szülei tárgyként kezeltek és az igazi, szülői szeretet csak kint az anyákkal ismeri meg.

Bár a történetben van elég rejtély, és ismét a sötét hangulat és a gyomorforgató, kegyetlen, brutális és durva részek sem maradnak el, lecsupaszítva ez nem más, mint egy karakterdráma, ezért is érezhetik sokan, hogy túl hosszú ez a regény. De mindegyik karakternek több lelki problémával kell megküzdenie, és nekem ez az adta meg az igazi erős alapját.

Pressia nem emlékszik az igazi szüleire, és ettől úgy érzi, hogy ő nem igazi, hogy őt csak kitalálták és nem tudja, hol a helye és ki is ő. Az örökbefogadottak bizonytalansága ez, és azt mutatja be vele Baggott, hogy a vérszerinti származásunk mennyit is jelent nekünk. Eközben Pressia egy erős karakter, ellentétben Lydával, aki az előző kötetben tartotta magát, ám most az új környezetben szétesik, Pressia levetkőzik a szelíd, ártatlan énjét, és teljesen önálló lesz. Kijelenti, hogy őt nem a szerelme, vagy bárki más irányít, ő maga dönt a saját életéről. Be kell bizonyítania, hogy nem törékeny, és ezt nem mások miatt teszi, hanem önmagáért. (Ez az egyik legszebb üzenet, amit egy fiatal lánynak adhat egy könyv.) És Bradwell is elismeri, hogy Pressiát nem kell megmenteni.

Pressiának ezek mellett ott van, hogy kedveli, sőt szereti Bradwellt, de nem meri, mert egyrészt az anyja irreális viselkedése a szerelem miatt az, ami sok gondot okozott, másrészt pedig ebben a világban mindenki, akit szeretett, meghalt, és már nem bír el több fájdalmat és veszteséget. Ezzel küzd Pressia és bár nem szerettem annyira ezt a párost, mint az első részben, attól még Baggott nagyon szépen megfogja az érzelmek lényegét.

Pressiának el kell fogadnia magát, hiszen most már a Tisztaság lehetősége halványan ugyan, de ott lebeg előtte és ez nagy kísértés. Amolyan remek párhuzam ez is arra, hogy pl. a modern világban hiába van plasztikai sebészet meg diéta meg minden e féle, el kell magunkat fogadni úgy, ahogy vagyunk, hogy sosem a külsőség számít. Ezek mellett Pressiának bűntudata van, mert ő életben maradt, míg oly sokan meghaltak, pont a családjából, és eltöpreng azon is, hogy vajon a Sors akarta-e azt, hogy idejusson, ahol van, hiszen annyi apró véletlen hozta őt ide.

Bár Bradwellel való kapcsolata nem annyira domináns, inkább csak arról szól, hogy Pressiát hogyan egészíti és egyensúlyozza ki valaki – lehet, ezért sem lesz annyira főszereplő Bradwell, mert csak Pressia kiegészítője –, folyamatosan együtt megvitatnak témákat. A fent említett családi szeretet és hitet is többek között, de főleg abban ellentétesek, hogy Pressia a mostani embereken akar segíteni, míg Bradwellt az igazság kutatása köti le, és a kötetben össze kell dolgozniuk, és kitalálni, hogyan is ötvözzék kettejük módszerét.

Pressiával hozza be Baggott azt a témát, amit az első rész is közölni akart, hogy akár egy ilyen roncs világban is van szépség és remény, és valahol Pressia testesíti meg az olvasó és a többiek számára a nagybetűs Reményt, mert ő az, aki képes bárhol meglátni a szépet. Legyen szó arról, hogy Pressia látja, hogy a nyomorultak is csak emberek, hiába vannak fizikális hibáik, ugyanúgy éreznek és semmiben sem különbözőek. Vagy esetleg, hogy Pressia megérti, hogy az emberek hinni akarnak egy ilyen világban is a szépségben, és hogy a művészet mindig igazodik az emberekhez, így ebben az esetben egy törött, groteszk dolog lesz az, ami a legjobban megérinti őket.

Partridge mintha a húga mása lenne, ő is valahol mindenben a jót látja, viszont ő közel kerül a veszélyes vonalhoz, ami súrolja a naivság határát. Meggyőződése, hogy a Kupolán belül, ha mindenki szabadon dönthetne, akkor a rendes utat választaná, és csak a vezetőségre hárítja az összes rossz dolgot. Ezzel kell szembenéznie, és hogy a lázadók sem terveznek mást, minthogy megöljék az apját, Partridge pedig nem akar oda jutni, ahová az apja is, nem akarja, hogy a gyilkosság legyen a megoldás, mert ő helyesen akar majd vezetni.

Partridge szálán új karaktert ismerünk meg, Iralene-t, akinek tragikus a háttértörténete, és igazából a megalázott, tárgyként kezelt nőket képviseli, és én személy szerint egy jelenet alatt a szívembe zártam. Iralene szála a reményvesztettséget és az emberi múlandóságot képviseli.

El Capitan szála arról szól, hogy végre megtalálja önmagát, és legyőzi valamennyire a múltja démonait, és egy kicsit kevésbé utálja önmagát, amit szívszorítóan szép jelenetekkel tűzdel meg Baggott. Lyda szála szintén az önmagunk megtalálásáról szól, hiszen a lány hiába szerelmes Partridge-ba, nem fogja követni őt esztelenül és olyan helyzetbe is kerül, hogy rá kell jönnie, csak magára számíthat.

A könyv maga a sok szimbolikával és bizonyos elemekkel egy mesére emlékeztetett, és ez a pozitívan furcsa benne: Julianna Baggottnak sikerült összehoznia egy történetet, ami modern mesének hat, de felnőtteknek, véresen, brutálisan, elborzasztóan. Mégis reményt ad egy sötét világban, és bármennyit szenvednek és küzdenek a szereplők, valahol arról a fényről szól az alagút végén. Új karaktereket ismerünk meg, akiket azonnal meg lehet szeretni, új rejtélyekre derül fény, amik izgalmasak, új fordulatok tárulnak elénk, a világ új szegleteit látjuk, és igen, még új szerelem is szövődik. A Fuse tökéletes folyatása a Tisztáknak, és el nem tudom mondani, mennyire várom a befejező kötetet.

Kedvenc karakter: Pressia, Partridge, El Capitan, Lyda, Freedle, Fignan

Ami kifejezetten tetszett: a hangulat, a gondolatok, végre egy romantika szál, amit imádok

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Grand Central Publishing

Kiadás dátuma: 2013. február 19.

Oldalszám: 480 oldal

Megjegyzések

  1. Bárcsak megjelenne már magyarul :( Imádtam az első részt, és most az értékelésed bezsongatott :DD

    VálaszTörlés
  2. @Ciel: Én sem bírtam kivárni, azért vetemedtem angolra. :D Remélem, azért tavasszal megjelenik, bár a kiadó oldalán semmi információt nem találtam.

    VálaszTörlés
  3. Szép értékelés lett. :) Szinte teljesen egyetértek, de ezt már úgyis tudod.

    "Vagy esetleg, hogy Pressia megérti, hogy az emberek hinni akarnak egy ilyen világban is a szépségben, és hogy a művészet mindig igazodik az emberekhez, így ebben az esetben egy törött, groteszk dolog lesz az, ami a legjobban megérinti őket." - ezt nem Bradwell mondja ki igazából abban a szituációban, vagy csak nekem rémlik rosszul? Bár ha úgy nézzük, hogy Bradwell tulajdonképpen Pressia komplementere, akkor tulajdonképpen mindegy, melyikük mondta... :D

    VálaszTörlés
  4. @WildWorld: a hóembernél igen, de előtte amikor énekelnek és Pressia ezen gondolkozik ez is az számomra. Plusz a végén a templomnál kimondja. De igen, valahol Bradwell fogadtatja el ezt vele, de nekem Pressia személyisége volt az, akit tényleg ezzel a művészet dologgal összefontam. :D

    VálaszTörlés
  5. Bakker, Egmont Darknál elég nagy a csend ezt a könyvet illetően. Idén már nem is fog megjelenni mayarul? :(

    VálaszTörlés
  6. @Névtelen: Nem állok kapcsolatban kiadókkal, ezért biztosra nem tudok semmit mondani, de nem hallottam róla, hogy bármikor is megjelenne. A legbiztosabb, ha megkérdezed a facebook oldalukon. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziasztok ! Megtalalhato mar valahol ,barhol a magyat forditas ??? Elore is koszi

      Törlés
  7. @Reka0059: A magyar kiadó becsődölt és kivonult Magyarországról. Amíg nem veszi meg a jogokat újra valaki, nem lesz ez a könyv kapható magyarul.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség