Catherine Fisher: Incarceron

2011. december 18., vasárnap


Hogy akadtam rá: Sokan ajánlották még régen, aztán csak beadtam a derekamat, mikor kiadta a Pongrác kiadó.

Úgy általában az egészről: Üdvözlünk Incarceronban! A reményt hagyd a kapuknál, és készülj fel egy véres, kegyetlen harcra a túlélésért. Ugyanis Incarceron nem egy egyszerű börtön, nem csak elzár a külvilágtól, hanem szereti kínozni a bentlakókat, játszik az életükkel és elszórakoztatja magát. Mert Incarceron él… És itt él Finn, aki nem emlékszik a múltjára, csak hogy pár éve egy cellában tért magához. Látomások gyötrik, amik azzal kecsegtetik, hogy talán Odakint született, és pont ezért tekintik néhányan a kulcsnak ahhoz, hogy megszökjenek. De vajon kicsoda igazából Finn és tényleg van-e kiút vagy csak legenda az egész?

Odakint pedig, Claudia, Incarceron Igazgatójának lánya küzd a maga módján a szabadságáért. Ugyanis hiába él nemesként, egy olyan világban, ahol csak a gazdagok élvezhetik a technika vívmányait, így sem élhet úgy, ahogy akar, ugyanis miután bevezették a Protokollt, hogy egy utópisztikus világot teremtsenek, megállították az időt. Nincs fejlődés, és egy régi kor értékrendje szerint élnek. Így Claudia sorsa az, hogy hozzámenjen egy herceghez és majd valamikor esetleg átvegye a Királynő helyét.

Na ez az a könyv, amiről nehéz írni. Nem rossz, sőt! Az, hogy több mint tíz napig olvastam, és lassan haladtam vele, nem a könyv hibája, inkább csak, hogy ez a műfaj nem áll közel hozzám, de mégis, néha azon kaptam magam, hogy hopp, elolvastam 100 oldalt.

Az Incarceront legegyszerűbben úgy tudnám leírni, hogy disztópiás, steampunk gyerekmese. Disztópiás, hiszen hiába akartak egy tökéletes világot létrehozni, ez nem éppen sikerült nekik, hiszen Incarceron is életre kelt, és a Protokoll sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Steampunk, mert a Protokoll miatt az 1700-as években „élnek,” mégis van fejlett technikájuk, igaz, hogy annak használata törvényszegésnek számít, de hát a nemesek és a királyi udvartartás megteheti. Mégis azt mondanám, hogy ami miatt nekem lassan ment, az ez a része. Noha nem megy részletekbe menően bele az akkori életbe, nem akar viktoriánus korabeli leírásokat ránk erőltetni, nekem mégis ez lassította az olvasásomat. És gyerekmese, mert rengeteg mesére jellemző elem van benne.

És ez volt végig a fejemben, mikor olvastam az Incarceront, hogy ez egy igazi, modern mese. Hiszen, ha már a disztópia betört az ifjúsági piacra, akkor miért ne a gyerekkönyvek közé? (Gyerekkönyv alatt a 12 éves korosztályt értem most.) És milyen jól tette Fisher, hogy ilyet írt! Az Incarceron hangulata egy kicsit sötét, hiszen negatív jövőképtől nem várunk mást, és hátborzongató hatást kelt, ahogy ezt keveri a megszokott mesebeli elemekkel. Van itt gonosz mostoha, aki boszorkány, irigy mostohatestvér, eltitkolt királyi családból való származás, a hős nagy kalandozása árkon-bokron át, és a mesés számok megjelenése (pl. három). És pont ettől a furcsa keveréktől lesz olyan letehetetlen az Incarceron, hiszen a felnőttek is ugyanúgy élvezhetik ezt a történetet. Míg persze megvannak az alap tanulságos dolgok benne, mégis beledob egy kis realitást Fisher. Halnak meg szereplők, vannak benne olyan elemek, amitől én kiskoromban biztos megálltam volna a fejlődésben.

Maga a cselekmény két szálon fut, Bent és Odakint, és Fisher jól ütemezi a váltásokat, folyamatosan fenntartva a feszültséges és az izgalmat. Sosem árul el a váltott nézőponttal túl sokat, mint egyes írók, és ami még bónusz pont, hogy mindkét szereplőt meg tudtam kedvelni. Bár Finn a maga módján csak túl akarja élni az egészet és a fogadott bátyjára, Keiróra támaszkodik, és először elég gyenge karakternek tartottam emiatt. Kicsit elveszett, és keresi önmagát, talán ezzel a tulajdonságával tudnak a tinédzserek azonosulni. Míg Claudia pedig a tökéletes nemesi neveltetés miatt a tökéletes úrinő álcája alatt lázad, és bármit meg is tesz. Mégis kiemelendő, hogy minden karakter egész, nem csak ők ketten, senkire nem lehet rámondani, hogy 100% fekete vagy fehér, és ettől lesz az egész izgalmas, mert találgatni kell, hogy kiben is bízunk meg, kinek mi az indítéka, mert…

A nagy cselekmény lényege végül is ez, hogy ki mit akar, kiben bízunk. A mesés elemektől eltekintve, amik miatt egyes dolgokat előre ki lehet találni, mégis vannak benne olyan kérdések, amiken lehet agyalni, és folyamatosan belekúszik az ember agyába és ott motoszkál az olvasás szüneteltetése közben. Emellett pedig a királyi udvarokra jellemző politikai hálót is reálisan felvázolja, hiába „mese,” nem cukrozza el.

Még plusz pont, hogy elgondolkodtató, ami alapja a disztópiás regényeknek, és persze a mesékben is szokott morális tanulság lenni, mégis itt nincs konkrétan levonva a következtetést, nekünk kell agyalni rajta. A fő kérdés: hogy mi is a szabadság, és mennyit ér meg, jobb-e kényelemben élni, de rabként, vagy érdemes-e küzdeni érte? És vajon van-e tökéletes Édenkert az emberek számára, vagy magunkban hordozzuk a gonoszságot és mindegy, hogy mik a körülmények, így is úgy is felbukkannak a negatív tulajdonságaink, a kapzsiság, irigység és a többi?

Összességében szerintem az Incarceront bármelyik korosztály élvezni tudja. Engem elvarázsolt a hangulatával, és nagyon várom a második és egyben befejező részét, mert a végén jó pár kérdés maradt megválaszolatlanul.


Kedvenc karakter: Claudia, Incarceron

Ami kifejezetten tetszett: Incarceron

Ami nem tetszett: a steampunk, de ez egyéni hibám

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2011. október

Oldalszám: 536 oldal

1 megjegyzés:

Genius Merielle írta...

Oh, ezt én is el akarom olvasni. :D

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.