Ugrás a fő tartalomra

Libba Bray: Az az édes, távoli harang

Hogy akadtam rá: A Könyvmolyképzősök újdonsága volt, de nem volt kedvem elolvasni először, mondván, hogy nem a mondern időkben játszódik. De a húgom ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Gemma Doyle és társai a Spence Akadémián készülnek az első báljukra, hogy utána végre a társadalom szemében is felnőtt nők legyenek. De persze nem mindegyiküknek adatik meg ez a sors, hiszen Ann-nek az unokatestvéreinél kell nevelőnőnek lennie, míg Pippa élőhalottként tengetni napjait a Birodalmakban. Felicity csak bizonyos feltételek mellett kaphatja meg az örökségét, hogy ne kelljen az édesapjával élnie, míg Gemma családjának jó híre is veszélybe kerül, hiszen apja ópium függőségéről terjengnek a pletykák. Emellett persze ott vannak a Birodalmak és a mágia is, mindenki az erőt akarja magának, de Gemmának van fontosabb dolga is, minthogy valamiféle békét teremtsen a másik világban.

Ez a Gemma Doyle trilógia vége, és mivel zárókötet, talán túl sokat vártam tőle, pláne azért, mert ölni lehetne ezzel a könyvvel olyan vastag. Na már most nekem semmi bajom nincs a hosszú könyvekkel, nem az oldalszám alapján ítélem meg, de elvárom, hogy ha 800 oldalas egy sztori, abban történjen is valami, hogy végig lekössön, elvégre azért ilyen hosszú, mert túl sok mondanivalója volt az írónőnek, nem?

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük azzal, hogy én imádtam az első részt, a másodikkal már voltak gondjaim, de ugyanúgy egy napos olvasmány volt. Hát ez nem. Egyrészt a hossza miatt, másrészt, mert folyamatosan le kellett tennem.

A történet maga nem nagy durranás, ugyanaz, mint eddig, látjuk a 19. század világát és a Birodalmakat. És ez a jó pontja az egésznek: a 19. század, pedig én viszolygok a történelmi regényektől, mégis Bray kézen fogott és berántott magával, és teljesen átéreztem az egész helyzetet, hogy milyen is volt akkor a nők helyzete. Nemcsak hogy hihető a korfestése, de élvezetes is, még olyan számára is, aki nem szereti a témát. Ennek oka főleg az, mert olyan főhőssel van dolgunk, aki lázad ezek ellen a gátak ellen, amit ez a kor húz a nők köré, és a történetben ez is szerepel, hogy a nők jogaiért küzdenek, bár ez csak halványan.

Ami még jó Brayben, hogy olyan, mint egy horrorfilm író. Eleve nagyon szépen lefesti a tájakat, az egész Birodalmakat kristálytiszta pontossággal látjuk magunk előtt, szinte látjuk a virágokat és érezzük az illatukat. Ehhez jön az, hogy van pár borzongató jelenet, (nem, szerintem nem félelmetes), de főleg a látomások és a nyomozás néhol ezt a horror-gótikus érzést keltik, ami kellemes.

Van mögöttes tartalma is a könyvnek, amit mindig nagyon díjazok. Itt nem másról szól, hogy milyen az, amikor eleve el van rendelve valami, és milyen küzdeni a saját életünkért, ezt min a négy főhősünkkel együtt átérezzük. Ott van az, hogy mind felnőnek, legalábbis a társadalom szemében ezt a bál teszi lehetővé, azért a való életben ez máson múlik, és az eddig oly’ annyira gyűlöletes, felszínes, kicsinyes szereplőink egy kicsit felnőnek. Nem mindenki lesz szerethető, ugyanúgy nagyon sok hibájuk van, és ettől sosem lesznek a kedvenceim, de nagyon emberiek és esendők, és ezt is akarja bemutatni Bray. És persze a fantasy vonalon ott van a már jól megszokott „nagy hatalommal nagy felelősség jár.”

Ezek voltak a jó pontok, hát jöjjenek a rosszak: Bray nagyon nem tud fantasyt írni. Valahogy az a vonala kevésbé érdekfeszítő, amikor a Birodalmakbeli háborúról és/vagy béketárgyalásokról ír. Bármi, ami a Birodalmakhoz vagy a mágiához köthető cselekmény szál (ki a főgonosz, ki ölt meg egy kentaurt) annyira átlátszó, hogy nagyon fájdalmas, mivel 300 oldallal előbb tudjuk ezt, mint a főhősök. És ez a baj, hogy nem pár oldallal előbb, nem pár fejezettel előbb, hanem több száz oldallal előbb, és úgy vezeti ezeket az elemeket elő Bray, mintha azt várná, hogy ezen hanyatt esve lepődjünk meg. Mellesleg a nyomozás és a látomások nagyon-nagyon egyszerűek és ezért nekem unalmasak voltak.

836 oldalas a könyv, tehát nem egy napos olvasmány, hanem mondjuk, kettő. Mégis nem éreztem feltétlen szükségesnek ezt a hosszúságot és nem azért, mert mi előbb rájövünk a dolgokra, hanem mert Bray rossz dolgokat fejtett ki. Van egy tucatnyi „Óh, a Birodalmakban táncolunk” jelenetünk, ahol semmi, de semmi lényeges nem történik, mégis ki van fejtve, ugyanez azzal, hogy Gemma vendégségbe megy, Gemma most bálozik. Semmi lényegi, és karakterábrázolási dolog nem volt benne, és ezért haragszom is picit Brayre, mert a fontos dolgokat meg elfelejtette leírni. A végén a nagy csata túlságosan egyszerű és rövid és van egy nagyon érzelmes jelenet, amivel bőgetni lehetne sokakat. Erre Bray HÁROM MONDATBAN írja le és elvárja, hogy szomorúak legyünk, mikor elfelejti, hogy nem elég a tényközlés, érzelmet is kéne festenie, főleg, hogy E/1-es a történet. Másfelől van egyetlen egy szál, amit szerintem nem zárt le és érdekelt volna engem nagyon.

Mivel minden lezáró kötetnél megy a vita, hogy most ez nyitott vagy nem, megfelejt-e sorozat zárásnak vagy nem, ezért én is idebököm erről a véleményem. Szerintem tökéletes befejezés és az én ízlésvilágomnak való, bár az epilógus-féle utolsó 4 fejezet kicsit rontja az amúgy sem tökéletes érzelmi hatást, mert mint említettem Bray leír valamit, aztán azt el is felejti, és nem ér el semmilyen katarzis hatást, nem hagy maga után semmit nagyon a kötet, nem gondoltam rá azóta sem könnyes szemekkel. DE! Teljesen lezárt (a fent említett mikroszkopikus szálon kívül) és végül is érdemes elolvasni a sorozatot, mert egy délutánra biztosan kikapcsol, ha nem is fogok érte őrülten rajongani. Bónusz, hogy van benne Végzet Ereklyéi és Curse Workeres utalás.

Jó volt ez a három év együtt ezzel a sorozattal, meggyőzött, hogy igenis lehet történelmi regényt érdekes megírni, de azért Bray még gyakorolhatna történetvezetésileg, mindenesetre, ha a többi könyveit is látjuk magyarul, én biztosan megveszem.

Kedvenc karakter: Simon, Tom

Ami kifejezetten tetszett: a kor leírása, a humor, a horror részek

Ami nem tetszett: az elnyújtás, a nagy nyomozás, a fantasy szál csattanója

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. június 2.

Oldalszám: 836 oldal

Megjegyzések

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. Nem tudom, hogy ha ekkora könyvmolynak mondod magad, akkor miért esik nehezedre olvasni, hogy nem látom szívesen a letöltő linkeket, MERT EZ NEM OLYAN OLDAL!

    VálaszTörlés
  3. Ennek a kötetnek mi az első része?

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    "Másfelől van egyetlen egy szál, amit szerintem nem zárt le és érdekelt volna engem nagyon."
    Mire gondolsz? :)

    VálaszTörlés
  5. @Névtelen: Olyan rég olvastam, hogy csak tippelni tudok rá, de szerintem a leszbikus szál.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Természetfeletti lény szerinti ajánlók

Mivel annyira unatkoztam a The Haunted olvasása közben, csináltam szép polcokat molyon. Amiből jött az, hogy miért ne írnám össze ennek az eredményét a blogomon. Észrevettem, hogy sokan kérnek tőlem úgy ajánlást, hogy „legyen vámpíros,” vagy „legyen szellemes,” és valljuk be, mindenkinek megvan a kedvenc lénye fantasyban, ezért gondoltam, hogy írok egy ilyen posztot. Kaptam olyan ajánlást, hogy írjak TOP 10-es listát vámpíros könyvekből, de mivel a többi lény sajnos háttérbe szorult még eddigi olvasmányaimban, és nem akarom őket sem kihagyni, ezért egybevonok mindenfajta lényt. Nem spoilerezek, így aminek a fülszövegéből nem egyértelmű, hogy milyen lény a főhős pasija (lásd példának okáért Dark Divine) azt nem fogom oda ajánlani. Plusz, amit én nem tartok annak (lásd Káprázat), azt nem fogom oda ajánlani. Szóval teljesen szubjektív vélemény lesz, mint eddig is megszokhattuk, és természetesen tetszési sorrendbe fogom szedni az ajánlásokat. AZ ÉJSZAKA LÉNYEI, AZAZ A VÁMPÍROK Szer

Lauren Kate: Torment - Kín (Loki edition)

Hogy akadtam rá: A borítója csábított el. Sorozat: A Fallen - Kitaszítva 2. része. Úgy általában az egészről:  Lucinda Price élete kínszenvedés, de nem azért, mert az egyetlen majdnem-barátnőjét megölték a szeme láttára, vagy mert nem láthatja a szüleit, esetleg mert fogalma sincs arról, mi történt vele az előző életében, nem, Lucinda problémája sokkal nagyobb: Daniel, a bukott angyal pasija otthagyja egy magániskolában, ahol három hetet kell kibírnia. Mert csak így tudják megvédeni a különböző teremtményektől, akik Luce-ra pályáznak. Mit csinál a kedves kis főhősünk a félangyaloknak fenntartott oktatási intézményben? HÁT BEFESTI A HAJÁT! Meg sír… sokat… Az első részre négy csillagot adtam, mert noha a kivitelezése nem volt az igazi, az alapötlet kiváló lett volna, megvan benne minden, ami egy igazán jó ifjúsági, romantikus, fantasyhoz kéne: reinkarnáció, angyalok, démonok, Világvége harc. Na igen ám, de sikerült a nagyszerű koncepciót elrontani… Hogy mivel is? Ez egy olyan j

Sally Nicholls: Shadow Girl (Árnylány)

Hogy akadtam rá:   Sally Nicholls rajongó vagyok. Úgy általában az egészről:   Clare élete nem a legvidámabb: Sehova sem tud beilleszkedni és állandóan zaklatják az iskolában. Nem foglalkozik a tanulmányaival vagy azzal hogy barátokat szerezzen, hiszen mindig gyorsan átpasszolják másik gyámszülőkhöz, és költözhet tovább. Aztán egy napon eltéved hazafelé menet és találkozik Maddyvel, aki szintén árva és talán ő lehet az első igaz barátja. Sally Nicholls diszlexiásoknak szánt mesekönyve ez, vagyis eleve könnyen olvasható a nyelvezete, kellemesen nagy térközökkel és alapvetően rövid, de még így is egy összetett és elbűvölő mesét tudott összehozni. Az alapötlete ugyanaz, mint a Close Your Pretty Eyes nak, mivel egy másik kiadónak is feldobta ugyanazt az ötletet az írónő, így egy ihletből született a két könyv: milyen az élete egy árvaházban nevelkedett gyereknek. Míg a Close Your Pretty Eyes egy szívet tépő történet, ami enyhén reménytelen, addig ez a történet csupa remény, d