Lauren DeStefano: Fever (Láz)

Hogy akadtam rá: Kelly és Ivett ajánlották

Úgy általában az egészről: Miután Rhine és Gabriel megszöktek a kúriából, belevetik magukat a világ veszélyeibe, hogy megkeressék Rhine ikertestvérét, Rowant. De nem jutnak messzire, ugyanis elkapják őket, és egy borzalmas karneválban találják magukat. Mint kiderül, sikerült egy vörös lámpás negyedbe tévedniük, és most Rhine kénytelen beállni a prostituált lányok közé, amíg ki nem találják, hogyan is szökjenek meg.

Jajj, ez a könyv, ez most olyan jól esett! Nem is tudom igazán, mit vártam, mert hát egy trilógia 2. része, és mostanában mindig csalódtam a folytatásokban, de a Fever magasan túlszárnyalta a Withert.

Először is hadd emeljem ki DeStefano gyönyörű írásmódját, amitől úgy éreztem, hogy magam előtt látom az egész történetet, akár egy filmet. Mivel ebben a részben sok hallucináció és drog által generált rémálom van, ezért ez a bravúr, ahogy bánik a szavakkal, még inkább előtérbe került. Példa mondat:

„Elkapja a tekintetét, odanéz, ahol az óceán hullámzik a látóhatáron túl, hableányokat és császárnők holttestét dobálva, akik inkább leugrottak a hajóról, ha már nem lehetnek szabadok. Azon töprengek, vajon közéjük tartozunk-e.” Több értelme van ennek a szövegkörnyezetben, mert a császárnő (a tarot kártyalap) és a mitikus lények, közöttük a hableányok végigkísérő motívumok a szabadságra és a küzdeni akarásra. Igazából ezért lesz olyan kellemes a hangulata, mert egy-két áltagos, gondolkodós jelenetet feldob valami igazán szép hasonlattal.

Míg a Wither a maga nemében nem volt egy cselekménydús történet, mégis lekötött, addig a Fever végre belecsapott a lecsóba, és folyamatosan a hőseink egyik kelepcéből estek a másikba. És bár nem mondom, hogy a főtörténet haladt valamit előre, még mindig nem tudjuk, hogyan lett ez a vírus, vagy lesz-e megoldás erre a vírusra, mégis teljes mértékben lekötött. Mivel Rhine és Gabriel folyamatosan mozgásban vannak, végre jobban megismertük ezt a disztópiás világot, nem csak a kis aranykalitkát látjuk, amiben eddigi hőseink éltek, hanem a rideg, lepusztult valóságot is. Ugye itt Amerika az egyetlen, ami megmaradt az áradások óta, minden mást elnyeltek az óceánok, és 20 évesen már meghal minden lány, és 25 évesen minden fiú, de még élnek az első generációsok, akik elkövették azt a hibát, hogy genetikai módosítással kerestek gyógyírt a betegségekre. És ettől is lesz olyan sivár az egész világ képe, hogy mindenki fiatalon meghal, és a mostani generáció eléggé féltékeny azokra, akiknek van mondjuk 70 éve elfogadni a halált.

De mégis mivel egy posztapokaliptikus világról van szó, a gazdag negyedeken kívül minden lepusztult, és ezt látjuk végre, hiszen az első részben ezt csak visszaemlékezésekből látjuk. Megismerjük a hírhedt vöröslámpás negyedet, ami egy teljesen más fajta bezártságot mutat be, mint az első rész, ahol végül is luxus prostituáltak voltak, itt viszont cirkuszi sátrakból szolgálják ki a kuncsaftokat. Mégis hány lány választja, tényleg választja ezt az életet, vagy hogyan öl ki belőlük mindent.

Bár nem meri DeStefano bevállalni, hogy Rhine-ból prostituáltat csinál, az talán túl sok lett volna, és először húztam is a számat érte, hogy no, megint megússza szűzen egy olyan világban, ahol a nőket egyértelműen kihasználják a termékenységükért. Ezt a történet folyamán (nem spoilerezek) sikerült egyensúlyoznia, ezért nem zavart. Maga a témaválasztás, azért mégis merész volt, hogy nem csak megemlíti, hogy igen, vannak prostituáltak, hanem elénk is tárja a világukat. (Természetesen szex jelenet nincs a könyvben.) És ez persze magával von egy csomó más témát is, teszem azt a drogot, amivel a lányok elviselik ezt az egészet. Nem ábrázolja részletesen DeStefano, de ha jobban belegondol az ember, elborzad.

És valahogy ebben rejlik a könyv varázsa, hogy képes úgy bemutatni DeStefano, hogy annyira nem idegen ez a világ a miénktől, mégis egy nagyon alapvető dolgot von meg a karaktereitől: a gyerekkort. És bár Rhine is szörnyülködik mindenen, ezért lehet vele azonosulni, mert nem olyan elfásult, mint a többi beletörődött lány, mégis azért tudja, hogy ez az ő világa.

Jajj, a karakterek! Rhine nem az a Katniss-féle főhősnő, és sajnos minden disztópiás főhősnőt most már Katnisshoz fognak hasonlítani, de nem is ül egy helyben. Noha persze nem mindig gondol át mindent, szerintem teljesen megfeleltek a cselekedeti egy kétségbeesett 17 évesének. Gabrielt én még mindig nem tudtam megszeretni, mert ahogy Rhine is mondja, egy nagyon is kedves fiú, aki sosem volt a kinti világban, és nem tudja, milyen kegyetlen a világ (például, hogy folyamatosan az elhamvasztott holttestek hamvait kell lélegezniük a szegénynegyedekben), és nekem túl puha és lágy és aranyos. Ugyanakkor hiába egy pár Rhine és Gabriel nincs előtérben a romantika, és nem ez a lényeg, persze ott vannak egymásnak, de nincs olyan szenvedés, hogy „jajj, mi most szakítunk valami hülye sablonos félreértés miatt” vagy „óh, nézd szerelmi háromszög.” (Bár bevallom, kapunk olyan jó új karaktert, hogy akartam szerelmi háromszöget, bezzeg ahova szeretnék, ott sosincs.) Ugyanakkor Rhine, akihez igazán kötődik, az a testvére, Rowan, és a visszatekintésekből látjuk, hogy milyen erős testvéri kapcsolatuk volt, hogy egymás nélkül nem ugyanolyanok. Ezért, hogy a család is fontos szerepet játszik, kapott egy hatalmas piros pontot a könyv.

Igazából itt is van ám mögöttes tartalom, a vírus miatt a fiatalkori halál és a tinédzserkorban szülés általánosnak számít abban a világban, de Rhine sem érzi ezt helyesnek (mi pedig tudjuk, hogy nem az). A halál feldolgozása erős téma, hiszen a főhősünknek is szembe kell néznie vele, hogy alig három éve van hátra.

Amit még nagyon kiemelnék a könyvből, hogy következetes. Nagyon sok összedobott ifjúsági könyv elfelejti a saját drámáját. Meghalt egy karakter az előző részben? Le van ejtve. Megpróbálták megerőszakolni a főhőst? Attól még szexelni akar. Valami traumatikus történt a főhőssel a drámaiság kedvéért? Sírjunk rajta egy jelenetig, aztán felejtsük el. NA EZ ITT NINCS! DeStefano nagyon szépen játszott azzal, hogy mennyi minden negatív történt Rhine-nal és hogy ez milyen hatással van rá, és pont ezért is éreztem ezt a részt sokkal depressziósabbnak, mint az előzőt.

Még a gonoszokat kiemelném, hogy itt nincs valami nagy államvezér, mint a legtöbb disztópiában, legalábbis nem látjuk. Ehelyett kapjuk Vaughn-t és a Madame-ot, aki a prostituáltakat futtatja, mindkettőben ott rejlik az emberiség, mert mindketten éreztek/szerettek (talán még jelen időben is igaz a kijelentés), de valamikor történt velük valami, amitől megtörtek. És pont ezért lesz olyan borzasztó olvasni a jeleneteiket, mert akár szembe is sétálhatnának velünk az utcán, hiszen emberi gonoszok.

A vége felé egyre borzalmasabbak a történetek, és volt egyetlen apró momentum, ahol meglepődtem, semmi extra, de annyira nem gondolkodtam rajta. No, de a vége! Nem mondom, hogy konkrét függővég, de egy elég negatív helyen hagyja abba a történetet DeStefano, és elérte, hogy tűkön ülve várjam a harmadik, és egyben befejező részt.

Kedvenc karakter: Silas, Vaughn

Ami kifejezetten tetszett: a világ, a kemény témák belecsempészése

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Simon & Schuster Books For Young Readers

Kiadás dátuma: 2012. február 21.

Oldalszám: 352 oldal