Richard A. Knaak: Day of the Dragon (Halálszárny)

2011. április 29., péntek

Hogy akadtam rá: Egy szó: Warcraft. :D

Úgy általában az egészről: A dalarani nagy mágus tanács, a Kirin Tor több problémával is küzd. Először is a fekete sárkány, Halálszárny, talán életben van, és ez akár az egész emberiség pusztulását és jelentheti, emellett az emberi királyságok egyike elárulta a Szövetséget, ezért Alterac most felosztásra váró terület. A legkisebb gondjuk talán az, hogy a Horda orkjai elfogták a Sárkánykirálynőt, és arra használják, hogy a sárkányokat is bevessék a háborúban fegyverként. Végül a tanács úgy dönt, Krasus, a rejtélyes mágus nem kis unszolására, hogy küldjék el Rhonint, a számkivetett mágust, hogy derítse fel Khaz Modan területét, ahol a királynőt fogva tartják. Rhonin persze vállalja a küldetést, mivel tisztára akarja mosni nevét, ugyanis előző küldetései egyikén az összes társa odaveszett, amiért magát hibáztatja. Hogy Rhonin persze ne legyen egyedül, hozzácsapják Vereesa-t, a tünde harcos nőt. Ám persze egy ilyen nagy küldetést egyedül nem lehet teljesíteni, találkoznak Lordearon Ezüst Kéz Lovagrendjével és még griffen repülő törpékkel is.

Először is, tudom, hogy a magyar könyvben magyarosított nevek vannak, de nem fogom azt használni. Mivel ki sem adták az összes könyvet itthon, másfelől meg borzongok a magyarosított nevektől.

A történet öt pontos, mert bár persze klisés fantasy, mégiscsak elérte, amire ez a kötet tervezve lett: azaz kikapcsol, ad nekünk pár óra örömöt, kalandozást Azeroth világában. Kezdjük azokkal az apróbb hibákkal, amit mégis megjegyeznék. Egyfelől a klisék… főleg az irritált, hogy Vereesa olyan szép (persze, hogy a nemes tündék szépek értem én), hogy minden, értsd minden férfi szereplő ezt megjegyzi, hogy ő még a fajtájánál is szebb/gyönyörűbb, nem mellesleg hiába forró fejű, attól még tökéletes harcos. Akkor ott volt az a gyenge romantikus szál, amit bőven ki lehetett volna hagyni, ahogy se Rhonin, se Vereesa nem érti, hogy miért akar a másikra vigyázni, hiszen olyan ellenszenves a másik.

Ezek mellett az apró botlások mellett viszont marad nekünk egy nagyon is élvezetes kis kalandozós történet. Mindenki tudja, hogy én javarészt utálom a középkori fantasyt, de valahogy a Warcraft világa lekötött, és jó volt látni az ismerős helyeket (Dalaran, Khaz Modan, Northrend) a főhősök szemével. Amiért piros pontot érdemel az író, hogy több szálon fut a cselekmény, még a főgonoszt is látjuk, és még így is megoldja, hogy érdekes és izgalmas legyen a dolog. Ha mi kitalálunk valamit, ami csavar lenne, akkor az abban a percben leesik a szereplőknek is, vagy ha nem, akkor az olvasót nem akarja becsapni az író, hanem azzal a plusz információval még nagyobb feszültséget kelt. Ezek mellett még Vareesa szarkasztikus humora és Felstad, a törpe beszólásai is feldobták az egészet.

A karakterek részletesen kidolgozottak, és mindegyik tényleg emberi. Halálszárny, a mi kedves kis főgonoszunk bevonult az újabb szívszerelmeim közé, mert egyszerűen annyira jó karakter. Bár én utálom a Szövetséget (szívbeli Hordás vagyok), és fájdalmas volt mindig látni, hogy „jajj az orkok úgy is meghalnak,” vagy „a Horda ilyen vagy olyan hülye,” attól még Knaak magával tudott rántani és átéreztem a törpök vagy akár a tündék helyzetét. Viszont a főhős, Rhonin volt számomra a legkidolgozatlanabb, kicsit esetlen hős, persze, aki senkinek a segítsége nélkül nem menne semmire, de ezen kívül, meg hogy néha olyan sötét volt, mint a vakablak, meg hogy mennyire sajnálja a véletlen meghalt társait nem sok karakter kidolgozás jutott neki.

Bár az elején nagyon töménynek találtam az összes ember király leírását, és hirtelen azt sem tudtam, ki merre, hol lakik, azért pár fejezetet után már bele lehetett rázkódni, és szerintem olyan is érti, aki nem jártas a Warcraft világában (mintha én annyira az lennék.) Amiért nagyon dicsérem az írót, hogy sikerült elhitetnie velem, hogy ez a világ tényleg létezik. Nem csak odahányta-vetette a szavakat, mint például ahogy sok fanfiction szerű könyv (amikor egy sorozathoz, játékhoz, bármihez írnak regényeket), hanem igenis elhitette velünk, hogy dúl a háború, és bár a Szövetségben összefogtak a törpék, a tündék és az emberek, mégis látszódnak a kulturális különbségek és a feszültséget is érezni lehet köztük. Ugyanez vonatkozik a kasztokra is, hogy pl. a mágusokról alkotott véleményt (hiszen minden mágus fekete mágiát használ) milyen jól ábrázolta.

Kikapcsolódásnak teljesen tökéletes könyv, és jó volt látni a Warcraft világ múltjának egy szeletét. Valószínű, hogy tovább olvasom a köteteket, beleértve a képregényeket és a mangákat is, úgyhogy rettegjetek blogolvasók! :D

Kedvenc karakter: Halálszárny

Ami kifejezetten tetszett: A fajok közötti viszonyok bemutatása

Ami nem tetszett: Vereesa a tökéletes Mary-Sue

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Pocket Books

Kiadás dátuma: 2001. február

Oldalszám:
384 oldal

Ellen Hopkins: Tricks (Prostitúció)

Hogy akadtam rá: Imádom az írónőt.

Kedvcsináló idézet: "Amikor elveszik előled az összes választási lehetőséget, az élet egy túlélő játék lesz."

Úgy általában az egészről: A történet öt szálon fut, az ország öt különböző részén, és a végére (talán) összefutnak a szálak, ezért elöljáróban mindegyik szereplőnkről írnék egy kicsit.

Eden egy szélsőségesen keresztény családból származik, az apja a pap. Természetesen ez azt a problémát eredményezi, hogy Eden nem randizhat fiúkkal, majd csak 18 éves korában, de valljuk be, ezt elvárni egy mostani tinédzsertől lehetetlen. Eden a templomban találkozik Andrew-val, aki úgy fest, hogy élete szerelme, ám titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat a lány szülei miatt. Ennél nagyobb lelki kérdés eme főhősünk számára, hogy leküzdje a testi vágyait, és mi tévő legyen ilyen helyzetben egy vallásos lány?

Seth édesanyja meghalt, pedig ő volt az egyetlen, aki talán elfogadta volna, hogy a fiú meleg. Édesapja vallásos és istenkáromlásnak, bűnnek tartja a homoszexualitás, ezért a fiú kénytelen elnyomni a vágyait. Ami persze nem sikerül és veszi a bátorságot, hogy interneten ismerkedjen egy igazán kedves, művelt úriemberrel. Ezután elkezd kettős életet élni, de persze a látszólagos szép idők nem tarthatnak sokáig, ugyanis Loren, a szerelme gyakorlati útra kell, hogy menjen. Vajon Loren tényleg szereti Sethet vagy csak kihasználta, mert fiatal?

Whitney-nek egy baja van az életével leginkább, hogy a nővére mindenben jobb nála, és az édesanyja ezt ha teheti, mindig is a tudtára adja. Édesapja hiába védi a lányt, hiszen sokat dolgozik és nem tud mindig a lánya mellett lenni. Whitney viszont kárpótolja a szeretetet, amit otthon nem kap meg az iskola egyik helyes fiújával, Lucassal. Nem mellesleg pedig ki az a szexi idegen, aki követi Whitney-t?

Ginger édesanyja alkoholista, drogos és prostituált. Hatan vannak testvérek és mind a nagyanyjuknál laknak. Ginger minden vágya, hogy végre normális életet kezdjenek, de édesanyja túlságosan függő (mind az ital, mind a drog, mind pedig a férfiak tekintetében), ám minden reménye szertefoszlik, mikor az öccsét elütik és az kómába kerül.

Cody nem rég költözött Vegasba, és köszöni szépen teljesen átlagos. Na jó, lehet kicsit drogfüggő, de hát, amíg keveset használ az ember, addig nem gond, nem igaz? Egészen addig szépen mennek a dolgok, amíg mostoha apja meg nem hal és a család az anyagi csőd szélére jut.

Nem, nem spoilereztem el semmit a történetből, ezek csak az alaphelyzetek. Hopkins kivételesen most nem csak a szereplők lelki szenvedésére épít, hanem a történetre is. Öt szálon fut, és mindig ugyanilyen sorrendben váltogatja a szereplőket, és mesterien tudja elvágni a dolgokat, hogy izguljunk a hőseinkért. Csavaros történet? Volt, ami meglepett igen, de nem erről szól. Mindenesetre Hopkins ismét bebizonyította, hogy a versregény típusa mennyire megkapó, és ugyanolyan mesterien vezeti a cselekményt, mint bármelyik regény.

Említésre érdemes, hogy nézőpont váltásoknál mindig egy-egy verset találunk az éppen következő szereplő tollából. Eleve versregény és még a hőseink versét is kell olvasnunk? Szerintem briliáns megoldás. Nem kihagyható az a tény sem, hogy az előző szereplő utolsó szavaiból választ a következő szereplőnek verscímét, így bravúrosan vezet át minket egy teljesen más helyzetbe.

Az elején azt gondoltam, hogy milyen lányregény ez. Persze, rossz nekik, az egyiknek vallásos család, a másikban nem szeretik, de mégis, hol van itt a nagy bumm. Aztán… megkaptam úgy a 100. oldal táján és onnantól kezdve bevallom, végigsírtam az egészet.

A karakterek iszonyatosan kidolgozottak, emberiek, mindegyik főhősünknek más szóhasználata van, így E/1-ben is teljesen megkülönböztethetőek. Hopkins nem szúrja el, hogy bármilyen végzettségű emberek ugyanúgy beszélnek.

Maga a történet középpontjában a prostitúció áll, és igen, igaz történetek ihlették, mint minden Hopkins sztorit. Ezért lesz az egész szókimondó és szívbemarkoló. Felráz minket, hogy hé, ez velünk is megtörténhet, esetleg, hogy nézzünk szét, akár a szomszédunk is lehet ilyen. Bárkinek szüksége lehet a mi kis segítségünkre, és hogy igenis emberek vagyunk az istenért, törődjünk egymással, mert néha egy kis segítség is számít.

Először azt hittem, hogy minden szereplő prostituáltként kezdi, DE NEM! Pontosan arról szól, hogy egy vallásos, a szüzességét féltve őrző lány, hogyan juthat el idáig. Vagy esetleg bárki más, az átlagos emberek, hogyan kerülnek ebbe a helyzetbe.

Sok minden másról is szól ez a könyv. Van itt megint az elvakult kereszténység, (amúgy bármilyen vallásra rámondható ez), hogyan teheti ez tönkre az életét valakinek, mennyire elfojtja az embert némelyik hit, mert azt is megszabják kit szerethet. Eden pl. ezért keresi a szabadságot. Whitney ékes példája annak, amikor úgy látszik, hogy a család tökéletesen rendben van, de a szülők elfelejtik megadni a legfontosabb dolgot a gyereküknek, a szeretetet. Ez igenis okozhat az emberben nagyon súlyos hibákat/sebeket, és Whitney képes ezért bármire, hogy csak egy picit is figyeljenek rá, hogy egy picit is szeressék. Seth természetesen a homoszexualitás kérdését képviseli, hogy mennyire nehéz bevallani, félni, hogy nem fogadnak el, és legelőször is, hogyan fogadja el ezt saját maga az ember. Ugyanakkor van itt még nekünk nagyon sok téma: biszexualitás, nemi erőszak, drogfüggőség, alkoholfüggőség, szerencsejátékfüggőség. Van-e kiút a depresszióból? Van-e kiút, amikor esetleg anyagilag annyira rossz a helyzet, hogy kilátásba kerül akár az is, hogy hajléktalanok legyünk.

Ahogy az egyik szereplő is megjegyzi: „Amikor minden választási lehetőségedet elveszik, az élet egy túlélő játék lesz.” És igen, főként erről szól, hogy milyen az élet nehéz időiben csak kitartani. Tengeni-lengeni. Ugyanakkor megtartani önmagukat, hiszen ahhoz ragaszkodni kell, nem igaz? Milyen az, amikor az ember megváltozik, mert olyan az élet, olyan sebeket ejt rajta. Milyen az, amikor már magára sem ismer az ember. És vajon megtalálhatjuk-e önmagukat, ha erős védelmi falakat építettünk magunk köré a világ rossz dolgai ellen?

Ad ez a könyv választ a felvetett kérdésekre? Valamilyen szinten igen. Öt szereplő, öt történet, öt fajta befejezés. Van, akinek van remény, van, aki újrakezdheti, már ha akarja az életét, és van, akinek nem sikerül kitörni az élet sötét poklából. És van, aki inkább búcsút mondd a világnak, mert így látja jobbnak.

Kiemelném, hogy milyen témákat érint a könyv, amin valaki felháborodhat: alkoholfüggőség, drogfüggőség, NAGYON-NAGYON-NAGYON sok nemi erőszak, prostitúció, nagyon beteges szex játékok (pl. bloodplay – nem vagyok hajlandó a magyar kifejezést megkeresni), biszexualitás, férfi/férfi kapcsolat, nő/nő kapcsolat, gruppen szex.

Nehéz olvasmány? Igen. Megéri elolvasni, ha éppen az ember arra vágyik, hogy komoly sztorit olvasson? Abszolút. Nem akar minket figyelmeztetni, hogy ne mondjuk ki, hogy „Szeretlek,” bár mindegyik szereplőnek pont ez lesz a veszte (ilyen vagy olyan módon), de ez csak írói szimmetria, ez köti össze a történetüket. Inkább csak reményt nyújt azoknak, akik bármelyik problémával küszködnek.


Egy kis ízelítő, gyenge saját fordításban:

Egy vers írta Eden Streit

A szemek történetek mesélnek

De vajon tudják, hogyan
kell történetet faragni?
Hogyan kell hazugságot szőni?

A szeme örökkön örökkét esküszik,
azzal áltat, hogy csak én létezem.
De ezek vajon csak üres ígéretek?

A szemébe bámulok, mintha
kristálygömbök lennének, de
nem találom az örökkön örökkét, csak

a tegnap filmjeit,
a ma kép darabkáit,
egy együtt átélt holnap álmát.

A szemei titkokról árulkodnak.
De igazakról vagy tündér mesékről?
Eltöprengek, hogy vajon ő tudja-e a különbséget.




Kedvenc karakter: Eden, Ginger

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a megvalósítás

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McElderry

Kiadás dátuma: 2009. augusztus 25.

Oldalszám:
640 oldal

Lisa Jane Smith: A visszatérés - Árnyéklelkek

2011. április 27., szerda

Hogy akadtam rá: A sorozat miatt kezdtem el olvasni, aztán meg már csak-azért-is-befejezem.

EZ A NEGYEDIK KÖNYV, AMIT A LOBO ÁLTAL MEGHIRDETETT CSÖKKENTSD A VÁRÓLISTÁDAT JÁTÉKRA OLVASTAM!

Úgy általában az egészről: Miután Elena lepottyant a Mennyországból és újra ember lett, nagy erő rázta meg Fell’s Church álmos kis városát. Nem elég, hogy eddig a polgárháborús vérontás miatt a városka a vámpírok mézes bödöne volt, most már ott vannak a ley-vonalak és hát Elena aurája is. Ez a nagy Erő, odavonzott a két kitsunét (talán egyenesen Japánból?), vagyis a két testvért, Sinichit és Misaot, akik hol japán démonok, hol az ázsiaiak vámpírjai, hol pedig vérrókák. Mivel Damont megszállta egy démon, és elcsalta Stefant egy másik világba azzal az ígérettel, hogy újra ember lehet, most ki kell szabadítaniuk a fiatalabbik Salvatore testvért. A két róka pedig valamilyen okból elkottyantotta, hogy két helyen találják meg a Sötét Dimenzióban Stefan cellájának kulcsát, így hát Damon és Elena együtt nekivágnak az útnak, ám ezt nehezíti, hogy Caroline (akit megszállt egy démon, de vérfarkas is lett, és fészket rak, mert szülni készül) megvádolta Mattet bizony nemi erőszakkal, így a szőke fiú is velük tart. Persze, ha Damon és Elena együtt vannak, és bízzuk csak a véletlenre, mindig találnak rá okot, hogy egyedül legyenek kettesben, akkor ott elszabadul a romantika, mert Elena a képességeinek hála tudja, hogy Damon mentálisan bántalmazza magát sok minden miatt, és igazából ő egy szerető és érző lény.

Nos, nem is tudom, hol kezdjem a kritikámat. Mindenki tudja, hogy a sorozat az ötös kötettel számomra leszerepelt, de gondoltam, adok még esélyt Smithnek, hogy megmagyarázza magát. Ez nem jött össze neki, Smith bebizonyította, hogy igenis nem éppen minőségi könyveket is ki lehet adni, ha elég nagy neve van hozzá. Kezdjük azzal, hogy még mindig 1992 van és még mindig mostani technika van, tehát az egész abszolút nem lesz hihető. De ezen lépjünk túl, és kezdjük elölről.

A fogalmazás az egyetlen, amit Smithben dicsérni lehet. Mostanában már nem használ tőmondatokat, és vannak igen kifejező leírásai is, főleg, hogy ha éppen örömlányoknak készült ruhákat kell leírnia. (Nem, nem én találtam ki, tényleg ez van a könyvben.) Bár így is, ha érzelmekről van szó, Smithszel elszalad az a bizonyos szó. Példának okáért ehhez hasonlatos mondatok vannak (nem szó szerinti idézet): „Elena gyomra elolvadt és magával rántotta a többi belső szervét is.” – Ez romantikus leírás akarna lenni. Ha Elena boldog, akkor pedig igen szürreális angyali zenekart kapunk leírásnak, meg rózsaszirmokat és galambokat. Értem én, hogy csak átvitt értelem, de mégis, azért hagyná ezeket a képzavaros leírásokat. Emellett pedig, ami a kedvencem, hogy az egyik szereplőnek folyamatosan a szemöldök húzogatását emeli ki, csak így jellemzi. Ezzel találkoztam ám egy Merlin fanfictionben is, ahol Gaiust csak úgy jellemezték, hogy fel-le húzogatta a szemöldökét. Eltöprengek, hátha nem Smith írta azt a fanfictiont is, mivel szó szerint ugyanolyan sután fogalmazott.

A karakterekről és a történetről annyit tudok nyilatkozni, hogy gyermeteg és vicces és el lett rontva az egész. Az egész sztori következetlen, néhol az írónő nem emlékszik, mit írt két oldallal ezelőtt. Damon vezet, ráteszi az egyik kezét Elenára, majd a másikat is, és akkor mivel vezet, ja hát kérem, már rég kiszálltak a kocsiból és máshol vannak. De előtte még ott ült mögöttük Bonnie és Meredith. Igen… ennyire logikátlan csak. Másfelől Smith a szerkesztőjére fogta az ilyen bakikat, kedves Smith, tudjuk, hogy te is minimum háromszor átolvastad a sztorit, illett volna észrevenni. És sokkal nagyobb bajok vannak ennél, mint ez, mert lássuk be, egy-két ilyen hiba becsúszhat, más könyvben nem szúrt volna ennyire szemet.

Itt ötszáz oldalon semmi sem történik, a nagy epikus küldetés, hogy megtalálják a kulcs két részét, annyiban megoldódik, hogy ha elakadnak hirtelen VÉLETLENÜL jön valaki, aki megmondja merre van, vagy VÉLETLENÜL Bonnie-nak épp látomása lesz akkor, mikor rájönnek, hogy nem is tudják, hogy néz ki a kulcs, de már nagyban keresi. Persze, hogy mind a két kulcshoz az a megoldás, hogy partizni mennek. PARTIZNI. Ezért persze minél szebb és dizájnos ruhákat kell hordani, egyedileg nekik varrt ruhakölteményekkel, cipőkkel és ékszerekkel. Ami persze vagy három-három fejezet, mire megvarrják. Aztán jön még a sminkelés is! (Ami minimum egy fejezet.)

Innentől kezdve nem lesz igazán koherens a kritika, mert felvonultatom, hogy Smith miben hibázott, és igazán nem is tudom, hogyan szépen egyben megfogalmazni.

Elenának szuper képességei vannak, tudjuk, hogy van ötezer fajta szárnya, ami mindenben segít, mégis, amikor hopp, kiugrik megint a testéből, az első gondolata, nem az, hogy testen kívüli élménye van, hanem az, hogy ő bizony meghalt… már megint. Aztán rájön, hogy de bizony valami köti a testéhez! ÉS MÉG STEFANHOZ IS! ÉS HIRTELEN TUDJA, HOL VAN STEFAN! Na már most innen látszik, hogy Smithnek is később jutott eszébe, hogy leírja, hogy Elena lát hatezer ezüstös csíkot, ami össze-vissza kötögeti, és ez ismét Smithes húzás, hogy valamit elgondol, és úgy utalgat vissza rá, mintha eddig is ott lett volna. Ilyen még az, amikor a könyv vége felé megjegyzi, hogy jajj mellesleg a kitsunék se tudnak bejönni az ajtón, ha nem hívják be őket, mert hasonlítanak a vámpírokhoz.

Stefan epikusan bolond, hiszen már látta Elenát, Elena hozott neki már varázs bort, ami vért pótol (a bor SÖTÉTBEN termett szőlőből készül, amit mágiával préselnek, és valamiért senki sem veszi észre, hogy egy börtöncellában van, nagyon kényelmes börtön lehet), és mégis akárhányszor meglátja Elenát, folyton leribancozza, vagy esetleg elmondja neki, hogy Elena Gilbert sosem venne fel gyűrött pólót, és nem lenne kócos a haja, hiszen ez ám igen fontos tulajdonság. Ami még Stefan karakteréhez jön az a nagy „szívszerelmem” így meg úgy, ahogy meglátja Elenát. Nem is tudom, ezekben a Salvatore testvérekben ki lát valamit, hiszen most Damon is beállt Stefan mögé sírni-ríni, és ha nem Elena vagy Bonnie pityergett, akkor ők.

Smithnek a mitológiája abszolút nem koherens, új szálakat dobott be, értem én, hogy kellett valamivel felfrissíteni, de ez a hirtelen Japán divatozás nem kellett volna. A szereplők hirtelen japánul beszélnek, és ott van hirtelen egy japán család is. Nos eddig nem emlékeztem, hogy a démonoknak kén szaga lenne, de most már ezt is felvette Smith. Értem én, hogy nem az Odaát című sorozatból vette, de Smithnél ez a furcsa, mindent el lehet valahol helyezni, semmi sem eredeti, mindennek másolás szaga van. Kezdve a viráglánytól egészen a Lady Ulmáig, akinek megszólalásig hasonlít a története Lady Unáéhoz (ki találja ki hogy honnan?). Eddig például Smith semmit nem szólt arról, hogy egy szűz fantom könnyei mindent meggyógyítanak, most ahogy Elena elkezd sírni, ezt is megtudjuk, meg persze ezen beszélgetnek négy oldalt, hogy a vámpírok felismerik Elena fajtáját, vagyis a szüzeket. Ezt a témát olyan szinten boncolgatják, hogy kedvem támadt már a hajamat tépni. Igen, Elena előadta, hogy egy nagy ribanc és mindenkivel lefeküdt, de kiderül, hogy mégsem igaz. Na és? Úgy értem, egy fantasy epikus nagy küzdelemről szóló regényben vagyunk, ezen túl kéne azért hamarabb lépni.

Ugye tudjuk, hogy a vámpírok irányítják az időjárást, és Elena is tudja, Damon is tudja, sőt, Damon idéz elő egy vihart, mert rossz kedve van. Aztán megállnak, mert nem folytathatják az útjukat tovább, ha esik az eső és vihar van… Ki veszi észre itt a logikai bakit?

Elena pedig mindenkit kihasznál, és hiába mondogatja, hogy ő már nem az a kis könnyűvérű, felszínes lány, aki volt, mégis az. Hiszen folyton csak sír és megcsalja Stefant, majd sír és megcsalja Stefant, és aztán még a változatosság kedvéért sír egy kicsit. Amikor a barátai életveszélyben vannak, talán már meg is ette őket valami szörny, mi az első gondolata csodás főhősünknek? Igen, hogy miért nincs már itt az a barátja, mert akar egy kicsit neki arról sírni, hogy megcsalta Stefant.

A történetben még zavaró, hogy E/3-ben meséli el, viszonylag időrendben. Itt a hangsúly, hogy viszonylag. Néha-néha a szereplők baljóslatú dolgokat tudnak előre, ami néhol nem zavar engem, pl. hogy „nem is tudtam, akkor mekkorát tévedtem.” De itt annyi ilyen van és annyira drámainak akar hatni, hogy idegesítő. Például a szereplők előre tudják, hogy a Sötét Dimenzióban sosem megy le a nap, mikor még ott sem voltak egy napot sem.

Mindeközben néha látjuk Mattet és Mrs. Flowerst Fell’s Churchben, ami jó is lenne, ha történne valami. A démoni megszállás horroros akar lenni, de annyit érnek el, hogy nagyon jót nevettem, ugyanis ennyiből áll a megszállás: külföldi nyelven beszélnek és egeret esznek. Nálam ez nem számít nagyon ijesztő dolognak. Főleg, hogy rendben megöltek egy embert, igen ám, ez a vicc, ezt a szálat lógva hagyta a levegőben Smith. Kb. a kötet negyede Matt és Mrs. Flowers cseppet sem romantikus szála és kalandjai viszont teljesen felesleges, hiszen nem halad vele előre a cselekmény. Olyan, mintha Smithnek feltétlen meg kellett volna írnia ötszáz oldalt. És ismételten a kisvárosban hátramaradt emberek mindegyike igen hamar elhiszi, hogy vannak szellemek, démonok és minden, természetesen szemrebbenés nélkül.

Az egész történet a Démoni Dimenzió világára épít, ahol az emberek csak tulajdonok, így a három lány Damonhoz van kötve, aki megjegyzem teljes úriember ilyen szinten. Na igen ám, de amikor kis gyémántos karkötővel meg földig érő fátyollal kell jelezni, hogy az ember bizony szolga, akkor elgondolkozunk azon, hogy mit gondolt Smith, mikor ezt írta. Nem mellesleg minden szolga, aki nem Elena, persze, hogy pórul megjárja, és korbácsolják és a többi. Ami oké, hozzuk be ezt a szadista dolgot, ha horror-fantasynak képzeli magát a könyv, de Elena, Bonnie és Meredith gyakran sír, hogy milyen rossz nekik, hogy ők szolgák. Könyörgöm, gyakorlatilag semmit nem csinálnak, csak rámondták magukra egyszer. Ezzel az egésszel az egyetlen érdekes cselekményszálat szétzúzta Smith.

Vannak persze néhol még hiányos jelenetek, például nagyban keresik Stefan kulcsát, de Elena nem akar mást, csak táncolni Damonnal, meg mást csinálni Damonnal, mikor előtte még Stefanért sírt. Avagy miért állnak le emlékeket nézegetni mágikus módon, mikor az egyik főgonosz éppen üldözi őket és meg akarja őket ölni? Vagy hogyan visznek mágikus, újfejlesztésű gyógyszert Stefannak, mikor nem is tudták, hogy beteg? Néha úgy érzem, hogy Smith oldalakat hagyott ki, akkora huppanók vannak a történetben.

Ugyanez vonatkozik a karakterekre is. Van egy új karakterünk, Sage, aki véletlenszerűen felbukkan és kiderül, hogy több száz éve Damon barátja, sőt, talán még szeretője is. (Sage hímnemű. Igen, Sage egyértelműen nem heteró és egyértelműen szerelmes Damonba. Emellett azért Sage megfontolja, hogy heteró legyen Elena kedvéért, aki szívesen adná a vérét neki.) Nem értem, minek kellett behozni, persze, kellett egy segítő, aki VÉLETLEN épp tudja, hol van Stefan kulcsa, de legalább az előző kötetekben lehetett volna rá utalni, hogy Damonnak volt barátja, eddig azt hittem, antiszociális.

Damon karakterét pedig, ha lehet tovább süllyeszti Smith, pedig én sem gondoltam, hogy erre még képes. Az egész Damon/Elena szál egy nagy erőltetés, hiszen mindig is, az első könyvtől kezdve annak reklámozták. Mivel a tévésorozatban szépen felépített szál van, Smith gondolta, ideje belehúznia, és ezért két másodpercenként Damon és Elena jól elvannak egymással, ami teljesen megindokolatlan, hiszen eddig szóba se álltak egymással.

Sok-sok ilyen apróságot kiemelhetnék, például miért előzi meg a tej a vámpírrá válást, ami szintén egy nevetséges ötlet. Avagy a post-it cetlikkel miért jó emberevő füvet és fát ölni? Képzeljük magunk elé Mattet, amint védővarázslatokkal teli hímzett kertészkesztyűt celuxoz a kezére, telenyomja magát post-it cetlikkel, hogy ne egyék meg a fák, igen, és ezt próbáljuk komolyan venni.

A végén történik egy drasztikus változás az egyik karakterrel, amit se érzelmileg, se kivitelezésileg nem oldott meg Smith jól. Úgy csinálta, mintha vígjáték lenne, és ettől lett az egész igazán pocsék. Az egyik szereplőnek az egész élete oda, a többiek pedig csak röhögnek, mintha ez csak egy családi vígjáték sorozat lenne.

Mellesleg lehet, hogy a játék elvonási tüneteim okozzák a problémát, de mind a kedves bagolyszörnyet, mind a kedves Sötét Dimenziót felismertem valahonnan. Valahonnan, ami copyrightos.

Összességében olyan, mintha Smith egy jót röhögne azokon, akik megveszik a könyvét. Csodálkozom, hogy ő van még felháborodva, hogy a kiadó nem pártolta a további ötleteit ehhez a sorozathoz. Mellesleg pedig a címnek nagy köze semmihez sincsen, csak annyi, hogy teljesen nevetségesen beledobják Elena naplójába, hogy megmagyarázza ezt.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a karakterek, a történet (ez egyáltalán történet?), a mitológiai zagyvaság

A történet: 1/5 pontból

A karakterek: 2/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. április 14.

Oldalszám:
488 oldal

Laura Whitcomb: A Certain Slant of Light (Egy biztos fénysugár)

2011. április 25., hétfő

Hogy akadtam rá: Fogalmam sincs, egyszer csak ott volt a várólistámon és magam is meglepődtem. :D

Úgy általában az egészről: Ha meghalsz, és valamilyen oknál fogva a szellemed ebben a világban marad, nem emlékszel semmire, csak a fájdalomra. Helen a Fények közé tartozik, avagy a Földön ragadt lélek, akit valamiért nem engedtek be a Mennybe. Hogy megszabaduljon a pokoli fájdalomtól Helennek muszáj gazdatestekhez ragaszkodnia, azaz emberekhez kötődik, szinte árnyékukként követi őket. Valamiért pedig Helen mindig olyanokat választ, akiknek köze van az irodalomhoz, költőket, irodalom tanárokat, írókat, és hogy jóvátegye bűneit, amikre nem emlékszik, múzsaként szolgál nekik, és segíti őket az írásban.

Ám halála után 130 évvel megtörténik az, amire Helen nem számított. Egy egyszeri fiú az akkori gazdateste irodalom óráján észreveszi őt. Mint kiderül ő is Fény, csak éppen beköltözött egy üres Gyors (vagyis ember) belsejébe. És ezzel elindul James és Helen története, akik csak ketten értik meg igazán egymást a világon, hiszen mindketten halottak. Viszont a test megszállásának mellékhatása, hogy James egyre több mindenre emlékszik az igazi életéből, amikor még Gyors volt.

Mit is lehetne erről a könyvről írni? Gondolkoztam sokat azon, mivel kezdjem. Először is, semmi csavar nincs benne, semmi epikus küzdelem démonokkal, noha vannak démonszerű lények is. Hiába fantasy, nem ez a lényeg benne, elhiteti velünk, hogy léteznek szellemek, démonok, Menny és Pokol, de nem erről szól.

Először is a karakterek imádnivalóak, James és Helen mind más korban halt meg, és mindketten igen furcsán tekintenek a mostani, modern világra, ahol az emberek egyre magányosabbak és elszigetelődnek egymástól. Emellett Whitcombnak sikerül korhű beszédet adnia a szereplői szájába, és vicces ahogyan küzdenek a modern szlenggel és a modern szokásokkal.

Ugyanakkor izgalmas is az egész olyan szinten, hogy egyre kíváncsibbak vagyunk, hogyan és miért halt meg James és Helen, és ezt igen szépen elhúzza Whitcomb, példának okáért James történetét az utolsó előtti fejezetben látjuk teljesen, Helenét pedig az utolsóban, de mindig ad apró látomás morzsákat, amiket örömmel szippantunk be.

Emellett van egy halom mögöttes téma is ebben a könyvben. A modern világ hatása az emberekre, hogy mennyire magányosnak érezzük magukat. Akkor szól a családról, hiszen két teljesen más mostani családformát látunk a két szellem által megszállt testben. James balszerencséjére egy drogost fog ki (hiszen a drog űzte ki a lelket a testből), Helen pedig egy túlságosan is vallásos és bigott családot, ahol már csak azért a kérdésért, hogy esetleg elmehetne-e randizni koplaltatás jár. Ugyanakkor bármilyen is egy család, legyen bármennyire nem tökéletes, ugyanúgy ott van a testvérek, a szülők közötti szeretet, és ettől lesz az egész annyira valós, annyira megfogható és átérezhető történet.

Szól a válásról, milyen is gyerekként átélni azt, milyen az, amikor a szülők túl sok mindent várnak el, és ez okoz különböző pszichés problémákat. Szívfacsaró látni, hogy az emberek ebben a történeten élhetnek lélek nélkül is, amikor valami túl rossz történik velünk, ami egy életre megsebez minket, van, amikor úgy gondoljuk, hogy összetörtünk. Ezt itt azzal ábrázolják, hogy a lélek elhagyja a testet és vagy egy Fény vagy pedig egy démon ilyenkor szabadon beköltözhet a testbe. Rettenetes volt látni, hogy egy egyszerű helyen, mint a bevásárlóközpont, hány ilyen megtört ember járkál, anélkül, hogy bárki észrevenné, és így van ez a mai világban is, elrejtjük a fájdalmunkat egy-egy hamis mosoly mögé. Ezek mögé nyújt bepillantást a könyv, hogy milyen is embernek lenni.

Bár a főszereplők száz év után megint emberek, és van egy-két elsütött poén erről, hogy milyen megint enni, ölelni, szeretkezni, stb. Mégsem lesz az egész olyan banális, mint amit Anne Rice csinált a Testtolvaj meséjében.

Mivel eleve halál után lévő lelkekről szól, akik nem mehettek a Mennybe, plusz egy túlságosan vallásos családról, ezért felmerül Isten kérdése, de nem rágja a szánkba, nem akar meggyőzni minket, hogy ez így van, ahogy ő mondja. Egyszerűen csak felmutatja, hogy a Bibliát sem lehet szó szerint értelmezni, és hogy Isten mindenkit szeret, mindent megbocsát, és azért van egy határa a bizarr vallási szokásoknak.

Ugyanakkor a történet megmutatja, hogy mindenki kaphat egy második esélyt, ahogyan James és Helen az új testekben, ahogyan Billy és Jenny is, legyen valaki exdrogos, vagy rossz anya, attól még meg lehet változni, és létezik a megbocsátás bármekkora hibákat is követünk el. És hogy főleg egy másik ember segíthet ki minket a saját mély vermünkből.

Engem kifejezetten megérintett, és nem csak mert van egy apró öngyilkossági téma is benne, hanem mert tényleg a valós életről szól, és nem olyan drasztikusan, hogy ne tudná bárki befogadni. Néhol aranyos, néhol vicces, néhol komoly és szívszorító. Azt kívánom, bárcsak lenne magyarul.


Kedvenc karakter: Helen, James

Ami kifejezetten tetszett: A világ felépítése, a történet mondanivalója, a véééége

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Graphia

Kiadás dátuma: 2005. szeptember 21.

Oldalszám:
282 oldal

Yngve Froyen: A fiú, aki utálta a decembert

2011. április 22., péntek

Hogy akadtam rá: A Pongrác kiadó molyos játékán bukkantam rá és nyertem meg. :D Ez életem első nyereménye!

Úgy általában az egészről: Benjamin utálja a decembert. Feltehetőleg ez a címből is kiderült. Szülei meghaltak, ezért rémálmok gyötrik, és nem igazán illeszkedik be iskolatársai közé. Nagybátyja és nagynénje mindent megtesznek, ami tőlük telik, hogy a fiú feldolgozza szülei elvesztését, még az orvos ismerősükhöz is elküldik. Eközben Shohreh az iráni lány, aki szintén nem illeszkedik be és a magányossággal küzd, felfigyel Benjaminra. De hogy ne csak az élet apró-cseprő problémáival legyen gond, gonosz erők szállták meg a várost, és egy biztos: jót nem akarnak. Benjamin pedig valamiért olyan embereket kezd el látni, akit senki más, ami még talán rendben is lenne, ha azok az illetők nem akarnának tőle valamit. Így Benjaminnak és Shohreh-nek halott emberek nyomaira kell támaszkodnia, hogy megmentsék a város lakóinak életét.

Amikor először a kezembe vettem a könyvet, nem is tudtam, mire számítsak. Azt hallottam róla, hogy bizarr és hogy horror. Lehet, hogy velem van a baj (sokak állítása szerint igen :D), de ez nálam nem megy a bizarr kategóriába. Egy viszont biztos: teljesen magával ragadott az egész, és a történet magába szippantott.

A történet tagolása furcsa, mivel több nézőpontos, és nagyon gyorsan vált az Froyen ezek között, így az elején is már figyelni kell, hogy ki kicsoda. De Froyen jól bánik vele, és ahogy halad előre a történet pont ettől lesz izgalmas. Látjuk a gonoszok nézőpontját is, Benjaminét, Shohrehét, majd sok ki szereplőét és még magáét a városét is. Mindenki tudja, hogy utálom a tőmondatokat, nem mondom, hogy itt is túlságosan darabos a fogalmazás, de viszonylag egyszerű és rövid mondatokkal állunk szemben, viszont Froyen ezzel is eléri a kívánt hatást, és mindent ugyanúgy magunk előtt látunk, átérzünk.

A karakterek közül nekem Benjamin először kicsit üresnek tűnt, és nem tudtam azonosulni vele, ritka, hogy egy férfi főszereplővel azonosulni tudok, csak a nagyon kedvenc íróim tudják elérni, de a végén azért megismerhettük az ő karakterét is, és belátom, jó volt, hogy odatette a lényeget Froyen, ahova. Mintha Benjamin is akkor fedezte volna fel a saját lelkében lappangó dolgokat. Másfelől Shrohreh egyből a szívemhez nőtt a kemény, szarkasztikus hozzáállásával, és azért bántam, hogy nincs sokkal többször az ő szemszögéből a könyv.

A történet alapjában véve egy horror kisvárosos sztori, az a tipikus vannak a gonosz erők, akik el akarják foglalni/le akarják rombolni a várost, de ettől ez még nem lesz sablonos vagy unalmas. Mindenre akkor jövünk rá, mikor a főhősök, köszönhetően Froyen fogalmazásának és trükkjeinek, amit igazán díjaztam. Rövid, kis történet, kellemesen borzongató ifjúsági horror sztori vámpírokkal, vérfarkasokkal, szellemekkel és boszorkányokkal.



Kedvenc karakter: Shohreh

Ami kifejezetten tetszett: A kisvárosos horror sztori jelleg, a lények

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból - Valahogy nekem az a fiú nem illik oda. :D A többi szép.

Kiadó: Pongrác

Kiadás dátuma: 2011. április 8.

Oldalszám: 298
oldal

Mike Carey: The Unwritten - Dead Man's Knock (Az Íratlan - A Halott Kopogtat)

2011. április 21., csütörtök

Hogy akadtam rá: Mike Carey az egyik kedvenc képregényíróm, nem még nem sikerült ezen a blogon bemutatnom a műveit, ideje elkezdeni. :D

Úgy általában az egészről: The Unwritten képregény harmadik kötete, ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Tom visszatért a világháborús Németországból, ám mivel lehet úgy mondani, hogy másik dimenzióban volt, és az idő bizony másképp telt el. Kiderül, hogy három hónapig voltak távol.

Eközben titokzatos valaki eljutotta a kiadónak a várva várt 14. Tommy Taylor könyv kéziratát, és kénytelenek kiadni, hiszen mekkora fogás is ez, akkor is kiadják, miközben tudják (és most idézem), hogy a könyv szar. Mindenki teljesen oda van érte, akkora hisztéria övezi a megjelenést, mint kb. a Harry Potter 7-ét, vagyis sorban állnak az emberek egy nappal a megjelenés előtt a könyves boltok előtt. Emellett persze kérdezgetik, hol van Wilson? Hiszen akkor tényleg nem halt meg, és felbolygatják az összes létező hírt a Taylor családról, megkeresik még Wilson szeretőjét is. Viszont Tomot halottként tartják számon, hiszen a börtönben történt robbanás után, senki sem találta meg, ez előnyére vágyik főhőseinknek.

Ám Tom nem hallgat Lizzie (és mivel ő az apja szószólója a szülője) jó tanácsára sem, és nem fogadja el a titokzatos üzenetet, hogy "járd az utat, és meg tudsz mindent." Ő most akar válaszokat, ezért eltökéli, hogy a könyvmegjelenési partira elmegy, még ha Savoy rejtélyes megbízója szerint ez veszélyes is.

Mindeközben a titokzatos szövetség, akiknek a nevét sosem írták le a történelem során (ha-ha innen a képregény címe, hogy Íratlan) mindenáron elő akarja csalni Wilsont, hiszen ő jelent komoly fenyegetést számukra. Ezért eldöntötték, hogy írnak egy kamu 14. Tommy Taylor regényt, ami igazán pocsék és klisés, ezzel romba döntve a sorozat sikerét. Nem mellesleg pedig, Pullmant beküldik a "Figyelmeztetés" szobába, ahonnan választhat egyetlen egy fegyvert, mellyel mindig sikerül megölni az ellenséget. Ha ez sem lenne elég, visszatér Ambrosio báró is és magához köti Savoy-t.

Az egész sztori pörög, és egy hullámvasútra emlékeztet. Végig kapaszkodik az ember, nehogy kiessen. :D Itt úgy értendő, hogy nehogy leessen a székéről, ahol éppen olvas. Sok minden kiderül a kötetben, és sok mindenre előre utalgatnak, iszonyatosan szövevényes a háttérsztori, amit mi Tommal együtt próbálunk megérteni. Eközben hullanak rendesen a szereplők, tele van az egész nem csak akcióval, de humorral és szívfacsaró jelenetekkel is. Kedvenc főhősünk végre rájön, hogy igazi barátság van közte, Lizzie és Savoy között, bármennyire is mindhárman csak eszközök egy véres háborúban, ami a világ sorsáért folyik.

Mert igen, ennyire drasztikus a helyzet, hiába eddig az olvasót lekötötték a kis puzzle darabkák, amik a rejtély megoldásához vezetnek, végre megismerjük, hogy mire hajtanak a főgonoszok, és végre találkozunk a rejtélyes Wilson Taylorral is.

Amellett, hogy végig pörgős cselekményünk van, persze nem Mike Carey és Peter Gross lenne a két író, ha nem szólna valami mögöttes dologról is az egész. Megint előkerül a híresség, és a divatmajmolás témája, hiszen eddig is erről szólt az egész. Mennyire hisztérikusan rajonganak a tinik egy-egy regényért, mi az egészséges rajongás és mi nem. Ugyanúgy felmutat a képregény fórumokat, weboldalakat és még twitter beszélgetéseket is, hogy bemutassa a hisztéria fokait.

Emellett egy kicsit belemélyül a negatív kritika írás borzalmaiba, amit gondolom a kedves blogtársaim már tapasztaltak, ahogy én is. Örömmel nevettem fel szerencsétlen kritikaíró szenvedésein, ahogy idézem "Ha szarnak nevezem, megölnek a fanok" problémájával küszködött. Szól arról, hogy milyen az, ha valami túl klisés és rosszul megírt, hogy mi a rossz könyv, és hogy amilyen a piac még ezt is eladják, hiszen a könyvszakma is csak egyfajta üzlet, és a pénz számít. Mike Carey és Peter Gross két oldalban akkora jó görbe tükröt mutattak a csak médiahajhász irományoknak, hogy öröm volt nézni. Óva intenek attól, hogy csak ráálljon az ember az éppen aktuális sémára.

Mivel a történetek erejéről szól a könyv, hogy hogyan alakítanak minket az írott szavak, ismét felbukkant jó pár ismert történet, most köztük volt Shakespeare és Merlin legendája is.

Alig várom a következő részt, ez a képregény számomra az irodalom egy csúcspontja, és Carey is eléri ugyanazt képekkel és gondosan válogatott szavakkal, mint Gaiman a Sandmanjében.

Mellesleg a történetben felfedezzük Lizzie Hexam múltját interaktív sztori segítségével. Hasonlít ama kalandozós könyvekhez, ahol mi vagyunk a főhősök, itt viszont Lizzie-t kell irányítanunk. Hadd ne mondjam, hogy vannak negatív, "nem sikerült most elolvasnod a sztorit rendesen" végek. Én kb. két-három lépésből megerőszakoltattam Lizzie-t és gyakorlatilag megöltem. :D De jó szórakozás volt!

Kedvenc karakter: Tom Taylor, Savoy, Lizzie, Callendar

Ami kifejezetten tetszett: Az, hogy írók szerepelnek benne, a fantázia és a valóság határait feszegeti

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból - :D Hát nem lehet rá felkiáltani, hogy TIM HUNTER? Mellesleg az egyik kötet borítólapján Mike Carey előző munkájából is láthatunk egy figurát, igen, LUCIFERT! :)

Kiadó: Vertigo

Kiadás dátuma: 2011. március 29.

Oldalszám:
160 oldal

Rachel Caine: Élőhalottak bálja

2011. április 19., kedd

Hogy akadtam rá: Régebben nézegettem amazon.com-on, és mire észbe kaptam, kiadták magyarul.

Úgy általában az egészről: A kötet ott kezdődik, ahol az első rész abbamaradt. Michael jelenleg épp holtan fekszik az Üvegház padlóján, és Shane vámpírvadász apja ég a vágytól, hogy kivégezze az összes vámpírt a városban, akik felelősek a családja nem éppen jó sorsáért. És ugyebár a kegyetlen vámpírok és a még kegyetlenebb vámpírvadászok nem éppen jó keverék.

Rachel Caine bemutatta, hogyan lehet jobb második részt írni, mint elsőt. A sorozatoknál mindig félek, hogy milyen lesz a második rész, ez általában nagy mérföldkő. Tartja-e a színvonalat? Nem? Az írónő megtartja-e a karakterek stílusát? A világ ugyanolyan elragadó lesz-e? Nos, nem tudom Caine hányadik megírt regénye volt ez, de aki emlékszik az Üvegház kritikámra, azt tudja, hogy pár dologba belekötöttem. A világban voltak apróbb bakik, van, amit eltúlzott az írónő és Claire, a főhősünk is folyton sírt.

Az utóbbi még mindig előfordul, nem is kicsit, és ezen mosolyogtam is, de ez cseppet sem von le a kötet értékéből. Caine túltett mindenféle várakozásomon, és sikerült elérnie, hogy nagyon megkedveljem a sorozatot és tényleg tűkön ülve várjam a következő részt. De miért is, mit is ad ez a második részt?

Hiába vámpíros könyv, és ifjúsági fantasy, nem akar romantikus lenni. Félreértés ne essék, van benne egy-két romantikus kapcsolat, de nem ez van az előtérben. Morganville elénk tárja az igazi vámpírokat, akik veszélyesek, örökké élnek, és hatalmi háborúkat vívnak. Rachel Caine megmutatja, hogy lehet a vámpírtémából még mást is kihozni, mint rózsaszín is romantikát, ezért senkit ne ijesszen el a könyv elején felvillanó „Ezt a Twilight rajongóknak feltétlen el kell olvasni” felirat. Leginkább arra tudok gondolni, hogy úgy értették, hogy a Twilight rajongók is találkozzanak a félelmetes vámpírokkal.

Lehet, hogy erre a részre az én befogadóképességem lett jobb, hiszen olvastam már más, egy városban vannak csak szörnyek, és az is pont Texasban játszódott. De lehet, hogy most Caine teljesített jobban. Mindenesetre teljesen átéreztem, amit el akart érni, Morganville az a tipikus kis horror kisváros, ahol ha nem vigyázol, bármikor meghalhatsz. Claire, a főhősünk élete cseppet sem könnyű, és hiába a fülszöveg kiemeli, hogy a csajok klikkje meg is ölhet, mégis ez a legkevesebb gondja a mi hősünknek. Valamiért úgy tűnik, hogy mindenki Claire és barátai után van, és ettől lesz az egész történet pörgős, izgalmas és letehetetlen. Morganville-ben minden sarkon veszély leselkedik, és Caine olyan briliáns ügyességgel szövi a történetet, hogy lehetetlen unatkozni közben. Nem egy nagy csavaros történet, persze, nem is akarja megváltani a világot, nem akar elénk tárni egy mindent legyőző romantikus képet. Egyszerűen egy célja van a kötetnek, hogy kikapcsoljon minket és elszórakoztasson és ezt bőven teljesíti is.

Caine a megszokott humorával fűszerezi a történetet, amiért eleve megkedveltem a sorozatot, és itt ez sem változik. A karakterek ugyanolyan kidolgozottak és most megismerkedhetünk Shane és Eve múltjával is. Ugyanakkor lehet, csak én vettem észre, mintha a könyv kicsit sötétebb hangulatot árasztana, mint az előző, lehet, ezért tetszett. Durva témák is említésre kerülnek: példának okáért nemi erőszak kísérlet, de nem eltúlzásnak teszi bele Caine, hanem rendesen bánik a témával. Mindenkinek van valami sötét titka, és Claire-nek is rá kell jönnie, hogy nem minden fekete és fehér, hanem létezik szürke is, és hogy bizony nehéz elkülöníteni ki hova is tartozik.

Rachel Caine teljesen jól teljesített a sorozatírásban, és várom a következő részt, és szemet tudok hunyni a tény felett, hogy lehet, végtelenített sorozat lesz. Egy biztos: kikapcsolódásra tökélete. Ha belépsz Morganville városába, biztosan magával ragad, már ha túléled vámpírokat. :D

A kötetet köszönöm az Agave kiadónak! :)

Kedvenc karakter: Eve, SAM

Ami kifejezetten tetszett: a pörgős cselekmény, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó:
Agave

Kiadás dátuma: 2011. árpilis 14.

Oldalszám:
272 oldal

Bree DeSpain: The Dark Divine - Fekete bárány

2011. április 17., vasárnap

Hogy akadtam rá: A Könyvmolyképző oldalán bukkantam rá.

Úgy általában az egészről: Grace Divine a pap lánya és minta életet él, hiszen a közösség felnéz a családjukra. Ez egészen addig igaz is rá, amíg Daniel, a régi tizenegy éves kori szerelme, vissza nem tér a városba. Jude, Grace testvére egyből inti a főhősünket, hogy ne kezdjen Daniellel, hiszen rossz, és hogy igazán eltereljék Grace Daniel körül forgó gondolatait, ott van Pete, egy átlagos, helyes pasi, aki mindenáron Grace-t akarja.

Kezdjük azzal, hogy én akartam, hogy tetsszen a könyv, hiszen gyönyörű a borító, izgalmas a fülszöveg és a trailer. De nem jött össze. Annyi sebből vérzik ez a könyv, hogy ugyanúgy elbukott nálam, mint a Lenyűgöző Teremtmények. Látszik, hogy az író első könyve, méghozzá nem is kicsit, de ez nem lehet kifogás, hogy első könyves, hiszen hány író ír briliáns kezdő műveket.

Először is ott vannak a karakterek nevei: GRACE DIVINE. Ez azt jelenti, Isteni Ajándék, és hatmillió ötszázezer kis poént elsütnek vele. Sőt, a cím is ebből van! Sőt, egész történetvonalakat épít az írónő a csodálatos, Mary-Sue nevekre. Ezzel az a gond, hogy ha valaki a nevekkel játszik, lásd J. K. Rowling és a Voldemort, akkor lehet azt mértékkel, és ötletesen. Itt átesik a kezdő fanfiction írók hibájába DeSpain, sőt nem csak itt. Az egész történet akár lehetne egy másik mű világához íródott fanfic is. Miért? Nagyon sok oka van, és hát vágjunk is bele.

Minden író szeretne valami izgalmas, egyedi dolgot tenni a könyvébe. DeSpain ezt úgy oldotta meg, hogy a fejezeteket felosztja, valahogy így: „VACSORA,” „AMI VACSORA UTÁN TÖRTÉNT,” „AZ ÁGYBAN,” „TÍZ PERC MÚLVA.” Nem csak idő mértéket használ, hanem helyeket is, és ezzel nézi az olvasót hülyének. Nem leírja, hogy a főhős ágyba bújt, hanem odaírja, hogy ÁGYBAN. Felfoghatatlan dolog és még inkább felesleges. De ezt még meg is tudja szokni az olvasó…

Ami dühítő az egészben, azok a nagyon-nagyon sántító dolgok. A fülszövegben, sőt a trailerben sem lövik le Daniel micsoda. Igen ám, ez a könyv csattanója. A főhős viszont a 13. oldaltól kezdve (DE NEM TUDJA, HOGY DANIEL MICSODA) ilyen dolgokat mond: *spoiler, ha nem akarjátok tudni* „Olyan volt, akár egy farkas.” „Olyan volt, akár egy kutya.” Nem mellesleg Daniel vezetékneve kutyát jelent. Nem tűnik fel Grace-nek, hogy Daniel nem nyúl ezüsthöz, hogy az apja francia vérfarkasos könyvet olvas, hogy Daniel koponyatörése begyógyult egy nap alatt, hogy Daniel szobájában kutya kaparásnyomok vannak, amit persze megjegyez, de nem köti össze semmivel. *spoiler vége* Viszont ezek nem apró utalások, ezek nem nagy utalások, ezek béna írásmóddal elhelyezett jelek, amit szerintem még a vakok is látnak. Ami akkor nem lenne gond, ha nem ez a könyv főpoénja.

A másik, ami elviselhetetlenné tette számomra a könyvet, az a másolás erős érzete. Nincs semmi egyedi a könyvben, amit DeSpain talál ki mitológia részletet, az egyszerűen nevetséges, nincs megmagyarázva, és hihetetlen. A pár poén, ami feldobná a könyvet az olyan, hogy már láttuk máshol. Tudom, hogy nincs új a nap alatt, de amikor szemben találom magam egy Darkest Powers, egy Csontváros, egy Alkonyat idézettel, akkor elkezd zavarni. Először persze, hogy nevettem rajta, de másodjára nincs hatása. És ez a furcsa, egy olyan vicc nincs benne, ami úgy tűnne, hogy eredeti Nem mondom, hogy DeSpain plagizált, egy szóval sem. Csak megmagyaráztam, hogy nekem miért nem ütöttek a vicces beszólások.

Aztán jön az, hogy az egész Alkonyatos. Más is észrevette nem csak én. Mind az Alkonyat filmekből, mind az Alkonyat könyvből van egy halom jelenetünk. Azt mondom, ha egy vagy kettő, akkor persze, hogy véletlen és nem zavar. Lehet itt is véletlen, de iszonyatosan idegesítő. Az Alkonyatban legalább ott volt az érzelem kidolgozás, ami tetszett, itt nincs. Itt semmit nem lehet átérezni, egy karakter sincs kidolgozva, ezért folyik szét a regény.

Nemhogy semmi egyedit nem mutat fel DeSpain, de le se köt, mivel nem történik az egészben semmi. Két szálon fut a cselekmény talán, az egyik, hogy micsoda Daniel, ami borzalmasan van felépítve, a másik, hogy ki a titokzatos gyilkos. Nos, ez még érdekelt volna, volt tippem is, erre mit csinál DeSpain? A végén a képünkbe röhög, hogy „JA BOCS AZ VÉLETLEN VOLT!” Nem szeretem, ha komolynak akar tűnni egy könyv, de nem sikerül átéreztetnie velünk a helyzetet. Semmi bajom nem lett volna DeSpain könyvével, ha nem akar valami oltári fontos és veszélyes és tiltott szerelmes dolgot írni.

A főhős még egy igazán szép mintapéldány. A pap lánya, vallásos (nem túl vallásos amúgy a könyv, szóval a nem vallásosokat nem fogja ingerelni), és erre olyan önző, hogy még olyat nem láttam. Azt gondolja, hogy Daniel egy általa szeretett temetésre nem a halott miatt megy el, hanem Grace szép kis ruhácskája miatt. Az egész romantika felépítés hihetetlen, ismét, A lány és a farkasból már jól ismert, tizenegy évesen annyira beléd voltam esve, hogy másra sem tudok gondolni szerelem van itt is. És ezt nem fogja nekem senki bemesélni, hogy létezik. Az a gond, hogy ifjúsági fantasyt akart írni DeSpain, így az együtt töltött gyerekkori szerelmet fiatalítania kellett, pl. felnőtt irodalomban ugye mondhatnánk, hogy 16-18 évesen jártak, szerelmesek voltak, ifjúsági fantasyban ez a kor lecsökken 6-11-re, ami, nos nem éppen hihető. És Grace ekkora szerelemmel fogja, és a könyv háromnegyedénél azt mondja, inkább a másik pasi kell. Nem azért mert szerelmes belé, nem azért mert bármi megindokolható dolog lenne. Olyan, mintha DeSpain kihagyott volna 100 oldalt, olyan hirtelen vágás van benne, amitől a főhős egy nyafogós libának tűnik. Ugyanis odaadnak neki egy könyvet, amiben az egész regény megfejtése van. Szerintetek leül és elolvassa egyben? NEM! 100 oldalon keresztül néha belelapoz, majd agonizál rajta egy hetet. Beleolvas, szenved, beleolvas, szenved. Ez nem cselekményvezetés, ez valami nevetséges próbálkozás.

Ha ez nem lenne elég, a végén olyan magyarázatot tár elénk DeSpain, amiről nem hittem, hogy létezhet, hogy nem lehet valaki ennyire Disney felfogású. De… Viszont a második részről már tudjuk, miről szól, hiszen akkora utalás (szójátékos utalás persze, mi más) volt, mint a ház. Remélem, hátha tévedek.

Biztos van, aki imádni fogja. De előre szólok: Ha az Alkonyatot nem szeretted, ezt sem fogod. Egy gyenge, sablonos, átlag ifjúsági fantasy, ha valaki arra vágyik, annak kitűnő, de semmi eredeti nincs benne. Számomra nagy csalódás volt.



Kedvenc karakter: -

Ami kifejezetten tetszett: -

Ami nem tetszett: a "mitológia," a vontatott történet, a főhős

A történet: 2/5 pontból

A karakterek: 3/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó:
Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. árpilis 14.

Oldalszám:
328 oldal

Sarwat Chadda: Az ördög csókja

2011. április 15., péntek

Hogy akadtam rá: A Könyvmolyképző Könyvfesztiválra kiadott könyvei között akadtam rá.

Úgy általában az egészről: Billi SanGrean nem az a tipikus angol tizenöt éves, akinek látszik. Ha éppen nem a lemaradt matek háziját igyekszik bepótolni, akkor latinul tanul, okkult hiedelmeket olvas és az Istentelenek hadseregét ritkítja. Billi SanGrean a már megritkult Templomosok között, az egyetlen lány, így nincs ideje kávézókban üldögélni és fiúkkal flörtölgetni, hanem üldözheti a bestiákat, az Éhező Halottakat, a szellemeket, az ördögöket, és a grigorikat, vagyis Sötét Angyalokat. Hogy ne csak apja szívtelenségével kelljen megküzdenie, visszatér régi barátja, aki egy évet töltött Jeruzsálemben gyakorlaton, Kay. De vajon milyen bajba képes keveredni Billi? Elfogadja-e végül, hogy Templomosnak KELL lennie, vagy ki tud szabadulni a Rend béklyói közül?

Kezdjük azzal, hogy a történet nekem tetszett, de sántít. Sok negatívat olvastam a könyvről és a fülszöveg is elrettentő, főleg az angol, az valami szerelmes, andalgós, átlag fantasynak írja le a könyvet. De ez nem az! És ez a pozitív csalódás fele.

Először is ott van a mitológia, ami itt igen érdekes, gyakorlatilag az angyalok vannak hangsúlyban, hiába az első fejezetbeli szellem elűzés, végig a kedvenc szárnyas lényeinken van a hangsúly, és ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni. Próbálja Chadda felépíteni a világot, és magával is ragad, hiszen logikusan felépített dolog, de egy kicsit irritált eleinte, hogy három féle angyal van, oké, első kettő keresztény/zsidó, az utolsót vegyük az iszlámból. Végül sikerült elérnie Chaddának, hogy ez ne zavarjon, mert bár nem magyarázta el annyira részletesen, mégis adott rá elég indokot. Mégis néhol furcsán gyorsan, kapkodva ír le pár dolgot, pl. az elején a Templomosok történetét az egész Átkozott Tükörrel. Persze, kellett az újítás, el is fogadnám, de ez zavart a leginkább. Kitűnt néhol, amit újonnan próbált bevezetni, főleg a főgonosz az, aki személy szerint irritált.

Ezzel elérkeztünk a történetszálhoz: Nos, iszonyatosan átlátszó. A fülszövegben (angolban) annyira elénk teszik az egész történetet, hogy sírva kapartam a szememet. Chadda olyan nagy jelekkel mutogat a főgonoszra, hogy ennyi erővel a homlokára tetoválhatta volna „ÉN VAGYOK A KÖNYV GONOSZA, ÉS AZÉRT JÖTTEM, HOGY MEGÖLJELEK!” Azt hittem, ezt fogja egész végig rejtegetni, de hála az égnek megmentette magát azzal, hogy egészen hamar, már a felénél leleplezte. Majd megint jött egy nagyon erőltetett dolog, kb. a felénél, ahol azt éreztem, hogy te jó ég, ha megint erre a csattanóra épít, akkor nagyon átlátszóan ír, erre Chadda megint fogta és hamar megoldotta ezt is. Az a baj, hogy próbál ködösíteni, próbál, de egy gyakorlottabb olvasónak nagyon szemet szúrnak a dolgok.

A karakterekről igazán annyit tudok megjegyezni, hogy a főhős idegesítő, elhiszem, hogy lázadó tizenöt éves, de még a vak is látja azt, amit a könyv második felében old fel az író. Nagyobb karakter kidolgozás nincs, szinte a többi templomosról leírást sem kapunk. És itt jön be a képbe az, hogy a fogalmazás szerintem döcögős, tele van tőmondatokkal. Olykor gyönyörűen elénk tárja a jeleneteket, de csak a horroros, véres dolgokat, a többihez, mintha nem értene. Történik haláleset, érzelmes jelenet, ezeket szintén ügyetlenül ábrázolja, és egyáltalán nem lesznek átélhetőek.

Van a történetben egyetlen egy logikai baki, vagy írói erőltetés, hogy a nagy Tükör, amiről az egész szól, hogy kerül a történetbe. Ez… igen gyenge megoldás, és nem tudtam szemet hunyni felette, ezért is a négy pont összesen. Ahogy azon sem, hogy a világvégeszerű dolgokat összesen kilenc embernek kell megakadályoznia az egész földön, vagy hogy szerencsétlen Rend az angyalokat miért keresztekkel akarja távol tartani?

Romantikára vágyóknak nem ajánlom, az angol fülszöveg megtévesztő, ez tényleg, ahogy a trailer is mondja, egy horror(szerű) történet. Nem mondanám erősen véresnek, de leginkább a szörnyölések jellemzik, és bár szerintem néhol kicsit hiányos volt, talán mert az író első könyve, attól még teljesen kikapcsolt, és bár néhol talán bele-beleuntam, azoknak tudom ajánlani, akit leköt az angyalos, több-lényes, szörnyvadászós, tinédzser téma. A könyv nagy hibája szerintem, hogy próbál komoly lenni, véres történet, de az egészet tizenöt évesekkel, ami nem lenne gond, más megoldotta már ezt, de Chadda még el-elbukdácsol. Viszont bónusz pont jár érte, hogy a főgonosz (ha az eredetétől eltekintünk) igazán remekül kidolgozott karakter, és még humora is van, ahogy a másik kedvenc szereplőmnek is.



Kedvenc karakter: Michael, Sátán

Ami kifejezetten tetszett: a kedvenc karaktereim, kardozgatások, szörnyölések, horrorszerű dolgok

Ami nem tetszett: a mitológia egy része, a főgonosz kiléte nekem sántít, a naaaagy erőleutalások

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó:
Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2011. árpilis 14.

Oldalszám:
280 oldal

Kelley Armstrong: The Gathering (A Gyülekezés)

Hogy akadtam rá: Már Kelley Armstrong fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: Maya egy kis kutató városban él. Milyen kicsi? Hogy még a térképen sincs rajta. Még hetvennél is kevesebb gyerek jár az iskolába, és ez egészen az óvódásoktól a tizenkettedikesig mindenkit takar. Ezért a kis kellemetlenségért a gyógyszergyártó vállalat, a St. Cloudék, persze kárpótolják őket, kéthetente a legújabb laptopokat kapják, amit még az iskolába is vihetnek, az iskolában külön séf van, és a fedett medencétől kezdve a pofás edzőteremig mindent építettek. Persze nincsenek üzletközpontok, mozik, éttermek, de ott van a több hektárnyi vadas park, a gyönyörű tájaival és ez Maya természetszeretetének éppen elég.

Ám minden megváltozik, mikor Maya legjobb barátnője, Serena, az úszócsapat kapitánya megfullad… egy csendes napon a tóban, semmi nem utal arra, hogy görcsöt kapott volna a lába, vagy egyéb problémája lett volna, de mindenki felírja véletlen balesetnek. De Maya ott volt, ő tudja, hogy valami elragadta Serenát, a kérdés, hogy mi. Ez nem hagyja nyugodni se őt, se Serena fiúját, Maya legjobb barátját, Danielt. A fiúnak ezen felül még furcsa képessége is akad, mindenről és mindenkiről tudja, hogy jó vagy rossz. És akkor nem is említettük, hogy Mayát valamiért imádják az állatok, főleg a vadmacskák.

Ha ez nem lenne elég, a városba érkezett titokzatos új fiú, Rafael, akinek szintén megvan a maga sötét titka, érdeklődést mutat Maya iránt, és a lány hiába akarja lerázni, lehet, hogy a fiú túlságosan is csábítónak bizonyul.

Ez a könyv a Darkness Rising sorozat első, és a Darkest Powers negyedik része. Mit is jelent ez? Ez egy trilógia első része, amit a Darkest Powers sorozat után kell olvasni. Anélkül érthetetlen, élvezhetetlen lenne – legalábbis szerintem. Azért kapott új nevet a sorozat, mert új szereplők, új helyszínek, de ugyanaz a történetvonal, vagyis a St. Cloud társaság genetikai kísérletei.
Mivel tudnánk mire számítsunk: a St. Cloudék valamiféle kísérletet hajtottak végre a tinédzsereken, és ugye mind természetfeletti lény, amiről talán még maguk sem tudnak, azt gondolnánk, áh, ez nem lesz izgalmas. A fenét nem! Elárulom, hogy szinte csak három emberről fogjuk biztosan tudni a könyv végén, hogy micsodák, és csak azért, mert mindhárman egy fajta lények, a többiek rejtélye megmarad a későbbi részekre, bár vannak utalások.

A történet eleje lassú, és nem történik szinte semmi annyira izgalmas, a szereplőket mutatja be az írónő, és megszokjuk, hogy milyen természetesnek találják, hogy egy kutató városkában élnek, és néha gyógyszereket, vitaminokat kapnak, amik szerintük végső stádiumú, biztonságos készítmény, mi meg fogjuk a fejünket, hiszen a Darkest Powersből már vannak sejtéseink, miket is kapnak a főhősök.

Aztán a felénél, miután a karakterek kapcsolatát felvázolta Kelley Armstrong, az egész átcsap egy heves hullámvasút utazásba, ahol kénytelen az ember kapaszkodni, különben leesik a székéről. Lesz itt minden, félig megevett hullától kezdve, édes romantikus jeleneteken át, izgalmas kutakodásig minden.

És ez a szép Armstrongban: az egyik percben szurkolunk a két fiatalnak, hogy ugyan, jöjjenek már össze, a következőben, felkiáltunk, hogy jééé egy hulla, aztán meg akarják ölni a főhősöket, majd egy vágással már a könyv rejtélyében nyomozunk, aztán pedig a karakterek szomorú múltja mar a szívünkbe. Ezt mind, az összes fontos elemet olyan manőverezéssel váltogatja és építi fel, hogy csak tátani tudom a számat, és a kalapomat emelni előtte.

Itt a romantika része gyorsabban halad, mint a Darkest Powersban, és a főhősnő gondolatmenete is igazán tetszett: miért őt választaná ki a rejtélyes, új srác? Ez olyan, mint egy fantasy sztori. És igen, Armstrong néhol odavágott az átlag, sablon történeteknek, és ezért még jobban imádtam. Mindenre megvan a magyarázat, ki miért viselkedik ahogyan.

A karaktereket imádom. Mindenki olyan többrétegű, hogy öröm nézni, és olyan fejlődések vannak, még a főhősben is, hogy szinte csorogtak a könnyeim, hogy végre valaki mesterien bánik a karakter felépítéssel, még ha tizenöt, tizenhat évesekről is van szó. Ők is emberek és egészek, mindenkinek van hibája, és senki sem tökéletes. És annyira emberi az egész, elővezeti akár a szegénység, akár a drog, akár a nemi erőszak, akár a családon belüli erőszak témáját, nem, nem főlényeg, és nem, nem ezen múlik az egész sztori, de ettől lesz hiteles. Hogy igenis van, aki alkoholista, mert a gyerek nem az övé, van, aki elválik, stb. És nem a kirakatba kitett, odadobott jelképes valamikről ír, hanem igazán hitelesen mindenről.

Ott van ugye az, hogy a Darkest Powers után mi tudjuk ki az a Samuel Lyle, mit takar a Genezis Projekt (a mostani főhősök nem a Genezis Projekthez tartoznak), hogy ki is az a St. Cloud. És ettől lesz mesteri. A főhősök nyomoznak a barátnőjük halála után és keresik a saját identitásukat, és rá is jön egy-két karakter, hogy létezik természetfeletti, de nem kötik össze még a pontokat, amitől nem lesz egyáltalán unalmas, hanem szívszorító, főleg a vége. Függővég persze, de nem a karaktereknek, hanem az olvasónak. Lehet, ez így első hallásra furán hangzik, de így van! Kelley Armstrong ezt úgy tervezte, hogy az olvasó már tudja, hogy ahova mennek a főhősök, az nekik nem lesz jó, ők pedig békésen azt hiszik, minden boldogság és nyalóka most már. A végén üvöltöztem a lapokkal és csapkodtam a párnát magam mellett, hogy „ez nem lehet igaz.” Tűkön ülve várom a következő részt!





Kedvenc karakter: Rafe, Daniel, Annie

Ami kifejezetten tetszett: a karakterek kidolgozottsága, a karakterek mozgatása, a történetvezetés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó:
HarperCollins

Kiadás dátuma: 2011. árpilis 12.

Oldalszám:
368 oldal

Holly Black: Red Glove (Vörös Kesztyű)

2011. április 12., kedd


Hogy akadtam rá: Cassandra Clare barátnője Holly Black és folyton egymás könyvére utalgatnak, így jutottam el a Curse Workershez is.

Úgy általában az egészről: Cassel Sharpe élvezi a nyári szünetét Atlantic Cityben édesanyjával. Várjunk csak… Ha az édesanyád most szabadult a börtönből, mert mindig gazdag pasikat forgatott ki a pénzéből illegális érzelem átkokkal, akkor milyen lehet is az a vidám nyaralás? Természetesen teli szélhámosságokkal, csalásokkal és lopásokkal.

Cassel örül, bármennyire is szereti édesanyját, hogy végre visszatérhet Wellingfordba, a bentlakásos iskolába, ahol normálisnak tettetheti magát. Ő is nagyon jól tudja, hogy hiába titkolja, hogy 50 éve kb. ő a legerősebb átok munkás (bárkit átváltoztat bárkivé vagy bármivé) attól még nem lehet szimpla ember, bármennyire is szeretne. Habár ott vannak barátai, Daneca és Sam, mégis Cassel hazudik nekik is, hiszen ő rossz ember. Egy szélhámos. Várományos bérgyilkos. Ez a sorsa. Vagy nem?

Amikor egyik bátyját megölik, és az egyetlen nyom egy videó felvétel a gyilkosról, az FBI felkeresi Casselt, hogy segítsen megoldani az ügyet. A feltehetőleges tettes: egy vörös kesztyűs nő. De ki lehet az?

És kiben bízhat Cassel, hiszen a saját emlékei sem igaziak, ahogyan szívszerelme Lila érzelmei sem. Márpedig, ha az egyik legveszélyesebb maffia főnök lányát megátkozták, hogy az ember fiába szeressen, ott aztán nem lehet egy nyugodt, átlagos tanévet várni.

Először is hadd fejezzem ki: TE ATYAÚR ISTEN! Szóval mindenki tudja, hogy Cassandra Clare és Holly Black barátnők és véletlen csoda folytán mindkettejük új könyve egy napon jött ki, április ötödikén, és ezért mindkét könyvet nagyon vártam. Noha azért bevallom a City of Fallen Angels, a Végzet Ereklyéi 4. része jobban érdekelt. Tudjuk, hogy abban mekkorát csalódtam, míg Holly Black te jó ég, mit tett le az asztalra.

Eddig is tudtam, mit várjak Blacktől, egy csavaros sztorit, sok humorral, eszeveszett csattanókkal, amiket persze én mindig kitaláltam, és nem mindennapi szerelmi sztorikat. Most Black túlteljesített saját magán, és őszintén állíthatom ez a valaha legjobban megírt könyve (bár a gyerekkönyveit nem olvastam).

A történet sok szálon fut, ott van, hogy Cassel megpróbálja túlélni a maffia világában, hiszen ki ne akarná az ő erejét, akkor ott van, hogy Lila bizony szerelmes belé, Cassel is szereti a lányt, de tudja, hogy a lány érzelmei nem valósak. Mégis Cassel emberi és nem mellesleg fiú, ezért bármennyire is tudja, hogy helytelen, néha el-elcsattan egy csók, és azt mindig annyi lelkiszenvedés követ, hogy öröm volt nézni. Ugyanakkor Holly Black tökéletesen hihetően ír E/1-ben fiú szemszögből. Tehát, ha nekem azt mondja még egyszer valaki, hogy a Lenyűgöző Teremtmények jajj, de új, jajj, de szupcsi, hogy férfi szemszögből ír, akkor javaslom, olvassatok Curse Workerst.

Megint kézen fog minket Black és bevezet minket a szélhámosok világába, Cassel nem egy embert vág át, és imádtam nézni az összes ilyen mutatványt. Egyszerűen, mint a bűvészet, úgy le tud kötni. Biztos sokat kutatott a témában az írónő, mert nem csak egy légből kapott, odahányt valami. Az apró kis játszmák teljesen lenyűgöztek, és a végén még Cassel is megjegyzi: „Nem vagyok jó, hiszen mindenkit kijátszottam.”

És ezzel elérkeztünk a másik témához. Cassel maffiózónak született. Ennyi. Tudja, hogy valószínűleg az ölésben a legjobb, és bérgyilkosnak kéne lennie. Tudja, hogy már ölt embert, csak nem emlékszik rá, hiszen kitörölték az emlékeit. Mégis… mégis reménykedik abban, hogy bárcsak ő lehetne a jófiú, bárcsak helyesen tudna cselekedni, és bár nem veszi észre, sikerül is neki, noha ezzel persze átvág pár embert.

A romantika szál szívszorító, az akció és a rejtély szál leleményes, és ha nem ez köt le éppen, akkor az a kiváló szarkasztikus humor, amivel Cassel közvetíti az iskolai életet. Emellett pedig, mivel Cassandra Clare barátnője Black, feltűnik egy alternatív univerzumbeli Jace, aki bár drogos és fél az angyaloktól, igazán édes és szórakoztató.

Míg az első rész lezártnak volt tekinthető, addig Black fogott pár iszonyat apró utalást, és abból kanyarított második részt, mindenféle erőltetés érzete nélkül, viszont ebben a részben, bár teljesen kerek, egész itt is a sztori, nincs függővég, mégis érezzük milyen témák fognak felvetődni a harmadik részben. Legyen már jövő április, és jöjjön a Black Heart!

Kedvenc karakter: Cassel

Ami kifejezetten tetszett: az összes szélhámos meló, JACE!!!!!, a romantikus szál

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó:
Margaret K. McElderry

Kiadás dátuma: 2011. árpilis 5.

Oldalszám:
336 oldal

Nina Malkin: Swoon (Ájulás)

2011. április 9., szombat

Hogy akadtam rá: Simon Pulse-os könyveket kerestem.

Úgy általában az egészről: Candice Moskow New Yorkból kénytelen elköltözni a kis, unalmas városkába, Swoonba. Az ok? Candice-nek epilepsziája van, és a család úgy dönt, minél jobb, ha egy kis vidéki helyen laknak, így főhősünk édesanyja felkeresi a húgát, aki Swoon lakosa. Bár Candice-nek, hogy beilleszkedjen fel kell vennie egy ott szokásos egy szótagból álló nevet, így lesz Dice, (vagyis kocka, ezzel sok szópoén van), mégsem illik be a vidékiek közé.

Elkényeztetett, tökéletes unokatestvére az egyetlen, akivel mintha tényleg barátok lennének, ám ez is megváltozik, mikor Pen majdnem meghal, miközben leesik egy fáról. A gond? Arra a fára akasztották fel kétszáz ötven évvel ezelőtt Sinclair Youngblood Powerst, egy ifjú férfit, akit gyilkossággal vádoltak, de nem követte el azt.

Ami a még nagyobb probléma? Sinclaire (Swoonosítva csak Sin (bűn)) úgy dönt, hogy Penbe költözve ideje bosszút állni Swoonon.

A fülszöveg nagyon sokat elárul a történtekből, például, hogy Dice véletlenül testet ad Sinnek, de ez körülbelül csak a könyv negyede és fele között történik meg. Bár így sem unalmas, be kell valljam. Hiába egyszerű a történet, nincs benne nagy csavar, a karakterek feldobják és persze maga az alapszituáció is érdekes. Hiszen Dice beleszeret Sinbe, miközben a LÁNY UNOKATESTVÉRÉBEN van.

A nyelvezete furcsa, annyiban, hogy még nekem is ki kellett szótáraznom szinte az egészet (ennyit az angol nyelvvizsgáról.) Viszont választékosan ír Malkin, és ezért jár neki a pluszpont, mivel Sin az 1700-as években élt, és ahhoz hűen beszél, ami valljuk be ritkaság a tinédzsereknek szánt fantasykban.

Igen, ez tinédzsereknek szánt, mégsem ajánlanám 14 éves kor alatt. Ehhez érett felfogás kell, mivel egy nagyon sötét történetről van szó. Nem radikális annyira, mint Ellen Hopkins, nem akar megrázni minket, egyszerűen csak átlagos tinédzserek a főszereplői. Bár én sosem voltam ilyen tini, igenis létezik ilyen, aki szokott inni mértéktelenül és drogozni is, sőt szexuálisan aktív. Sokan ezt kifogásolták a kötetben, hogy mintha Malkin erre buzdítaná a gyerekeket. Nem. Malkin csak egyfajta tinédzsereket mutat be, és míg én nem tartozom az ilyenféle lányok közé, ugyanúgy együtt tudtam érezni Dice-szal, és bár nem lesz a kedvenc főhősöm, nem is irritált és nem is utáltam. Ugyanis Dice-nak iszonyatosan szórakoztató szarkasztikus humora van. Tudja nagyon jól, hogy Sin gonosz, hogy Sin csak kihasználja, de nem tehet róla, szereti, vonzódik hozzá, mégis megpróbálja megállítani a fiú gonosz tervét.

És ez benne szerintem a csodálatos. Hogy arról a végzetes, ellenállhatatlan vonzódásról szól, amiről hiába tudjuk, hogy rossz, nem tehetünk ellene semmit. Van itt még egy szerelmi háromszög is, és teljesen jól van ábrázolva, hogy milyen az, ha két barátnő ugyanabba a fiúba szerelmesek. Valamilyen szinten szól a barátságról is, hiszen Pen és Dice, amin keresztül mennek elég nagy próbatétel a kapcsolatuknak, és visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a főhősüknek volt egy legjobb barátnője Ruby.

Azért pontozták le ezt a kötetet amazonon, (részben azért), mert állítólag darabosan van megírva, és a főhős hirtelen lesz szerelmes. Való igaz, lehet, hogy hirtelen jelenti ki, de előtte ő is csak gondolkozik, hogy vajon ez-e a szerelem, sőt tudja nagyon jól, hogy nem ismerik annyira egymást, ez csak egyfajta mélyebb vonzódás, de el van az egész magyarázva. (Amúgy meg Sinnek ez a képessége, hogy mindenki belebolondul ok nélkül, most komolyan, akkor a főhős miért lenne kivétel?) A másik panasz ugye a darabos írásmód. Valaki ezt írta „le van részletesen írva, hogyan jut el New Yorkba, majd ott semmi nem történik, és a következő fejezet elején már hopp, otthon van.” Na már most, aki ezt a részt nem értette, az meg is érdemli, hogy ne fogja fel a könyvet. Nem fogom itt elmagyarázni, de a lényeg, hogy azért mert az írónő bizonyos jeleneteket elvág, bizonyos jeleneteket kifejt, még nincs itt hiba, tökéletesen érthető minden.

Összességében egy nagyon sötét és szexuális történet, így a rózsaszín lelkűeknek nem ajánlom. Nagyon nagy cselekmény nincs benne, hiszen tényleg romantikus könyv akar lenni, így akik meglepetésre vágynak, azok ne számítsanak rá. Mellesleg akit zavar a drog használat említése, és a családon belüli erőszak, az is jobb, ha kihagyja. Elvileg ősszel jelenik meg a második része, de szerintem ez a kötet önállóan is elég lezárt. Attól függetlenül várom már nagyon.



Kedvenc karakter: Sin, Ruby

Ami kifejezetten tetszett: a Ruby szál, a vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó:
Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2010. május 4.

Oldalszám:
432 oldal

Írók vs. Bloggerek, avagy a negatív kritika örömei

2011. április 8., péntek

Nos tudom, lehetne lerágott csont is a téma, de mégis vissza-visszajönnek dolgok, amitől aktuális lesz ismét. Tehát… ismételten egy értelmetlen, dühlevezető könyves bejegyzéssel találjátok magatokat szembe. Akit nem érdekel, az várhat a holnapi könyves kritikámra, nem kötelező elolvasni. :)

A negatív kritikát mindenki rosszul fogadja. Tény és való, ezen nem lehet segíteni. De miért lesz egyáltalán negatív kritika? Mert emberek vagyunk és nincs olyan könyv, ami mindenkinek tetszene. Sokkoló hír lesz, de valaki a klasszikusokat se szereti, pedig mégis képviselnek valami értéket, nem? Valaki szidhatja és a földbe tiporhatja a Rómeó és Júliát, de van, aki imádja. Ízlések és pofonok, erre szokták mondani. Megint más az, hogy más-más olvasó szinten mozgunk és valakinek a kevésbé jól megírt könyvek is tetszenek, mert őket szórakoztatja, őket meglepi, míg, akik sokat olvastak, többet várnak egy könyvtől, annak túl sablonos lesz, és ha az író ezt nem kompenzálja humorral vagy kidolgozott karakterekkel, egyszerűen unják azt a történetet.

Ezzel semmi gond nincs, egészen addig, amíg átcsap az egész pocskondiázásba.

„Esküszöm, hogy jól írtam meg, csak te nem érted”

Avagy mikor az író valamilyen módon kapcsolatba lép a negatív kritika szerzőjével. Ezt én nem ajánlanám senkinek, mert bármennyire is magyarázza az ember a bizonyítványát, az nem fog jól elsülni. Van olyan író, aki kulturáltan megköszöni a negatív kritikát és azt mondja, lehet, hogy igazad van, de nekem így tetszik. Vagy ehhez hasonló udvarias dolgok. Ez rendben van, nem erről van itt szó. Jön az, hogy az író felháborodik, hogy a könyvét, amin egy-két évet dolgozott, szenvedett más lehordja. Elkezdi magyarázni, hogy nem értjük, miről szól, hogy nem sablonosak a karakterek, hogy igenis ez és ez történt. Nem KELL ezt utólag magyarázni, ezeknek a könyvből kéne kiderülni. Pl. én is írtam regényt (akik nem szeretnek, azoknak innen közlöm, hogy nem, még nem sikerült kiadatnom, köszönöm a jókívánságokat), és volt, akinek „nem jött át” az egyik karakter lényege, ami nem baj, több részes, és én tudom, mi mozog a háttérben, de sokan érzik furának, mert szerintük nem normális viselkedés, nem logikus, ahogy az a karakter mozog, míg másoknak fel se tűnt. Én hiába magyarázom, majd kiderül és nem ez a dolgom, hogy könyvön kívül az olvasók szájába rágjam a dolgokat.

„A negatív kritikád nem építő jellegű”

Sokan azt hiszik, hogy a negatív kritikának építőnek kell lennie. Ez badarság. Nem azért vagyok, hogy megfogjam az író kezét, végigvezessem a csetlésein-botlásain, és hogy elnézzem a hibáit, (a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nagy bakikra gondolok) mert ő még kezdő és nem tud írni rendesen. Ez fanfiction oldalakon működik, ott kritikát kapunk fejezetenként, hogy segítsenek, rámutassanak a hibáinkra és fejlődhessünk. Egy író, aki elvárja, hogy MEGVEGYÜK a könyvét, hogy súlyos összegeket adjunk ki érte, az ne várja el, hogy kézen fogjam és dajkáljam. Sosem az írókat szidom, a könyvet. Pl. Anne Rice első három könyvét szeretem, a negyedik nem tetszik, abba belekötöttem. Nem zárom ki, hogy Claudia Gray, akinek a sorozatát gyengének találom, nem írhat jót. Ha írtam egy 1 pontos kritikát valakiről, még olvasok tőle ugyanúgy (és nem csak a mazochizmusom miatt.) Lehet, hogy születik jobb ötlete, ami nekem tetszik például, vagy időközben jobban fog írni. Ha tudja az ember, hogy nem bírja a negatív kritikákat, akkor tegyen úgy, mint Laurell K. Hamilton vagy Cassandra Clare, ne olvasson negatív kritikákat. A könyv, ha kint van a boltokban, azon már nem lehet változtatni, mit érne oda egy építő kritika, míg a fanficeknél hasznos, hiszen bármikor át lehet írni.

„Negatív kritikát írtál rólam, hát most majd jól keresztbe teszek neked.”

Ilyenre is van példa, ha az úgynevezett írónők bedühödnek a negatív kritikákon. Nem a YA Mafia nevű kitalált hülyeségről beszélek (külföldön meglepő, de gyakori teória, hogy ha negatív kritikát írnak a bloggerek, a kiadók nem fogják őket kiadni az írónők haragja miatt), hanem a névtelen kommentekről, akik a bloggerek írási képességét kérdőjelezik meg. Mert bizony ám, erre is akadt példa, hogy egy író névtelenül kezdett írogatni valakinek. A másik ilyen, hogy ha különböző közösségi oldalakon kezdenek a bloggerekről szépségeket terjeszteni. Na már most, személyes facebookon/twitteren azt ír az ember, amit akar, de ha mint professzionális író van jelen, egyfajta kulturált hangot kéne megütnie, mert magát és a könyveit is minősíti. Pl. Pittacus Lore könyvét azért nem veszem meg, mert olyan a híre az írónak.

„A közösségi szellem tehet a negatív kritikáimról”

Avagy megint az ominózus dolog, hogy a moly.hu megbízhatatlan a moly.hu-n mindenki hülye. Köszönjük szépen. Nem idézném azt az embert, azokat az embereket, akik minősítették a molyos közösséget. Az egész cikk ezért született. A lényeg az, hogy a moly, mint már említettem független kis könyves közösség. Minden könyvre vannak negatív és pozitív kritikák. Ritka, sőt szerintem nincs is, ahol csak negatív van. (Azok nem számítanak, ahol egy kritika árválkodik.)
A molyon sokféle ember megtalálható. Szóval igen, a nagyon-nagyon könyvmolyok, akik többet olvasnak, mint évi 10 könyv, vagy esetleg nem csak egy kiadó könyveit olvassák, azok járnak fel. (Áh, nem lehet ezt így kijelenteni biztosan, de azért megvan a kép, amit festeni akarok.) Pl. van olyan könyv, ami nekem tetszett, szerintem sokan olvasták és jól megy, de alig 10-en, ha olvasták molyon. És ez teljesen rendben van, az ottani közösséget tükrözi, nem egész Magyarországot.
A molyosok azért járnak oda, hogy a kedvenc molyaik kritikáit lássák, a velük azonos érdeklődésű körű emberek kritikáit. A molyra nem jár fel más kritikákat olvasni. Magyarország összes lakosa nem azt fogja irányadónak tartani.
Nyilván nem minden írónak a rajongói járnak oda, így lehet, hogy egy-két könyvnek túl negatív lesz a kritikája, de ez a lényeg, hogy a molyon nem volt még olyan, vagy nem voltak annyian, hogy pozitívra felhúzzák. Ezen nem megsértődni kell, vagy gondolkozni, a megoldás nem az, hogy odaküldjük az olvasóinkat, azért nem, mert hogy néz ki, hogy egy könyvért regisztrálnak. Ha rendszeres moly használók lesznek, áldásom rá, jöjjenek! De nem érdemes regisztrálni azért, hogy le- vagy felhúzzuk valakinek az átlagát. Mert aki igazán kritikát akar olvasni, az szimplán rákeres interneten és kiböngész egy olyan blogot, amit szimpatikusnak talál, és akinek az írójával azonos az érdeklődési körük.

„Nem vagy szakképzett, nem írhatsz kritikát VAGY nem tetszik, akkor miért hangoztatod?”

Kezdjük azzal, hogy nekem nincs végzettségem semmi irodalmi szakon, és nem is szépirodalmat elemzek. Egyszerű szórakoztató irodalomról irogatom meg a benyomásomat, semmi szaklapba nem írok. És eleve, az írók az olvasóknak írnak, a szakképzetlen gyerekeknek/tiniknek/felnőtteknek.
Hadd emlékeztessek mindenkit, hogy még szólásszabadság van, ami egy szép dolog. Tehát, ha nem tetszik valami, arról írhatok. Mert a velem egyező ízlésű emberek felé azt sugallom, „te ezt nem fogod szeretni.” Ha azt mondod nekem, hogy ne írjam le a negatív kritikám, akkor én azt mondom, „te meg a pozitív véleményedet tartsd meg magadnak.” Mi ez? Katonai tábor, hogy semmilyen véleményt nem lehet mondani? Ne legyünk nevetségesek. Ugyanúgy számít a negatív vélemény is, mint a pozitív. Ha nekem nincs jogom valamit lehúzni, akkor másnak nincs joga magasztalni…

Tudom, hogy nem lehet minden cukormáz és nyalóka, hogy nem foghatjuk meg egymás kezét egy nagy körben és nem süthetünk szivárványból és szeretetből süteményt mindenkinek. De igazán nem értem, hogy miért kell a másik embert lenézni és megalázni, és megkövezni a véleménye miatt.

U.i.: Nem tudok válaszolni a kommentekre technikai okok miatt, vagy Nancy bloggertársam lesz a postagalambom, vagy nem válaszolok. :D Semmi személyes.

Cassandra Clare: City of Fallen Angels - Bukott Angyalok Városa

2011. április 7., csütörtök

Hogy akadtam rá: Cassandra Clare fanatikus vagyok a fanficjei óta.

Úgy általában az egészről: Hat hét telt el a Végzet Háborúja, az epikus csata óta, ami az Üvegvárosban lezajlott. Mindenki éli az életét: Clary Árnyvadásznak tanul Jace segítségével, Magnus és Alec romantikus vakáción vannak, Simon pedig Maiával és Isabelle-lel is randizik. Minden szép és jó. Vagy mégsem? Jocelyn Jace ellen van, hiszen rossz emlékeket idéz benne, hogy Valentine nevelte fel a fiút. De ha ez nem lenne elég, Jace valamiért furcsán viselkedik Claryvel, mondhatjuk úgy, hogy távolságtartó lesz, és senki nem tudja miért. Simon pedig a vámpírságával küzd, hiszen szembe kell néznie nemcsak az öröklét rideg gondolatával, de azzal is, hogy bizony Káin bélyegét viseli a homlokán, és olyan ereje van, amit sokan szeretnének maguk mellett tudni, köztük a már említett, ősi vámpír, Camille Belcourt is.


Nos, öt pontos a könyv ezt nem tagadom, de… De a történet nemcsak, hogy egyszerű, kilométerekről lehet tudni, ki a főgonosz, hiszen mondták, hogy az előző kötetekben szerepelt, és ha ez nem is, az az egy-két nyom biztosan segít, amit Clare úgy tesz elénk, hogy kiböki a szemünket. Ezzel nem is lenne gond, de a történet nagyon lassan mozog, a gyilkosságok, amit említenek a fülszövegben, hogy valaki az Árnyvadászokat öli úgy, hogy Alvilági munkának akarja láttatni, nos, fel sem veszi a Klávé, hogy tényleg Alvilágiak csinálnák, sőt, nem is foglalkoznak az egész könyvben szinte az egésszel.

A fele történet Simonnal foglalkozik és a vámpírságával, és hogy két lánnyal is egyszerre randizik, azaz megcsalja mindkettőt. Az Isabelle és a Maia rajongók örülhetnek, mert a két lány erőteljesen jelen van a kötetben, és megtudhatunk még többet a múltjukról. Ha nem vesszük figyelembe, hogy Simon egy átlag bunkó pasi, mert megcsalja a barátnőjét, akkor talán együtt tudunk vele érezni, ahogyan a vámpírsággal küzd, hiszen vérszomja van és nem akar ölni, és be kell látnia, hogy Magnuson kívül a többiek előbb-utóbb meghalnak, és egyedül fog maradni.

A másik fele a történetnek a híres Jace/Clary szál, ami mozgatja előre azt a kis történetet, ami van, mivel Clary miatt alakul ki minden. Egyetlen döntésének következményét követi végig a könyv. Cassandra Clare felrakta a hírhedt Dirty Sexy Alley Scene-t, ahol Jace és Clary vizesen egymásnak esnek egy fal mellett, nos ez kb. az egyetlen romantikus dolog benne. A Jace/Clary rajongók kifejezetten nem fognak örülni a rész tartalmának. Engem ez annyira nem zavart.

A harmadik szál, ami nagyon-nagyon mikroszkopikusan kicsi, az a Magnus/Alec. Eddig nem nagyon figyeltem rájuk, nem volt velük semmi bajom, de nem érintett meg. Most ez viszont megváltozott. Clare mintha igazán az ő romantikájukra figyelt volna, a többiek ehhez képest semmi. Egyszerűen megszakad a szívem Magnusért és Alecért…

Tehát kipipáltuk a szerelmi részt, és a nagy új gonoszt. Mit is mondott még a reklám? ÁRULÁS! Nos ezt írták „Kit csábít el a sötétség?” Ez nem csábítás… a nézőpont váltások miatt tudunk mindent, semmi nem marad előttünk rejtély, ezért nagyon hamar rájövünk, hogy itt nincs semmiféle „csábítás,” inkább „fogták, fejbe verték egy fadarabbal, és elrángatták a sötét oldalra.”
A karakterek kidolgozottsága marad, bár nekem már Clary idegesítő volt, pedig eddig sosem. Nyavalyog egy ideig, hogy Jace-hez ő nem ér fel, hogy most akkor szeretik vagy sem. Egyik pillanatban teljesen tudja, hogy Jace szereti, ez a legegyértelműbb, majd mégsem… És hogy senki nem hibáztatja semmiért, (csak Luke egy kicsit), az igazán felidegesített. Nem szent Clary.
Van két beígért új szereplőnk: Maureen és Kyle. Maureen nem olyan idegesítő, mint a videó reklámban, és aranyos kis üde folt. Kyle pedig hozzávetődik a Simon és Jace közötti homoszexuális poénokhoz, és igen jó kis slash hármas alakul ki. Egyedül az ő viccelődésük tudta elvonni a figyelmem a könyv gyengeségeiről.

És nem csak a történetvezetésben vannak hibák, vannak olyan dolgok, amik ködösek, sejtem, hogy valamit majd megmagyaráz Cassandra Clare, de van, amit nem hiszem, hogy megfog. Például egy nagy démonnal szemben állnak, nagyon naggyal, milyen kard van Jace-nél VÉLETLENÜL? Mihály… Nem valami kis alsóbb rendű szeráfpenge, dehogy… Ezt nem értettem, és remélem, hogy meglesz magyarázva. Ugyanakkor Clarynek is volt egy olyan mozdulata a végső csatában, ami számomra lehetetlen, és hihetetlen és nem, semmi köze Clary erejéhez… Egyszerűen nevetségesen egyszerű és kivitelezhetetlen volt az ő helyzetében. ÉS MÉGIS HOPSZ MEGTETTE! A legvégén van egy olyan dolog, amit Jace sem ért, hogyan történt, erre gondolom, hogy meglesz magyarázva, ezt elfogadom.

Miért érdemli meg az öt pontot mégis? Mert a vége… a vége iszonyatosan nagy függővég és brutálisan jó. És mert az egész történet egy kicsit sötét hangulatú, önmarcangolós téma. Vannak itt hibák bőven, többet vártam ettől a kötettől, de ha azt vesszük, hogy egy trilógia kezdő darabja, nagyobb történettel, és kellett egy bevezető rész, akkor el tudom fogadni. Volt, ami kárpótoljon a lassú történetvezetésért.

UDATE: Időközben, javítottam, és nem kap öt pontot, mert nem.








Kedvenc karakter: a főgonosz, Sebastian, Kyle talán

Ami kifejezetten tetszett: a vége, hogy szenvednek azok, akiket utálok :D

Ami nem tetszett: a lassú történetvezetés, a pici bakik vagy még magyarázatlan dolgok

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó:
Margaret K. McElderry

Kiadás dátuma: 2011. április 5.

Oldalszám:
432 oldal

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.