Ugrás a fő tartalomra

Richelle Mead: Vérvonalak


Hogy akadtam rá: Szeretem a Vámpírakadémiát.

Úgy általában az egészről: Sydney Sage alkimista, vagyis egy olyan emberi csoport tagja, akik felesküdtek arra, hogy titokban tartják a vámpírok létezését, és megvédik embertársaikat tőlük, ezektől az éjszaka istentelen lényeitől. Sydney-t nem éppen tartják az alkimisták megbízhatónak, mivel anno segített Rose-nak, egy dhampirnak, vagyis félvámpírnak, amikor azt gyilkossággal vádolták, ezért Sydney-t megbélyegezték, mint vámpírkedvelő, és a lány tart attól, hogy újraképzésre viszik, vagyis agymosáson megy keresztül.
Aztán jön egy feladat, a mora (élő vámpírok) új királynőjét sokan meg akarják fosztani a tróntól, ennek pedig a legjobb módja, ha az egyetlen rokonát, a húgát megölik, mivel a család nélküliek nem vehetnek részt a mora tanácsban. A megoldás: Jillt, a hercegnőt, emberek között rejtik el, egy napfényes, eldugott, kis helyen, ahova se striga, se mora nem jár. Sydney önként vállalja a feladatot, hogy segít, mivel szeretné visszaszerezni a jó hírét, és megvédeni a húgát egy ilyen veszélyes feladattól.

Úgy vagyok vele, hogy a spin-off sorozatoktól félek, mert valahogy úgy vélem, hogy azért lesznek, mert az író(nő) A) nem meri elengedni a felépített világát B) jobban megkedvelt egy karaktert, mint a főhősét, és most meg akarja azokat kedveltetni az olvasókkal is, C) csak pénz lehúzás az egész. De igazából persze, hogy adok esélyt a spin-offoknak, főleg, mert szerettem a Vámpírakadémiát, noha szeretlek-gyűlöllek kapcsolatom volt a befejező résszel. Ez a sorozat, a Vérvonalak viszont az olyan spin-offok közé tartozik, ami teljesen érthetetlen az eredeti sorozat nélkül, szóval Vámpírakadémia előtt felesleges ezt olvasni.

Azért kapott csak négy csillagot ez a könyv, mert Mead tud ennél szerintem jobbat is. (Ez nem az a négy csillag, ahol idegesített valami, hanem hiányoltam valamit.) Kezdjük az apróbb hibákkal, amiken húztam a számat: eleve az alap, hogy Jillt el kell rejteni, mégis bemutatják egy morának, aki önmagát száműzte az emberek közé. Azért a moráknál fontos, hogy ki a királynő, ki a nemes, én nem hiszem el, hogy egy ekkora politikai dolog nem jutna el minden morához, és nem tudtam elfogadni, hogy ennyivel megoldják, hogy nem mondják el Jill családnevét, akkor jól van. Másfelől amin elszomorodtam, hogy sok motívumot ismétel a Vámpírakadémiából, és az egyik rejtély (mert négy nagyobb rejtély van) pont ezért nyilvánvaló az olvasónak, míg szerencsétlen Sydney-nek nem. Egy kicsit úgy éreztem, hogy ugyanazokat a sémákat fogja itt is használni Mead, és félek is a következő részektől.

A történet… nagyon egyszerű, mást nem lehet rá mondani. Lenne négy rejtély, amiből egyet kilőttünk. Kettő nagyon átlátszó, és fogtam a fejemet, mert 340 oldalon át húzzák, de már az elején lehet látni, hogy mi lesz itt. És az utolsó rejtély meg idegesítő, mert Sydney tudja, de megint E/1-es információ kivágás van, így az olvasók találgathatnak a kötet végéig, hát, én már az első három fejezetből rájöttem, tehát nagy meglepetés nem ért. Ezek mellett pedig ez egy „bentlakásos iskolás, jajj, a menő lány utál minket” típusú regény, ahol a legnagyobb esemény az, hogy a pasinkkal akarunk találkozni és modelkedni járunk

De ugyanakkor Mead tudhat valamit, mert hiába nem kötöttek le a rejtélyek, mégsem untam magam! A nagy pozitívuma az egésznek, hogy végig lehet mosolyogni, úgy éreztem, hogy sokkal több poén volt benne, mint a Vámpírakadémia sorozatban, és bár lehetett rajta nevetni, mégis a karaktereknek van mélysége.

És igazából ezt szeretem Meadben, hogy vámpírokba burkolja az egyszerű tinik problémáit. Míg Rose-zal és Lissával nem tudtam azonosulni, itt adott nekünk Sydney (és mellékkarakterként Jill), mindketten esetlenek, túl sokat várnak el tőlük a szüleik, a családtagjaik, és keresik önmagukat. Rettenetesen jó volt látni, ahogy Sydney küzd a mágia- és vámpírellenes előítéleteivel, és mégis a vámpírokban találja meg azokat, akik megértik és egyáltalán törődnek vele. Ugyanakkor az is tetszett, hogy Mead belecsempészte, hogy milyen az, amikor valaki nincs megelégedve az alakjával: Sydney a vámpírok tökéletessége mellett érzi magát semmilyennek (no meg az apja is ezt sugallja neki), és Jill hiába vámpír szépség, mégsem érzi magát annak, és jobban kilóg a többiek közül, mint bárki. Röviden: imádtam ezeket a lány karaktereket, és azt a fejlődést, amin keresztül mentek, hogy elfogadják önmagukat és a saját sarkukra álljanak.

A fiú kellékeinket is szemléljük meg: másik két kedvencem kapott itt szerepet, Adrian és Eddie. Mindketten eléggé meggyötörtek, és a múltjukon kell tovább lépni, kinek a szerelmi bánaton (szegény Adriant, akit majdnem miden rajongó megölelgetne :D), kinek pedig a legjobb barátja elvesztésén, és ez mindkettőjükön nyomott hagyott. Valahogy hiába volt a Vámpírakadémia szereplőknek is negatív háttértörténete, meg nem fenékig tejfel élete, kevésbé éreztem azt, hogy igen, azt akarom, hogy nekik minden jó, rózsaszín végük legyen, itt pedig már az első kötet után szurkolok mind a négy főhősünknek. Remélem, Mead nem töri össze a szívemet.

A romantika része az, ami itt igazán megfogott. Nem kell félni, itt nincs semmi olyan konkrét romantika, mint a Vámpírakadémia első részében, nem is lenne hiteles, ennyi megtört szereplővel, viszont vonzódás az van dögivel. Míg a Vámpírakadémiában egyik párosnak sem szurkoltam, valószínű, mert utáltam a karaktereket, addig, mivel itt mindenkit szeretek, mindenkinek szurkolok. Külön bónusz, hogy az egyik szereplő kap egy kis lelki sebet, amitől még nehezebb lesz neki bármiféle romantikus kapcsolatot kialakítania a közeljövőben.

És igazából ezért is kötött le, imádtam a szereplőket, a beszólásaikat, a küzdelmüket önmagukkal, ha már a történet maga nem kötött volna le, és ezért örülök, hogy Mead ennyire jól bánik a karakterábrázolással. Tehát várom nagyon a második kötetet, és annyi szent, hogy ezt már jobban szeretem, mint a Vámpírakadémiát, remélem, lesz itt is valami szép, kerek történet.

Kedvenc karakter: Sydney, Jill, Adrian, Eddie

Ami kifejezetten tetszett: a karakterek

Ami nem tetszett: átlátszó, semmi sem történik

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Agave

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 334 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség