Ugrás a fő tartalomra

Walter Simonson: World of Warcraft vol. 1 (A Háború Világa)

Hogy akadtam rá: Egy szó: Warcraft

Úgy általában az egészről: Miután Vérszem Vörösököl, a nagy gladiátor bajnok meghalt, Rehgarnak, az ork sámánnak új csapatot kell összehoznia a Dire Maulban megrendezett éves versenyre. Az új csapat nem áll másból, mint Broll Medvebundából (kénytelen voltam magyarítani a nevet, annyira tetszik :D), egy agresszív és megtört éjtünde druidából és Valeera Vérzőből, a vértündéből. Ám kell még persze még egy tag is, akit szerencsés véletlen útján találnak meg, egy embert, aki Durotar partjain ébred és nem emlékszik semmire az életéből csak arra, hogy bizony ő harcolni tud. Így hát a három faj különböző képviselője, amiből ugye akad itt Szövetséges és Hordás is, kénytelenek összefogni, hogy túléljék a szolgasorsot és a véres versenyt.

Noha Warcraft univerzum ez is, és a gyengepontom, mégsem vagyok ezzel a kötettel teljesen elégedett. Tehát lehet azt mondani, hogy a szívem csücskével sem lehet úgy elvakítani, hogy ne vegyem észre a bődületes hibákat. Az az igazság, hogy eddig javarészt csak Vertigo képregényt olvastam (kivéve manga ugye), és azoknak volt egy minősége: eszeveszett bonyolult, izgalmas sztorik, jó karakterek, isteni humor és pöpec hangulat. Nos, itt csalódtam, bár értelemszerűen nem horror fantasyt vártam, hanem egy jó kis warcraftos középkori kalandozós sztorit és valamiért nem teljesen ezt kaptam.

Maga a történet lehet, hogy jó lenne, sőt, érdekel és olvasom tovább, bár ugye kifejezetten fantasy klisés, de hát az ember nem is vár többet. Viszont az eleje szerintem nagyon félrevezető. Adott ez az arénázós-gladiátoros-harcolós dolog, amit személy szerint, mint témát utálok (bármilyen filmben/sztoriban), de gondoltam adok neki egy esélyt. És az a gond, hogy az első 2-3 fejezetben ez áll a középpontban, hogyan harcolnak, hogyan tanulnak (amit igen gyorsan lerendeznek azért, ahhoz képest, hogy utána azt mondják mekkora kiképzést kaptak ott), és hogyan vesznek részt ezen a versenyen. Mégsem ez a főszál, sőt még csak nem is alappillére a történetnek, egyszerűen annyi kellett, hogy három más fajú lény, lehetőleg Hordás és Szövetséges is valahol találkozzon, ahol kénytelenek együttműködni. Ezt hívják írói erőltetésnek, ha valami ennyire átlátszó.

Másfelől nagyon nagy vérző sebe az egésznek, hogy Simonson nem döntötte el, kicsoda is a közönség. Bárki vagy csak hardcore Warcraft fanok? Példának okáért olvastam én olyan gamer könyvet, amihez semmi közöm nem volt és élveztem a regényt, vagy ott van a Napkút trilógia, ami Warcraftos és gyönyörűen lehet érteni a játék nélkül is. Itt ez hiányzik, ugyanis hiába írja le, óh ez X az Y törzs fővárosa, egyszerűen mindent párbeszédben akar megmutatni, ami persze alap a képregényben, de ne csak tömör szöveg legyen akkor már, hanem visszaemlékezés. Használjuk már ki, hogy KÉPregény és van vizuális eszközünk is. És ezen nem csak azt értem, hogy rajzoljunk bugyiban harcoló szexi tündéket. (Nem, ezért nem jár csillaglevonás, mert ez is egy közönség megfogó erő… ez van.) Egyszerűen nem tudtam átérezni az éjtündék és a vértündék közötti feszültséget, mármint én értettem, de szerintem egy nem világjártas olvasónak ez semmit nem fog mondani, ahogy a mágia addiktív jellege sem, hogy miért baj az, ha a vértündék arkán mágiát használnak.

A cselekményvezetés miatt ezért az eleje szerintem lassú, és nyögvenyelősek a párbeszédek is, van ami teljesen életszerűtlen és nem oda illő, de úgy a 3. vagy 4. „fejezet” táján sikerült belerázódnia az írásba Simonsonnak és rájött, hogy pl. humor az mindenhova illik. A karaktereknek van múltja, és valamennyire felépítettek, de picit báboknak érzem még őket, remélem, hogy a következő kötetekben ez ki lesz javítva és megszeretem őket. Másfelől van egy rejtélyes gonosz karakter, akit bedobott két képkocka erejéig Simonson, de jobban is bánhatott volna vele.

A nagy cselekmény, hogy vajon az ismeretlen emberünk, később Szellemfarkasként elkeresztelt kicsoda is végül, az már érdekesebb, bár picit klisés. Mégis a suta cselekményvezetés miatt úgy éreztem, mintha csak véletlenszerűen dobta volna be ezt az elemet, pedig nyilván ugye, ha már az elején amnéziás ez lett volna a főszál.

Az apró hibái ellenére is lekötött és élveztem, és jó volt látni a halom ismerős tájat és a sok lényt (sárkányokat, nagákat, hárpiákat), és emellett pedig gyönyörű a rajzolása. Warcraft fanoknak ajánlom, a többieknek nem nagyon.

Kedvenc karakter: Valeera

Ami kifejezetten tetszett: a világ (nyilván)

Ami nem tetszett: a háttértörténetek magyarázata, a cselekményvezetés

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: WildStorm

Kiadás dátuma: 2009. szeptember 1.

Oldalszám: 176 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Ann Redisch Stampler: How to Disappear (Így lehet köddé válni)

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónő könyveit. Úgy általában az egészről:   Nicolette-tel valami szörnyűség történik az erdőben, aminek következtében kénytelen elmenekülni otthonról. A régen népszerű lány most arra kényszerül, hogy újabb és újabb személyazonosságot vegyen fel és alkalmi munkákból tartsa el magát, nem sokáig maradva egy-egy helyen, nehogy rátaláljanak. Jack nem tudja lemosni magáról a bűnöző apja nevét, ezért is próbál annyira törvénytisztelő lenni, amennyire csak lehet. Viszont a börtönben lévő testvére, Don megbízza egy feladattal, amit muszáj lesz végrehajtania: El kell tennie láb alól Nicolette Hollandot, aki megölte az ismerősüket, Connie-t. Bár Jack eleinte vonakodik, a végén beleegyezik, mikor a maffiacsalád, akik megbízták a testvérét, figyelmeztetésként rágyújtják a házat az anyjára, és bár még nem esett neki baja, ki tudja, mi fog történni következőre. Stampler könyvei közel állnak a szívemhez, imádom a stílusát és a témaválasztásait, ezért is ö