Ugrás a fő tartalomra

Seanan McGuire: Midnight Blue-Light Special (Éjféli kiárusítás)

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Sorozat: Az InCryptid 2. része.

Úgy általában az egészről: Verity Price kriptidzoológus, versenytáncos és egy mumus által vezetett bárban dolgozik táncosnőként, a szombat estéit pedig akár fülöp-szigeteki csecsemőzabáló szörnyek levadászásával tölti. Persze Verity élete nem egyszerű, főleg mióta a családja főellensége, a Szent György Testvériség egyik tagja, Dominic a városába költözött és azzal a lendülettel a szívébe is. De ez már csak így szokott lenni, a Price lányok vonzódnak az ellenséghez. Ám hiába is halogatják, hogy beismerjék ez a dolog nem biztos, hogy hosszútávon működni fog, ugyanis a Szent György Testvériség úgy dönt, hogy Manhattanbe látogat, hogy ellenőrizzék Dominic munkásságát, és egyúttal kiirtsák az összes természetfeletti lényt.

Az első részbe úgy beleszerettem, hogy az írónő egyből a kedvenceim közé lépett és beszereztem még jó pár könyvét, amíg ezt nem tudtam a kezembe venni. Végül mégiscsak ezt olvastam bármi más előtt, és be kell, hogy valljam, kicsit csalódtam. Nem szörnyű könyv, viszont elmaradt a katarzis és az a teljes önfeledt szórakozás, amit az első rész nyújtott.

Míg nyilván a világ és a karakterek kidolgozása és a humor ugyanolyan színvonalon van, és újabb szereplőket és lényeket zárhatunk a szívünkbe, ez sem kárpótolt azért, ami a történet hiánya. Beharangozzák már az elején, hogy jön a Testvériség, ez a nagyon veszélyes, gyilkos csoport és tényleg az olvasó nem tudja, hogyan fogják megoldani, hiszen nagyobb tartalékaik vannak, több emberük, és ha egy csapatot most el is tűntetnek, küldenek még. Ördögi kör, és leleményes megoldást várnánk… ami meg is születik, de az utolsó 40 oldalon, és ott is nagyon gyorsan és összecsapottan, úgy hogy az utolsó két fejezetünk és az epilógusunk már nem arról szól, hanem az ilyenkor megszokott kórházban vizsgáljuk a helyzetet jelenet.

Nem szenvedtem olvasás közben, mert a humor feldobta, és jókat mosolyogtam az egereken és a szereplők viccein, de… de ez nekem kevés volt, ugyanis a könyv első felében csak készülnek a Testvériség fogadására beszéddel. Tizenötször elmondják ugyanazt mindenkinek, igen, igen, jön a Testvériség, igen, nincs hova menekülnünk, igen, Dominic tud róla, és ez egy idő után már túl vontatottá tette a könyvet. Ehhez az is hozzájárul, hogy 60% körül elrabolják a főhőst, és bár ez önmagában izgalmasnak hangzik, a megoldás ezt is elcsapta: egyszerűen átvált McGuire Sarah nézőpontjára, ahol ki találjátok, mit csinálunk? Beszélünk, beszélünk és beszélünk, hogy mi lesz most... és itt is lehetőleg ötvenszer elmondják ugyanazt. Egész nagy mentőcsapatot hoznak össze, és alig vártam, hogy a végén egy látványos akciójelenetet kapjak, mint az első résznél, erre ismét nézőpontot váltunk és szenvedünk egy száz oldalon. Egyszerűen azon kaptam magam, hogy unottan lapozom a komolynak szánt jeleneteket, ezeken kívül pedig csak a különféle lények interakciói voltak csak a könyvben, azokat értékelni lehetett és jókat mosolyogtam például az alakváltók és a beszélő egerek találkozásán.

Sarah karaktere valamivel dominánsabb a könyvben, mivel még nézőpontot is kap, bár igazából Verity már nagyon jól bemutatta, semmi extrát nem tudtunk meg róla az alatt a két-három fejezet alatt, ahol ő volt a narrátor, ezért sem értettem ez minek ide. De attól függetlenül jó volt látni, hogy az alapvetően természetéből fakadóan gyáva – hiszen kakukk, akik mindenkit kihasználnak –, legyőzi a fajtája ösztöneit és az örökbe fogadott családjáért kilép a védett életéből a harcmezőre, bár persze neki nem fizikális erőben rejlenek a képességei, de mindent megtesz a családjáért csakúgy, mint Verity.

És az egész könyvnek ez a legnagyobb mondanivalója, hiába egy kis limonádé humor könyv: a család fontossága. Kontrasztba állítja a vérszerinti rokonságot és az örökbefogadottat, és hogy a vér nem feltétlen minden, nem jár azzal azonnal tisztelet és szeretet, ezeknek kölcsönösnek kell lenni. Verity most a saját családjával kell, hogy szembenézzen, akik még a Testvériséghez hűek, és ezzel ellentétben ott van a nagybácsi, aki mellette harcol és a kakukk unokatestvére és nagyanyja, akik közül egy sem vérszerinti rokona.

Ezek mellett a szokásos előítélet kérdése is felmerül, főleg a Testvériség és a különféle természetfeletti lények között, és Dominicon látjuk, hogy mennyit kell valakinek küzdenie, hogy a vele született téves, túlzott hitmegszállottsággal egybeoltott hazugságokat levetkőzze, és saját magának gondolkozzon. Nem túl erőltetett a másság és a különböző emberek elfogadása a könyvben, ezért is jó, de teljesen reális, ahogyan a sok különféle természetfeletti lény is viszonyul egymáshoz. Ami nagyon nagy plusz a könyvben az a világ kidolgozása, Verity biológus szemmel nézi a lények szokásait, és így az olvasó is valahogy jobban elhiszi a karakterek viselkedéséből, hogy nem csak rájuk nyomott bélyeg az egy-egy lény címke, hanem tényleg nem emberiek, hiszen más és más társadalmuk és életfelfogásuk van.

Amitől őszintén féltem, az a Dominic-Verity kapcsolat, hiszen eleve egy klisés, Romeo és Júlia típusú romantika volt ez, és már megszoktam, hogy az írók az összeboronált párokkal nem tudnak mit kezdeni a sorozatok további részeiben. Míg nem mondom, hogy annyira oda voltam a romantikáért, mint az első részben, de legalább a nagyobb kliséket kikerülte és nem is fektetett rá hangsúlyt, és egy-két meghittebb jeleneten kívül inkább a (gyenge) történetre koncentrálunk. Ezen felül pedig kiemelendő, hogy mindenkinek egészséges emberi kapcsolatai vannak, hiába félti az egyik fél a másikat, nem dönt a másik a helyett, és nem is érzik szükségét annak, hogy csak egyetlen szívszerelmüket dugják el a fenyegető veszély elől.

Még kiemelkedő téma az, hogy milyen egyetem után felnőtt korban eldönteni, hogy mit akarunk, milyen az álmunkat összeegyeztetni minden mással, illetve megtalálni, hogy mi is szívünk vágya. Veritynek ez a versenytánc lenne, amit a sok zoológus és természetfeletti diplomatikai munkával nem tud összeegyeztetni, és a kötet vége felé bizony erről is dönteni fog.

Míg ezen nagyon érződött, hogy átvezető rész, hiába egy újabb esettel találtuk magunkat szemben, vannak utalások, hogy vajon miről fog szólni a harmadik rész, legalábbis akad egy-két probléma, ami megválaszolatlan, sőt, azt se tartom kizártnak, hogy látjuk még a Testvériséget.

Urban fantasy rajongóknak kellemes kikapcsolódás, kifigurázza a többi könyv és az akciófilmek kliséit, és biológus szemmel mutatja be a természetfelettieket, akik nagyon is emberiek a maguk módján. Üdítő, humoros kis limonádé.

Kedvenc karakter: Verity, Sarah, Istas, William

Ami kifejezetten tetszett: a mitológia, a humor, az egerek

Ami nem tetszett: lassú a történet

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: DAW

Kiadás dátuma: 2013. március 5.

Oldalszám: 368 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22 .) 10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat) Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK… …megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner tril

V. C. Andrews: Virágok a Padláson

Hogy akadtam rá: Mivel fura érdeklődési köröm van, sokszor belebotlottam ebbe a könyvbe, végül egy német lány javasolta, hogy olvassam el (egyezik az ízlésünk), mivel úgy gondolta, hogy imádnám. Úgy általában az egészről: Adott nekünk a Dollangager család, akik abszolút tökéletesek. Ott van Corrine, a gyönyörű anya, Christopher, a szerető család apa, ifjabbik Christopher, az okos báty, Catherine, a főhősünk, aki balerina akar lenni, és két kisebb iker Cory és Carrie. Igen, a család, mint látjuk imádja a C betűs kezdőneveket. Mind gyönyörűek, mind szőkék és kék szeműek, a szomszédok Dresden babáknak hívják őket, irigylésre méltó életük van. Ha anyuci egy kicsit túl sokat is törődik a külsejével, ugyan mi az, hiszen szeret itt mindenki mindenkit. Ám egy napon a családfő autóbalesetben meghal, és innentől kezdve a tökéletes családi idill megtörik. Édesanyjuk picit összeomlik, de hát ez várható is, végül a szüleihez fordul, és sok-sok levél után a vonakodó nagyszülők készek arra, hogy b

J. M. Barrie: Pán Péter

Hogy akadtam rá: Egyszer volt, hol nem volt sorozat rajongója vagyok és ott beleszerettem Pán Péterbe. Úgy általában az egészről: „Nem létezett náluk boldogabb család, amíg meg nem érkezett Pán Péter.” Ilyen és hasonló baljóslatú mondatok tűzdelik a szöveget, míg megismerjük az átlagos, angol családot, Darlingékat. Nincs túl sok pénzük, a felnőttek házassága nem éppen szerelmen alapul, de van három gyerekük, akik nagyszerű képzelőerővel rendelkeznek. Mrs. Darling, miközben a szokásos anyai teendőket végzi és rendbe teszi esténként a gyermekei elméjét, Wendy, egyetlen lánya képzeletében meglát egy fura nevet, Pán Péterét. Bár a gyerekek váltig állítják, hogy sosem látták Pétert, és a szülők megrögzötten hiszik, hogy ez valami kiskori képzelgés, mégis Mrs. Darling, mintha maga is emlékezne Péterre. Aztán egyik este megjelenik egy levelekbe öltözött fiú, és szerencsétlenül elveszti az árnyékát, amit végül Wendy segít neki visszarakni. Péter, mivel annyira lenyűgözi a lány, ú