Ugrás a fő tartalomra

Seanan McGuire: Midnight Blue-Light Special (Éjféli kiárusítás)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: Az InCryptid 2. része.

Úgy általában az egészről: Verity Price kriptidzoológus, versenytáncos és egy mumus által vezetett bárban dolgozik táncosnőként, a szombat estéit pedig akár fülöp-szigeteki csecsemőzabáló szörnyek levadászásával tölti. Persze Verity élete nem egyszerű, főleg mióta a családja főellensége, a Szent György Testvériség egyik tagja, Dominic a városába költözött és azzal a lendülettel a szívébe is. De ez már csak így szokott lenni, a Price lányok vonzódnak az ellenséghez. Ám hiába is halogatják, hogy beismerjék ez a dolog nem biztos, hogy hosszútávon működni fog, ugyanis a Szent György Testvériség úgy dönt, hogy Manhattanbe látogat, hogy ellenőrizzék Dominic munkásságát, és egyúttal kiirtsák az összes természetfeletti lényt.

Az első részbe úgy beleszerettem, hogy az írónő egyből a kedvenceim közé lépett és beszereztem még jó pár könyvét, amíg ezt nem tudtam a kezembe venni. Végül mégiscsak ezt olvastam bármi más előtt, és be kell, hogy valljam, kicsit csalódtam. Nem szörnyű könyv, viszont elmaradt a katarzis és az a teljes önfeledt szórakozás, amit az első rész nyújtott.

Míg nyilván a világ és a karakterek kidolgozása és a humor ugyanolyan színvonalon van, és újabb szereplőket és lényeket zárhatunk a szívünkbe, ez sem kárpótolt azért, ami a történet hiánya. Beharangozzák már az elején, hogy jön a Testvériség, ez a nagyon veszélyes, gyilkos csoport és tényleg az olvasó nem tudja, hogyan fogják megoldani, hiszen nagyobb tartalékaik vannak, több emberük, és ha egy csapatot most el is tűntetnek, küldenek még. Ördögi kör, és leleményes megoldást várnánk… ami meg is születik, de az utolsó 40 oldalon, és ott is nagyon gyorsan és összecsapottan, úgy hogy az utolsó két fejezetünk és az epilógusunk már nem arról szól, hanem az ilyenkor megszokott kórházban vizsgáljuk a helyzetet jelenet.

Nem szenvedtem olvasás közben, mert a humor feldobta, és jókat mosolyogtam az egereken és a szereplők viccein, de… de ez nekem kevés volt, ugyanis a könyv első felében csak készülnek a Testvériség fogadására beszéddel. Tizenötször elmondják ugyanazt mindenkinek, igen, igen, jön a Testvériség, igen, nincs hova menekülnünk, igen, Dominic tud róla, és ez egy idő után már túl vontatottá tette a könyvet. Ehhez az is hozzájárul, hogy 60% körül elrabolják a főhőst, és bár ez önmagában izgalmasnak hangzik, a megoldás ezt is elcsapta: egyszerűen átvált McGuire Sarah nézőpontjára, ahol ki találjátok, mit csinálunk? Beszélünk, beszélünk és beszélünk, hogy mi lesz most... és itt is lehetőleg ötvenszer elmondják ugyanazt. Egész nagy mentőcsapatot hoznak össze, és alig vártam, hogy a végén egy látványos akciójelenetet kapjak, mint az első résznél, erre ismét nézőpontot váltunk és szenvedünk egy száz oldalon. Egyszerűen azon kaptam magam, hogy unottan lapozom a komolynak szánt jeleneteket, ezeken kívül pedig csak a különféle lények interakciói voltak csak a könyvben, azokat értékelni lehetett és jókat mosolyogtam például az alakváltók és a beszélő egerek találkozásán.

Sarah karaktere valamivel dominánsabb a könyvben, mivel még nézőpontot is kap, bár igazából Verity már nagyon jól bemutatta, semmi extrát nem tudtunk meg róla az alatt a két-három fejezet alatt, ahol ő volt a narrátor, ezért sem értettem ez minek ide. De attól függetlenül jó volt látni, hogy az alapvetően természetéből fakadóan gyáva – hiszen kakukk, akik mindenkit kihasználnak –, legyőzi a fajtája ösztöneit és az örökbe fogadott családjáért kilép a védett életéből a harcmezőre, bár persze neki nem fizikális erőben rejlenek a képességei, de mindent megtesz a családjáért csakúgy, mint Verity.

És az egész könyvnek ez a legnagyobb mondanivalója, hiába egy kis limonádé humor könyv: a család fontossága. Kontrasztba állítja a vérszerinti rokonságot és az örökbefogadottat, és hogy a vér nem feltétlen minden, nem jár azzal azonnal tisztelet és szeretet, ezeknek kölcsönösnek kell lenni. Verity most a saját családjával kell, hogy szembenézzen, akik még a Testvériséghez hűek, és ezzel ellentétben ott van a nagybácsi, aki mellette harcol és a kakukk unokatestvére és nagyanyja, akik közül egy sem vérszerinti rokona.

Ezek mellett a szokásos előítélet kérdése is felmerül, főleg a Testvériség és a különféle természetfeletti lények között, és Dominicon látjuk, hogy mennyit kell valakinek küzdenie, hogy a vele született téves, túlzott hitmegszállottsággal egybeoltott hazugságokat levetkőzze, és saját magának gondolkozzon. Nem túl erőltetett a másság és a különböző emberek elfogadása a könyvben, ezért is jó, de teljesen reális, ahogyan a sok különféle természetfeletti lény is viszonyul egymáshoz. Ami nagyon nagy plusz a könyvben az a világ kidolgozása, Verity biológus szemmel nézi a lények szokásait, és így az olvasó is valahogy jobban elhiszi a karakterek viselkedéséből, hogy nem csak rájuk nyomott bélyeg az egy-egy lény címke, hanem tényleg nem emberiek, hiszen más és más társadalmuk és életfelfogásuk van.

Amitől őszintén féltem, az a Dominic-Verity kapcsolat, hiszen eleve egy klisés, Romeo és Júlia típusú romantika volt ez, és már megszoktam, hogy az írók az összeboronált párokkal nem tudnak mit kezdeni a sorozatok további részeiben. Míg nem mondom, hogy annyira oda voltam a romantikáért, mint az első részben, de legalább a nagyobb kliséket kikerülte és nem is fektetett rá hangsúlyt, és egy-két meghittebb jeleneten kívül inkább a (gyenge) történetre koncentrálunk. Ezen felül pedig kiemelendő, hogy mindenkinek egészséges emberi kapcsolatai vannak, hiába félti az egyik fél a másikat, nem dönt a másik a helyett, és nem is érzik szükségét annak, hogy csak egyetlen szívszerelmüket dugják el a fenyegető veszély elől.

Még kiemelkedő téma az, hogy milyen egyetem után felnőtt korban eldönteni, hogy mit akarunk, milyen az álmunkat összeegyeztetni minden mással, illetve megtalálni, hogy mi is szívünk vágya. Veritynek ez a versenytánc lenne, amit a sok zoológus és természetfeletti diplomatikai munkával nem tud összeegyeztetni, és a kötet vége felé bizony erről is dönteni fog.

Míg ezen nagyon érződött, hogy átvezető rész, hiába egy újabb esettel találtuk magunkat szemben, vannak utalások, hogy vajon miről fog szólni a harmadik rész, legalábbis akad egy-két probléma, ami megválaszolatlan, sőt, azt se tartom kizártnak, hogy látjuk még a Testvériséget.

Urban fantasy rajongóknak kellemes kikapcsolódás, kifigurázza a többi könyv és az akciófilmek kliséit, és biológus szemmel mutatja be a természetfelettieket, akik nagyon is emberiek a maguk módján. Üdítő, humoros kis limonádé.

Kedvenc karakter: Verity, Sarah, Istas, William

Ami kifejezetten tetszett: a mitológia, a humor, az egerek

Ami nem tetszett: lassú a történet

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2013. március 5.

Oldalszám: 368 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   A Barrett család élete összeomlik, amikor az egyik lányuk, Marjorie skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Mivel az orvosi kezelés úgy tűnik, nem használ, a családapa a hitébe menekülve a helyi paphoz fordul, aki pedig ördögűzést javasol. A család anyagi gondjai megoldása végett pedig beleegyeznek, hogy valóságshow-ként közvetítsék az egészet. Viszont az egész tragédiába torkollik, amiről tizenöt év után, Meredith, Marjorie kishúga nyilatkozik egy bestseller írónak. Noha a szimpla horrorok nem az én asztalom, az ördögűzés témája mindig is érdekelt, ezért kétség sem férhetett hozzá, hogy ez a könyv azonnal a várólistámra kerül. Nem teljesen azt kaptam, amire számítottam − borzongató horror −, viszont annyira a bőröm alá kúszott a könyv, hogy abszolút nem csalódtam. A Szellemek a fejben ereje abban rejlik, hogy igazából egy kommentár a horror műfaj egészére, és ezáltal egy nagyon intellige