Ugrás a fő tartalomra

Sally Nicholls: Season of Secrets (Titkok évadja)

Hogy akadtam rá: Sally Nicholls rajongó vagyok.

Úgy általában az egészről: Miután Molly édesanyja meghalt, őt és a testvérét a nagyszüleikhez küldik, és a két lány két teljesen különböző módon próbálja feldolgozni az őket ért tragédiát és az apjuk depresszióba süllyedését. Míg Hannah el-elszökik otthonról és a lázadó tinédzser álcája mögé bújik, addig Mollyt leköti a férfi története, akivel egy őszi napon az erdőben találkozik. Hamarosan rájön, hogy a sebesült férfi, akit egy halom vadász üldöz nem más, mint a Tölgyfakirály, vagy más néven Zöld Ember, és a tavasz és a nyár istene, és Molly mindent megtenne, csakhogy ne veszítsen el újra valakit és segítsen a régi istenen.

Azt hiszem, ez az első Sally Nicholls könyvem, amin nem bőgtem − mert az írónő védjegye, hogy ripityára töri az olvasó szívét −, de ettől még nem lett kevésbé jó. Rövid kis olvasmány ez, mégis bekúszik az ember bőre alá, és úgy éreztem, Mollyval együtt engem is elkapott egy rövid időre a tél és a nyár, a halál és az újjászületés harca, ahogy a főhősünk feldolgozza a gyászát. Ez a könyv végül is nem más, mint egy keserédes és nagyon valós történet az elmúlásról, és hogy mit jelent halandónak lenni, és hogy milyen feldolgozni valakinek az elvesztését, és elfogadni, hogy nem élünk mindörökké, és csakúgy, mint az Örök kaland, úgy érzem, ez is egy jó könyv lehet arra, hogy a gyerekeknek, akikben felmerül ez a kérdés, odaadjuk ezt a regényt, és olvasás után/közben átbeszéljük ezt a témát.

Nem meglepően ez a könyv nem cselekményközpontú, hanem egy lassú folyású, csendes kis történet, ami nem is igazán ad választ arra a kérdésre, hogy Molly hallucinálta-e az isteneket, vagy csak kitalálta magának ezt a mesét, hogy meg tudjon birkózni a magányosságával, vagy tényleg léteznek mágikus erők. A fő erőssége a könyvnek a karakterek és a kapcsolataik, és még mindig csak ámulni tudok azon, hogy Nicholls gyermeki nézőponttal − és ezért egyszerűbb narratívával − is teljesen megfogható karaktereket és személyiségeket alkot és szívbemarkolóan ábrázolja az érzelmeket.

Remekül mutatja be a családi szeretetet és a családi kapcsolatokat: legyen az a testvérek vitáktól sem mentes viszonya, a tehetetlen apa karaktere, aki nem tudja a saját fájdalmát legyűrni, hogy a gyerekeivel foglalkozzon, később pedig úgy érzi, egyedül képtelen a szülő fogalmára, és ehhez jönnek a (valamennyire) türelmes és már majdnem mindentudó nagyszülők, akiknek persze nem sikerül mágikusan helyrehozni ezt a szerencsétlen helyzetet.

A regény egyik témája a gyász, és ezt érzékletesen mutatja be egészen attól amikor még kimondani se merik az "anya" szót, addig amíg úgy nem érzik a szereplők, hogy talán tudnak tovább élni, bár örökre marad egy lyuk a szívükben. Különösen szívfacsaró volt látni, hogy Molly mennyire közelinek érzi a halált és azt találgatja, hogy melyik szerette hal meg legközelebb, hiszen az anyja se volt idős, sem hosszantartóan beteg, így elkerülhetetlennek tartja, hogy legközelebb akár az apjától vagy a nagyapjától kelljen búcsút vennie.

"Sosem tudsz hozzászokni az életedben lévő űrhöz, ahol addig élt valaki. Egy űr, ahol azt hitted, örökké élni fognak, de egyszerűen csak kilépnek onnan, anélkül, hogy visszanéznének, vagy elbúcsúznának és eltűnnek örökre."

A gyászt és a könyv másik főtémáját, az élet-halál örök körforgását és ellentétét, Nicholls gyönyörűen keveri a fantázia világával. Ahogyan a Ways to Live Foreverben a főhős szerette a történeteket, itt is Molly imádja a könyveket, és a Nagy Vadászat mitológiáját és a görög és germán isteneket keveri egybe, néha meg-megszakítja a narrációt, hogy beillesszen egy-egy mesét, ahol szintén a veszteséget emeli ki.

Közben pedig a háttérben meghúzódó erdő a maga életével és apró halálával télen a tökéletes színteret nyújtja a történetnek, ezt amúgy csak megerősíti, hogy Molly folyton emberi tulajdonságokkal írja le a fákat, mint akik állandóan diskurálnak vagy dühösek vagy sejtelmesen suttognak. Ebbe a környezetbe tökéletesen illik a pogány kultúra és egyéb vallások élet-halál körforgásról szóló mondái, és szinte természetesnek hat, hogy istenek járkálnak a kisvárosi kertekben. Öröm volt olvasni Nicholls összes apró, nagyon jól beillesztett motívumát a halál és az élet ellentétére, és elkerülhetetlenségére, és hogyan vont párhuzamot Molly anyjának és a Zöld Embernek az elmúlása között, hogy Molly ugyanazt élte át, ugyanúgy tehetetlennek érezte magát, és az isten "halálával" dolgozza fel végre az anyjának elvesztését.

A történetnek nincs katartikus vége, mint az eddigi regényeinek, amit olvastam, de mindenesetre tökéletesen illett ehhez a történethez. Noha Molly és a családja úgy tűnik, feldolgozták a tragédiát, mégsem teljesen idilli a kép, vegyül bele egy cseppnyi keserédesség, főleg, hogy Nicholls elhinti, hogy hamarosan a két testvér felnő és nagy valószínűséggel két teljesen másfajta ember lesz belőlük, akik lehet, hogy már nem lesznek ilyen jóban, és ez is egyfajta veszteséget jelent.

A Season of Secrets egy hangulatos rövidke regény az elmúlásról és a gyászról, amibe egy cseppnyi mitológia vegyül.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a mitológia keverése ezzel

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 3/5 pontból

Kiadó: Marion Lloyd

Kiadás dátuma: 2012. március 1. (eredeti: 2009. április 6.)

Oldalszám: 272 oldal

Honnan: saját, papírpéldány, születésnapi ajándék

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség