Melissa Marr: Faery Tales and Nightmares (Tündérmesék és rémálmok)

2012. február 27., hétfő

Hogy akadtam rá: Melissa Marr az egyik kedvenc íróm.

Úgy általában az egészről: Elvileg azt mondtam, hogy feladtam a novellásköteteket, és épp készültek cikk-félét is írni arról, hogy vajon jók-e a kiegészítő novellák a kedvenc sorozatainkhoz, ami több ezer külön kötetben jelenik meg. Ugyanis tudjuk, hogy ha több író ír egy kötetbe, annak a fele ismeretlen író (ez most kifejezetten az ifjúsági fantasy antológiákra vonatkozik), akiket így akarnak népszerűsíteni. Az ingyen novellákhoz sem nagyon jutok el, mert akik ingyen elérhetővé teszik a műveiket, azokból annyi van, mint a nyű, és sokszor őszintén semmit nem adnak a történethez. Na, de! Úgy vagyok vele, hogy ha egy író fogja és megjelentet egy novelláskötetet, ezzel megkönnyítve az olvasói dolgát, hogy ne régi újságokat kelljen elővadásznia, akkor egyből repülök és olvasom.
Melissa Marr azok közé az írók közé tartozik, akiknek az első könyvét (Veszélyes Játék) szívből gyűlöltem, de ugye sorozatot nem hagyok abba, ezért folytattam, és bár a 2. rész sem volt tökéletes, mégis rájöttem, hogy Marr nekem bekerül a kedvenc írók közé. Ez nem azért van, mert Marr tapasztalatból ír a nemi erőszakról, és ezért vannak kemény dolgok is a fantasyjában, bár ez is közrejátszik. Egyszerűen látszik rajta, hogy imádja a mitológiát, és minden erejét inkább abba fekteti, hogy hangulatot és világot teremtsen, ez sajnos az első műveinél nagyon látszik, hogy a karakterek sántítanak. Na, de miért beszélek én erről?

Mert ez a novelláskötet részben Tündérvilág novellákat tartalmaz, ami már megszabja, hogy milyen is a minősége, hiszen attól a szereplőktől, akiket én utálok, és nem igazán tartok kidolgozottnak, nem tudott megválni. És bár három pontnál többet nem tudtam egészében adni ennek a kötetnek, mindenképpen ajánlanám azoknak, akik kíváncsiak Marr többi írására. Nyilván nem rajongóknak nem ajánlom, mert 12 novellából „csak” 8 olvasható, és ebből 4 csak, ami nem köthető a Tündérvilághoz, ami vajmi kevés, hogy nem fanok értékeljék ezt a kötetet.

A gyűjtemény színvonala nagyon változó, mert Melissa Marr az az író, aki idővel lett jobb, ezért látszik, hogy ami élete első novellája, az nem éppen élvezhető, és őszintén vannak olyan írások ebben, amiknek szerintem soha nem kellett volna napvilágot látni. Ugyanakkor vannak olyan ütős történetek is, amiktől sikoltozva ugráltam a plafonig, és elérték, hogy alig várjam Marr nem Tündérvilágos további regényeit.

Na, de vegyük sorra a novellákat, természetesen nem spoileresen:

1. Where Nightmares Walk (Ahol a rémálmok járnak): Ez borzalmas, erre jobb szó nincsen. Ez egy fél oldalt tesz ki, és még értem én, hogy valami rövid horror történetes novelláskötetben jelent meg, azért én még se pártolom, ha valami ilyen rövid. A hangulata megvan, picit borzongatott, de jobban ütött volna, ha látjuk is a véres jelenetet, nem csak utal rá Marr. (5/2 pontos)

2. Winter’s Kiss (A tél csókja): Ha minden igaz (nem vagyok benne 100%-ig biztos), ez Marr első műve. Gyerekmese, egyszerű fogalmazással, és még egyszerűbb történettel. Általában nem szoktam meséket olvasni, de mégis tudom őket élvezni, és tudom, hogy az egyszerűség a lényeg, mégis úgy éreztem, hogy hiába van erőltetett, száraz mondanivalója a gyerekeknek („az ha más vagy, nem gond, úgy vagy jó, ahogy vagy”), egyszerűen nem tudtam élvezni. (5/2 pontos)

3. Transition (Átváltozás): Melissa Marr vámpíros novellája, és mást nem is mondanék róla, csakhogy vérbeli jó sztori. Van idősíkokkal játszás, van benne drog- és alkoholhasználat, van benne badass főhős, belezés, ötletes vámpírmitológia, és nem happy-nyálas vég. Röviden: szeretnék ebben a világban játszódó regényt olvasni. (5/5 pontos)

4. Love Struck (Mindent elsöprő szerelem): Ez egy selkie-s novella (más néven talán fókaember), és én a magam módján imádom a selkie-ket, mert olyan ritka, hogy valaki ahhoz a mitológiához fordul. Maga a világfelépítés jó volt, és bemutatja, hogy mennyire lehet tragikus egy szerelem, de ott a szó, hogy csak „lehet.” Maga a főpáros egy igazi nyálas happy endet kap, és az egész novella is csöpög. (5/4 pontos)

5. Old Habits (Régi szokások): A Veszélyes Álmok után olvasandó Niall és Iriall központú novella, arról, hogyan is alkalmazkodik Niall az új szerepéhez. Igazából jó volt olvasni a két kedvenc szereplőmről, de olyan egetrengető dolog nem történt, csak a fura barátságukat mutatja be a novella. (5/4 pontos)

6. Stopping Time (Megállítani az időt): Elvileg a Törékeny örökkévalóság után játszódik, de Leslie, Iriall és Niall főszereplésével, tehát a kedvenc hármasommal. Annyit mondanék, hogy bár romantikus történet, talán sokaknak nem fog tetszeni, de ez az én örök favoritom, ugyanis ennél szebben még ifjúságiban (meg igazán sehol sem) láttam megírva szerelmi háromszöget. (5/6 pontos)

7. The Art of Waiting (A várás művészete): A mesélés borzongató, amolyan igazi rémmese hangulata van, egyik szereplőnek sincs neve, csak úgy hívja őket, hogy „a fiú,” „a lány,” stb. Viszont ennek egy deka értelme sincs… (5/1 pontos)

8. Comfort for Flesh (Testet örömökre): Fúú, hát ez. Ez… erre nincsenek szavak. Horroros, komoly témás, ütős novella. Szívesen látnék Marrtól fantasy köntösbe burkolt komoly témás regényt ezek után, ki nem néztem volna egy ilyen erejű történetet az írónőből. (5/6 pontos)

9. The Sleeping Girl and the Summer King (Az Alvó Lány és a Nyárkirály): A Veszélyes Játék eredetije, hasonló a világ, hiszen ebből az ötletből lett az a regény, de szerintem sokkal, de sokkal jobb lenne így. Itt is Ash a főszereplő lány neve, ugyanúgy van nyár-tél udvar, ugyanúgy fel kell emelni a botot, meg Téllánnyá válni, de van benne egy apróbb csavar. Ugyanakkor sokkal szimpatikusabb volt itt a főhős, mint az eredeti regényben, úgyhogy: (5/4 pontos)

10. Cotton Candy Skies (Vattacukorszínű ég): Ez szintén Tündérvilág kiegészítő novella és már jóval a 4. rész után játszódik, így sikerült magamnak elspoilereznem. Rabbit szerelmi története, ha hinnétek, ha nem, és nagyon aranyos, és ötletes. (5/5 pontos)

11. Unexpected Family (Váratlan család): Tündérvilág és fogalmam sincs, mikor játszódik, talán a 4. rész után, mert vannak benne olyan elemek, amikről én még nem tudtam. Seth központú novella, az ő nagy szenvedése, ugyanakkor a háttérben annyira édes volt Iriall és Niall (akinek ez meglepő, az nem olvasta rendesen a Veszélyes Álmokat), hogy megkapja a max pontot. (5/5 pontos)

12. Merely Mortal (Egyszerű halandó): Iszonyat nagy spoileres novella a 4. vagy 5. rész után, nekem fogalmam sincs, mert odáig nem olvastam. Keenan/Donia. Ezzel el is árultam, hogy nem tetszett, nyálas kis semmiről szóló szösszenet. (5/2 pontos)

Az egész kötet:
 3/5 pontból


A borító: 5/5 pontból

Kiadó: HarperCollins

Kiadás dátuma: 2012. február 21.

Oldalszám: 432 oldal

Lauren DeStefano: Fever (Láz)

2012. február 25., szombat


Hogy akadtam rá: Kelly és Ivett ajánlották

Úgy általában az egészről: Miután Rhine és Gabriel megszöktek a kúriából, belevetik magukat a világ veszélyeibe, hogy megkeressék Rhine ikertestvérét, Rowant. De nem jutnak messzire, ugyanis elkapják őket, és egy borzalmas karneválban találják magukat. Mint kiderül, sikerült egy vörös lámpás negyedbe tévedniük, és most Rhine kénytelen beállni a prostituált lányok közé, amíg ki nem találják, hogyan is szökjenek meg.
Jajj, ez a könyv, ez most olyan jól esett! Nem is tudom igazán, mit vártam, mert hát egy trilógia 2. része, és mostanában mindig csalódtam a folytatásokban, de a Fever magasan túlszárnyalta a Withert.

Először is hadd emeljem ki DeStefano gyönyörű írásmódját, amitől úgy éreztem, hogy magam előtt látom az egész történetet, akár egy filmet. Mivel ebben a részben sok hallucináció és drog által generált rémálom van, ezért ez a bravúr, ahogy bánik a szavakkal, még inkább előtérbe került. Példa mondat:

„Elkapja a tekintetét, odanéz, ahol az óceán hullámzik a látóhatáron túl, hableányokat és császárnők holttestét dobálva, akik inkább leugrottak a hajóról, ha már nem lehetnek szabadok. Azon töprengek, vajon közéjük tartozunk-e.” Több értelme van ennek a szövegkörnyezetben, mert a császárnő (a tarot kártyalap) és a mitikus lények, közöttük a hableányok végigkísérő motívumok a szabadságra és a küzdeni akarásra. Igazából ezért lesz olyan kellemes a hangulata, mert egy-két áltagos, gondolkodós jelenetet feldob valami igazán szép hasonlattal.

Míg a Wither a maga nemében nem volt egy cselekménydús történet, mégis lekötött, addig a Fever végre belecsapott a lecsóba, és folyamatosan a hőseink egyik kelepcéből estek a másikba. És bár nem mondom, hogy a főtörténet haladt valamit előre, még mindig nem tudjuk, hogyan lett ez a vírus, vagy lesz-e megoldás erre a vírusra, mégis teljes mértékben lekötött. Mivel Rhine és Gabriel folyamatosan mozgásban vannak, végre jobban megismertük ezt a disztópiás világot, nem csak a kis aranykalitkát látjuk, amiben eddigi hőseink éltek, hanem a rideg, lepusztult valóságot is. Ugye itt Amerika az egyetlen, ami megmaradt az áradások óta, minden mást elnyeltek az óceánok, és 20 évesen már meghal minden lány, és 25 évesen minden fiú, de még élnek az első generációsok, akik elkövették azt a hibát, hogy genetikai módosítással kerestek gyógyírt a betegségekre. És ettől is lesz olyan sivár az egész világ képe, hogy mindenki fiatalon meghal, és a mostani generáció eléggé féltékeny azokra, akiknek van mondjuk 70 éve elfogadni a halált.

De mégis mivel egy posztapokaliptikus világról van szó, a gazdag negyedeken kívül minden lepusztult, és ezt látjuk végre, hiszen az első részben ezt csak visszaemlékezésekből látjuk. Megismerjük a hírhedt vöröslámpás negyedet, ami egy teljesen más fajta bezártságot mutat be, mint az első rész, ahol végül is luxus prostituáltak voltak, itt viszont cirkuszi sátrakból szolgálják ki a kuncsaftokat. Mégis hány lány választja, tényleg választja ezt az életet, vagy hogyan öl ki belőlük mindent.

Bár nem meri DeStefano bevállalni, hogy Rhine-ból prostituáltat csinál, az talán túl sok lett volna, és először húztam is a számat érte, hogy no, megint megússza szűzen egy olyan világban, ahol a nőket egyértelműen kihasználják a termékenységükért. Ezt a történet folyamán (nem spoilerezek) sikerült egyensúlyoznia, ezért nem zavart. Maga a témaválasztás, azért mégis merész volt, hogy nem csak megemlíti, hogy igen, vannak prostituáltak, hanem elénk is tárja a világukat. (Természetesen szex jelenet nincs a könyvben.) És ez persze magával von egy csomó más témát is, teszem azt a drogot, amivel a lányok elviselik ezt az egészet. Nem ábrázolja részletesen DeStefano, de ha jobban belegondol az ember, elborzad.

És valahogy ebben rejlik a könyv varázsa, hogy képes úgy bemutatni DeStefano, hogy annyira nem idegen ez a világ a miénktől, mégis egy nagyon alapvető dolgot von meg a karaktereitől: a gyerekkort. És bár Rhine is szörnyülködik mindenen, ezért lehet vele azonosulni, mert nem olyan elfásult, mint a többi beletörődött lány, mégis azért tudja, hogy ez az ő világa.

Jajj, a karakterek! Rhine nem az a Katniss-féle főhősnő, és sajnos minden disztópiás főhősnőt most már Katnisshoz fognak hasonlítani, de nem is ül egy helyben. Noha persze nem mindig gondol át mindent, szerintem teljesen megfeleltek a cselekedeti egy kétségbeesett 17 évesének. Gabrielt én még mindig nem tudtam megszeretni, mert ahogy Rhine is mondja, egy nagyon is kedves fiú, aki sosem volt a kinti világban, és nem tudja, milyen kegyetlen a világ (például, hogy folyamatosan az elhamvasztott holttestek hamvait kell lélegezniük a szegénynegyedekben), és nekem túl puha és lágy és aranyos. Ugyanakkor hiába egy pár Rhine és Gabriel nincs előtérben a romantika, és nem ez a lényeg, persze ott vannak egymásnak, de nincs olyan szenvedés, hogy „jajj, mi most szakítunk valami hülye sablonos félreértés miatt” vagy „óh, nézd szerelmi háromszög.” (Bár bevallom, kapunk olyan jó új karaktert, hogy akartam szerelmi háromszöget, bezzeg ahova szeretnék, ott sosincs.) Ugyanakkor Rhine, akihez igazán kötődik, az a testvére, Rowan, és a visszatekintésekből látjuk, hogy milyen erős testvéri kapcsolatuk volt, hogy egymás nélkül nem ugyanolyanok. Ezért, hogy a család is fontos szerepet játszik, kapott egy hatalmas piros pontot a könyv.

Igazából itt is van ám mögöttes tartalom, a vírus miatt a fiatalkori halál és a tinédzserkorban szülés általánosnak számít abban a világban, de Rhine sem érzi ezt helyesnek (mi pedig tudjuk, hogy nem az). A halál feldolgozása erős téma, hiszen a főhősünknek is szembe kell néznie vele, hogy alig három éve van hátra.

Amit még nagyon kiemelnék a könyvből, hogy következetes. Nagyon sok összedobott ifjúsági könyv elfelejti a saját drámáját. Meghalt egy karakter az előző részben? Le van ejtve. Megpróbálták megerőszakolni a főhőst? Attól még szexelni akar. Valami traumatikus történt a főhőssel a drámaiság kedvéért? Sírjunk rajta egy jelenetig, aztán felejtsük el. NA EZ ITT NINCS! DeStefano nagyon szépen játszott azzal, hogy mennyi minden negatív történt Rhine-nal és hogy ez milyen hatással van rá, és pont ezért is éreztem ezt a részt sokkal depressziósabbnak, mint az előzőt.

Még a gonoszokat kiemelném, hogy itt nincs valami nagy államvezér, mint a legtöbb disztópiában, legalábbis nem látjuk. Ehelyett kapjuk Vaughn-t és a Madame-ot, aki a prostituáltakat futtatja, mindkettőben ott rejlik az emberiség, mert mindketten éreztek/szerettek (talán még jelen időben is igaz a kijelentés), de valamikor történt velük valami, amitől megtörtek. És pont ezért lesz olyan borzasztó olvasni a jeleneteiket, mert akár szembe is sétálhatnának velünk az utcán, hiszen emberi gonoszok.

A vége felé egyre borzalmasabbak a történetek, és volt egyetlen apró momentum, ahol meglepődtem, semmi extra, de annyira nem gondolkodtam rajta. No, de a vége! Nem mondom, hogy konkrét függővég, de egy elég negatív helyen hagyja abba a történetet DeStefano, és elérte, hogy tűkön ülve várjam a harmadik, és egyben befejező részt.

Kedvenc karakter: Silas, Vaughn

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a kemény témák belecsempészése

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster Books For Young Readers

Kiadás dátuma: 2012. február 21.

Oldalszám: 352 oldal

Kristin Cashore: Fire - Zsarát

2012. február 23., csütörtök

Hogy akadtam rá: Szemeztem vele már angolul, aztán kiadta a Könyvmolyképző.

Úgy általában az egészről: Zsarát világa kegyetlen: szivárványszínű szörnyek üldözik az embereket. Legalábbis minden állatból van a szivárvány összes színében pompázó más is, amiket szörnyeknek hívnak, mert képesek elbűvölni bárkit szépségükkel, miközben jól megeszik őket. Igen ám, de vannak szörny emberek is (nem paradox, hogy valami szörny és ember is?), akiknek szép színes hajuk van, és olyan, de olyan gyönyörűek, hogy mindenki meg akarja fektetni őket. Zsarát pedig félszörny, ugyanis apja, a néhai király tanácsadója, szeretett nemi erőszakolgatni, aztán egyszer elfelejtette megölni az épp aktuális terhes asszonyt, és lásd, így lett a Zsarát. Aztán a király és a király tanácsadója, hopp megölték magukat, mert szerettek drogozni, és most a Völgyefölde épp háború felé sodródik, mert az ifjú Nash királyt mindenki meg akarja fosztani a trónjától. Pedig rendes csávó ám ő, csak kicsit fiatal, no meg jóképű. Pont ezért is zsong be Íjász, mikor Zsarátot, aki tud gondolatokat olvasni, meg embereket irányítani az elméjével, a király elhívatja magához, hogy ugyan már vallassa ki a titokzatos kémeket, hogy kinek kémkednek. Íjász meg Zsarát barátja pelenkás koruk óta, és hőn szereti a félszörny lányt, aki csak lefekszik vele, ezzel kifejezve, hogy ők csak barátok. (UGYE? LOGIKA?) Tehát Zsarát nem tehet mást, minthogy ellovagol a királyhoz, és beleássa magát élete legunalmasabb legveszélyesebb menstruációjába kalandjába.
Ha a kritikáknak címet adnék, ezé az lenne, hogy „A lány, aki tudott menstruálni, és mindig szenvedett közben.” Igen, ez megint egy olyan kritika lesz… Mert a Garaboncot imádtam, teljesen oda voltam érte, de ez… ez a regény… kikészített.

De előbb hadd fejtsem ki, hogy mi is ez a könyv. Ez egy trilógia 2. része, mégis mindenki folyton kérdezi, lehet-e ezt elsőre olvasni? MIÉRT? Ha ez a 2. rész MIÉRT akarja bárki is elsőre olvasni? A válasz: Mert 30 évvel a Garabonc eseményei előtt játszódik, de ez ne tévesszen meg senkit, mert ultraspoileres a Garaboncra. Tehát ez a blogposzt is teljes mértékben spoileres a Garaboncra.

Az az igazság, hogy nem olvasok se történelmi regényeket, se középkori kalandozósakat, csak néha teszek kivételt, és a Garaboncnál ezt nem bántam meg. Cashore persze mesterien bánik a szavakkal, kellemes a fogalmazása, itt sem azzal volt a bajom, egyszerűen nem jött be ez a könyv. Az, hogy vonatott volt, nem kifejezés, ugyanis közel ötszáz oldalon nem történt semmi, tényleg semmi, amit akár el is spoilerezhetnék. Én nem hittem, hogy egy háborús, kalandozó könyv lehet végtelenül unalmas, de ennél jobb jelzőt erre nem találok. Az elején bár egy nagyon dinamikus jelenettel kezdünk (a prológust leszámítva, ami Lekk király teljes gyerekkorát meséli el – kérdem én minek?), valaki véletlen meglőtte Zsarátot, akit nem sokkal később megölnek, és jajj ki lehetett az. Na, igen ám, a nagy rejtély kb. ennyiben ki is merül, hiszen ugyan már, az első oldalaktól kezdve tudjuk, hogy ki a „tettes.” Segítség: a prológusban nem viccből volt Lekk király… És nem, nem érzem ezt spoilernek? Miért is? Mert A) tényleg nem történik semmi, nem nyomoznak B) Lekkről van szó, ismerjük Lekket. A PROLÓGUSBAN VAN LEKK. (Ezt még mindig nem dolgoztam fel.)

Szóval maradjunk a történetnél, amit nem tudtam hova tenni. Elvileg ez ifjúsági regény lenne, és én pedig oda vagyok a komoly témákért, ha jól használják, tényleg, de ezt a könyvet soha nem sorolnám ifjúságinak. Míg egy halom regény volt ennél durvább (ebben a legdurvábbak a rózsaszín sasok, komolyan), és azokat lenyeltem ifjúságinak, ezt nem. A főhős 16-17 éves és mégis a legjobb barátjával szexszel összevissza, ÉS EZ POZITÍVNAK VAN BEÁLLÍTVA, pedig nem is szerelmes a fickóba. Meg persze középkorban ez tök elfogadott volt, ugye, hogy egy nő a házasság előtt a fél faluval lefekszik? Értem én, hogy a főhősök középkori kemény világban nőttek fel, mégsem tudtam elhinni, hogy míg X gyereket nevel, meg mindenki lebabázik, hogy ez tényleg ifjúsági probléma lenne, mert oké, rendben vannak azok a könyvek, ahol a tinédzser terhességről beszélnek, de ez itt nem arról szólt. Miért vagyok ezen fennakadva, mikor régen fiatalon szültek? Hogy esetleg nem mindenki összevissza hágott, és úton-útfélen babákat potyogtattak, mert itt ez van. Csak a király családban, mindenféle gond és aggodalom nélkül van három házasságon kívül született gyerek. Értem, hogy ez megtörtént régen, de szégyellték legalább, vagy eltitkolták vagy valami.

Másfelől ez a terhesség dolog… Mivel középkori témában nem lehet a mostani tinikre vonatkoztatni ezt a terhesség dolgot, ezért itt nem arról szól, hogy nem jó fiatalon teherbe esni, hanem, hogy a nő jutalma a gyerek, és ez jó, de nagyon jó nekünk. Komolyan, a végén a háború leírása helyett (nem, nincs egyetlen csata jelenet sem), az van leírva, hogy ki hány gyereket potyogtatott, és eljutottam arra a szintre, hogy az epikus bálon, ahol végre szembe szállnak a gonoszokkal, az jutott eszembe, hogy biztos rájuk szülnek vagy menstruálnak…

Mert Zsarát nem csinált mást, csak menstruált meg sírt meg fájt a melle meg menstruált meg sírt, hogy ő túl szép erre a világra. Esküszöm, ritka a Zsarátnál nyávogóbb és idegesítőbb főhősnő. Mivel a szörnyek különösen vonzódnak Zsaráthoz, és ha megérzik a vérét még jobban meg akarják enni, és ha ezért megemlíti Cashore a havi vérzést, ám legyen, ez még pluszpont. De amikor rájöttem, hogy az egész arról szól, hogy Zsarát tudjon sírni, hogy neki nem lehet gyereke (mert az meg negyedszörny lenne és milyen az már), akkor már húztam a számat. És ezek után tényleg elég idegesítő volt, hogy minden havi vérzését megkapjuk…

Zsarát teljesen logikátlan karakter, és néha fejbe vertem volna a saját íjával. Mondhatnánk, hogy Mary-Sue, mivel képes a könyv végén is azon sírni, konkrétan sírni, hogy annyira gyönyörű, hogy még saját magát sem képes megnézni a tükörben. (Na, ő az igazi narcisztikus jellem, mi? Magára is rámászna.) Igazából nagy keménynek akarja Cashore őt bemutatni, mint Katsa volt (és ez is a baj, hogy az összes szereplőt rá lehet húzni egy-egy Garaboncbéli szereplőre, így olyan érzést keltett, mintha ismételné magát az írónő), mégis Zsarát olyanokon tud hiszti rohamot kapni, hogy hihetetlen. Kijelenti, hogy nem fog szeretni olyan embert, aki a háborúban harcol, mert azok biztos meghalnak, hát köszönjük Zsarát, MINDENKI ezen az átkozott bolygón meghal egyszer. Meg különben is, ha tudod, hogy valakinek talán kevés ideje van hátra, még jobban kimutatod, hogy szereted, de lehet, hogy most csak magamból indultam ki. Szóval azon kívül, hogy vörös hajam van meg én is menstruálok alkalom adtán, nem igazán tudtam azonosulni Zsaráttal, és mivel az ő fejéhez voltam kötve, ez elég nagy hiba volt. (Az, meg hogy a főhősnő inkább a homokba dugja a fejét, mert „belefáradt, hogy megtudja az igazat” meg az elképzelése, hogy a háború azért tört ki, mert valaki félrelépett, igazán idegesítő volt.)

A romantika részét szerintem az előző bekezdésben ki is fejtettem. Ez is csak azért van, hogy Zsarát tudjon sírni. Hála az égnek nem volt nagy romantikus szál a könyvben, mert bár a Garaboncban imádtam, itt csak nyálas „én szeretlek-nem én jobban szeretlek” szövegek voltak, és persze egy halom happy end, mert nem elég, ha csak egy boldog pár van. Azt meg magyarázza már meg valaki, hogy most Zsarát biszexuális? Nem a meztelenül alvós jelenetre gondolok, hanem amit Íjász mondott.

És most jöjjön a könyv legnagyobb bakija. A szörny-emberek nagy hátránya, hogy a szépségük miatt mindenki meg akarja hágni őket. MINDENKI! Na, most ne menjünk bele a különböző kutatások eredményeibe, hogy hogyan is határozzuk meg a szexuális beállítottságot, de tegyük fel most, hogy van három csoport (tudom, hogy több van, de tegyük fel): homo-, bi- és heteroszexuális. Nyíltan vannak homoszexuális katonák a könyvben, ők nem akarják meghágni Zsarátot, oké. De miért mondta azt a főhős apja, hogy ha fiú lenne, nem lenne ez a gondja? Miért? Akkor a homoszexuálisok nem akarnák megerőszakolni??? DE!

Emeljük ki Zsarát apját, aki egy iszonyat kegyetlen szociopata volt, mégis a lányát imádta mindennél jobban. Nem tudom, hogy ezzel a viszonnyal, mit kezdjek, ahogy Zsarát se, mert imádom a kidolgozott gonoszokat, de annyira természetellenesnek hatott nekem, hogy poénból megölte eddig az összes gyerekét, Zsarát véletlen kimaradt, erre őt meg megszereti, de azért kínozgatja… Ja, és meg akarja hágni… Nyilván, a saját lányát, mert az szuper jó és egészséges.

Tudom, hogy mi akarna lenni ez a könyv: sötét hangulatú, komor, felnőttes, véres, azzal a tartalommal, hogy együtt kell élnünk a sötét oldalunkkal (lásd hány szülőgyilkosság volt a könyvben), de egyszerűen a hegedülnek, menetelnek, a főhős lovakat bűvöl meg (ami dehogy Mary-Sue-s, tök normális, hogy minden különleges ló odáig van a főhősért) cselekmény nekem kevés volt.

Még térjünk rá Lekkre, mert ő az egyedüli értékelhető karakter. Tudjuk, hogy túléli ezt a kötetet, így az a két fejezet, ahol feltűnik Lekk, semmi izgalmat nem nyújt, erre még rá is tesz az, hogy akkor a főhős ki van ütve (vagy emózik oldalakon át). És ezért nem értettem, minek a prológusba Lekk, hiszen aki nem olvasta isten ments a Garaboncot, az is kitalálja, mi Lekk képessége, mert feketén-fehéren le van írva, innentől kezdve meg az első fejezetből az ember tudhatja, mi lesz, mit akarnak a titokzatos kémek, főleg, hogy akkora utalás van, hogy kiböki a szemünket. Ha már szem… és kibökés. Ugye Lekknek a Garaboncban egy szeme volt, hadd ne mondjam, hogy én személy szerint azt hittem, saját maga szúrta ki a szemét, hogy így tartsa titokban, hogy ő bizony Garabonc. Hát, ez a kötet sikeresen megcáfolta ezt…

Amellett valaki magyarázza már meg, hogy miért kellett ez a könyv a Hét Királyság trilógiába? Ugyanis nem is a Hét Királyságban játszódik, hanem valami titokzatos helyen, ahova a Hét Királyságból egy hegyen át (?) lehet jutni. Most komolyan, ez a hegy valamit nagyon tudhat, ha az alapvető biológiát megváltoztatja. Vagy ez két külön világ és a hegy dimenziók közötti átjáró? Ugyanis ebben a világban nincsenek Garaboncok, de vannak szörnyek, Lekkék hallottak erről a helyről pletykákat, de a másik világ semmit a Hét Királyságról. Na, de majd engem is szemen rúg biztos egy ló, és átesek a titokzatos hegyen, és megtudom…

Röviden összefoglalva: utáltam ezt a könyvet szívből, és nem azért, mert még csak nem is középkorias a világábrázolás, elnézek egy-két ilyen bakit, de annyira vontatott volt, és az egész nem is éreztem fontosnak, még ha Lekk is lenne a nagy összekötő pont a trilógiában. Biztos, hogy nagyon várom a Keserkéket, de ezt törölném az emlékeimből, Zsarát, Lekk, valaki, vegye kezelésbe az agyamat, köszöntem!




Kedvenc karakter: Lekk

Ami kifejezetten tetszett: LEKK

Ami nem tetszett: semmi nem történt, menstruálunk-szülünk téma

A történet: 3/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 482 oldal

Avery Williams: The Alchemy of Forever (Az örökkévalóság alkímiája)

2012. február 18., szombat

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Reklámszöveg: Az örökkévalóság csak a kezdet.

Úgy általában az egészről: Seraphine Ames 1349-ben élt boldogan szerelmével, Cyrusszal, amíg meg nem halt. De ugye van olyan szerelem, aminek a halál sem akadály, igaz? Így volt ez Seraphine-nal is, ugyanis Cyrus, a gyógyszerész fia, igazából alkimista volt, és rájött, hogyan lehet örökké élni, ezért a lányt is halhatatlanná változtatta. Így most közel 600 évvel később Sera és Cyrus egy csoport halhatatlannal élnek együtt, a Reinkarnálókkal. A bökkenő? Ahhoz, hogy éljenek tíz évente új gazdatestet kell keresniük, és megszállniuk, persze előtte megölni a test tulajdonosát.
Mivel Serát nyomasztja, hogy 600 éven át más lányokat ölt meg, és Cyrus terrorizálja őket, ezért úgy dönt, hogy itt az ideje, hogy végre meghaljon. De vajon sikerül meglépnie egykori szerelme, Cyrus karmai közül? Van elég bátorsága, hogy az eddigi elkövetett bűneivel szembenézzen az utóélettel, bármi is vár rá?

Ez egy annyira furcsa könyv! Először is kezdjük azzal, hogy ifjúsági romantikus regénynek van beállítva, és hogy a fülszöveg rengeteg mindent elárul. Mégis, amikor kinyitottam a könyvet, az első, amivel szembetaláltam magam egy olyan főszereplő volt, akinek iszonyatos bűntudata van, és nem akar élni. Nem volt annyira nyomasztó, mint egyes felnőtt könyvek, de mégsem lehet az öngyilkosságot olyan könnyed témának nevezni. Mielőtt bárki itt abbahagyná a poszt olvasását, hogy jujjujj, megint Gigi-féle sötét könyvről van szó, egyáltalán nem! És ettől lesz annyira furcsa ez a könyv, ugyanis sötét témák vannak itt, de nem olyan nyomasztóan, hogy a tini regényt elnyomják. A főhős hatszáz éves, és bár nem különösebben okos (mert Cyrus azért nem tanítatta meg mindenre), mégis érződik rajta, hogy egy komolyabb személlyel van dolgunk, mint egy tizenhat éves. És pont ezért: van utalás droghasználatra, alkoholizmusra, és abuzív kapcsolatokra. Bizony! Míg a prológusban látjuk, hogy Cyrus és Sera mennyire szerették egymást, addig az első fejezetben ott tartunk, hogy ez a boldogan mindörökké állapot átváltott egy igazi, pofonokat is kiosztós, zsarnokoskodó kapcsolatba. Itt Cyrus a főgonosz, de mégis, valahol emberi és esendő ő is, nem, nem mondom, hogy meg lehetett kedvelni, de együtt érzünk annyiban Serával, hogy nem akarjuk, hogy Cyrus meghaljon.

Na és ettől lesz olyan reális a könyv, hogy igenis vannak benne hajléktalanok a háttérben, vannak benne drogfüggők, akik nem gyógyulnak ki a szenvedélyükből. De maga a történet, maga az egész könyv egy nagyon ifjúsági sztori: Igazából Sera kap egy új lehetőséget, új testben, ahol tizenhat évesnek kell lennie, iskolába járnia és a többi. Egyfelől látjuk, hogyan jön rá, hogy talán nem kéne öngyilkosnak lennie, hogy talán megéri mindig élni valamiért, legyenek akár azok valaki másnak a barátai. (Ugyanis ugye egy lány szerepét játssza, akinek a testét véletlen megszállta.)

Annyira nem történik igazán semmi, van egy-két cselekményszál, de olyan érzésem támadt a könyv olvasása közben, hogy ez hasonlít a Rubinvöröshöz: rövid, prológusszerű egy nagyobb történetben. Viszont! Nem olyan vicces, mint az előbb említett könyv, sőt, a fülszövegben kiemelt romantika sincs nagyon benne, maximum az utolsó 50 oldalon, ami egy 256 oldalas könyvnél, nem sok. És ez az, nem tudom konkrétan megmagyarázni, hogy mitől tetszett ez a könyv. Ugyanis nem halad nagyon előre a sztori, de folyamatosan olvastam, teljesen lekötött, és egy nap alatt kiolvasható. Viszont nem különösebben vicces, bár vannak benne mosolyogtató jelenetek, és annyira nem is lehet komornak nevezni, sőt, nem is annyira egyedülálló, hogy én most azt mondjam rá, azért fogott meg.

Van mögöttes tartalom, persze, a fentebb említett öngyilkosságból való kimászás, hogy mindig is a nőnek egy kapcsolatban meg kell őriznie önmagát, így szól az abuzív kapcsolatokról is. De még nagyon erős téma az anya-lánya kötelék, és a család fontossága, ami Seraphinának az eredeti életében nem sok volt, itt pedig a lopott életében egy tökéletes családba csöppen. Valahogy, amíg a főhős megpróbálja egy tini lány szerepét játszani, felnőtt szemmel látjuk, hogy mi az a gondoskodás és szeretet, amit a sok tini a lázadással elveszteget. Seraphina sokkal érettebben látja a lopott lány életét, és próbálja kijavítani a saját és a gazdateste hibáit, és talán ebben rejlik a könyv bája.

Bár nagy cselekmény nincs, amit már említettem, a vége egy igazi ütős függővég, és sokan átkozni fogják, hogy lehet itt valamit abbahagyni. Biztosan állíthatom, hogy jobban járt volna az írónő, ha egyben adja ki a három regényt (már ha ez trilógia lesz egyáltalán), mert jobban örültem volna, ha több cselekmény van ebben, és igazából olyan érzésem támadt, mintha csak egy fejezet végét olvasnám, nem a könyvét. De összességében tetszett ez a kis rövid regény, felüdítő limonádé egy kis kesernyés ízzel, hiszen ilyen a valóság. Nem váltja meg a világot, de egy délutánra tökéletes!



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a mögöttes tartalom

Ami nem tetszett: cseppet lassú az eleje

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster Books For Young Readers

Kiadás dátuma: 2012. január 30.

Oldalszám: 256 oldal

David Levithan: Every You, Every Me (Mindegyik te, mindegyik én)

2012. február 17., péntek


Hogy akadtam rá: A goodreads ajánlotta olvasmányaim alapján.

Úgy általában az egészről: Evan egy megtört tinédzser, és a mindennapjait is úgy tölti, hogy magába zárkózik, egyetlen társa a saját fájdalma. Legjobb barátnője, Ariel eltűnése óta pedig nem is igazán alszik, önmagát kínozza azért, hogy milyen szerepet is játszott abban, hogy Ariel most már nincs közöttük. Aztán egyszer csak titokzatos fényképeket kezdenek küldeni Evannak, amiken ő maga is szerepel. Valaki követi, valaki fenyegeti, és Evannak az az érzése támad, hogy az egésznek Arielhez van köze.
Na, ez az a könyv, amiről nem fogok tudni sokat írni, mert egyrészt nehéz is róla összeszedetten mondani valamit, annyira felkavaró és szokatlan regény, másrészt mert nagyon rövid. Azért szokatlan ez a regény, mert látjuk magunk előtt a fényképeket, amiket Evan talál, így kevés szereplőt hagy a mi fantáziánkra, de ennél úgy igazándiból nem is volt akkora gond ez. A másik, ami szintén formabontó, hogy a szövegben a kihúzásokat alkalmazza az író, így néhány mondatnál látjuk, hogy igazából mire gondol a főhős, miközben teljesen mást mond, látjuk a kimondott szavak mögött megbúvó igazi tartalmat. Ugyanakkor néhány emlékkép, amikre Evan nem igazán emlékezne, vagy néhány érzés, amiket legszívesebben letagadna, szintén áthúzottal szerepelnek. Sőt, néha még a szöveg egysége is felbomlik, ahogy a főszereplőnk egyre inkább szétzuhan.

Igazából azt vártam, hogy csak nyomozás lesz ebben a könyvben, és nem kapok semmi extrát, aztán pozitívan kellett csalódnom. Annyira összetett ez a regény, annyira minden szónak, félmondatnak jelentése van, hogy nem is lehet igazán kifejezni. Sok mindenről szól, de leginkább az életről, a barátságról, a szeretetről, hogy milyen, amikor valami nem egyszerű, hogy milyen, amikor akár egy baráti kapcsolat is annyira komplikált. Megéri-e ilyenkor küzdeni a másikért, ha az túlságosan sérült az az ember? Vagy csak magunkban teszünk kárt? Evan emlékei között látjuk, hogy mennyire odaadóan szerette Arielt, és hogy mennyire alapvető létszükséglet volt neki ez a kapcsolat, és lehet akár túlságosan is ragaszkodónak nevezni, mégis ez tetszett benne a legjobban.

De felmerül az is, hogy mennyire ismerhetjük egymást. Innen a cím: „A mindegyik te, mindegyik én.” Hogy vajon mennyit számít, hogy egy-egy ember közelében vagyunk, más és mást hoznak-e ki belőlünk, akkor vajon mindegyik oldalunk tényleg létezik? Ezek az apró darabok adják ki a nagy önképünket?

Sokan azt kritizálták a könyvben, hogy túlságosan komor és átlátszó a cselekménye. Igen, valóban túlságosan komor, vegyük bele, hogy Ariel öngyilkos akart lenni, és mentális beteg volt, és máris látjuk, hogy igen, ez nem egy könnyű, rózsaszín regény. Igazából nem is egy nagyon sötét hangulatú történet, nem megy mélyen bele az öngyilkosság kérdésébe, de Evan fejében vagyunk, ami nagyon zavaros, hiszen nem tudja feldolgozni, ami Ariellel történt, magát okolja, és szép lassan szinte beleőrül, mi pedig a fejében összevissza pattogó gondolatokat látjuk, szinte halljuk, és igen, egy kicsit bele is őrül az ember, miközben olvassa. Teljesen jól ábrázolta Levithan ezt a bizonytalanságot, az önmarcangolást.

Viszont az olvasó csak a végén tudja meg, hogy mi is lett Ariellel, persze egyszerű kitalálni, de mégis részben azért is lehet gyorsan olvasni, mert tudni akarjuk, hogy végül is mi történt a lánnyal. A nyomozási szál szintén nem nagy szám, de ez a regény nem is igazán krimi vagy thriller akarna lenni, hanem az érzelmekről szól, és mivel nincs elhúzva, nem hosszú, így nem zavart az, hogy tudtam, ki a titokzatos fényképész, igazából Levithan nem is akarja titkolni.

Összességében ez egy nagyon rövid regény, de annál nagyobb az érzelmi hatása, egy kis érzelmi bomba, ami után az első gondolat az ember fejében: De jó, hogy én is élek. Azoknak ajánlom, akik nem félnek egy kis sötét hangulattól, és nem valami könnyedet akarnak. Elgondolkoztató, néhol szívszorító, tényleg számomra egy remekmű.

Kedvenc karakter: Evan, Ariel

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a megvalósítás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Knopf Books for Young Readers

Kiadás dátuma: 2011. szeptember 13.

Oldalszám: 256 oldal

Julianna Baggott: Tiszták

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Robbantások után az egész világ megsemmisült, csak a Kupola védelme alatt álló terület maradt érintetlen. Akik kint rekedtek, és nem haltak meg azonnal, mutálódtak, molekuláris szinten olvadtak egybe az éppen közelükben lévő tárgyakkal, növényekkel, földdel, állatokkal, esetleg emberekkel. A Robbantások után közvetlenül a Kupola egy üzenetet hagyott a kint lévőknek, amikben megígérték, hogy amint lehet, kijönnek, ezért sokan a Kupolára és a benne lévő emberekre Istenként, vagy Mennyországként tekintenek.
Kilenc év telt el azóta, és a helyzet változatlan. Pressia nagyapjával él egy elhagyatott borbély üzlet épületében, és a napi betevőt cserekereskedelemmel szerzik meg, és a nagyapa tudásával, aki anno hullaházban dolgozott, ezért ért ahhoz, hogy összevarrja az embereket. Ám mostanában a nagyapa egészsége nem szolgál jól, mivel a levegőben állandóan terjengő hamu nem sok mindenkinek tesz jót. Pressia pedig fél, hiszen közeleg a 16. születésnapja, amikor is a kintieket úgy ahogy irányító Szent Forradalom Hadművelet, egy kis katonai egység, mindenkit besoroz. Vagy katona lesz mindenki, vagy ha a mutációja nem engedi, akkor élő célpont a katonai kiképzéseken, és Pressiának hiányzik egy keze, illetve egy babafej van helyette, ezért a kilátásai a túlélésre nem éppen nevezhetők jónak. Egyetlen esélye van: Ha megszökik. De mégis ebben a világban hova menne? Hol lehetne jövője egy fiatal lánynak, akinek sose volt esélye gyereknek lenni?

Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola vezetőjének fia a benti világban szenved. Az állam, már ami maradt belőle, cenzúrázza a múltat, és maga Partridge is érzi, hogy nincs itt minden rendben. Nem elég, hogy az édesanyja meghalt a Robbanásokban, de bátyja is öngyilkos lett később, pedig nagy karrier állt előtte katonaként. Így most Partridge-en a sor, hogy megkapja a különleges kódolást, ugyanis a Kupolában úgy tanítanak és edzenek mindenkit, hogy genetikailag módosítják őket. Ám valamiért Partridge-en ez nem fog, és egy apró nyom arra mutat, hogy édesanyja mégis él, csak éppen a Kupolán kívül. Egyetlen esélye van: Ha megszökik. De mégis túlélné-e odakint a lehetetlen körülmények között? Megéri-e egyetlen apró, kétség bevonható utalás miatt mindent elvetnie és kockára tennie?

Na, ez megint egy olyan regény, ahol bajban vagyok, hol is kezdjem, és ezer százalék, hogy nem fogom tudni átadni, amit ez a történet nekem nyújtott. Kezdjük azzal, hogy mindenhol (külföldön) úgy reklámozták, hogy ez lesz az Éhezők Viadala utódja, hogy Pressia 2012 új Katnissa, és valljuk be, ez elég meredek egy kijelentés. Mármint az Éhezők Viadala hány embert mozgatott meg? Igazából én is úgy érzem, hogy az volt a nagy áttörés ifjúsági témában, hogy be merte hozni a negatív jövőképeket tinédzsereknek. És azért mindannyian úgy voltunk vele, akiknek tetszett ez a párosítás, elkezdte falni az ilyen könyveket, és nekem rá kellett jönni, hogy bár furcsa és rideg világokat mutatnak be nekünk ilyen témákban, mégis a romantika volt mindenhol előtérben, és éreztem a lapok között, hogy ezek nem mások, mint sablon ifjúsági könyvek, egy csipetnyi tartalommal. Ezért, amikor ekkora reklámmal és GYÖNYÖRŰ, CSODASZÉP borítóval ezt a könyvet a kezem közé kaptam, húztam a számat. Nem érhetett fel ahhoz, amit mondtak róla, ez futott át az agyamon. És aztán elkezdtem olvasni, és… tátott szájjal bámultam, hogy te jó ég, mit hozott össze Baggott!

Ennyi bevezető után ideje lenne rátérnem arra, mitől olyan különleges ez a könyv. A HANGULATA MIATT! Igen, vannak benne tőmondatok, igen, jelen idő, igen, sok nézőpontos, de egyszerűen olyan magával ragadó lesz ezektől, annyira élénken festi elénk az írónő a képet, hogy olyan, mintha filmet néznék. (Mellesleg ez is volt a bajom a könyv reklámjával, már megjelenés előtt megvették a filmesítési jogokat. Atyaég, most már értem miért!) Tehát a sok nézőpontot az olvasó először talán nem értheti, ugyanis általában mindig (ifjúságiban) a két szerelmes között szokott váltakozni a nézőpont, nehogy véletlenül is az olvasó ne lássa, hogy a mi ifjú Rómeónk mennyire tökéletes. De hát itt! ITT! Úristen, itt Baggott úgy használja a nézőpontváltásokat, amikre tényleg alkalmasak, vagyis elővezet négy teljesen különböző karaktert, akik kulcsfontosságúak, még ha nem is érezzük őket annak az elején, és kívülről is látjuk őket más szemével, de belülről is, és teljesen megismerjük és megszeretjük őket.

A könyv elején lassúnak tűnhet a cselekmény, nem olyan lassúnak, mint egy némely tényleg szinte semmiről nem szóló könyvnek (Matched pl.), hanem a fülszövegben le van lőve kb. minden, ami az első 150 oldalon történik, és ezért az olvasó picit türelmetlen lesz, hogy „ugyan már, én tudom, hogy Partridge és Pressia találkoznak, mehetnénk már oda.” De! De ezt is teljesen a saját javára fordítja Baggott, ugyanis hagy minket elmélyülni ebben a rettenetes, borzalmas világban, mindkét oldalról, ráadásul nem is egy-egy szereplővel. Mindkét oldalon két szereplőt kapunk, így kétszer annyira borzadhatunk el.

Miért is? Mi olyan borzasztó ebben? Mi annyira felkavaró, amit más disztópiás regény nem ér el? Az, hogy Baggott mer keményen írni, egyszerűen úgy éreztem a világábrázolása miatt, hogy te jó ég, itt bárki tényleg meghalhat, akár főszereplő, akár nem. Ugyanis annyira részletesen kidolgozta a kinti és a benti világot Baggott, hogy én fejet hajtok előtte. Az oktatási rendszertől (bent) egészen a mutáns bogyókig (kint) MINDENT KITALÁLT. Na, kérem szépen, ezt így kéne mindenhol! És ami nagyon-nagyon sok (értsd bármi, amit olvastam) regényből hiányzik, hogy elfelejtik megmagyarázni, ugyan miért is lett ilyen a világ. Értjük mindig, hogy egyszer a világ összeomlott, és velünk is megtörténhet, na, de itt! Én tényleg elhittem, hogy eljuthatunk oda, hiszen annyira nem is a távoli jövőbe tette Bagott a világot. Mellesleg két világot is kapunk az írónőtől, és egyik sem szép, egyszerre ötvözi a két általános sablon disztópiát: Ahol kemény megélni, mert szélsőségesek a körülmények, alig van élelem, biztonság, és a mindent irányító állam képét, ami úgy állítja be, hogy ők bizony jók. A lényeg röviden: Baggott úgy festi elénk a világot, akár egy-két odavetett félmondattal, mint egy festő, mindent átérzünk, magunk előtt látunk. Ez a világ annyira sötét, olyan véres, mégse tudsz majd félrenézni, muszáj lesz olvasnod, elborzadnod, és olvasnod tovább. A történet befészkeli majd a fejedbe, és biztos, hogy erről fogsz folyamatosan gondolkozni! Nekem például többször le kellett néznem a kezemre, hogy megbizonyosodjak, nincs ott babafej, és a hátamat is többször meglapogattam, hogy nincsenek-e ott madarak.

És a másik, hogy miért annyira letehetetlen ez a könyv? A CSELEKMÉNY! Igaz, hogy az elején csak a négy karakter drámáját és a világot látjuk, és az is a maga szörnyű módján lebilincselő, mégis ahogy előkerül a nagybetűs Cselekmény, teljesen felpörögtem. Ugyanis kapunk egy-két információ morzsát, és mindig lehet rajta gondolkozni, hogy ki mit miért tett, és ugyan miért lett ilyen a világ, ahol most tartanak. Bár a szemfüles olvasók a (talán) legnagyobb csattanót kitalálhatják akár a fülszövegből is, nem von le az értékéből, mert nem annyira átlátszó, és vontatott. Az akciójelenetek még inkább felpörgetik a könyvet, noha ezekből csak a vége felé akad, de… De vér és brutalitás mindenhol van, így tényleg én ezt 16 éven aluliaknak nem ajánlanám, és tényleg gondolkozzon el rajta mindenki, hogy mennyire bírja a konfettiként hulló belső szerveket, mert az akad itt dögivel.

Amiért jár a nagy bónusz muffin (amit osztogatok az íróknak) Baggottnak, az a karakterábrázolás. Persze, írtam, hogy négy nézőpontot is kapunk, és hogy elsőre úgy tűnik, hogy felesleges ennyit megtudunk a karakterekről, de NEM! Ugyanis pont ez a könyv nagyon nagy erőssége, amilyen kapcsolatok kialakulnak itt a karakterek között, és hogy végül is mindenki küzd valamivel.

Ott van Pressia, aki ugye nem Tiszta, kint ragadt a világban, egy babafejjel a keze helyett és sok sebbel az arcán. Sokan mondták rá más kritikákban, hogy Pressia gyenge karakter, jó, nem egy olyan, aki egyből a lázadás élére akar állni, de pont ezért szerettem nagyon őt. Pressia vágyik arra, hogy Tiszta lehessen, nem tekint a Kupolára Istenként, de olyan kis csendes jellem, de mégis, ő tartja el magukat a nagyapjával, segít másokon, már az elején megment egy ismeretlen gyereket egy Vadállattól, egyszerűen nagy szíve van, mégis, valahol belefáradt az életbe, és miért ne tenné. (Igen, egy karakter, aki beszél arról, hogy valamelyik ponton az életében öngyilkos akart lenni. Miért nem akart a többi disztópia főhőse sose öngyilkos lenni?) Pressia eközben nem ismeri az igazi szüleit, és ez is azt az elveszettséget tükrözi, amit mindenki érez tini korban, ehhez csatlakozik Partridge, aki az a tipikus mindene megvan karakter, csak a szeretet hiányzik az életéből. Na, ő is párhuzam a tini problémákra, mikor az embernek a saját lábára kell állnia, leválnia a szülőkről, és eldöntenie, hogy végül is akkor ő kicsoda micsoda a világegyetemben. (Itt ugye a genetika módosítás miatt gondolkozik el Partridge, hogy akkor most mennyit változtattak benne.) Nem nagyon taglalva Lyda és El Captain karakterét, csak annyit mondok, hogy egyikük szemével egy mentális kórház rideg képét látogatjuk meg, a másikéval a katonák világát, és egyik sem szép. A lényeg? Van mögöttes tartalom. Mindenkinek diszfunkcionális családja van, és ebben a borzalmas világban még ez is rátesz egy lapáttal a boldogság, önmaguk, és a belső emberiség keresése közben.

Na, már csak egy pont maradt hátra: A ROMANTIKA. Sajnos bánatomra itt nincs olyan nagy romantika, de annyira jól kidolgozottak a karakterek, annyira megkínzottak, hogy minden vágyam az volt, hogy találják már meg a szívszerelmüket és éljenek boldogan. (Nem, ebben a világban ezt elképzelni se tudom, de végig ott szurkoltam nekik, annyira megérdemelnék.) Vannak érzelmek, és barátságok, és bebizonyítják, hogy a tiszta szív mindennél fontosabb, (nem, a könyvben nem ilyen nyálas), hogy nem kell feladni sosem az érzelmeket, amikben végül is az emberségünk lakozik, akár egy ilyen sötét világban sem. Elcsattan egy-két csók, de biztosan állíthatom, hogy mindenkinek kevés lesz ez, mert itt tényleg az élet-halál küzdelem van előtérben.

Tehát mi is ez a Tiszták? Mitől zsongtam be úgy annyira? Egy ifjúsági regény, ami végre eléri, hogy az olvasó tényleg izguljon, elhiszed, hogy bármi megtörténhet, hogy akár ez a világkép lehet a mi jövőnk. És nem utolsó sorban hiába sötét a hangulat, vannak benne vicces beszólások, szarkasztikus humor, noha persze nem annyi, hogy az egészet elvicceljék, mégis annyira szépek a drámai jelenetek, hogy el-elmorzsoltam egy-egy könnycseppet. Végig üvöltöztem a könyvvel, a karakterekkel, izgultam értük, ott éreztem magam a könyvben, és bevallom, nagyon rég volt már rám valami ekkora hatással. Ha úgy érzed, készen állsz egy brutális utazásra, és elég erős a gyomrod, nosza rajta, vágj bele!

Utólagos megjegyzés: A VÉGE JELENET! Nem, nem függővég, de felvet egy-két érdekes kérdést. Alig várom a következő részt!

Utólagos megjegyzés 2: Annyira jó, hogy az Egmont Dark kiadó a külföldi megjelenéssel adta ki ezt a könyvet, és megtartották ezt a csodás borítót. Nagy köszönet nekik! És a magyar feliratos előzetest is!



Kedvenc karakter: Pressia, Partridge, Lyda, El Captain, Freedle

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a kapcsolatok

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás dátuma: 2012. február

Oldalszám: 568 oldal

Kerstin Gier: Zafírkék

2012. február 14., kedd

Hogy akadtam rá: Sokat áradozott róla mindenki.

Úgy általában az egészről: Gwendolyn Shepherd élete fenekestül felfordult, mikor megtudta, hogy bizony a családjában nem a tökéletes unokatestvére, Charlotte, hanem ő örökölte az időutazásért felelős gént. Ez csak azért is kellemetlen, mert Charlotte-ot készítették fel mindenre, amire szüksége lehet bármelyik időutazás során, így Gwennek nincs éppen könnyű dolga, főleg, hogy senki nem mondd el neki semmit, és valamiért azt hiszik, hogy az egyik kronográfot (időgépet) ellopó párnak ő fog segíteni. Ezt toldjuk még meg azzal, hogy Gideon, Gwen időutazó társa, nem csak helyes és jól csókol, de olyan hangulatingadozásai vannak, amitől bárkinek megfájdulna a feje. Ja, és mellesleg Gwen látja a szellemeket, ami nem egy igazán hasznos tulajdonság, mert egyrészt senki nem hisz neki, másrészt mire lehetne használni egy mindent kommentelő, vidáman éneklő vízköpő démon szellemét? Így Gwennek nem marad sok választása, mikor az egyik kötelező múltba ugrása során titokzatos üzenetet kap saját magától, minthogy saját maga kezdjen el utánajárni a dolgoknak, de hát ahol időutazás van, ott minden különösen kusza.
Az az igazság, hogy erről a könyvről olyan nehéz bármit is írni, és ezt most (végre) jó értelemben gondolom. Maga a könyv lehet, nem lenne olyan sikeres nálam, ha nem lenne Gier páratlan érzéke az íráshoz, ugyanis olyan dolgokat ad el nekem, amit másnak nem igazán sikerült.

Kezdjük azzal, hogy a fejezetek előtt ott vannak az idézetek, amik kivételesen illenek a tartalomhoz (mert hány olyan ifjúsági fantasyt láttunk, ahol csak szószám növelésért van ott), és látunk egy halom feljegyzést az Őrzők könyvéből, emellett pedig ott vannak még a családfák is, amik apró, de igenis fontos információkat adnak az olvasónak, így még többet agyalhatunk, mint szegény Gwen.

A történet összességében annyira nem nagy szám, főleg, ha azt vesszük, hogy ismételten csak pár nap telik el, és úgy éreztem, mintha kiragadtak volna egy részletet a film közepéből, elém tették, és aztán pont az izgalmas résznél elvágták a szalagot. De ez abszolút nem zavart! Azon kívül persze, hogy most majd’ meghalok a Smaragdzöldért, de maradjunk a lényegnél. Amilyen hatást keltett az első rész, olyan volt számomra ez is, kaptunk egy-két információ morzsát, de ezen kívül még mindig nem kaptunk válaszokat, csak a titokzatos kódot, amit az olvasók megfejthetnek. (Ejnye a magyar kiadónak, hogy nem írták át a kódot a magyar könyvhöz, hanem a némethez való található meg benne, így aki nem tudja megfejteni, ne aggódjon, nem benne van a hiba.)

Az időutazás mindig is közel állt a szívemhez, noha nem akad a blogon eddig semmi ilyesféle könyv, (a Once a Witchen kívül) és imádtam, hogy sikerült Giernek úgy megírnia a könyvet, hogy egy kicsit paradox is legyen, hogy kelljen rajta gondolkodni, de mégsem esik át a túlmagyarázásba, hiszen ifjúsági könyvről van szó.

A romantika igazán az, amit úgy tálalt Gier, hogy még én is szerettem, pedig aztán én és az ilyen rózsaszín dolgok nem igazán illünk össze. Noha igen, Gwen és Gideon között, ami kialakul, elég gyorsan történik, alig ismerik egymást egy hete, de hiába mondják, hogy ez most konkrét szerelem, én a magam részéről elkönyveltem amolyan első szerelem féle belehabarodásnak a maga tinédzser túlzásaival. (Ahogy Gwennek is mondja a vízköpő, no meg a barátnője, Leslie is.) A másik, amiért észre se vettem ezt, az a narráció, amivel Gwen közvetít mindent: egyszerűen olyan jó humora van az egész könyvnek, hogy végig mosolyogtam rajta.

Igazából ezt a könyvet egy bizarr hasonlattal tudom leírni, és ezt abszolút nem sértésnek szánom, remélem, egyik rajongó sem veszi annak, mert nem annak szánom. Olyan ez a történet, mintha felültetnének egy szivárványos, lovacskás körhintára. Végig idétlenül vigyorgok, és úgy érzem magam, mintha felvettem volna egy rózsaszín szemüveget, amin keresztül szemlélve minden aranyos és vidám.

Egy igazi, vérbeli ifjúsági könyv ez, ami bár romantikus, a családnak és barátoknak is van szerepe, és nem csak a szerelmes ömlengés teszi ki a lapokat. Fiataloknak kötelező, no meg azoknak, akik visszavágynak a tini korba!

Kedvenc karakter: Gwen, Xemerius

Ami kifejezetten tetszett: a humor, időutazás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 358 oldal

Kristen Simmons: Article 5 (Ötös cikkely)

2012. február 12., vasárnap

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.
Reklámszöveg: Az engedelmesség kötelesség.

Úgy általában az egészről: Amerika a nagy Háború után bevezette az Erkölcsi Alapszabályokat, amit ha az ember nem teljesít, a katonák elhurcolják, és sosem jönnek vissza. Elég, ha az ember rossz könyvet olvas, vagy esetleg zsidó. Ember ebben a világban él édesanyjával, aki egy kicsit lázadó fajta: szeret romantikus regényeket olvasni, és nem dobta ki még a Háború előtti divatmagazinjait. Az élet nem éppen szép: csak használt ruhák vannak, az Állam osztja ki az élelmiszereket, de Ember mindennapjai pokollá változnak, mikor módosítják az Alapszabályok érvényességét, és így édesanyja is bekerül az Ötös Cikkely szabályszegői közé, vagyis lefeküdt a fél várossal (vagy az egésszel, ki tudja), és ez nem éppen erkölcsös. Míg az anyát elszállítják, addig Ember állami tulajdon lesz, és egy leányiskolába kerül, ahol nem vetik meg a testi fenyítést sem. Vagy éppen a kivégzéseket.
Jajj, ez a könyv! Erre szavak nincsenek, és sajnos nem a jó értelemben. Odakint elég sztárolt, magas átlag pontozással, és fel nem tudom fogni. Jó, persze, odakint sok recenziós példányt adnak, és azoknak 90%-a megmásított kritikát kap, tudjuk, de akkor is pokoli csalódás volt ez nekem.

Azért vettem le a polcról ezt a kötetet, mert nassolni akartam egy kemény disztópiás regényt, és a leírásából ez annak tűnt, ehelyett kaptam egy maszlagot, ami bebizonyítja, hogy a disztópiás tini regények is átmentek tömeggyártásba, mert ennek lényege nem sok volt.

Amikor kinyitottam a kötetet, már láttam, hogy a kapcsolatunk nem lesz zökkenőmentes, hiszen leírás nulla, és elvileg nagyon érzelmes akart ez lenni, meg drámai. No ezt tőmondatokkal, odavetett félszavakkal nem lehet elérni. Ezen kívül annyi szereplőt kapunk, hogy már jegyzetelnem kellett, de nem kell aggódni, senkit nem írnak le, és alig szerepel valaki is kétszer… De lássunk egy-két példamondatot:

„Úgy éreztem, mintha valaki megragadta volna a gerincemet.” Nem is teszek úgy, mintha érteném, mit akar ezzel kifejezni. Fájdalmat? Félelmet?
„Úgy éreztem, mintha egy darab fa lennék, amikor a fejsze lecsap rá.” Na, ez félelem akar lenni. Én is rettegő fadarab leszek legközelebbi farsangon…
„A csend fizikai alakot öltött, mint egy kalapács, ami megsebzett engem újra és újra emlékeztetve arra, hogy minden emlékem ellenére, semmit sem jelentettem neki.” Gyönyörködjünk ebben… Ki szokott magában kalapácsokról meg fejszékről gondolkodni?
„A kis levegő, amit beszívtam szappan, otthon és biztonság illatú volt.”
„A szívem szétnyílt.” ORVOST NEKI! Igazából csak szerelmes, azt hiszem.
„A vér, ami az arcát fedte, úgy fojt az orrlyukaiból, mint a csap.”
„Lebiggyesztettem az ajkam. Ő újra felnevetett. Hamarosan már én is kuncogtam. A hang ragadós volt.”
„Valaki megköszörülte a torkát. Szétváltunk, mint két mágnes ellentétes oldalai, ami olyan szilárdnak érződött kettőnk között, széttört, mint a törékeny üveg.” Van nem törékeny üveg is? Na, meg nem kell félni, a nagyon szilárd dolog elvileg a szerelem szikrája volt, nem más. (Ejnye, kedves perverz olvasók.)
„Éreztem őt. Minden egyes részét. A lelkét belevarrták az enyémbe. A felforrt vére ömlött az én ereimen keresztül. Azt hittem, közel voltam anyámhoz, és tényleg, de nem így.” Még szép, hogy az anyáddal nem smárolsz. Amúgy meg, leírás? Kinek kell ehhez a szivárványos hányós vödör?
„– Ember. – Chase úgy ölelte a nevemet, mintha egy sérült kismadár lenne.” ENNEK MI ÉRTELME?

Ha ezeken túllépünk, akkor lássuk a cselekményt, közel négyszáz oldalas a regény, értem én, hogy egy sorozat első része, és azt se tudjuk, hány részes lesz, de azért történhetett volna valami. Ez amolyan turista regény, mennek ide, mennek oda, közben alig beszélnek. Fejezeteken át képes csak a nagy semmiről írni Simmons. Pár jelenet erősen hasonlított a Hamvak című műre, de persze, nem olyan erőteljesen, hogy másolást kiáltsak, csak annyira, hogy tépjem a hajamat: tehát elég sablonos dologról van szó. Van egy darab nagy rejtély, ami úgy rejtély, hogy mi tudjuk az első 30 oldalból, tényleg tudja mindenki, de a főhősnek, a 350. oldalon esik le. De mielőtt megvizsgáljuk a csodálatos főhősünket, maradjunk még a cselekménynél. Kicsit ez is egy darabos regény, mint nekem a Hamvak volt, ugyanis az elején leányiskolás, aminek semmi köze a disztópiához, és aztán turista regény, végül az utolsó három fejezetre megint kapunk egy új felállást, ami talán érdekes is lenne, de kapkodva elintézi, hiszen az már a vége. Nem értettem például 80 oldalon át minek gyalogolni meg autókázni, mindenféle fennakadás nélkül, merthogy ahol tényleg történt is valami, az fel volt gyorsítva.

 Említettem, hogy kismillió karakter van, de leírás alig, és nem is értem, minek ennyi szereplő, ha semmi jelentőségük, az egész könyv lehetett volna 100 oldallal rövidebb, de hát akkor nincs meg a manapság elvárt hosszúság. Nos karakterizálás az nagyon nincsen, a főhős leginkább olyan, mintha anya fétise lenne… Ugyanis csak akörül forog a világ, hogy az édesanyját megtalálja, ami nem lenne rossz, tényleg, de amikor látja, hogy tinédzser lányokkal együtt hurcolják el, tinédzserlány iskolába, mi a jó életből gondolja, hogy ott lesz anyja

 A fülszövegben az van leírva, hogy a főhős annyira életrevaló, hogy ő szerez maguknak kaját és használt ruhákat, ő tartja magukat életben. Ebből az a tipikus Katniss (Éhezők Viadala) jut eszünkbe, nem? Aki tényleg tesz valamit, és ellátja a családját. TÉVEDÉS! Itt arról van szó, hogy volt egy pasija a főhős anyjának, aki verte, Ember pedig elküldte. (Mert egy verőlegényt majd a tini lány elküld, el is hisszük.) És innentől Ember lenézi az anyját, hogy ő, de ő vigyáz az anyjára, miközben az ételt és a ruhákat is az Állam adja… Nem is értettem a fülszöveget, miszerint a főhős szerzi ezeket a létfenntartáshoz szükséges dolgokat. De a főhősünket mindenki isteníti, hogy ő milyen különleges, de ilyen hülyeségeket követ el: nekimegy a katonának, akik elhurcolják az anyját, nyilván megértem, hogy érzelmi sokk, de ha azt hiszi, hogy az anyja csak egy hétre börtönbe megy, mire fel. Ugyanis amikor a leányiskolában fogva tartják a főhősünket, eltökélt szándéka OTTHON felhívni az anyját, aki biztos letöltötte a büntetését. Kérdem én, ha akiket elhurcolnak, SOSE jönnek vissza, akkor ezt mivel magyarázza? És ez a gond, ez közel négyszáz oldalon ezt kell hallgatnunk.

Ugye eleve arról szól a könyv, hogy az alapvető emberi jogokat szabályozták (nincs szabad vallás, a nőknek alárendelt szerepe van, ami abban mutatkozik meg, hogy szoknyát kell hordaniuk, semmi másban), de mégis a főhős próbál a katonákkal és a tanítóival racionalizálni, hogy bizony, neki vannak jogai. Ettől készültem ki igazán, értem én, hogy tíz éves koráig a főhős a mi világunkban élt, de már hét éve tudja, hogy megváltozott minden, mégse nagyon fogta fel. Órákig lehet sorolni, hogy mennyire idegesítően sötét és vinnyogó a főhős, de térjünk át egy másik pontra.

A ROMANTIKA, AMI MINDEN KOMOLY KÖNYVBE KELL! Mert ugye ez komoly akarna lenni. Itt instant romantikát kapunk, ami nem azt jelenti, hogy első látásra szerelmesek, hanem már együtt volt a két szereplő, csak a fiú beállt katonának, mert behívták, így ő lett az ellenség. Na már most az első fejezetben, mikor Chase (a katonafiúnk) a testével védi meg a főhőst, mi felsóhajtunk és tudjuk, hogy bizony ő nem komoly katona, csak belekényszerült ebbe, és még mindig szerelmes a főhősünkbe. Ellenben Sötét Ember közel négyszáz oldalon át ezen gondolkozik, hogy milyen szemét ez a Chase, állandóan megmenti őt a fiú, de a főhősünk mindenért őt okolja, hogy elvitték az anyját például. (Ami ugye azért történt, mert A) tisztogatás volt, amit az állam rendelt el, B) AZ ANYJA FEKÜDT E MINDENKIVEL ABBAN A VÁROSBAN AZ ISTENÉRT! CHASE AKKOR TEHETNE RÓLA, HA Ő IS MEGDÖNTÖTTE VOLNA AZ ANYJÁT!) A főhősünk persze a „túl hülye, hogy éljen” kategória, mert mindig ellentétes dolgokat tesz, mint amit Chase javasol, ezzel mindig bajba sodorva magát… Viszont amitől az egész idegesítően rossz lesz: egyrészt rossz dolog instant, régi szerelmet írni, mert nehezen lehet elhihetni az olvasóval, hogy azok tényleg szerelmes, ahhoz jól kell tudni írni. Itt próbált ezen javítani Simmons, hogy visszatekintő részeket láttunk folyamatosan, amikből dőlt a nyál, és az ebédem kívánkozott vissza tőle. Másrészt pedig a könyv vége felé, állandóan hol csókolóznak, hol „te akarod kivégeztetni az anyámat” veszekedések voltak két sor távolságban, na, ez a fajta hangulatváltozás az, amit még a menstruációs görcsök se igen magyaráznak meg. Röviden: teljesen felesleges és rontó tényező volt ezen a romantika. Azokról a „jajj, félreértettelek, azt hittem mást szeretsz” drámákról meg ne is beszéljünk, ami szerintem maximum a brazil szappanoperákban volt menő, de igazából már ott se.

A világkidolgozás, ami megmenthette volna a könyvet, mert valljuk be, disztópiát azért olvasunk. Értem én, és jó gondolat, amit Simmons nyilatkozott, hogy „közel áll hozzánk, azzal kell megküzdeniük, amivel nekünk is, nincs munka, étel, stb.” De na… Itt az állam gonosz, mindenki látja, rendben, hogy azért születtek az Erkölcsi Alapszabályok, hogy… Miért is születtek? Mi köze van ennek a Háborúhoz? És kivel állt háborúban Amerika? Ja, igen, és annyira szegény itt mindenki, hogy van vaníliás illatosított gyertyájuk meg forró csokijuk. Na ezzel itt ásta el magát Simmons, mert ezek miatt az elemek miatt úgy látszik, hogy nem is gondolta ezt a világot teljesen át.

Van egy-két értékelhető dolog a könyvben, de az semmiképpen nem disztópia: az egyik egy nyúzott tetem, na, az a jelenet olyan, hogy beleremeg az ember, de mindössze 3-4 oldal, és semmit nem ad hozzá a történethez. Csak annyit, hogy a főhős hülye, mert megbízik valakiben, akit nem is ismer, ezzel az indokkal: „Nagyon jó emberismerő vagyok.” Persze, értem én, hogy talán azt akarta Simmons példázni, hogy bárki lehet gonosz, de az a pár oldal izgalom nem ért semmit, ebben a nagy katyvaszban.

Emellett az alaptéma az lenne, hogy milyen amikor az ember szörnynek hiszi magát, sőt mindenki annak hiszi, és ezzel milyen megküzdeni, csak  kár, hogy ez is két oldalban, és egy „kötelező olvasmányra utalok, mert abból látszik, hogy jártam gimibe” kártyában ki is merül.

Összességében, ha az ember nem vár sokat, főleg nem disztópiát, lehet, hogy valakinek tetszeni fog. Zárt vége van, nem látok erre folytatást, de persze mindent meg lehet oldani. Aki szereti a rózsaszín romantikát, és a semmi-nem-történik regényeket, az belevághat, de senki ne álljon le gondolkozni közben, mert túl sok benne a logikai bukkanó.

Megjegyzés: Miért Ötös cikkely a címe, de tényleg? Mármint, most komolyan azért, mert egy céda lányáról szól? Most akkor lehetett volna ez a sorozat és a rész címe, hogy a Prostituált lánya, mert ezt takarja az a kifejezés…

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: a kukoricás, a TEHÉN :D

Ami nem tetszett: a karakterizálás, a világkidolgozás (ezt nem annak hívják), tucat regény semmi más

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 1/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Tor Teen

Kiadás dátuma: 2012. január 31.

Oldalszám: 368 oldal

Richelle Mead: Vérvonalak

2012. február 9., csütörtök


Hogy akadtam rá: Szeretem a Vámpírakadémiát.

Úgy általában az egészről: Sydney Sage alkimista, vagyis egy olyan emberi csoport tagja, akik felesküdtek arra, hogy titokban tartják a vámpírok létezését, és megvédik embertársaikat tőlük, ezektől az éjszaka istentelen lényeitől. Sydney-t nem éppen tartják az alkimisták megbízhatónak, mivel anno segített Rose-nak, egy dhampirnak, vagyis félvámpírnak, amikor azt gyilkossággal vádolták, ezért Sydney-t megbélyegezték, mint vámpírkedvelő, és a lány tart attól, hogy újraképzésre viszik, vagyis agymosáson megy keresztül.
Aztán jön egy feladat, a mora (élő vámpírok) új királynőjét sokan meg akarják fosztani a tróntól, ennek pedig a legjobb módja, ha az egyetlen rokonát, a húgát megölik, mivel a család nélküliek nem vehetnek részt a mora tanácsban. A megoldás: Jillt, a hercegnőt, emberek között rejtik el, egy napfényes, eldugott, kis helyen, ahova se striga, se mora nem jár. Sydney önként vállalja a feladatot, hogy segít, mivel szeretné visszaszerezni a jó hírét, és megvédeni a húgát egy ilyen veszélyes feladattól.

Úgy vagyok vele, hogy a spin-off sorozatoktól félek, mert valahogy úgy vélem, hogy azért lesznek, mert az író(nő) A) nem meri elengedni a felépített világát B) jobban megkedvelt egy karaktert, mint a főhősét, és most meg akarja azokat kedveltetni az olvasókkal is, C) csak pénz lehúzás az egész. De igazából persze, hogy adok esélyt a spin-offoknak, főleg, mert szerettem a Vámpírakadémiát, noha szeretlek-gyűlöllek kapcsolatom volt a befejező résszel. Ez a sorozat, a Vérvonalak viszont az olyan spin-offok közé tartozik, ami teljesen érthetetlen az eredeti sorozat nélkül, szóval Vámpírakadémia előtt felesleges ezt olvasni.

Azért kapott csak négy csillagot ez a könyv, mert Mead tud ennél szerintem jobbat is. (Ez nem az a négy csillag, ahol idegesített valami, hanem hiányoltam valamit.) Kezdjük az apróbb hibákkal, amiken húztam a számat: eleve az alap, hogy Jillt el kell rejteni, mégis bemutatják egy morának, aki önmagát száműzte az emberek közé. Azért a moráknál fontos, hogy ki a királynő, ki a nemes, én nem hiszem el, hogy egy ekkora politikai dolog nem jutna el minden morához, és nem tudtam elfogadni, hogy ennyivel megoldják, hogy nem mondják el Jill családnevét, akkor jól van. Másfelől amin elszomorodtam, hogy sok motívumot ismétel a Vámpírakadémiából, és az egyik rejtély (mert négy nagyobb rejtély van) pont ezért nyilvánvaló az olvasónak, míg szerencsétlen Sydney-nek nem. Egy kicsit úgy éreztem, hogy ugyanazokat a sémákat fogja itt is használni Mead, és félek is a következő részektől.

A történet… nagyon egyszerű, mást nem lehet rá mondani. Lenne négy rejtély, amiből egyet kilőttünk. Kettő nagyon átlátszó, és fogtam a fejemet, mert 340 oldalon át húzzák, de már az elején lehet látni, hogy mi lesz itt. És az utolsó rejtély meg idegesítő, mert Sydney tudja, de megint E/1-es információ kivágás van, így az olvasók találgathatnak a kötet végéig, hát, én már az első három fejezetből rájöttem, tehát nagy meglepetés nem ért. Ezek mellett pedig ez egy „bentlakásos iskolás, jajj, a menő lány utál minket” típusú regény, ahol a legnagyobb esemény az, hogy a pasinkkal akarunk találkozni és modelkedni járunk

De ugyanakkor Mead tudhat valamit, mert hiába nem kötöttek le a rejtélyek, mégsem untam magam! A nagy pozitívuma az egésznek, hogy végig lehet mosolyogni, úgy éreztem, hogy sokkal több poén volt benne, mint a Vámpírakadémia sorozatban, és bár lehetett rajta nevetni, mégis a karaktereknek van mélysége.

És igazából ezt szeretem Meadben, hogy vámpírokba burkolja az egyszerű tinik problémáit. Míg Rose-zal és Lissával nem tudtam azonosulni, itt adott nekünk Sydney (és mellékkarakterként Jill), mindketten esetlenek, túl sokat várnak el tőlük a szüleik, a családtagjaik, és keresik önmagukat. Rettenetesen jó volt látni, ahogy Sydney küzd a mágia- és vámpírellenes előítéleteivel, és mégis a vámpírokban találja meg azokat, akik megértik és egyáltalán törődnek vele. Ugyanakkor az is tetszett, hogy Mead belecsempészte, hogy milyen az, amikor valaki nincs megelégedve az alakjával: Sydney a vámpírok tökéletessége mellett érzi magát semmilyennek (no meg az apja is ezt sugallja neki), és Jill hiába vámpír szépség, mégsem érzi magát annak, és jobban kilóg a többiek közül, mint bárki. Röviden: imádtam ezeket a lány karaktereket, és azt a fejlődést, amin keresztül mentek, hogy elfogadják önmagukat és a saját sarkukra álljanak.

A fiú kellékeinket is szemléljük meg: másik két kedvencem kapott itt szerepet, Adrian és Eddie. Mindketten eléggé meggyötörtek, és a múltjukon kell tovább lépni, kinek a szerelmi bánaton (szegény Adriant, akit majdnem miden rajongó megölelgetne :D), kinek pedig a legjobb barátja elvesztésén, és ez mindkettőjükön nyomott hagyott. Valahogy hiába volt a Vámpírakadémia szereplőknek is negatív háttértörténete, meg nem fenékig tejfel élete, kevésbé éreztem azt, hogy igen, azt akarom, hogy nekik minden jó, rózsaszín végük legyen, itt pedig már az első kötet után szurkolok mind a négy főhősünknek. Remélem, Mead nem töri össze a szívemet.

A romantika része az, ami itt igazán megfogott. Nem kell félni, itt nincs semmi olyan konkrét romantika, mint a Vámpírakadémia első részében, nem is lenne hiteles, ennyi megtört szereplővel, viszont vonzódás az van dögivel. Míg a Vámpírakadémiában egyik párosnak sem szurkoltam, valószínű, mert utáltam a karaktereket, addig, mivel itt mindenkit szeretek, mindenkinek szurkolok. Külön bónusz, hogy az egyik szereplő kap egy kis lelki sebet, amitől még nehezebb lesz neki bármiféle romantikus kapcsolatot kialakítania a közeljövőben.

És igazából ezért is kötött le, imádtam a szereplőket, a beszólásaikat, a küzdelmüket önmagukkal, ha már a történet maga nem kötött volna le, és ezért örülök, hogy Mead ennyire jól bánik a karakterábrázolással. Tehát várom nagyon a második kötetet, és annyi szent, hogy ezt már jobban szeretem, mint a Vámpírakadémiát, remélem, lesz itt is valami szép, kerek történet.

Kedvenc karakter: Sydney, Jill, Adrian, Eddie

Ami kifejezetten tetszett: a karakterek

Ami nem tetszett: átlátszó, semmi sem történik

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 334 oldal

Amanda Grace: But I Love Him (De én szeretem őt)

2012. február 6., hétfő


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Ann és Connor szerelméről két dolog igaz: intenzív és rossz. Connor apja alkoholista, és veri a feleségét, ezért Connornak mindig ott kell lennie, hogy megvédje az édesanyját. Ez eléggé megviseli Ann és Connor kapcsolatát, de hát mi az, ha olyan apró tini dolgokra nem marad idejük így, mint a bál. A lényeg, hogy már össze is költöztek, nem igaz? A lényeg, hogy mindennél jobban szeretik egymást, nem igaz? Ann nem érti, hogy Connor anyja, miért nem képes otthagyni a férjét, hiszen akkor végre Connor maga mögött tudná hagyni a kínzó múltját. Hiszen, ha megüt valaki, akkor ott kell hagyni, az lenne a helyes dolog, ugye? Akkor most jön a tíz millió forintos kérdés: miért nem hagyja el Ann Connort? Ugyanis Connor nem tudja magát visszafogni, és nem csak tárgyakat üt meg, ahogy régen mondta, hanem Annt is, bár mindig őszinte a bocsánatkérése. Talán, talán végre most Connor megváltozik, legalábbis Ann szeretné ezt hinni.

Ez a könyv igazán érdekes, és nem csak a témája miatt, hanem a megvalósítás miatt is. Eleve féltem tőle, mert Mandy Hubbard írta csak álnéven, mivel a komoly könyveit más néven akarja kiadatni, mint a laza ifjúságit, amit megértek, de valahogy akkor is tartottam tőle, hogy úgy elcsapja, mint a Ripple végét. De hála az égnek a félelmem alaptalan volt!

De kezdjük annál a megvalósításnál, mi olyan furcsa ebben. Az egyik kedvenc történeti elmeséli módomat választotta (eddig csak fanficekben olvastam ilyet) azaz nem lineáris a sztori. A legelső jelenet, amit látunk, hogy Ann vérezve és összetörve (szó szerint, hiszen a csuklóját is eltörte Connor) fekszik a földön és fél és gondolkozik, hogy most mi legyen. És ezek után látjuk, hogy mi történt előtte. Apró emlékképek jelennek meg előttünk, és nem a főhős emlékezik vissza, hanem fejezetcímek helyett mindig az aktuális dátumot látjuk, és hogy mióta vannak együtt Connorék. Néha-néha megszakítja ezt a visszaszámlálást a jelen (augusztus 30-a, egy éve vannak együtt) pillanata, ahogy látjuk, hogy töpreng Ann a helyzetén. A könyv egyetlen kérdése és egyetlen spoilere ez lenne, hogy végül is, hogy dönt Ann, otthagyja Connort? Nem hagyja ott Connort? Megváltozik Connor? Öngyilkos lesz valaki? És ez hajt minket előre, hogy olvassuk tovább a történetet.

De hadd maradjak még ennél a szokatlan írási módnál. Azért lesz érdekes, mert említ neveket Ann, megemlít egy bizonyos Abbyt, egy bizonyos Blake-et, és nem tudjuk, hogy néznek ki, kik ők, meg ilyesmi. Nem tudjuk mik azok az incidensek, amik történtek, és pont ettől lesz még érdekesebb ez a visszafelé mesélés, mert később látjuk, amikre utal. Tehát ugyanúgy megvan az információ hajtotta olvasás élménye, mintha lineáris lenne a történet, csak épp másként. Akkor írja le, hogyan néz ki XY háza, vagy a külseje, mikor a főhős először látja, ami nekünk pont a vége.

Ami még különleges hatást ér el így, hogy az eleje a könyvnek iszonyatosan nyomasztó, szívfacsaró. Üvöltözünk Ann-nel, hogy hagyd ott Connort, miért vagy vele. Aztán persze látjuk Connort, amikor éppen édes, kedves, aranyos, és akarjuk valahol, hogy működjön ez a kapcsolat, hiszen Connorral is együtt tudunk érezni a családi háttere miatt, de erre mindjárt kitérek. Szóval a könyv felétől átvált egy sokkal könnyedebb hangulatba, de ugyanúgy szívszorító, hiszen látjuk, hogy Ann-nel később mi lesz. Sokszor megállapítja Ann, hogy vajon ez így jó-e, hogy ő bizony többet nem engedi, hogy Connor így bánjon vele, vagy pedig látjuk, hogy mennyire reménnyel teli a hozzáállásuk a jövőhöz, mi pedig tudjuk, hogy nem lesz az. Ezt különféle hasonlatokkal, például a hintás jelenetnél, nagyon jól érzékelteti.

Tehát Connor és a szimpatikus karaktere. Grace mondja is, hogy nem azt akarta elérni, hogy azt mondja, hogy ütni a nőt jó dolog és elfogadható, nem ezért lett Connor valamilyen szinten szerethető karakter. Azt akarta bemutatni, hogy az erőszak erőszakot szül, hogy Connornak nem szimplán „dühkitörései” vannak vagy éppenséggel nem tudja csak kezelni a hangulatváltozásait, hanem egy nagyon megtört ember. Szeretné az olvasó, hogy Connornak is jó legyen, de látjuk, hogy rossz, amit tesz, és mi is együtt vívódunk Ann-nel, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Ann karaktere is teljesen szerethető, hiszen sokunk járt úgy, hogy egy kapcsolatért sokat dolgoztunk, és semmit nem kaptunk cserébe, illetve több rosszat, mint jót. De vajon hol a határa a szerelemnek?

És ez itt a főkérdés, ettől jó. Sikerül a visszafelé elmeséléssel kivágnia azt a pontot Grace-nek, ahol konkrétan meg tudnánk mondani, hol lett ez a kapcsolat rossz. És sikerül megértetnie velünk, olvasókkal, hogy miért olyan nehéz egy bántalmazott nőnek beismerni, hogy nem igazán szeretik, hogy veszélyes ránézve egy ilyen kapcsolat, hogy olyan sokan miért nem lépnek ki és mondanak egyszerűen nemet. Annyira jól van ez megírva, hiszen Connor is lehetne akármelyikünk: Vajon mikor szerzünk annyi lelki sebet, hogy már nem tudunk rendes kapcsolatot kialakítani? Vajon van-e ebből kiút? Tényleg a döntéseink is meghatározhatják ezt, vagy van egy pont, ahonnan már nincs visszaút és nem lehet minket megmenteni? Ugyanakkor bármelyikünk járhat úgy, mint Ann: Amikor mindent tudni akarunk a másikról, hiszen ez egy kapcsolat alapja. Vajon tényleg megéri-e annyit dolgozni egy kapcsolaton, amennyit mi teszünk? Honnan látjuk, hogy a másik csak kihasznál vagy bánt minket? Honnan tudjuk, hogy sosem fog megváltozni? (Hozzáteszem engem személyesen is érintett ez a könyv, mert nekem is volt fiatalon élettársam, akiért bármit megtettem volna, és ahogy Grace-é, az én kapcsolatom is nem fizikálisan, de érzelmileg az abuzívak közé tartozott.)

Sokat aggódtam, hogy a könyv vége lesz túl rózsaszín, hogy nem lesz reális, hogy elrontja az egész történet hangulatát, de hála az égnek sikerült olyan lezárást írnia, ahol bizony az olvasó is emésztheti magát, gondolkozhat, és ez pont így jó.

Mivel Grace-nek van saját tapasztalata ilyen téren, (van interjú a könyv végén), talán ez segített, hogy ennyire jó lett a könyv, és ennyire másabb, mint a fantasy könyve. Szóval bár a többi fantasyját nem fogom a kezem közé kapni, maximum, ha annyira meggyőz a fülszöveg, ezzel a névvel megjelent könyveit viszont ezer százalék, hogy tovább olvasom.

Kedvenc karakter: Ann

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a megvalósítás, a Vámpírnaplók utalás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Flux

Kiadás dátuma: 2011. május 8.

Oldalszám: 264 oldal

Cynthia Hand: Angyalsors

2012. február 5., vasárnap


Hogy akadtam rá: Néha-néha szembetaláltam magam vele, és Nancy is ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Clara Gardner nem egy hétköznapi lány (igen, megint így kezdem a véleményemet), mivel negyedrészben angyal. Ez azt jelenti, hogy a nagyapja igazi, tisztavérű angyal volt, és bizony Clarának van valami feladata, amit teljesítenie kell a földön, amiről látomásokban fog tudomást szerezni. Clara pedig folyamatosan egy erdőtüzet lát és egy titokzatos fiút. Végül sikerül összeraknia annyit, hogy megtalálják, hol is lakik ez a fiú, akit meg kell mentenie. Öccse nagy bánatára Clarának és családjának oda kell költöznie, és ha nem lenne elég ez az egész angyali feladat, rá kell jönnie, hogy itt most új lányként nem lesz népszerű.
Az a baj ezzel a könyvvel, hogy túl sokat hallottam róla, bár kár ezt a nagy reklámozásnak tulajdonítani, nem ez a hibája, amiért nem fogott meg annyira, csak teljesen mást vártam. Azt reméltem, hogy ez egy nyomozós (mivel ott a látomás), angyalos fantasy történet lesz, és egészen más kaptam.

A fogalmazással semmi bajom nem volt, akad néha tőmondat, persze, de hát ez ifjúsági regény, és E/1-es, teljesen jól működött ez itt. Annyira jól, hogy én is Jackson városkájában éreztem magam, ha esett a hó én is fáztam, ha sütött a nap, szinte éreztem a kánikulát. Tehát a szavakkal jól bánik Hand, de…

A cselekmény az, amiért levontam igazából egy csillagot, mert amint említettem már, teljesen mást vártam, mégis úgy éreztem, hogy komolyabb akar lenni ez a könyv, mint amilyennek sikerült neki. Az egész inkább egy középiskolai dráma, órákra járással, házi feladatokkal, meg bállal, amivel nincs gond, olvasok én olyat is. Mégis úgy éreztem kicsit, hogy engem becsaptak, mert a mitológia részből nem kaptam annyit, amennyit szerettem volna. Persze, a főhősnek van szárnya, tanul repülni, megismerünk egy-két dolgot az angyalokról, de annyira kevés ez, hogy igazából akár médiumos könyvnek is elment volna, nem kifejezetten angyalosnak. Ugyanakkor pont ez az angyalos dolog adott hozzá egy-két elemet, ahol húztam a számat (a főhős felvilágított, mint egy éjjeli lámpa, vagy „karácsonyfadísz”), de a javára szóljon, hogy azért el tudta velem feledtetni annyira Hand ezeket, hogy ne akarjam lefejelni az asztalt, mert nagyon is olvastatta magát az egész könyv, még akkor is, ha épp csak ruhát vettek.

De nem azért, mert annyira szellemes és vicces volt. Meg kell hagyni, vannak benne poénok, egyszer-kétszer elmosolyodtam, de azon kívül még igazán ezt hiányoltam benne, és… a karakterizálást. Most leszek megkövezve, de egész végig, miközben olvastam, volt egyfajta hiányérzetem. A főhőssel nem volt semmi bajom, egy sötét pillanata van (soha életében nem gondolt arra, hol vannak a szárnyai, mikor nincsenek elől), de azon kívül olyan semleges, és ez a gond, nem tudtam megszeretni, persze, nem kell minden főhősnek vagánynak lennie, de hiányzott belőle valami sajátos hang, és ő a narrátorunk, szóval ez kellett volna. A két barátnőjét, ha egy jelenetben voltak, simán összekevertem, annyira csak toldalékok a történetben, de mégis azért jó pont, hogy ott voltak, mert bemutatták, hogy a barátság is fontos.

És ez igaz a főhős anyjára és az öccsére is. Mert végre megint egy könyv, ahol a családi kapcsolatok normálisan vannak ábrázolva, a maguk bukkanóival. És őszintén bevallom, a két kidolgozott karakter az anya és az öcsike volt, a többiek semlegesen lebegtek előttem.

Noha romantikus könyvnek van hirdetve, nem folyik belőle a nyál, amit nagyon jó pontnak tartok, és a szerelmi háromszöget sem éreztem olyan erősnek és mérvadónak, mint a fülszöveg utal rá. Teljesen rendben volt a romantika, noha a vége felé a „romantikus snittek” (amit díjaztam, hogy csak snittek és remekül mutatja az idő múlását, nem kapkodta el az írónő a kapcsolat felépítését) kicsit elhúzták a sztorit, és már vártam a végét.

Ugyanis nekem azt mondták, hogy üt a vége, pedig itt aztán nagyobb konfliktus nincs, egy-két kérdés felmerül, de nem is függővég van, igazából teljesen üres érzést hagyott maga után, amit bántam.

Nem egy rossz könyv, félreértés ne essék, egy könnyed, délutáni olvasmány, de nálam egyszer olvasós. Laza, ifjúsági regény, amolyan mese habbal, mert bár hiába utalgat nekünk arra, hogy mennyire komoly is ez a sors téma, egyszerűen nem tudtam úgy felfogni a körítés miatt. Szóval fiataloknak és fiatal lelkületűeknek jó olvasmány, csak ne várjanak olyat, ami megváltja a világot, vagy nagyon csavaros történetet nyújt. Persze, attól még várom a második részt, csak nem rohanok érte.


Kedvenc karakter: Christian, Jeffrey

Ami kifejezetten tetszett: nem csöpög, olvastatta magát

Ami nem tetszett: néha belassul, mitológiahiány

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Maxim

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 452 oldal

Jenna Black: Varázsütés

2012. február 3., péntek

Hogy akadtam rá: Megláttam a borítót molyon és beleszerettem.

Úgy általában az egészről: Dana Hathaway féltündér, de persze nem akármilyen, az utóbbi pár évtizedben az ő fajtájából csak ő született. Képes járni a Tündeföldön, Avalonban (a köztes helyen) és a halandó világban is, ám a móka igazán csak az, hogy képes pisztolyt vinni Tündeföldre, és mágiát a halandók közé. Sőt, Dana annyira különleges, hogy képes titokban mágiát is használni, noha ezt senkinek sem mondta el, csak a srácnak, aki meg akarta erőszakolni. Ez a srác, Ethan, aki csak azét enyelgett Danával, mert az apja épp szeretne tanácstag lenni Avalonban, és a kegyetlen politikai csatározásokat is Dana dönti el a különlegességével. Persze Dana megharagszik Ethanra, mert hát mégis csak meg akarta erőszakolni, de aztán valamiért úgy dönt, hogy elég helyes a csávó, ha randizik vele, az semmit nem jelent.

De Ethan persze még mindig hajt Danára, akit megbolondítanak a hormonjai és Ethan szép pávakék szeme, ezért sosem tud egyszerűen nemet mondani a fiú közeledésére. Ha ez nem lenne elég, mert hát ez is nagy gond, huszonnégy órás őrizetben kell élnie egy földalatti bunkerban és csak a testőreivel mehet bárhova, mert a két Tündérkirálynő retteg Danától, emellett pedig sokan meg akarják ölni. Mert csak. Ő annyira különleges, hogy még az újonnan érkezett Rémkirály, aki egy profi bérgyilkos, és a legöregebb tündér, is Danára feni a fogát. Na, mit fog szegény főhősünk csinálni, vajon lesz még valami még különlegesebb ereje, amit felfedez? (A válasz: igen.) Vajon melyik pasit választja? Vajon sikerül szűznek maradnia a kötet végéig? Vajon hányszor szerepel a könyvben a szexi szó? (A válasz: sokszor.)

Ez a Bűbájösvény sorozat második kötete. Az első részre úgy emlékszünk, hogy a könyv, ami tönkretette a tündérmitológiát a szalmaszörnyeivel és nevetségessé tette az alkoholizmus témáját, mert az biztos jó dolog, ha arról írunk elpoénkodva. Hát… ez a rész sem lett jobb, sőt!

A fogalmazás a szokásos: túlszlengesített katyvasz és minden második sor a fényesen leomló hajakról, dús férfiszempillákról, pávakék vagy smaragdzöld szemekről szól. Persze, minél többször leírva a szexi és helyes szó, már-már ivós játékot lehet ebből tartani. Noha a párbeszédek nem voltak már erőltetettek, mégsem tudtam jobban értékelni ezt a könyvet, hiszen a karakterek ugyanúgy csak vannak, szépek, gyönyörűek, de Kimberen kívül mindenki egy kidolgozatlan folt. Ja meg helyes. Meg szexi. Meg hosszú hajuk van.

Nem is tudom, mivel folytassam tovább, talán vegyük elő a díszfőhősünket, aki aztán a Mary-Sue-ság megtestesítője (tökéletes karakter), ugyanis bár féltündér azért persze, hogy gyönyörű, mindenki meg akarja dönteni, szép énekhangja van, amivel a mágiát magához tudja hívni, pedig ilyen képessége SENKINEK SEM VOLT SOHA. Kismilliószor le van írva, hogy az anyja alkoholista állat volt, és ezért Danának hamar fel kellett nőnie, ő fizette a számlákat. (MIBŐL?) Nos, akármilyen okos is, el nem tudom képzelni, hogy feladott volna egy számlát, ha azon töpreng, mikor láthatatlanná tévő varázslat van rajta, hogy most miért nem látják. (Itt álljunk meg egy percre és boruljunk le a főhős esze előtt. Megvolt? Akkor mehetünk tovább.) Sőt! A főhős sincs magáról jó véleménnyel (igazából persze ezt nem gondolja komolyan Black, hiszen minden szereplő, még a főgonosz is isteníti Dana agyi és mindenféle képességeit):

„Ha értelmes lennék, letenném a telefont, és kihúznám a konnektorból. De persze, már megegyeztünk, hogy nem vagyok értelmes.”

 „Megborzongtam ismét, a hideg a csontjaimig hatolt. A Rémkirály a homlokát ráncolta, aztán a kandalló felé intett, ami hirtelen lángokba borult. Megugrottam, aztán elpirultam a reakciómon. Milyen hülye vagyok, mágia, mivel a misztikus lények tudnak varázsolni! Micsoda meglepetés.”*

És ezek után higgyük el, hogy annyira okos, ahogy minden szereplő állítja. Ami még kiemelendő, hogy mikor egy megkínzott, sokkos állapotban lévő pasihoz megy, hogy beszéljen vele, akkor a legfontosabb neki, hogy kasmír felsőt vett fel, hogy majd ha megöleli a csávó, akkor érzi, hogy milyen finom a kasmír és biztos majd a főhősünkbe habarodik miatta. Amin még jókat derültem, hogy elmondják a főhősnek a történet megfejtését, mégis utána rákérdez, de ha olyan okos, akkor miért? Főleg, ha előtte kibetűzték neki.

Hagyjuk magunk mögött a főhőst és a nem létező eszét, és vegyük elő a cselekményt, ami szintén nem létezik. Eleve örülnénk, hogy jajjajjj, itt a Rémkirály, biztos meg akarja ölni a főhőst, mint megannyi más tündér, és végre talán történik is valami. TÉVEDÉS! Van itt nightklubban kiskorúaknak szülinapi parti! Sőt, még pedikűr és manikűr és „cuki rózsaszín teázás” is. Komolyan az lenne a legjobb, ha a főgonosszal ülne le pedikűrözni, ha már olyan komoly jelenetünk van, hogy sípcsonton rúgja a Rémkirályt, mert az olyat mert mondani. Igen, a Rémkirályt, aki a Vad Hajtást (vagy Nagy Vadászat fordításfüggő) csapatot vezeti. AKITŐL ANNO MÉG AZ ISTENEK IS FÉLTEK!

No de a cselekmény abból áll, hogy a főhős, mindenkire ráizgul, keményedik a mellbimbója, jön a melegség a hasa táján, illetve az alhasa táján, állnak az erekciók tettre készen (nem a főhősé), nyögdécselnek a szereplők, vetkőznek, élvezik a csupasz bőr érintését. Komolyan, nekem semmi bajom egy-két szexuális töltetű jelenettel ifjúsági fantasyban, de ez már átment annyira rossz pornóba, hogy ültem és néztem… (Ahogy a főhős mondaná „belebámultam a cuki rózsaszín teámba…” csak én a falba fogok erőteljesen belebámulni, amíg nem látom ennek a könyvnek a lapjait.) Szóval az a gond, hogy eleve rosszul kezeli a szexualitást, míg aláírom a kapcsolatok fontos része, itt a főhős nem is szerelmes, illetve tagadja. (MÉG JÓ, HOGY NEM SZERELMES, ÁLMAI PASIJA MEG AKARTA ERŐSZAKOLNI!!!) Elhiszem, hogy a tinédzserek is rettenetesen be tudnak indulni, de meg lehet ezt normálisan írni. Hiába mondják, hogy ez fikció, senki nem ebből veszi a kapcsolatok alapjait, könyörgöm, ha ezt a női megalázottságot NORMÁLISNAK állítja be, akkor azzal ezt sugallja, hogy ez oké. Ez így helyes. (Mivel a főhős tökéletesnek van beállítva…) És nem csak az, hogy az egyik percben álmai fiúja miatt, mert lenyalja Dana ujját (!) és ezért „majdnem spontán kigyullad” a főhősünk teste, meg hogy „csoda volt, hogy nem tépte le nyilvános helyen róla a ruhát,” de a másik percben a barátja (aki gót Jonas Brothersnek van leírva, szó szerint, emó tündér) nemi szervénél van a keze, és azon gondolkozik, hogy milyen jó, hogy ott van a keze. (!) Bár megjegyzi, Dana, hogy ő egy kurva, többször is, mégis… én ezt nem érzem jó üzenetnek.

Amitől viszont kibuktam az, hogy a Rémkirály helyes, szép, nem írom le, hogy milyen samponreklám hosszú haja van. Szűk bőrnaci, amiben jól látszik az álló farkincája… Rendben. DE TÖBB EZER ÉVES! FELNŐTT FÉRFINEK NÉZ KI! A főhős mégis úgy begerjed rá, ami nem egészséges. Sőt! A Rémkirálynak olyan pedofil beszólásai vannak, és itt az egész NEM ROSSZKÉNT VAN BEÁLLÍTVA, hanem a Rémkirály itt a kedvelhető gonosz, aki stílusos és megszakad érte a szíved.

Ha ez nem lenne elég, a főhőst majdnem megerőszakolják MEGINT(!) és azért ez trauma, mert ismerek ilyen embert (akinek meséltem a könyvről és teljesen kiakadt… jogosan), és ez nem egy bonyolult következtetés, hogy ha valakit molesztálnak (az istenért, letépték a gatyáját és a mellét fogdosták), annak a következő dolga nem az, hogy szexen járjon az esze. SŐT! Na, tehát, ez a rész a nemi erőszakot játssza el, amiről már nagyon sokszor írtam, hogy minek egy ifjúsági fantasyba, sőt, akármilyen romantikus könyvbe, ha csak szappanopera drámának szánják, és nem tudnak vele bánni. Ettől nem lesz kiemelkedő a könyv, nem lesz drámaibb, élvezhetőbb, semmilyenebb. Maximum idegesítőbb…

Persze a logikai bakik itt is állnak: a főhős mindig eltéved a titkos alagútrendszerben, hogy X és Y karakterre szüksége legyen. Aztán a könyv felénél, mikor senki sincs kéznél, és Jenna Black lusta volt még odaírni valamit, hirtelen már pöpecül hazatalál a főhős, és onnantól semmi ilyesféle gondja nincs. JA DE A VÉGÉN, amikor X-szel kell megint beszélnie négyszemközt…

Ugyanakkor eddig a tündérek érezték, ha valaki mágiát akar használni, persze, ha a főhős kezdi, akkor nem érzik, mert ő a főhős. Sőt, még az énekhangját se hallják, mert – figyelem – Ő NÉMÁN DÚDOL. Ezenfelül még mindig hihetetlennek tartom, hogy a gyakorlatilag halhatatlan tündéreket, akiket késsel nem lehet megölni, azt egy sima pisztolygolyó kivégzi (ez nem spoiler, első rész végén volt, és ismét előkerül.)

Összességében nem értem, hogy ez a sorozat, hogy került be kishazánkba. Én értem, hogy erre is van igény, mint mindenre, de jobban örültem volna, ha más kapja meg azt az anyagi támogatást, amit erre a könyvre pazaroltak. Persze, hogy valakinek tetszeni fog, mert ízlések és pofonok, de engem nagyon felhúzott a könyv, ami szerintem látszik a posztból. Remélem, hogy csak három részes, és soha többet nem kell Jenna  Blackkel foglalkoznom.

Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a nemi erőszak elpoénkodása, a logika hiánya

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Kelly kiadó

Kiadás dátuma: 2011. november

Oldalszám: 298 oldal

*A fordítás saját. Nem az eredeti magyar kiadásból van.
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.