Dear Bully - Seventy Authors Tell Their Stories (Kedves Te, aki tönkretetted az életemet - Hetven író elmeséli a saját történetét)

2011. december 20., kedd


Hogy akadtam rá: Borostyán ajánlotta.

Úgy általában az egészről: Ez a könyv egy novelláskötet, méghozzá ismét kedvenc ifjúsági íróinktól, amikről már lemondtam. Odakint nagy divatja van, hogy különböző témákra novelláskötetek jelennek meg, kisebb-nagyobb sikerrel, én jobban szeretem, ha egy író műveit gyűjtik össze, akkor nem kell a töltelék, minősíthetetlen műveket olvasnom, mert bevált szokás, hogy az új írókat így reklámozzák. Na, de ez a kötet… ez egészen más.
Borostyán hívta fel rá a figyelmemet, én egyáltalán nem is hallottam erről, és innen köszönöm neki, mert ez tényleg feledhetetlen élmény volt. Az alapgondolat az, hogy 70 mai, ifjúsági műfajban tevékenykedő író összeül és leírja, hogy milyen tapasztalatai vannak az iskolai bántalmazásokkal és piszkálódásokkal kapcsolatban. Nehéz visszaadni a „bully” szó jelentését (lásd a címet is szabadon másnak fordítottam), mert oké, hogy azt jelenti, „erőszakos ember, aki kegyetlenkedik másokkal,” de ez sok mindent takarhat, nagyon pontos magyar megfelelője nincsen, főleg, látva azt, hogy mennyi fajta ilyen bántalmazást sorakoztat fel a könyv.

Nem fogok mindenegyes novelláról írni, vagy az írókról, talán párat kiemelnék, de tényleg csak ennyi. Ellen Hopkins írta a bevezetést, sajnos tőle nem látunk mást, pedig szívesen láttam volna egy verset. A többi írók közül sokaknak szemeztem a könyvével már, csak nem jutottam el odáig, 2011-es újoncok is akadnak közöttük, és már most más szemmel várom a könyvüket, és adott egy kis reményt, hogy nem átlagos ifjúsági fantasyk lesznek. No, de visszatérve erre a kötetre: meglepő és megdöbbentő, hogy hány mai kortárs író esett át azon, amin senkinek nem kéne. És ettől lesz olyan szívbemarkoló az egész, tudja az olvasó, hogy mindez színtiszta igazság, a szereplők, akik meghaltak a novellákban, tényleg valaki élő rokonai, szerettei voltak, és nem csak odabökött, fiktív karakterek, pont ezért, nekem sikerült sokszor el is pityerednem.

A történetek elég változatosak: van itt vers (hiszen például Lisa Schroedertől, aki versregényeket ír, mit vártunk volna), van itt egyszerű lista (de mégis sikerül érzelmileg akkorát ütnie, hogy még mindig a hatása alatt vagyok), van itt fiktív levél (mint a cím is utal rá, van, aki a bántalmazójának ír levelet), és van itt még képregény is!

De a hangulatuk is pont ilyen változatos, egy közös pontjuk van: mind az iskolai bántalmazásról szól, hogy milyen az, amikor valakit talán szó szerint halálra cikiznek, megverik, milyen az, amikor minden nap, mikor felébred az ember, ki se akar mászni az ágyból, nincs életkedve,  mert előre retteg, hogy mi lesz az iskolában, hogy ma mijét lopják el, ma éppen milyen sebet fog szerezni, lelkit vagy testit. De persze mind a hetven írónak nem lehetett egyforma az élete, innen is akad a változatosság: van, aki úgy meséli el, hogy milyennek látja az eseményeket így távlatból, ezzel erőt adva, hogy lesz jobb is, túl lehet élni az egészet, bár nem maradéktalanul épen, de a lelki sebekkel is lehet tovább élni boldogan és akár bestseller íróként. Viszont van, aki csak kiragadta az élete legnegatívabb jelenetét, és kegyetlen őszinteséggel leírta, például van, akit gyerekként molesztáltak és most ország világ előtt bevallja. (Emlékszünk Melissa Marr-ra is, nem? Őt is tisztelem, becsülöm, hogy bevállalja, hogy nemi erőszak áldozata volt és túlélte és reményt ad a munkáival másoknak. – No de ez csak egy kis kitérő volt, Marr sajnos ebbe a kötetbe nem került bele.) Van, aki elképesztően szegény volt, és kidülledt a szemem olvasás közben, hogy te atya ég! Amerikai mostani író, és sikeres, és volt ott, ahol én, ugyanabban a gödörben. Na, pont ettől lesz elmondhatatlan hatása a kötetnek.

Az írók eleve minden művükben megmutatkoznak és olyan, mintha a darabjukat tennék boncasztalra, és most teljesen őszintén, minden körítés nélkül szólnak hozzánk, olvasókhoz, és egyszerűen tényleg olyan, mintha személyesen állnának előttünk, olyanokat bevallva, amit nem maximum csak a barátaiknak és a szeretteiknek mondtak el, ezzel segítve minket a túlélésben.

Több részre van osztva a kötet, ezzel témák szerint rendezgetve a művek. Vannak a fiktív levelek, a „csak vicceltem” részben olyan történetek, ahol eme ominózus mondat a kifogás. De akad itt olyan is, ami kifejezetten azt mondja, hogy az „írás segít,” vagy pedig, hogy „ez lesz jobb is.” A leginkább megdöbbentő a „megbánás” rész, ahol olyan írásokat találunk, ahol a kegyetlenkedő ember megbánta tettét, esetleg maga az író volt az, aki valakit piszkált, sértegetett, vagy egyszerűen csak állt és nézte, hogy valakit nyúznak és nem tett semmit. Mert igenis a semmit tevés is számít, mert nem lehet emellett sem csak úgy elmenni. Van itt „köszönöm, barátom” rész is, ahol köszönetet mondanak azoknak, akik kiálltak mellettük és azzal megváltoztatták az életüket, pedig hány hőn szeretett írónk gondolt az öngyilkosságra, sőt, van olyan, aki meg is próbálta.

Noha gondoljuk, hogy az adott írók nem lettek öngyilkosok, mégis van olyan, aki külső szemlélőként dolgozza fel ezt a témát, és van egy olyan írás, ami másfél oldalas, mégis olyan megindító, hogy azóta is itt emésztem, és nem tudtam tovább lépni rajta. Természetesen a való életről szól ez a kötet, hiszen önéletrajzi novellák, szóval bár happy end van, már ha az író az áldozat szerepét tölti be, nem csak szemlélődőét, mégis nem vidám ez a könyv, és a homofóbiától kezdve, a faji megkülönböztetésen át, az egyszerű baráti árulásig minden van.

Felsorakoztatja a különböző bántalmazási formákat: legyen az egy kapcsolatbeli, érzelmi bántalmazás (ez is kemény tud lenni), molesztálás, bármi. Mégis végül is csak két üzenete van a kötetnek, legalábbis kettő az, ami nagyon erősen ott van mindegyik történetben: az iskolai bántalmazás, a cikizés, a gúnyolódás NEM természetes, tenni kell ellene, abba kell hagyni, segíteni kell a másikon, még ha nem is a barátod, mert ez egy ördögi kör, az erőszak csak erőszakot szül. Ezt példázza azzal is, hogy a legtöbb áldozatból akár elkövető is lehet. A másik: hogy nem szabad feladni, túl lehet élni, bár maradandó sebekkel, mert azt is bemutatja mindegyik író, hogy az ő életére milyen hatással volt. A legtöbben ezért kezdtek el írni, mert a fantázia volt az, ahova menekülhettek.

Az egész kötet csillagos ötös, mindegyik írót jobban megismertem, és gratulálnék nekik, hogy meg merték ezt tenni, és igenis kiálltak e mellett az ügy mellett. Annyit megjegyeznék, hogy például Alyson Noel novellájával nem volt semmi bajom, addig Aprilynne Pike és Lauren Kate-ét kiemelném. Mert ők ketten azok, akiknek a fogalmazását a fantasy könyvükben nem bírtam. Nekik kettőjüknek meglepően más a stílusa, mint a könyvükben, és bár Pike inkább nem is tudom, esszészerűen mesél, mégis elég hiányérzetem volt nála, addig Lauren Kate novellájával meg nem tudtam mit kezdeni. Nem adta át azokat az érzéseket, legalábbis nekem, amit a többiek, kihagyott valamit szerintem a novellájában, mert először, aki őt piszkálta, esküszöm, pozitív karakterként jött le. (De még így is teljesen élvezhetőbb, mint a Fallen.) És ez a két író az, akiket nem értek most már végleg, úgy összezavartak, és muszáj vagyok ezt ide leírni. Míg Noelnél értem, hogy miért használja Evert, addig nem értem, ha Lauren Kate-nek és Aprilynne Pike-nak személyes gondja van azzal, amiről írnak ifjúsági romantikus fantasyt, akkor minek írják? Mármint Pike bevallotta, hogy neki tabutéma az erőszak és még egy 12-es körkarikás filmet se tud végignézni, mégis harcolós jelenetet akar írni, Kate-nél pedig azt éreztem, hogy a Bibliával nincs jóban, és mégis angyalokról ír. Noha ennek ehhez semmi köze nincs, csak azt akartam kifejezni, hogy most már, mint emberekre rájuk másképp nézek, hiába a biológia és egyéb tényhibák a könyveikben. (Attól még nem fogom felpontozni azokat… de na.)

Személyes hangvételű, szívszorító novellák és versek gyűjteménye ez, arról, aminek nem kéne léteznie. Meg kéne tanulnunk toleránsabbnak lenni egymással, és belegondolni, hogy egy-egy apró tettünk a másiknak mit jelenthet, hiszen ha hisszük, ha nem, ez a pókháló effektus létezik, egy jelentéktelennek tűnő gesztusunkkal – legyen az pozitív, vagy negatív – megváltoztathatjuk az életét örökre. (Lehet, hogy valaki amiatt lesz öngyilkos, vagy éppen nem.) Ajánlanám én ezt mindenkinek nagyon szívesen, és magyarul is jó lenne vele találkozni.

Szerkesztők: Megan Kelley Hall és Carrie Jones

Az írók/írónők teljes listája (a történetek szerinti sorrendben):
– Ellen Hopkins
– Laurie Faria Stolarz
– Tonya Hurley
– Courtney Sheinmel
– Marlene Perez
– Marina Cohen
– Kieran Scott
– Jon Scieszka
– Melissa Schorr
– Rachel Vail
– R. A. Nelson
– Holly Cupala
– Lisa McMann
– Lina Gerber
– Heather Brewer
– R. L. Stine
– Micol Ostow
– Saundra Mitchell
– Stephanie Kuehnert
– Carrie Jones
– Lucienne Diver
– A. S. King
– Megan Kelley Hall
– Jessica Brodey
– Crissa-Jean Chappell
– Deborah Kerbel
– Sophie Jordan
– Lisa Yee
– Nancy Werlin
– Teri Brown
– Melissa Walker
– Amy Goldman Koss
– Kiersten White
– Eric Luper
– Laura Kasischke
– Cecil Castellucci
– Debbie Rigaud
– Cynthia Leitich Smith
– Melody Shore
– Carrie Ryan
– Jocelyn Maeve Kelley
– Michelle Zink
– Nancy Holder
– Sarah Bennett Wealer
– Kurtis Scaletta
– Lara Zeises
– Alyson Noel
– Aprilynne Pike
– Diana Rodriguez Wallach
– Lauren Oliver
– Lee Stone
– Cyn Balog
– Claudia Gabel
– Maryrose Wood
– Jo Knowles
– Nancy Garden
– Lisa Schroeder
– Steven E. Wedel
– Jeannine Garsee
– Daniel Waters
– Lauren Kate
– Amy Reed
– Dawn Metcalf
– Kristin Harmel
– Megan McCafferty
– Janni Lee Simner
– Erin Dionne
– Mo Willems
– Carolyn Mackler

Ami kifejezetten tetszett: az ötlet, a kivitelezés, MINDEN

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: HarperTeen

Kiadás dátuma: 2011. szeptember 6.

Oldalszám: 384 oldal

3 megjegyzés:

WildWorld írta...

Hmm... kéne valami jó a novelláskötetes kihívásra, például ez remek választásnak tűnik.

Esuta írta...

Jó lenne, ha kiadnák magyarul, mert az angoltudásomat nem érzem elég erősnek ahhoz, hogy megértsek egy művet.
Ez a téma sajnos nagyon is aktuális, sokan érezhetjük úgy, hogy bárcsak földrengés lenne, vagy bármi, csak ne kelljen bemenni az iskolába, hogy szétszekálják az agyad.
Nem tudom olvastad-e már a Tizenhárom okom volt c. könyvet, ha nem nagyon szívesen olvasnék egy kritikát tőled erről a könyvről, hisz ott is a folyamatos lelki terror van középpontban.

Gigi írta...

Esuta: Igen, én is szívesen látnám magyarul, mert ahogy te is említetted, aktuális téma. Már akkor is az volt, mikor én jártam általános iskolába, ez nem csak új keletű dolog. Ahogy a történetek is mutatják (néhány író a saját gyerekkoráról ír, néhány a saját gyerekéről.)

A Tizenhárom okom voltat tervezem olvasni, jövőre biztos fogom. :)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.