Cole Gibsen: Katana

2012. április 4., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Sorozat veszély: Ez a Katana sorozat 1. kötete.

Úgy általában az egészről: Rileigh Martin nem egy kemény lány, a gördeszkázáson kívül az epres szájfény megszállottja, még mindig plüssállatokkal alszik, és a legnehezebb fizikai munka, amit képes elvégezni, a mosogatás, ha épp elromlott a mosogatógép. De valamiért mégis, amikor megtámadják őt egyik este az utcán, simán elver három felnőtt férfit, és ezek után az 1400-as évekbeli Japánról kezd el álmodni. Vajon miért?
Kezdjük azzal, hogy én nem vagyok Japán mániás, nem azért vettem kezembe ezt a kötetet. Semmi bajom nincs azokkal, akik szeretik/imádják a japán kultúrát, de nekem nem ez volt az indító löket, hanem, hogy úgy reklámozták, „Kill Bill meets Buffy,” szóval arra számítottam, hogy véres-akciós-kardozós és ugyanakkor szarkasztikus humoros lesz. Nos, a humor bejött, bár a vége-felé ez már elmaradt, mintha az írónő akkor már kifogyott volna a szuszból. És nem csak a humorból, mindenből…

A könyv eleje izgalmasan indul, egyből verekedős jelenet, és a főhős se tudja, mi történt, és mi se, aztán bumm, egyből visszatekintés az 1400-as évekbe, Japánba. Nos, igen, ekkor esett le, hogy ez bizony reinkarnálódós-szerelmes sztori lesz. Ez amúgy az én egyik kedvenc témám, hogy mi van, ha azelőtt is éltünk, szerelmesek voltunk, és a lelki társak megtalálják egymást, vagy éppen mégis egy ilyen szerelem is véget érhet. Az egész fülszövegből és leírásból nem számítottam rá, hogy ennyire romantikus lesz a könyv, hogy ez lesz a központi téma. És miért is rossz ez? Egy hét alatt játszódik le a történet, és nekem ettől lesz hihetetlen ez a hirtelen jött nagy romantika, még úgy is, hogy előző életükben ismerték egymást, mert semmi vonzalom nincs köztük, és 380 oldalból úgy a 300-on hirtelen már „nem élhetek nélküled” nyál van, míg előtte csak néha volt gyomorban pillangó és annyi. Úgy éreztem, hogy a könyv közepéből, mintha kimaradt volna valami, és nem csak romantika téren.

Maga a történetben annyi potenciál van, titkos ügynökségi szervezetek, harcos szamurájok… És erre ez csak egy-két szóra kap megemlítést, kb. az utolsó oldalakon, addig csak szenved a főhős és sajnos az olvasó is, hogy vajon Ri-Ri (ez a főhős beceneve) tényleg egykor japán szamuráj volt… Nem tudom másképp megfogalmazni, úgy éreztem, mintha szétestek volna a kezem között a nagyszerű darabkák, mintha Gibsen nem tudta volna, hogy összerakni a történetet. Azt nyújtja el, amit nem kéne, és olyanokat intéz el pár oldalban, amit jó lenne, ha részletesen leírt volna. A főgonoszt felvázolják, milyen gonosz, hogy miatta reinkarnálódott egy csapat, hogy megöljék… Igen ám, de a főgonosz semmi világ rosszat nem akar, csak a főhőseinket megölni… Na ez így mennyire paradox? Ha van odafent valami, ami szabályozza, ki születik újra meg mikor, akkor nem egyszerűbb lett volna, ha a főhősök nem is születnek újra? Akkor szerencsétlen főgonosz nem fog tudni semmit csinálni. Ezek mellett nem elég, hogy teljesen átlátszó az egész történet, sajnos a 4-5. fejezettől lehet tudni, ki a gonosz (összesen 40 fejezet van talán…), még szegény gonosz annyira sötét is, hogy csodálkoztam, hogy addig túlélte. Még ide megjegyezném, hogy a főhős amit a végén csinál a gonosszal… hát, szerintem nem éppen illett oda, főleg nem nulla érzelmi reakcióval.

És azt hiszem, ez is egy oltári nagy hiba. Nem elég, hogy a romantikát elrontja az érzelmek hiánya, de minden mást is. Van egy olyan szál, hogy lelki társak újjászületnek, anno testvérek voltak, és most meg együtt járnak. Fújjolunk, ugye? Na, ez a kényes téma kettő darab mondatban el van intézve, pedig ebbe is mennyi dráma vagy mélyebb gondolat rejlett volna, nem? Ezt sem használta ki Gibsen, ahogy azt sem, hogy feszültséget teremtsen. Rendben vannak a verekedős jelenetek, részletesen le vannak írva, de egyszerűen nem éreztem a torokszorító veszélyt és izgalmat, mert amikor annyi a nagy gonosz tette, hogy küld postán egy élő, mérges kígyót, vagy fenyegető leveleket hagy a főhősnek, inkább nevetni támad kedvem, és nem hiszem el, hogy egy több ezer éves hatalomra törő nagyúr üldöz minket.

Ezek mellett persze van jó is a könyvben, de csak az első felében, ezért sem merném őszintén bárkinek ajánlani. Annyi azért megjegyzendő, hogy amíg nem önti el a nyál a könyvet, a barátság fontos motívumnak van bemutatva, és tetszett, ahogy Ri-Ri azzal küszködik, hogy igenis elmondja a barátjának, Quentinnek, hogy most mi is történik vele. Ami viszont itt negatív: ahogy Quentin elhiszi a dolgokat, plusz szerencsétlen Q, a dísz homoszexuális barát, egészen annyira sablon meleg karakter, hogy még mani-pedizik is a főhőssel.

A főhős anyját nem igazán emelném ki, ide is próbált drámát belevinni Gibsen, hogy az anya nem igazán anya karakter, mert 17 évesen a terhesség tönkretette a modell karrierjét és maradt a lányával, akit aztán inkább sehogy sem nevel. Itt is pont azok az érzelmi reakciók hiányoztak, mint az egész könyvben, hogy hihető legyen. És nem, amikor épp égő házból menekülünk ki, és visszaemlékezünk arra, hogy az anyánk egyszer azt mondta, hogy mégis szeret minket, az nem számít érzelmi mélységnek.

Összességében jó lenne az alapötlet, de nincs kidolgozva benne nagyjából semmi. Habár a főhős nem idegesítő, és humoros, mégsem tudtam élvezni ezt a könyvet, amennyire szerettem volna. Először megörültem, hogy nem sorozat, mert nem jelzik sehol, de utánanéztem, Gibsen örömmel jelenti, hogy lesz 2. rész 2013 tavaszán. Remélem, az jobb lesz.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a humor, legalábbis az elején

Ami nem tetszett: az összevisszaság, logikai bakik, a végeeeee

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Flux

Kiadás dátuma: 2012. március 8.

Oldalszám: 384 oldal

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.