Ugrás a fő tartalomra

Walter Simonson: World of Warcraft vol. 1 (A Háború Világa)

Hogy akadtam rá: Egy szó: Warcraft

Úgy általában az egészről: Miután Vérszem Vörösököl, a nagy gladiátor bajnok meghalt, Rehgarnak, az ork sámánnak új csapatot kell összehoznia a Dire Maulban megrendezett éves versenyre. Az új csapat nem áll másból, mint Broll Medvebundából (kénytelen voltam magyarítani a nevet, annyira tetszik :D), egy agresszív és megtört éjtünde druidából és Valeera Vérzőből, a vértündéből. Ám kell még persze még egy tag is, akit szerencsés véletlen útján találnak meg, egy embert, aki Durotar partjain ébred és nem emlékszik semmire az életéből csak arra, hogy bizony ő harcolni tud. Így hát a három faj különböző képviselője, amiből ugye akad itt Szövetséges és Hordás is, kénytelenek összefogni, hogy túléljék a szolgasorsot és a véres versenyt.

Noha Warcraft univerzum ez is, és a gyengepontom, mégsem vagyok ezzel a kötettel teljesen elégedett. Tehát lehet azt mondani, hogy a szívem csücskével sem lehet úgy elvakítani, hogy ne vegyem észre a bődületes hibákat. Az az igazság, hogy eddig javarészt csak Vertigo képregényt olvastam (kivéve manga ugye), és azoknak volt egy minősége: eszeveszett bonyolult, izgalmas sztorik, jó karakterek, isteni humor és pöpec hangulat. Nos, itt csalódtam, bár értelemszerűen nem horror fantasyt vártam, hanem egy jó kis warcraftos középkori kalandozós sztorit és valamiért nem teljesen ezt kaptam.

Maga a történet lehet, hogy jó lenne, sőt, érdekel és olvasom tovább, bár ugye kifejezetten fantasy klisés, de hát az ember nem is vár többet. Viszont az eleje szerintem nagyon félrevezető. Adott ez az arénázós-gladiátoros-harcolós dolog, amit személy szerint, mint témát utálok (bármilyen filmben/sztoriban), de gondoltam adok neki egy esélyt. És az a gond, hogy az első 2-3 fejezetben ez áll a középpontban, hogyan harcolnak, hogyan tanulnak (amit igen gyorsan lerendeznek azért, ahhoz képest, hogy utána azt mondják mekkora kiképzést kaptak ott), és hogyan vesznek részt ezen a versenyen. Mégsem ez a főszál, sőt még csak nem is alappillére a történetnek, egyszerűen annyi kellett, hogy három más fajú lény, lehetőleg Hordás és Szövetséges is valahol találkozzon, ahol kénytelenek együttműködni. Ezt hívják írói erőltetésnek, ha valami ennyire átlátszó.

Másfelől nagyon nagy vérző sebe az egésznek, hogy Simonson nem döntötte el, kicsoda is a közönség. Bárki vagy csak hardcore Warcraft fanok? Példának okáért olvastam én olyan gamer könyvet, amihez semmi közöm nem volt és élveztem a regényt, vagy ott van a Napkút trilógia, ami Warcraftos és gyönyörűen lehet érteni a játék nélkül is. Itt ez hiányzik, ugyanis hiába írja le, óh ez X az Y törzs fővárosa, egyszerűen mindent párbeszédben akar megmutatni, ami persze alap a képregényben, de ne csak tömör szöveg legyen akkor már, hanem visszaemlékezés. Használjuk már ki, hogy KÉPregény és van vizuális eszközünk is. És ezen nem csak azt értem, hogy rajzoljunk bugyiban harcoló szexi tündéket. (Nem, ezért nem jár csillaglevonás, mert ez is egy közönség megfogó erő… ez van.) Egyszerűen nem tudtam átérezni az éjtündék és a vértündék közötti feszültséget, mármint én értettem, de szerintem egy nem világjártas olvasónak ez semmit nem fog mondani, ahogy a mágia addiktív jellege sem, hogy miért baj az, ha a vértündék arkán mágiát használnak.

A cselekményvezetés miatt ezért az eleje szerintem lassú, és nyögvenyelősek a párbeszédek is, van ami teljesen életszerűtlen és nem oda illő, de úgy a 3. vagy 4. „fejezet” táján sikerült belerázódnia az írásba Simonsonnak és rájött, hogy pl. humor az mindenhova illik. A karaktereknek van múltja, és valamennyire felépítettek, de picit báboknak érzem még őket, remélem, hogy a következő kötetekben ez ki lesz javítva és megszeretem őket. Másfelől van egy rejtélyes gonosz karakter, akit bedobott két képkocka erejéig Simonson, de jobban is bánhatott volna vele.

A nagy cselekmény, hogy vajon az ismeretlen emberünk, később Szellemfarkasként elkeresztelt kicsoda is végül, az már érdekesebb, bár picit klisés. Mégis a suta cselekményvezetés miatt úgy éreztem, mintha csak véletlenszerűen dobta volna be ezt az elemet, pedig nyilván ugye, ha már az elején amnéziás ez lett volna a főszál.

Az apró hibái ellenére is lekötött és élveztem, és jó volt látni a halom ismerős tájat és a sok lényt (sárkányokat, nagákat, hárpiákat), és emellett pedig gyönyörű a rajzolása. Warcraft fanoknak ajánlom, a többieknek nem nagyon.

Kedvenc karakter: Valeera

Ami kifejezetten tetszett: a világ (nyilván)

Ami nem tetszett: a háttértörténetek magyarázata, a cselekményvezetés

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: WildStorm

Kiadás dátuma: 2009. szeptember 1.

Oldalszám: 176 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Természetfeletti lény szerinti ajánlók

Mivel annyira unatkoztam a The Haunted olvasása közben, csináltam szép polcokat molyon. Amiből jött az, hogy miért ne írnám össze ennek az eredményét a blogomon. Észrevettem, hogy sokan kérnek tőlem úgy ajánlást, hogy „legyen vámpíros,” vagy „legyen szellemes,” és valljuk be, mindenkinek megvan a kedvenc lénye fantasyban, ezért gondoltam, hogy írok egy ilyen posztot. Kaptam olyan ajánlást, hogy írjak TOP 10-es listát vámpíros könyvekből, de mivel a többi lény sajnos háttérbe szorult még eddigi olvasmányaimban, és nem akarom őket sem kihagyni, ezért egybevonok mindenfajta lényt. Nem spoilerezek, így aminek a fülszövegéből nem egyértelmű, hogy milyen lény a főhős pasija (lásd példának okáért Dark Divine) azt nem fogom oda ajánlani. Plusz, amit én nem tartok annak (lásd Káprázat), azt nem fogom oda ajánlani. Szóval teljesen szubjektív vélemény lesz, mint eddig is megszokhattuk, és természetesen tetszési sorrendbe fogom szedni az ajánlásokat. AZ ÉJSZAKA LÉNYEI, AZAZ A VÁMPÍROK Szer

Lauren Kate: Torment - Kín (Loki edition)

Hogy akadtam rá: A borítója csábított el. Sorozat: A Fallen - Kitaszítva 2. része. Úgy általában az egészről:  Lucinda Price élete kínszenvedés, de nem azért, mert az egyetlen majdnem-barátnőjét megölték a szeme láttára, vagy mert nem láthatja a szüleit, esetleg mert fogalma sincs arról, mi történt vele az előző életében, nem, Lucinda problémája sokkal nagyobb: Daniel, a bukott angyal pasija otthagyja egy magániskolában, ahol három hetet kell kibírnia. Mert csak így tudják megvédeni a különböző teremtményektől, akik Luce-ra pályáznak. Mit csinál a kedves kis főhősünk a félangyaloknak fenntartott oktatási intézményben? HÁT BEFESTI A HAJÁT! Meg sír… sokat… Az első részre négy csillagot adtam, mert noha a kivitelezése nem volt az igazi, az alapötlet kiváló lett volna, megvan benne minden, ami egy igazán jó ifjúsági, romantikus, fantasyhoz kéne: reinkarnáció, angyalok, démonok, Világvége harc. Na igen ám, de sikerült a nagyszerű koncepciót elrontani… Hogy mivel is? Ez egy olyan j

Sally Nicholls: Shadow Girl (Árnylány)

Hogy akadtam rá:   Sally Nicholls rajongó vagyok. Úgy általában az egészről:   Clare élete nem a legvidámabb: Sehova sem tud beilleszkedni és állandóan zaklatják az iskolában. Nem foglalkozik a tanulmányaival vagy azzal hogy barátokat szerezzen, hiszen mindig gyorsan átpasszolják másik gyámszülőkhöz, és költözhet tovább. Aztán egy napon eltéved hazafelé menet és találkozik Maddyvel, aki szintén árva és talán ő lehet az első igaz barátja. Sally Nicholls diszlexiásoknak szánt mesekönyve ez, vagyis eleve könnyen olvasható a nyelvezete, kellemesen nagy térközökkel és alapvetően rövid, de még így is egy összetett és elbűvölő mesét tudott összehozni. Az alapötlete ugyanaz, mint a Close Your Pretty Eyes nak, mivel egy másik kiadónak is feldobta ugyanazt az ötletet az írónő, így egy ihletből született a két könyv: milyen az élete egy árvaházban nevelkedett gyereknek. Míg a Close Your Pretty Eyes egy szívet tépő történet, ami enyhén reménytelen, addig ez a történet csupa remény, d