Ugrás a fő tartalomra

Írók vs. Bloggerek, avagy a negatív kritika örömei

Nos tudom, lehetne lerágott csont is a téma, de mégis vissza-visszajönnek dolgok, amitől aktuális lesz ismét. Tehát… ismételten egy értelmetlen, dühlevezető könyves bejegyzéssel találjátok magatokat szembe. Akit nem érdekel, az várhat a holnapi könyves kritikámra, nem kötelező elolvasni. :)

A negatív kritikát mindenki rosszul fogadja. Tény és való, ezen nem lehet segíteni. De miért lesz egyáltalán negatív kritika? Mert emberek vagyunk és nincs olyan könyv, ami mindenkinek tetszene. Sokkoló hír lesz, de valaki a klasszikusokat se szereti, pedig mégis képviselnek valami értéket, nem? Valaki szidhatja és a földbe tiporhatja a Rómeó és Júliát, de van, aki imádja. Ízlések és pofonok, erre szokták mondani. Megint más az, hogy más-más olvasó szinten mozgunk és valakinek a kevésbé jól megírt könyvek is tetszenek, mert őket szórakoztatja, őket meglepi, míg, akik sokat olvastak, többet várnak egy könyvtől, annak túl sablonos lesz, és ha az író ezt nem kompenzálja humorral vagy kidolgozott karakterekkel, egyszerűen unják azt a történetet.

Ezzel semmi gond nincs, egészen addig, amíg átcsap az egész pocskondiázásba.

„Esküszöm, hogy jól írtam meg, csak te nem érted”

Avagy mikor az író valamilyen módon kapcsolatba lép a negatív kritika szerzőjével. Ezt én nem ajánlanám senkinek, mert bármennyire is magyarázza az ember a bizonyítványát, az nem fog jól elsülni. Van olyan író, aki kulturáltan megköszöni a negatív kritikát és azt mondja, lehet, hogy igazad van, de nekem így tetszik. Vagy ehhez hasonló udvarias dolgok. Ez rendben van, nem erről van itt szó. Jön az, hogy az író felháborodik, hogy a könyvét, amin egy-két évet dolgozott, szenvedett más lehordja. Elkezdi magyarázni, hogy nem értjük, miről szól, hogy nem sablonosak a karakterek, hogy igenis ez és ez történt. Nem KELL ezt utólag magyarázni, ezeknek a könyvből kéne kiderülni. Pl. én is írtam regényt (akik nem szeretnek, azoknak innen közlöm, hogy nem, még nem sikerült kiadatnom, köszönöm a jókívánságokat), és volt, akinek „nem jött át” az egyik karakter lényege, ami nem baj, több részes, és én tudom, mi mozog a háttérben, de sokan érzik furának, mert szerintük nem normális viselkedés, nem logikus, ahogy az a karakter mozog, míg másoknak fel se tűnt. Én hiába magyarázom, majd kiderül és nem ez a dolgom, hogy könyvön kívül az olvasók szájába rágjam a dolgokat.

„A negatív kritikád nem építő jellegű”

Sokan azt hiszik, hogy a negatív kritikának építőnek kell lennie. Ez badarság. Nem azért vagyok, hogy megfogjam az író kezét, végigvezessem a csetlésein-botlásain, és hogy elnézzem a hibáit, (a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nagy bakikra gondolok) mert ő még kezdő és nem tud írni rendesen. Ez fanfiction oldalakon működik, ott kritikát kapunk fejezetenként, hogy segítsenek, rámutassanak a hibáinkra és fejlődhessünk. Egy író, aki elvárja, hogy MEGVEGYÜK a könyvét, hogy súlyos összegeket adjunk ki érte, az ne várja el, hogy kézen fogjam és dajkáljam. Sosem az írókat szidom, a könyvet. Pl. Anne Rice első három könyvét szeretem, a negyedik nem tetszik, abba belekötöttem. Nem zárom ki, hogy Claudia Gray, akinek a sorozatát gyengének találom, nem írhat jót. Ha írtam egy 1 pontos kritikát valakiről, még olvasok tőle ugyanúgy (és nem csak a mazochizmusom miatt.) Lehet, hogy születik jobb ötlete, ami nekem tetszik például, vagy időközben jobban fog írni. Ha tudja az ember, hogy nem bírja a negatív kritikákat, akkor tegyen úgy, mint Laurell K. Hamilton vagy Cassandra Clare, ne olvasson negatív kritikákat. A könyv, ha kint van a boltokban, azon már nem lehet változtatni, mit érne oda egy építő kritika, míg a fanficeknél hasznos, hiszen bármikor át lehet írni.

„Negatív kritikát írtál rólam, hát most majd jól keresztbe teszek neked.”

Ilyenre is van példa, ha az úgynevezett írónők bedühödnek a negatív kritikákon. Nem a YA Mafia nevű kitalált hülyeségről beszélek (külföldön meglepő, de gyakori teória, hogy ha negatív kritikát írnak a bloggerek, a kiadók nem fogják őket kiadni az írónők haragja miatt), hanem a névtelen kommentekről, akik a bloggerek írási képességét kérdőjelezik meg. Mert bizony ám, erre is akadt példa, hogy egy író névtelenül kezdett írogatni valakinek. A másik ilyen, hogy ha különböző közösségi oldalakon kezdenek a bloggerekről szépségeket terjeszteni. Na már most, személyes facebookon/twitteren azt ír az ember, amit akar, de ha mint professzionális író van jelen, egyfajta kulturált hangot kéne megütnie, mert magát és a könyveit is minősíti. Pl. Pittacus Lore könyvét azért nem veszem meg, mert olyan a híre az írónak.

„A közösségi szellem tehet a negatív kritikáimról”

Avagy megint az ominózus dolog, hogy a moly.hu megbízhatatlan a moly.hu-n mindenki hülye. Köszönjük szépen. Nem idézném azt az embert, azokat az embereket, akik minősítették a molyos közösséget. Az egész cikk ezért született. A lényeg az, hogy a moly, mint már említettem független kis könyves közösség. Minden könyvre vannak negatív és pozitív kritikák. Ritka, sőt szerintem nincs is, ahol csak negatív van. (Azok nem számítanak, ahol egy kritika árválkodik.)
A molyon sokféle ember megtalálható. Szóval igen, a nagyon-nagyon könyvmolyok, akik többet olvasnak, mint évi 10 könyv, vagy esetleg nem csak egy kiadó könyveit olvassák, azok járnak fel. (Áh, nem lehet ezt így kijelenteni biztosan, de azért megvan a kép, amit festeni akarok.) Pl. van olyan könyv, ami nekem tetszett, szerintem sokan olvasták és jól megy, de alig 10-en, ha olvasták molyon. És ez teljesen rendben van, az ottani közösséget tükrözi, nem egész Magyarországot.
A molyosok azért járnak oda, hogy a kedvenc molyaik kritikáit lássák, a velük azonos érdeklődésű körű emberek kritikáit. A molyra nem jár fel más kritikákat olvasni. Magyarország összes lakosa nem azt fogja irányadónak tartani.
Nyilván nem minden írónak a rajongói járnak oda, így lehet, hogy egy-két könyvnek túl negatív lesz a kritikája, de ez a lényeg, hogy a molyon nem volt még olyan, vagy nem voltak annyian, hogy pozitívra felhúzzák. Ezen nem megsértődni kell, vagy gondolkozni, a megoldás nem az, hogy odaküldjük az olvasóinkat, azért nem, mert hogy néz ki, hogy egy könyvért regisztrálnak. Ha rendszeres moly használók lesznek, áldásom rá, jöjjenek! De nem érdemes regisztrálni azért, hogy le- vagy felhúzzuk valakinek az átlagát. Mert aki igazán kritikát akar olvasni, az szimplán rákeres interneten és kiböngész egy olyan blogot, amit szimpatikusnak talál, és akinek az írójával azonos az érdeklődési körük.

„Nem vagy szakképzett, nem írhatsz kritikát VAGY nem tetszik, akkor miért hangoztatod?”

Kezdjük azzal, hogy nekem nincs végzettségem semmi irodalmi szakon, és nem is szépirodalmat elemzek. Egyszerű szórakoztató irodalomról irogatom meg a benyomásomat, semmi szaklapba nem írok. És eleve, az írók az olvasóknak írnak, a szakképzetlen gyerekeknek/tiniknek/felnőtteknek.
Hadd emlékeztessek mindenkit, hogy még szólásszabadság van, ami egy szép dolog. Tehát, ha nem tetszik valami, arról írhatok. Mert a velem egyező ízlésű emberek felé azt sugallom, „te ezt nem fogod szeretni.” Ha azt mondod nekem, hogy ne írjam le a negatív kritikám, akkor én azt mondom, „te meg a pozitív véleményedet tartsd meg magadnak.” Mi ez? Katonai tábor, hogy semmilyen véleményt nem lehet mondani? Ne legyünk nevetségesek. Ugyanúgy számít a negatív vélemény is, mint a pozitív. Ha nekem nincs jogom valamit lehúzni, akkor másnak nincs joga magasztalni…

Tudom, hogy nem lehet minden cukormáz és nyalóka, hogy nem foghatjuk meg egymás kezét egy nagy körben és nem süthetünk szivárványból és szeretetből süteményt mindenkinek. De igazán nem értem, hogy miért kell a másik embert lenézni és megalázni, és megkövezni a véleménye miatt.

U.i.: Nem tudok válaszolni a kommentekre technikai okok miatt, vagy Nancy bloggertársam lesz a postagalambom, vagy nem válaszolok. :D Semmi személyes.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Top 10: Kedvenc disztópiás/poszt-apokaliptikus regény

A LISTA FOLYAMATOSAN FRISSÜL! (utoljára frissítve 2016. május 22 .) 10. James Dashner: Az útvesztő (ifjúsági, 3 részes sorozat) Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül. EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK… …megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is. James Dashner tril

V. C. Andrews: Virágok a Padláson

Hogy akadtam rá: Mivel fura érdeklődési köröm van, sokszor belebotlottam ebbe a könyvbe, végül egy német lány javasolta, hogy olvassam el (egyezik az ízlésünk), mivel úgy gondolta, hogy imádnám. Úgy általában az egészről: Adott nekünk a Dollangager család, akik abszolút tökéletesek. Ott van Corrine, a gyönyörű anya, Christopher, a szerető család apa, ifjabbik Christopher, az okos báty, Catherine, a főhősünk, aki balerina akar lenni, és két kisebb iker Cory és Carrie. Igen, a család, mint látjuk imádja a C betűs kezdőneveket. Mind gyönyörűek, mind szőkék és kék szeműek, a szomszédok Dresden babáknak hívják őket, irigylésre méltó életük van. Ha anyuci egy kicsit túl sokat is törődik a külsejével, ugyan mi az, hiszen szeret itt mindenki mindenkit. Ám egy napon a családfő autóbalesetben meghal, és innentől kezdve a tökéletes családi idill megtörik. Édesanyjuk picit összeomlik, de hát ez várható is, végül a szüleihez fordul, és sok-sok levél után a vonakodó nagyszülők készek arra, hogy b

J. M. Barrie: Pán Péter

Hogy akadtam rá: Egyszer volt, hol nem volt sorozat rajongója vagyok és ott beleszerettem Pán Péterbe. Úgy általában az egészről: „Nem létezett náluk boldogabb család, amíg meg nem érkezett Pán Péter.” Ilyen és hasonló baljóslatú mondatok tűzdelik a szöveget, míg megismerjük az átlagos, angol családot, Darlingékat. Nincs túl sok pénzük, a felnőttek házassága nem éppen szerelmen alapul, de van három gyerekük, akik nagyszerű képzelőerővel rendelkeznek. Mrs. Darling, miközben a szokásos anyai teendőket végzi és rendbe teszi esténként a gyermekei elméjét, Wendy, egyetlen lánya képzeletében meglát egy fura nevet, Pán Péterét. Bár a gyerekek váltig állítják, hogy sosem látták Pétert, és a szülők megrögzötten hiszik, hogy ez valami kiskori képzelgés, mégis Mrs. Darling, mintha maga is emlékezne Péterre. Aztán egyik este megjelenik egy levelekbe öltözött fiú, és szerencsétlenül elveszti az árnyékát, amit végül Wendy segít neki visszarakni. Péter, mivel annyira lenyűgözi a lány, ú