Cassandra Clare: Clockwork Prince - A Herceg

Hogy akadtam rá: Clare fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Ez itt a Pokoli Szerkezetek trilógia 2. része, ami spoileres értelemszerűen az első részre. Azért emelem ki, mert nehogy meg legyek bökve érte, hogy elárultam a főgonosz nevét azoknak, akik nem olvasták az első részt.

A londoni Intézet bajba kerül, ugyanis a Klávétagok, főleg Benedict Lightwood úgy gondolja, hogy egy nő nem képes egy ilyen fontos feladat ellátására, ezért feladat elé állítják Charlotte-ot: meg kell találnia két hét alatt Mortmaint, akiről senki nem tud semmit, mióta sikerült ellopnia a dobozba zárt démont az Árnyvadászok orra elől. Tessa, aki még mindig nem tudja, hogy micsoda, hiszen nem lehet warlock, az Intézetben tengeti életét, de a Konzul és az Inkvizítor úgy gondolja, hogy mind neki, mind pedig Sophie-nak, a cselédnek Árnyvadász kiképzésre van szüksége, ezért Mr. Lightwood van olyan kegyes és kölcsönadja a két vadítóan szexi fiát, Gideont és Gabrielt, akik persze nyilvánvaló, hogy csak kémkedni, meg áskálódni fognak. Emellett pedig Will Magnus segítségével keres valamit, de vajon mit? Mi lehet az a sötét titok, ami az ifjú Herondale lelkét eszi?

Ajjaj, ez az a könyv, amiről legszívesebben kritikát se írnék, mert lehetetlen összefoglalni, hogy mit érzek. Egyrészt Cassandra Clare írói példaképem, szeretem, imádom, és már a Bukott Angyalok Városára is alig mertem 4 pontot adni, ez pedig néhol mélyebb szinteket söpört, mint az a könyv. De kezdjük az elején…

Clare-től mit várok el? Jó fogalmazás, mert valljuk be, szépen ír, legalábbis angolul nagyon átjön ez a fajta szépség, magyarul meg ki tudja. A világkidolgozás briliáns, tényleg úgy magával ragadott, mint anno a Harry Potter, ahol azt akartam, hogy én is belecsöppenjek abba a világba, itt ugye ez adott, nagyon elszúrni nem lehetett. Ez a két dolog megvan a Clockwork Prince-ben is, na de a többi? A karakter kidolgozás, a humor, a romantika és a cselekmény az, ami itt sántít, és néhol kiböktem a szemem, annyira felidegesített a könyv. De nem mondhatom rá, hogy rossz, de nem is zseniális. Egy átlagos ifjúsági fantasy, aminek vannak gyerekbetegségei, ami azért furcsa, mert Clare elvileg már gyakorlott író, nem értem ezt a hanyatlást minőségben.

A cselekmény három szálon fut: A) Mi van Willel? B) Hol van Mortmain? C) Mi is Tessa? Most ugye ezt beharangozza nekünk a fülszöveg, hogy megtudjuk micsoda Tessa, mit akar Mortmain és hú, mit takargat Will. Persze, ez is jó kis marketingfogás, mert az A-ra kapunk választ, a másik kettőre semmit, csak egy-egy mondatot. Komolyan tényleg, Tessához csak odasétál egy rejtélyes tündér (NEM ISMERŐS EZ VALAHONNAN?) és elmond egy teljesen lényegtelen mondatot, Mortmainről pedig szintén egy darab mondat erejéig tudunk meg valami olyat, amire rá lehet fogni, hogy érdekes. Tehát a nyomozás szál eléggé lapos.

Will… Óh, Will. Én gyűlöltem őt szenvedélyesen az első részben, mert bunkó volt, de persze tudtuk, hogy okkal. Én és még jó pár ember tippeltünk három dolgot Willel kapcsolatban, hogy ki az a Cecily, mi történt a családjával, és miért menekült el Will otthonról. Hadd ne mondjam, kitaláltunk pár nagyon gagyi, minősíthetetlen dolgot, de hát arra mutattak a jelek. Nem akartam én, hogy az legyen a megoldás… *hatásszünet* De. Az lett. És itt, ezen vérzett el a könyv nagy része, hiszen a hetedik fejezetben (a 21-ből) az olvasó megtudja, hogy mi van Willel, de a könyvben a többi szereplő vidáman 400 oldalon át ezt tippelgeti. Ami számomra felettébb unalmas volt. Legalább ne lőtte volna el Clare a Will szemszöget, akkor fenn tudta volna tartani az érdeklődésemet, és ez még nagyon nagy gyengepontja a könyvnek, hogy minek ide több nézőpont, feleslegesen látjuk Willt, Sophie-t, Charlotte-ot és Magnust, ezzel csak helyet tölt ki, és elszúrja az izgalmat… már ami lenne.

A történet nagyon átlátszó, igazából nagyon semmi nem is történik az ide mennek, oda mennek dolgon kívül, csak az óh, nagy romantika, ami nekem szintén sok volt. Több párost is látunk, és mindegyikből csepeg a nyál, de olyan szinten, hogy nem bírtam elviselni. Míg a Végzet Ereklyéi 1-3-ban nagyjából minden párost értékeltem, itt sikerül három olyan rózsaszín dolgot elénk állítania, amitől én csak rosszul lettem, nem említve a fejezeteken át tartó szenvedéseket. Ez a tipikus szerelmi háromszöges könyv, és valahol jó az alapötlet: két fiú, akik feltétel nélkül szeretik egymást (mint barátok, bár én vitatnám), és van egy lány, akibe mindketten szerelmesek, és egyik fiú haldoklik, másiknak meg soha életében nem adott meg a szeretet. Hol olvastam én ezt már? Igen, egy fanficben, amit úgy hívnak Draco trilógia és ugyanez az író írta. Ami vicc, hogy szó szerinti átemelések vannak onnan, amit már a hatodik megjelent regénynél nem tudok elnézni. Míg a fanficben éltek a karakterek, itt egy iszonyat nagy bajom volt, hogy mindenki megváltozott.

Az első részben sem tudtam teljesen azonosulni velük, lehetett látni a párhuzamokat, bár annyira élesen nem, hogy zavaró legyen. Itt viszont Clare elénk is teszi, ki is mondatja az egyik szereplőjével, hogy Jace és Will egy és ugyanolyan, mert rokonok. Se Jem, se Will, se Tessa nem mutatott nagy karaktert, Ragnor Fellel is találkozunk, aki szintén valami odabökött dolog, nem találtam nagyobb személyiséget benne. Az új vicces mellékszereplő pedig leginkább Magnus Bane-re emlékeztetett.

A romantikára visszatérve, ilyen jelenetek játszódtak le például. (Nem szó szerinti idézet.)

– Tudom, hogy nem szeretsz, de csak szeretnék melletted lenni.

– Tudom, hogy nem szeretsz, de csak szeretnék melletted lenni.

– Jól hallottam, te azt mondtad szeretsz? Biztos nem igaz, te nem szerethetsz engem.

– Nem, nem, te nem szeretsz engem. Lehetek ilyen mázlista, hogy szeretsz engem?

– Nem, NEM! Lehetek én ilyen mázlista, hogy TE szeretsz ENGEM?!

*Gigi a háttérben szemen szúrja magát egy kaktusszal*

A legrosszabb az egészben, hogy egy párosnál elkönyvelné az ember, hogy kellett egy nyál vég, DE HÁROMNÁL?! Felettébb hihetetlennek találtam, hogy miközben ez egy epikus, sírós, szívet összetörő regény akar lenni, ilyenek kerülnek bele. Persze, értem én, kellett egy kis boldogsághormon, de ez nekem több volt a soknál.

Az a baj, hogy sokszor éreztem úgy, hogy ez csak egy erőltetett lehúzása a Végzet Ereklyéinek, kövezzetek meg nyugodtan érte. Amit lehetett értékelni a könyvben, azok az utalások voltak az Üvegvárosra és a Bukott Angyalok Városára. Emlékszünk? Vajon ki véste oda azt a titokzatos monogramot a Néma Város börtönének falára, és vajon mit akarhatott Tessa Idrisben Magnusszal? Na, ezekre fény derül, és ettől vált izgalmassá, ami elég érdekes, tekintve, hogy nem kéne ennyire összefüggőnek lennie a történetnek. De van itt Archer, meg Walker (Bukott Angyalok Városa), van itt egyértelmű utalás arra, hogy mi is a harmadik Végzet Ereklyéje (Üvegvárosra apró spoiler.) Szerettem persze a kor bemutatását, de mivel az Árnyvadászoknál annyira nem drasztikusak a női-férfi szerepek, mint akkoriban a normális világban, nem jött át nekem az igazi viktóriánus hangulat. Ami igazán értékelhető volt, az Magnus karaktere, aki biszexuális, ezzel ismét egy lgbt könyvet köszönhetünk sorainkban, és a barátság ábrázolása Jem és Will között, ugyanis annyira heteroszexuális szövegeik vannak, mint Samnek és Deannek az Odaátban, vagy Merlinnek és Arthurnak a Merlin kalandjaiban. Röviden: a slasherek (akik fiúkat akarnak összehozni) örülni fognak, mert arra van ám alapanyag itt, de ez a pici fanservice (rajongók kedvéért beleírt dolog) nekem kevés volt, hogy felhozza a regényt egy többször olvasós szintre.

Ami a legnagyobb gyengesége a Will-féle ökörségen kívül, az a rengeteg írói erőltetés, mintha Clare nem is gondolt volna arra, hogy rendesen kidolgozza a történetet, mert már mindegy mit ír, megveszik. Egy-két ékes példa:

1) Adott kettő nagyon különleges sorsú ember, mindkettőnek a tragédiája példa nélküli. Ők ketten VÉLETLEN találkoznak és legjobb barátok lesznek.

2) Ha egy démon mond nekünk valamit, és nincs rá semmilyen bizonyíték, benyeljük neki, mert a démonok nyilván kedves, őszinte lények.

3) A gyilkos, akit öt éve keresünk, ne legyen meg, ne találjuk meg soha, viszont VÉLETLEN jöjjön velünk szembe az utcán, az biztos hihető.

4) Hogy miért haragszik Gabriel Willre…

5) Milliónyi „véletlen épp arra jártam és a nagyon titkos tervről való beszélgetést kihallgattam jelenet” van.

Utáltam is a könyvet meg nem is. Nincs nagy epikus harc jelenet benne, bármennyire is azzal reklámozzák. Voltak benne jó kis részek, de 500 oldal erre bőven felesleges volt. Nem nevezném Clare legjobb művének, valahogy úgy érzem, ha ezt a szerelmi háromszöget akarta volna megírni, ki kellett volna hagynia az akció és nyomozós részeket, hiszen azok főleg, amik nagyon gyengék, no meg a természetfeletti magyarázatok. Az ötlet jó lenne, a kivitelezés hagy maga után kivetni valót, és ezek után én félek az Elveszett Lelkek Városától…

Kedvenc karakter: Nathaniel, Jessamine

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: az első fele végtelenül unalmas, bakik, bakik, bakik, a rózsaszín nyál

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McElderry

Kiadás dátuma: 2011. december 6.

Oldalszám: 528 oldal