Ugrás a fő tartalomra

Libba Bray: Az az édes, távoli harang

Hogy akadtam rá: A Könyvmolyképzősök újdonsága volt, de nem volt kedvem elolvasni először, mondván, hogy nem a mondern időkben játszódik. De a húgom ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Gemma Doyle és társai a Spence Akadémián készülnek az első báljukra, hogy utána végre a társadalom szemében is felnőtt nők legyenek. De persze nem mindegyiküknek adatik meg ez a sors, hiszen Ann-nek az unokatestvéreinél kell nevelőnőnek lennie, míg Pippa élőhalottként tengetni napjait a Birodalmakban. Felicity csak bizonyos feltételek mellett kaphatja meg az örökségét, hogy ne kelljen az édesapjával élnie, míg Gemma családjának jó híre is veszélybe kerül, hiszen apja ópium függőségéről terjengnek a pletykák. Emellett persze ott vannak a Birodalmak és a mágia is, mindenki az erőt akarja magának, de Gemmának van fontosabb dolga is, minthogy valamiféle békét teremtsen a másik világban.

Ez a Gemma Doyle trilógia vége, és mivel zárókötet, talán túl sokat vártam tőle, pláne azért, mert ölni lehetne ezzel a könyvvel olyan vastag. Na már most nekem semmi bajom nincs a hosszú könyvekkel, nem az oldalszám alapján ítélem meg, de elvárom, hogy ha 800 oldalas egy sztori, abban történjen is valami, hogy végig lekössön, elvégre azért ilyen hosszú, mert túl sok mondanivalója volt az írónőnek, nem?

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük azzal, hogy én imádtam az első részt, a másodikkal már voltak gondjaim, de ugyanúgy egy napos olvasmány volt. Hát ez nem. Egyrészt a hossza miatt, másrészt, mert folyamatosan le kellett tennem.

A történet maga nem nagy durranás, ugyanaz, mint eddig, látjuk a 19. század világát és a Birodalmakat. És ez a jó pontja az egésznek: a 19. század, pedig én viszolygok a történelmi regényektől, mégis Bray kézen fogott és berántott magával, és teljesen átéreztem az egész helyzetet, hogy milyen is volt akkor a nők helyzete. Nemcsak hogy hihető a korfestése, de élvezetes is, még olyan számára is, aki nem szereti a témát. Ennek oka főleg az, mert olyan főhőssel van dolgunk, aki lázad ezek ellen a gátak ellen, amit ez a kor húz a nők köré, és a történetben ez is szerepel, hogy a nők jogaiért küzdenek, bár ez csak halványan.

Ami még jó Brayben, hogy olyan, mint egy horrorfilm író. Eleve nagyon szépen lefesti a tájakat, az egész Birodalmakat kristálytiszta pontossággal látjuk magunk előtt, szinte látjuk a virágokat és érezzük az illatukat. Ehhez jön az, hogy van pár borzongató jelenet, (nem, szerintem nem félelmetes), de főleg a látomások és a nyomozás néhol ezt a horror-gótikus érzést keltik, ami kellemes.

Van mögöttes tartalma is a könyvnek, amit mindig nagyon díjazok. Itt nem másról szól, hogy milyen az, amikor eleve el van rendelve valami, és milyen küzdeni a saját életünkért, ezt min a négy főhősünkkel együtt átérezzük. Ott van az, hogy mind felnőnek, legalábbis a társadalom szemében ezt a bál teszi lehetővé, azért a való életben ez máson múlik, és az eddig oly’ annyira gyűlöletes, felszínes, kicsinyes szereplőink egy kicsit felnőnek. Nem mindenki lesz szerethető, ugyanúgy nagyon sok hibájuk van, és ettől sosem lesznek a kedvenceim, de nagyon emberiek és esendők, és ezt is akarja bemutatni Bray. És persze a fantasy vonalon ott van a már jól megszokott „nagy hatalommal nagy felelősség jár.”

Ezek voltak a jó pontok, hát jöjjenek a rosszak: Bray nagyon nem tud fantasyt írni. Valahogy az a vonala kevésbé érdekfeszítő, amikor a Birodalmakbeli háborúról és/vagy béketárgyalásokról ír. Bármi, ami a Birodalmakhoz vagy a mágiához köthető cselekmény szál (ki a főgonosz, ki ölt meg egy kentaurt) annyira átlátszó, hogy nagyon fájdalmas, mivel 300 oldallal előbb tudjuk ezt, mint a főhősök. És ez a baj, hogy nem pár oldallal előbb, nem pár fejezettel előbb, hanem több száz oldallal előbb, és úgy vezeti ezeket az elemeket elő Bray, mintha azt várná, hogy ezen hanyatt esve lepődjünk meg. Mellesleg a nyomozás és a látomások nagyon-nagyon egyszerűek és ezért nekem unalmasak voltak.

836 oldalas a könyv, tehát nem egy napos olvasmány, hanem mondjuk, kettő. Mégis nem éreztem feltétlen szükségesnek ezt a hosszúságot és nem azért, mert mi előbb rájövünk a dolgokra, hanem mert Bray rossz dolgokat fejtett ki. Van egy tucatnyi „Óh, a Birodalmakban táncolunk” jelenetünk, ahol semmi, de semmi lényeges nem történik, mégis ki van fejtve, ugyanez azzal, hogy Gemma vendégségbe megy, Gemma most bálozik. Semmi lényegi, és karakterábrázolási dolog nem volt benne, és ezért haragszom is picit Brayre, mert a fontos dolgokat meg elfelejtette leírni. A végén a nagy csata túlságosan egyszerű és rövid és van egy nagyon érzelmes jelenet, amivel bőgetni lehetne sokakat. Erre Bray HÁROM MONDATBAN írja le és elvárja, hogy szomorúak legyünk, mikor elfelejti, hogy nem elég a tényközlés, érzelmet is kéne festenie, főleg, hogy E/1-es a történet. Másfelől van egyetlen egy szál, amit szerintem nem zárt le és érdekelt volna engem nagyon.

Mivel minden lezáró kötetnél megy a vita, hogy most ez nyitott vagy nem, megfelejt-e sorozat zárásnak vagy nem, ezért én is idebököm erről a véleményem. Szerintem tökéletes befejezés és az én ízlésvilágomnak való, bár az epilógus-féle utolsó 4 fejezet kicsit rontja az amúgy sem tökéletes érzelmi hatást, mert mint említettem Bray leír valamit, aztán azt el is felejti, és nem ér el semmilyen katarzis hatást, nem hagy maga után semmit nagyon a kötet, nem gondoltam rá azóta sem könnyes szemekkel. DE! Teljesen lezárt (a fent említett mikroszkopikus szálon kívül) és végül is érdemes elolvasni a sorozatot, mert egy délutánra biztosan kikapcsol, ha nem is fogok érte őrülten rajongani. Bónusz, hogy van benne Végzet Ereklyéi és Curse Workeres utalás.

Jó volt ez a három év együtt ezzel a sorozattal, meggyőzött, hogy igenis lehet történelmi regényt érdekes megírni, de azért Bray még gyakorolhatna történetvezetésileg, mindenesetre, ha a többi könyveit is látjuk magyarul, én biztosan megveszem.

Kedvenc karakter: Simon, Tom

Ami kifejezetten tetszett: a kor leírása, a humor, a horror részek

Ami nem tetszett: az elnyújtás, a nagy nyomozás, a fantasy szál csattanója

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. június 2.

Oldalszám: 836 oldal

Megjegyzések

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. Nem tudom, hogy ha ekkora könyvmolynak mondod magad, akkor miért esik nehezedre olvasni, hogy nem látom szívesen a letöltő linkeket, MERT EZ NEM OLYAN OLDAL!

    VálaszTörlés
  3. Ennek a kötetnek mi az első része?

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    "Másfelől van egyetlen egy szál, amit szerintem nem zárt le és érdekelt volna engem nagyon."
    Mire gondolsz? :)

    VálaszTörlés
  5. @Névtelen: Olyan rég olvastam, hogy csak tippelni tudok rá, de szerintem a leszbikus szál.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22 .) 10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat) Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK… …megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner tril

V. C. Andrews: Virágok a Padláson

Hogy akadtam rá: Mivel fura érdeklődési köröm van, sokszor belebotlottam ebbe a könyvbe, végül egy német lány javasolta, hogy olvassam el (egyezik az ízlésünk), mivel úgy gondolta, hogy imádnám. Úgy általában az egészről: Adott nekünk a Dollangager család, akik abszolút tökéletesek. Ott van Corrine, a gyönyörű anya, Christopher, a szerető család apa, ifjabbik Christopher, az okos báty, Catherine, a főhősünk, aki balerina akar lenni, és két kisebb iker Cory és Carrie. Igen, a család, mint látjuk imádja a C betűs kezdőneveket. Mind gyönyörűek, mind szőkék és kék szeműek, a szomszédok Dresden babáknak hívják őket, irigylésre méltó életük van. Ha anyuci egy kicsit túl sokat is törődik a külsejével, ugyan mi az, hiszen szeret itt mindenki mindenkit. Ám egy napon a családfő autóbalesetben meghal, és innentől kezdve a tökéletes családi idill megtörik. Édesanyjuk picit összeomlik, de hát ez várható is, végül a szüleihez fordul, és sok-sok levél után a vonakodó nagyszülők készek arra, hogy b

Cassandra Clare: Clockwork Angel - Az Angyal

Hogy akadtam rá: Clare mániás vagyok a fanficjei óta. Úgy általában az egészről: Íme az Infernal Devices 1. része, az új Árnyvadász trilógia, amire annyira vártunk az Üvegváros után. Ismerjük Clare stílusát és szeretjük, ezért nagy volt az elvárás, főleg ugye pasi karakter szinten. De úgy írom le a kritikát, hogy mindenki értse, hiszen ez a kötet is ilyen, nem kell feltétlen előtte olvasni a Végzet Ereklyéit. 1878-at írunk, és a prológusban már találkozunk Willel és Jemmel a két férfi szereplőnkkel, akik nem mások, mint Árnyvadászok, azaz félangyal félember démonvadászok. Most is épp démonvadásznak, miközben egy rejtélyes gyilkosságba botlanak, ami után el is kezdenek nyomozni. Eközben Tessa Gray, ami igazi főszereplőnk megérkezik Londonba, mivel a nagynénje meghalt, és amellett is árva, már nem maradt más neki a világon, csak a bátyja. Igen ám, de hamar rá kell jönnie, hogy a bátyját, Nathanielt elrabolták a Sötét Nővérek névre hallgató warlockok. (Warlockok = féldémonok, akik