Julianna Baggott: Tiszták

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A Robbantások után az egész világ megsemmisült, csak a Kupola védelme alatt álló terület maradt érintetlen. Akik kint rekedtek, és nem haltak meg azonnal, mutálódtak, molekuláris szinten olvadtak egybe az éppen közelükben lévő tárgyakkal, növényekkel, földdel, állatokkal, esetleg emberekkel. A Robbantások után közvetlenül a Kupola egy üzenetet hagyott a kint lévőknek, amikben megígérték, hogy amint lehet, kijönnek, ezért sokan a Kupolára és a benne lévő emberekre Istenként, vagy Mennyországként tekintenek.

Kilenc év telt el azóta, és a helyzet változatlan. Pressia nagyapjával él egy elhagyatott borbély üzlet épületében, és a napi betevőt cserekereskedelemmel szerzik meg, és a nagyapa tudásával, aki anno hullaházban dolgozott, ezért ért ahhoz, hogy összevarrja az embereket. Ám mostanában a nagyapa egészsége nem szolgál jól, mivel a levegőben állandóan terjengő hamu nem sok mindenkinek tesz jót. Pressia pedig fél, hiszen közeleg a 16. születésnapja, amikor is a kintieket úgy ahogy irányító Szent Forradalom Hadművelet, egy kis katonai egység, mindenkit besoroz. Vagy katona lesz mindenki, vagy ha a mutációja nem engedi, akkor élő célpont a katonai kiképzéseken, és Pressiának hiányzik egy keze, illetve egy babafej van helyette, ezért a kilátásai a túlélésre nem éppen nevezhetők jónak. Egyetlen esélye van: Ha megszökik. De mégis ebben a világban hova menne? Hol lehetne jövője egy fiatal lánynak, akinek sose volt esélye gyereknek lenni?

Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola vezetőjének fia a benti világban szenved. Az állam, már ami maradt belőle, cenzúrázza a múltat, és maga Partridge is érzi, hogy nincs itt minden rendben. Nem elég, hogy az édesanyja meghalt a Robbanásokban, de bátyja is öngyilkos lett később, pedig nagy karrier állt előtte katonaként. Így most Partridge-en a sor, hogy megkapja a különleges kódolást, ugyanis a Kupolában úgy tanítanak és edzenek mindenkit, hogy genetikailag módosítják őket. Ám valamiért Partridge-en ez nem fog, és egy apró nyom arra mutat, hogy édesanyja mégis él, csak éppen a Kupolán kívül. Egyetlen esélye van: Ha megszökik. De mégis túlélné-e odakint a lehetetlen körülmények között? Megéri-e egyetlen apró, kétség bevonható utalás miatt mindent elvetnie és kockára tennie?

Na, ez megint egy olyan regény, ahol bajban vagyok, hol is kezdjem, és ezer százalék, hogy nem fogom tudni átadni, amit ez a történet nekem nyújtott. Kezdjük azzal, hogy mindenhol (külföldön) úgy reklámozták, hogy ez lesz az Éhezők Viadala utódja, hogy Pressia 2012 új Katnissa, és valljuk be, ez elég meredek egy kijelentés. Mármint az Éhezők Viadala hány embert mozgatott meg? Igazából én is úgy érzem, hogy az volt a nagy áttörés ifjúsági témában, hogy be merte hozni a negatív jövőképeket tinédzsereknek. És azért mindannyian úgy voltunk vele, akiknek tetszett ez a párosítás, elkezdte falni az ilyen könyveket, és nekem rá kellett jönni, hogy bár furcsa és rideg világokat mutatnak be nekünk ilyen témákban, mégis a romantika volt mindenhol előtérben, és éreztem a lapok között, hogy ezek nem mások, mint sablon ifjúsági könyvek, egy csipetnyi tartalommal. Ezért, amikor ekkora reklámmal és GYÖNYÖRŰ, CSODASZÉP borítóval ezt a könyvet a kezem közé kaptam, húztam a számat. Nem érhetett fel ahhoz, amit mondtak róla, ez futott át az agyamon. És aztán elkezdtem olvasni, és… tátott szájjal bámultam, hogy te jó ég, mit hozott össze Baggott!

Ennyi bevezető után ideje lenne rátérnem arra, mitől olyan különleges ez a könyv. A HANGULATA MIATT! Igen, vannak benne tőmondatok, igen, jelen idő, igen, sok nézőpontos, de egyszerűen olyan magával ragadó lesz ezektől, annyira élénken festi elénk az írónő a képet, hogy olyan, mintha filmet néznék. (Mellesleg ez is volt a bajom a könyv reklámjával, már megjelenés előtt megvették a filmesítési jogokat. Atyaég, most már értem miért!) Tehát a sok nézőpontot az olvasó először talán nem értheti, ugyanis általában mindig (ifjúságiban) a két szerelmes között szokott váltakozni a nézőpont, nehogy véletlenül is az olvasó ne lássa, hogy a mi ifjú Rómeónk mennyire tökéletes. De hát itt! ITT! Úristen, itt Baggott úgy használja a nézőpontváltásokat, amikre tényleg alkalmasak, vagyis elővezet négy teljesen különböző karaktert, akik kulcsfontosságúak, még ha nem is érezzük őket annak az elején, és kívülről is látjuk őket más szemével, de belülről is, és teljesen megismerjük és megszeretjük őket.

A könyv elején lassúnak tűnhet a cselekmény, nem olyan lassúnak, mint egy némely tényleg szinte semmiről nem szóló könyvnek (Matched pl.), hanem a fülszövegben le van lőve kb. minden, ami az első 150 oldalon történik, és ezért az olvasó picit türelmetlen lesz, hogy „ugyan már, én tudom, hogy Partridge és Pressia találkoznak, mehetnénk már oda.” De! De ezt is teljesen a saját javára fordítja Baggott, ugyanis hagy minket elmélyülni ebben a rettenetes, borzalmas világban, mindkét oldalról, ráadásul nem is egy-egy szereplővel. Mindkét oldalon két szereplőt kapunk, így kétszer annyira borzadhatunk el.

Miért is? Mi olyan borzasztó ebben? Mi annyira felkavaró, amit más disztópiás regény nem ér el? Az, hogy Baggott mer keményen írni, egyszerűen úgy éreztem a világábrázolása miatt, hogy te jó ég, itt bárki tényleg meghalhat, akár főszereplő, akár nem. Ugyanis annyira részletesen kidolgozta a kinti és a benti világot Baggott, hogy én fejet hajtok előtte. Az oktatási rendszertől (bent) egészen a mutáns bogyókig (kint) MINDENT KITALÁLT. Na, kérem szépen, ezt így kéne mindenhol! És ami nagyon-nagyon sok (értsd bármi, amit olvastam) regényből hiányzik, hogy elfelejtik megmagyarázni, ugyan miért is lett ilyen a világ. Értjük mindig, hogy egyszer a világ összeomlott, és velünk is megtörténhet, na, de itt! Én tényleg elhittem, hogy eljuthatunk oda, hiszen annyira nem is a távoli jövőbe tette Bagott a világot. Mellesleg két világot is kapunk az írónőtől, és egyik sem szép, egyszerre ötvözi a két általános sablon disztópiát: Ahol kemény megélni, mert szélsőségesek a körülmények, alig van élelem, biztonság, és a mindent irányító állam képét, ami úgy állítja be, hogy ők bizony jók. A lényeg röviden: Baggott úgy festi elénk a világot, akár egy-két odavetett félmondattal, mint egy festő, mindent átérzünk, magunk előtt látunk. Ez a világ annyira sötét, olyan véres, mégse tudsz majd félrenézni, muszáj lesz olvasnod, elborzadnod, és olvasnod tovább. A történet befészkeli majd a fejedbe, és biztos, hogy erről fogsz folyamatosan gondolkozni! Nekem például többször le kellett néznem a kezemre, hogy megbizonyosodjak, nincs ott babafej, és a hátamat is többször meglapogattam, hogy nincsenek-e ott madarak.

És a másik, hogy miért annyira letehetetlen ez a könyv? A CSELEKMÉNY! Igaz, hogy az elején csak a négy karakter drámáját és a világot látjuk, és az is a maga szörnyű módján lebilincselő, mégis ahogy előkerül a nagybetűs Cselekmény, teljesen felpörögtem. Ugyanis kapunk egy-két információ morzsát, és mindig lehet rajta gondolkozni, hogy ki mit miért tett, és ugyan miért lett ilyen a világ, ahol most tartanak. Bár a szemfüles olvasók a (talán) legnagyobb csattanót kitalálhatják akár a fülszövegből is, nem von le az értékéből, mert nem annyira átlátszó, és vontatott. Az akciójelenetek még inkább felpörgetik a könyvet, noha ezekből csak a vége felé akad, de… De vér és brutalitás mindenhol van, így tényleg én ezt 16 éven aluliaknak nem ajánlanám, és tényleg gondolkozzon el rajta mindenki, hogy mennyire bírja a konfettiként hulló belső szerveket, mert az akad itt dögivel.

Amiért jár a nagy bónusz muffin (amit osztogatok az íróknak) Baggottnak, az a karakterábrázolás. Persze, írtam, hogy négy nézőpontot is kapunk, és hogy elsőre úgy tűnik, hogy felesleges ennyit megtudunk a karakterekről, de NEM! Ugyanis pont ez a könyv nagyon nagy erőssége, amilyen kapcsolatok kialakulnak itt a karakterek között, és hogy végül is mindenki küzd valamivel.

Ott van Pressia, aki ugye nem Tiszta, kint ragadt a világban, egy babafejjel a keze helyett és sok sebbel az arcán. Sokan mondták rá más kritikákban, hogy Pressia gyenge karakter, jó, nem egy olyan, aki egyből a lázadás élére akar állni, de pont ezért szerettem nagyon őt. Pressia vágyik arra, hogy Tiszta lehessen, nem tekint a Kupolára Istenként, de olyan kis csendes jellem, de mégis, ő tartja el magukat a nagyapjával, segít másokon, már az elején megment egy ismeretlen gyereket egy Vadállattól, egyszerűen nagy szíve van, mégis, valahol belefáradt az életbe, és miért ne tenné. (Igen, egy karakter, aki beszél arról, hogy valamelyik ponton az életében öngyilkos akart lenni. Miért nem akart a többi disztópia főhőse sose öngyilkos lenni?) Pressia eközben nem ismeri az igazi szüleit, és ez is azt az elveszettséget tükrözi, amit mindenki érez tini korban, ehhez csatlakozik Partridge, aki az a tipikus mindene megvan karakter, csak a szeretet hiányzik az életéből. Na, ő is párhuzam a tini problémákra, mikor az embernek a saját lábára kell állnia, leválnia a szülőkről, és eldöntenie, hogy végül is akkor ő kicsoda micsoda a világegyetemben. (Itt ugye a genetika módosítás miatt gondolkozik el Partridge, hogy akkor most mennyit változtattak benne.) Nem nagyon taglalva Lyda és El Captain karakterét, csak annyit mondok, hogy egyikük szemével egy mentális kórház rideg képét látogatjuk meg, a másikéval a katonák világát, és egyik sem szép. A lényeg? Van mögöttes tartalom. Mindenkinek diszfunkcionális családja van, és ebben a borzalmas világban még ez is rátesz egy lapáttal a boldogság, önmaguk, és a belső emberiség keresése közben.

Na, már csak egy pont maradt hátra: A ROMANTIKA. Sajnos bánatomra itt nincs olyan nagy romantika, de annyira jól kidolgozottak a karakterek, annyira megkínzottak, hogy minden vágyam az volt, hogy találják már meg a szívszerelmüket és éljenek boldogan. (Nem, ebben a világban ezt elképzelni se tudom, de végig ott szurkoltam nekik, annyira megérdemelnék.) Vannak érzelmek, és barátságok, és bebizonyítják, hogy a tiszta szív mindennél fontosabb, (nem, a könyvben nem ilyen nyálas), hogy nem kell feladni sosem az érzelmeket, amikben végül is az emberségünk lakozik, akár egy ilyen sötét világban sem. Elcsattan egy-két csók, de biztosan állíthatom, hogy mindenkinek kevés lesz ez, mert itt tényleg az élet-halál küzdelem van előtérben.

Tehát mi is ez a Tiszták? Mitől zsongtam be úgy annyira? Egy ifjúsági regény, ami végre eléri, hogy az olvasó tényleg izguljon, elhiszed, hogy bármi megtörténhet, hogy akár ez a világkép lehet a mi jövőnk. És nem utolsó sorban hiába sötét a hangulat, vannak benne vicces beszólások, szarkasztikus humor, noha persze nem annyi, hogy az egészet elvicceljék, mégis annyira szépek a drámai jelenetek, hogy el-elmorzsoltam egy-egy könnycseppet. Végig üvöltöztem a könyvvel, a karakterekkel, izgultam értük, ott éreztem magam a könyvben, és bevallom, nagyon rég volt már rám valami ekkora hatással. Ha úgy érzed, készen állsz egy brutális utazásra, és elég erős a gyomrod, nosza rajta, vágj bele!

Utólagos megjegyzés: A VÉGE JELENET! Nem, nem függővég, de felvet egy-két érdekes kérdést. Alig várom a következő részt!

Utólagos megjegyzés 2: Annyira jó, hogy az Egmont Dark kiadó a külföldi megjelenéssel adta ki ezt a könyvet, és megtartották ezt a csodás borítót. Nagy köszönet nekik! És a magyar feliratos előzetest is!

Kedvenc karakter: Pressia, Partridge, Lyda, El Captain, Freedle

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a kapcsolatok

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Egmont Dark

Kiadás dátuma: 2012. február

Oldalszám: 568 oldal