Ugrás a fő tartalomra

Keri Arthur: Darkness Rising (Közeleg a sötétség)


Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: A történet egy hónappal az első rész után folytatódik: Risa úgy ahogy feldolgozta az édesanyja halálát, de persze még mindig meg akarja bosszulni, ki akarja deríteni, hogy ki felelős ezért a szörnyű tettért. Mikor Risát sebezhetővé tette a gyász, Madeline Hunter, az Igazgatóság és a vámpírtanács vezetője megkereste és alkut kötött vele, hogy mindenben Risa segítségére áll a gyilkossági nyomozásban, ha segít a tanácsnak felkeresni a Pokol Kapujának kulcsait. Ugyanis Risa édesapja azok között az angyalok között volt, akik titokban mágikus kulcsokat alkottak a Pokol Kapujához, hogy be tudják zárni azt mindörökre, de közben Risa apja úgy döntött, hogy talán mégsem kéne azoknak a kulcsoknak léteznie, ezért ellopta és elrejtette őket, amit csak a saját vére találhat meg.

Risa persze úgy gondolja, hogy maradjanak a kulcsok rejtve, ha senki nem találja meg, senki nem használhatja rosszra, de édesapja megfenyegeti őt és a barátait, hogy ha nem folytatja a kutatást, nem lesz szép jövőjük, ezért mi mást tehet, mint a kijelölt őrangyalával, azaz egy kaszással együtt nekilát visszaszerezni a könyvet, ami az instrukciókat tartalmazza. Ezek mellett Risát még a vámpírok tanácsa is teszteli, ugyanis nem bíznak abban, hogy egy félvérfarkas, félangyal majd megoldást jelenthet bármire is. A vámpírtanács tagjai rejtélyesen öregedni kezdenek és megőrülnek, majd meghalnak, senki nem tudja, mi okozhatja ezt, ezért ráállítják Risát.

Én úgy féltem ettől a második résztől, részben mert általában a folytatásos regények második része mindig rosszabb, mint az első. Másrészt a fülszövegből a kulcsok keresése teljesen kimarad, és azt hittem, olyan lesz, mint az Anita Blake, totál nem összefüggő nyomozások, és én akartam, hogy minél többet megtudjak arról, hogy mik is ezek a kulcsok, meg hol vannak, meg ki a gonosz most akkor. És annyira pozitívan csalódtam, hogy az kifejezhetetlen.

Maga a vámpíroknak való nyomozás nincs annyira előtérben, és teljes erővel a Pokol Kapuinak kulcsait keressük. Annyi fél van itt, nem csak egy rejtélyes gonosz, hanem mindenki a kulcsokat akarja valamire, mindenki Risát manipulálja (kivétel a barátait) és kénytelen-kelletlen el is kell viselnie/fogadnia néhány ember segítségét, és ettől lesz az egész igazán izgalmas. Mindenkiről sejtjük, hogy vannak nem éppen kedves motivációik, és vajon hogyan fogja megoldani Risa, hogy tényleg övé legyen a kulcs, már ha megtalálják.

A könyv nagy ereje abban rejlik, hogy egy percre sem unalmas, és végig pörögnek az események. Azt hiszi az olvasó az elején, óh, Risa gyászolgat egy kicsit, erre bumm, megjelenik egy fél, aki a kulcsokat keresi és megfenyegeti, és akkor jön más, nyomoz, nyomoz, akciójelenet, akciójelenet, közben néha egy kis romantika. Annyira jól bánik a történetvezetéssel Arthur, ezt imádom benne a legjobban. Főleg, hogy most már a könyv felénél olyan jelenet volt, amit mások a végére tartogatnak, én már ott téptem a hajamat, hogy vajon akkor a vége milyen lehet, és nem okozott csalódást, kb. három tetőpontja van a sztorinak.

Ami még mindig kiemelendő: a mágiát és a technikát keveri remekül, amint az első résznél is írtam, általában a fantasy regényekben kihagyják az elektronikus biztonsági rendszereket és az igazolványokat és a többi, itt ez a szál sem marad ki, ami külön az én kémkütyü szerető szívemnek csak öröm volt.

A főszereplőnk jobban negatív lett, hiszen az édesanyja meghalt és próbálja feldolgozni, noha nem kell félni, nem lesz ettől sírós, depressziós regény, csak néha bekerül a gyász témája is. Risát még mindig az egyik legjobb főhősnek tartom, hiszen hiába fekszik össze valakivel, nem bízik meg benne teljesen (mert olyan kapcsolatuk van csak, semmi szerelem), és igenis kételkedik mindenkiben. És most nem csak egy ember (vagyis inkább lény) olvas szerencsétlen főhős gondolataiban, noha semmi Alkonyatos hatást nem ér vele Arthur, egyszerűen csak hátrányos helyzetbe teszi a főhősünket, amivel azt éri el, hogy még jobb lesz a regény minősége, hiszen Risának többet kell manővereznie. Hiába félvér Risa, nem fejlesztett ki egy hónap alatt különleges képességeket, amivel rejtélyesen megoldana mindent, még mindig a barátaira és a családjára kell támaszkodnia.

Ebben a részben fény derül pár dologra, gyanúba keveredik pár szereplő, talán megtalálunk egy kulcsot, talán nem, új mitológiai lényekkel találkozunk (amikért jár a bónusz muffin, mert ötletes és jó a felhasználásuk) és Azrielről egy picivel többet megtudunk.

A romantika része nagyon jól van megírva, Arthur nem kapkodja el a dolgot, iszonyatosan jó vonzódás van a szereplők között, ezért igazán nem is tudom, melyik pasinak szurkolok, bár most Azriel felé dől egy kicsit a mérleg, mert ő az, aki jobban megnyilatkozik ebben a részben. Az erotika rész szintén nem zavaró ebben a részben sem, mert ugyanúgy kettő darab szex jelenet van csak, és bár elég részletesek a leírások, mégsem foglalnak maximum 4-6 oldalt a 340 oldalból, és nem megy a cselekmény rovására.

Ez a rész ugyanannyira tetszett, mint az előző, teljesen ugyanazt a színvonalat hozta humorban, izgalomban, romantikában, és ki nem tudom várni a következő részt. Ráadásul bár a vége nem függővég, de megint kaptunk pár gyomorszorító kérdést, hogy vajon mi történhetett végül is az adott szereplőkkel. Keri Arthur egy igazán jó urban fantasyt hozott össze felnőtteknek, üde színfolt ez az olvasmányaim között. 

Kedvenc karakter: Risa, Stane, Lucien, Azriel

Ami kifejezetten tetszett: a világfelépítés, a humor, a történetvezetés, a romantika része, WoW utalás

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Dell

Kiadás dátuma: 2011. október 25.

Oldalszám: 368 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség