Ugrás a fő tartalomra

Cynthia Hand: Angyalsors


Hogy akadtam rá: Néha-néha szembetaláltam magam vele, és Nancy is ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Clara Gardner nem egy hétköznapi lány (igen, megint így kezdem a véleményemet), mivel negyedrészben angyal. Ez azt jelenti, hogy a nagyapja igazi, tisztavérű angyal volt, és bizony Clarának van valami feladata, amit teljesítenie kell a földön, amiről látomásokban fog tudomást szerezni. Clara pedig folyamatosan egy erdőtüzet lát és egy titokzatos fiút. Végül sikerül összeraknia annyit, hogy megtalálják, hol is lakik ez a fiú, akit meg kell mentenie. Öccse nagy bánatára Clarának és családjának oda kell költöznie, és ha nem lenne elég ez az egész angyali feladat, rá kell jönnie, hogy itt most új lányként nem lesz népszerű.
Az a baj ezzel a könyvvel, hogy túl sokat hallottam róla, bár kár ezt a nagy reklámozásnak tulajdonítani, nem ez a hibája, amiért nem fogott meg annyira, csak teljesen mást vártam. Azt reméltem, hogy ez egy nyomozós (mivel ott a látomás), angyalos fantasy történet lesz, és egészen más kaptam.

A fogalmazással semmi bajom nem volt, akad néha tőmondat, persze, de hát ez ifjúsági regény, és E/1-es, teljesen jól működött ez itt. Annyira jól, hogy én is Jackson városkájában éreztem magam, ha esett a hó én is fáztam, ha sütött a nap, szinte éreztem a kánikulát. Tehát a szavakkal jól bánik Hand, de…

A cselekmény az, amiért levontam igazából egy csillagot, mert amint említettem már, teljesen mást vártam, mégis úgy éreztem, hogy komolyabb akar lenni ez a könyv, mint amilyennek sikerült neki. Az egész inkább egy középiskolai dráma, órákra járással, házi feladatokkal, meg bállal, amivel nincs gond, olvasok én olyat is. Mégis úgy éreztem kicsit, hogy engem becsaptak, mert a mitológia részből nem kaptam annyit, amennyit szerettem volna. Persze, a főhősnek van szárnya, tanul repülni, megismerünk egy-két dolgot az angyalokról, de annyira kevés ez, hogy igazából akár médiumos könyvnek is elment volna, nem kifejezetten angyalosnak. Ugyanakkor pont ez az angyalos dolog adott hozzá egy-két elemet, ahol húztam a számat (a főhős felvilágított, mint egy éjjeli lámpa, vagy „karácsonyfadísz”), de a javára szóljon, hogy azért el tudta velem feledtetni annyira Hand ezeket, hogy ne akarjam lefejelni az asztalt, mert nagyon is olvastatta magát az egész könyv, még akkor is, ha épp csak ruhát vettek.

De nem azért, mert annyira szellemes és vicces volt. Meg kell hagyni, vannak benne poénok, egyszer-kétszer elmosolyodtam, de azon kívül még igazán ezt hiányoltam benne, és… a karakterizálást. Most leszek megkövezve, de egész végig, miközben olvastam, volt egyfajta hiányérzetem. A főhőssel nem volt semmi bajom, egy sötét pillanata van (soha életében nem gondolt arra, hol vannak a szárnyai, mikor nincsenek elől), de azon kívül olyan semleges, és ez a gond, nem tudtam megszeretni, persze, nem kell minden főhősnek vagánynak lennie, de hiányzott belőle valami sajátos hang, és ő a narrátorunk, szóval ez kellett volna. A két barátnőjét, ha egy jelenetben voltak, simán összekevertem, annyira csak toldalékok a történetben, de mégis azért jó pont, hogy ott voltak, mert bemutatták, hogy a barátság is fontos.

És ez igaz a főhős anyjára és az öccsére is. Mert végre megint egy könyv, ahol a családi kapcsolatok normálisan vannak ábrázolva, a maguk bukkanóival. És őszintén bevallom, a két kidolgozott karakter az anya és az öcsike volt, a többiek semlegesen lebegtek előttem.

Noha romantikus könyvnek van hirdetve, nem folyik belőle a nyál, amit nagyon jó pontnak tartok, és a szerelmi háromszöget sem éreztem olyan erősnek és mérvadónak, mint a fülszöveg utal rá. Teljesen rendben volt a romantika, noha a vége felé a „romantikus snittek” (amit díjaztam, hogy csak snittek és remekül mutatja az idő múlását, nem kapkodta el az írónő a kapcsolat felépítését) kicsit elhúzták a sztorit, és már vártam a végét.

Ugyanis nekem azt mondták, hogy üt a vége, pedig itt aztán nagyobb konfliktus nincs, egy-két kérdés felmerül, de nem is függővég van, igazából teljesen üres érzést hagyott maga után, amit bántam.

Nem egy rossz könyv, félreértés ne essék, egy könnyed, délutáni olvasmány, de nálam egyszer olvasós. Laza, ifjúsági regény, amolyan mese habbal, mert bár hiába utalgat nekünk arra, hogy mennyire komoly is ez a sors téma, egyszerűen nem tudtam úgy felfogni a körítés miatt. Szóval fiataloknak és fiatal lelkületűeknek jó olvasmány, csak ne várjanak olyat, ami megváltja a világot, vagy nagyon csavaros történetet nyújt. Persze, attól még várom a második részt, csak nem rohanok érte.


Kedvenc karakter: Christian, Jeffrey

Ami kifejezetten tetszett: nem csöpög, olvastatta magát

Ami nem tetszett: néha belassul, mitológiahiány

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Maxim

Kiadás dátuma: 2011.

Oldalszám: 452 oldal

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség