Mike Carey: The Unwritten - Dead Man's Knock (Az Íratlan - A Halott Kopogtat)

2011. április 21., csütörtök

Hogy akadtam rá: Mike Carey az egyik kedvenc képregényíróm, nem még nem sikerült ezen a blogon bemutatnom a műveit, ideje elkezdeni. :D

Úgy általában az egészről: The Unwritten képregény harmadik kötete, ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Tom visszatért a világháborús Németországból, ám mivel lehet úgy mondani, hogy másik dimenzióban volt, és az idő bizony másképp telt el. Kiderül, hogy három hónapig voltak távol.

Eközben titokzatos valaki eljutotta a kiadónak a várva várt 14. Tommy Taylor könyv kéziratát, és kénytelenek kiadni, hiszen mekkora fogás is ez, akkor is kiadják, miközben tudják (és most idézem), hogy a könyv szar. Mindenki teljesen oda van érte, akkora hisztéria övezi a megjelenést, mint kb. a Harry Potter 7-ét, vagyis sorban állnak az emberek egy nappal a megjelenés előtt a könyves boltok előtt. Emellett persze kérdezgetik, hol van Wilson? Hiszen akkor tényleg nem halt meg, és felbolygatják az összes létező hírt a Taylor családról, megkeresik még Wilson szeretőjét is. Viszont Tomot halottként tartják számon, hiszen a börtönben történt robbanás után, senki sem találta meg, ez előnyére vágyik főhőseinknek.

Ám Tom nem hallgat Lizzie (és mivel ő az apja szószólója a szülője) jó tanácsára sem, és nem fogadja el a titokzatos üzenetet, hogy "járd az utat, és meg tudsz mindent." Ő most akar válaszokat, ezért eltökéli, hogy a könyvmegjelenési partira elmegy, még ha Savoy rejtélyes megbízója szerint ez veszélyes is.

Mindeközben a titokzatos szövetség, akiknek a nevét sosem írták le a történelem során (ha-ha innen a képregény címe, hogy Íratlan) mindenáron elő akarja csalni Wilsont, hiszen ő jelent komoly fenyegetést számukra. Ezért eldöntötték, hogy írnak egy kamu 14. Tommy Taylor regényt, ami igazán pocsék és klisés, ezzel romba döntve a sorozat sikerét. Nem mellesleg pedig, Pullmant beküldik a "Figyelmeztetés" szobába, ahonnan választhat egyetlen egy fegyvert, mellyel mindig sikerül megölni az ellenséget. Ha ez sem lenne elég, visszatér Ambrosio báró is és magához köti Savoy-t.

Az egész sztori pörög, és egy hullámvasútra emlékeztet. Végig kapaszkodik az ember, nehogy kiessen. :D Itt úgy értendő, hogy nehogy leessen a székéről, ahol éppen olvas. Sok minden kiderül a kötetben, és sok mindenre előre utalgatnak, iszonyatosan szövevényes a háttérsztori, amit mi Tommal együtt próbálunk megérteni. Eközben hullanak rendesen a szereplők, tele van az egész nem csak akcióval, de humorral és szívfacsaró jelenetekkel is. Kedvenc főhősünk végre rájön, hogy igazi barátság van közte, Lizzie és Savoy között, bármennyire is mindhárman csak eszközök egy véres háborúban, ami a világ sorsáért folyik.

Mert igen, ennyire drasztikus a helyzet, hiába eddig az olvasót lekötötték a kis puzzle darabkák, amik a rejtély megoldásához vezetnek, végre megismerjük, hogy mire hajtanak a főgonoszok, és végre találkozunk a rejtélyes Wilson Taylorral is.

Amellett, hogy végig pörgős cselekményünk van, persze nem Mike Carey és Peter Gross lenne a két író, ha nem szólna valami mögöttes dologról is az egész. Megint előkerül a híresség, és a divatmajmolás témája, hiszen eddig is erről szólt az egész. Mennyire hisztérikusan rajonganak a tinik egy-egy regényért, mi az egészséges rajongás és mi nem. Ugyanúgy felmutat a képregény fórumokat, weboldalakat és még twitter beszélgetéseket is, hogy bemutassa a hisztéria fokait.

Emellett egy kicsit belemélyül a negatív kritika írás borzalmaiba, amit gondolom a kedves blogtársaim már tapasztaltak, ahogy én is. Örömmel nevettem fel szerencsétlen kritikaíró szenvedésein, ahogy idézem "Ha szarnak nevezem, megölnek a fanok" problémájával küszködött. Szól arról, hogy milyen az, ha valami túl klisés és rosszul megírt, hogy mi a rossz könyv, és hogy amilyen a piac még ezt is eladják, hiszen a könyvszakma is csak egyfajta üzlet, és a pénz számít. Mike Carey és Peter Gross két oldalban akkora jó görbe tükröt mutattak a csak médiahajhász irományoknak, hogy öröm volt nézni. Óva intenek attól, hogy csak ráálljon az ember az éppen aktuális sémára.

Mivel a történetek erejéről szól a könyv, hogy hogyan alakítanak minket az írott szavak, ismét felbukkant jó pár ismert történet, most köztük volt Shakespeare és Merlin legendája is.

Alig várom a következő részt, ez a képregény számomra az irodalom egy csúcspontja, és Carey is eléri ugyanazt képekkel és gondosan válogatott szavakkal, mint Gaiman a Sandmanjében.

Mellesleg a történetben felfedezzük Lizzie Hexam múltját interaktív sztori segítségével. Hasonlít ama kalandozós könyvekhez, ahol mi vagyunk a főhősök, itt viszont Lizzie-t kell irányítanunk. Hadd ne mondjam, hogy vannak negatív, "nem sikerült most elolvasnod a sztorit rendesen" végek. Én kb. két-három lépésből megerőszakoltattam Lizzie-t és gyakorlatilag megöltem. :D De jó szórakozás volt!

Kedvenc karakter: Tom Taylor, Savoy, Lizzie, Callendar

Ami kifejezetten tetszett: Az, hogy írók szerepelnek benne, a fantázia és a valóság határait feszegeti

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból - :D Hát nem lehet rá felkiáltani, hogy TIM HUNTER? Mellesleg az egyik kötet borítólapján Mike Carey előző munkájából is láthatunk egy figurát, igen, LUCIFERT! :)

Kiadó: Vertigo

Kiadás dátuma: 2011. március 29.

Oldalszám:
160 oldal

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.