Richelle Mead: Dermesztő Ölelés

2010. április 13., kedd

Hogy akadtam rá: Nézegettem a YA fantasy sorozatokat, gondoltam ezt is el kéne olvasni, mire eljutottam odáig, az Agave kiadta.

Úgy általában az egészről: Íme a Vámpírakadémia 2. kötete. Általában a második rész mérföldkő egy sorozatnál (már ha az első jól sikerült.) Ilyenkor félve vesszük a kezünkbe a kötetet, főleg ha végtelenített sorozatról van szó (számomra már ami több mint öt kötetes az idetartozik). Az első rész tetszett, magával sodort a cselekménye, valamivel kitűnt a tömeg-vámpír kategóriából, de elkeserített a második rész fülszövege, és még inkább kedvtelenebbül vettem kezembe a könyvet.

De! De helyesen tettem, hogy nem írtam le, hiszen a Vámpírakadémia 2. szinte teljesen ugyanazt nyújtotta nekem, mint az első része. De előbb lássunk valamennyit a történetből is.

Főhősnőnk, a dampyr testőr Rose épp a vizsgáira készül, de persze rosszkor van rossz helyen, és egy véres gyilkosságba botlanak. Strigák az elkövetők (ők a gonosz, vérivó, ölős, napfénnyel nem igazán barátkozó, örökéletű halott vámpírjaink), morák az áldozatok (ők az élő vámpírok, akiknek mágiájuk van, békések). Valami felfoghatatlan történt: emberek segítettek a strigáknak, és a strigák összeszerveződtek. Elvileg a csapatmunka nem az erősségük.

Ezt követően mindenki fél, de azért mégsem esnek annyira pánikba, úgy gondolják, hogy a karácsonyt egy helyen kell eltölteni az Akadémia tanulóinak és a rokonoknak, hogy biztonságosabb legyen mindenkinek: egy luxus síparadicsomban. Nekem ez az ötlet bűzlött/nem tetszett/kilógott. Komolyan? Csak nekem jut eszembe, ha egy helyre húzódnak és esetleg ők a célpontok, tök könnyedén tömegmészárlás lehet a vége? Mindegy, ezek szerint csak én vagyok ilyen alkat. A lényeg, hogy mint minden tinédzser, ők is örülnek a sítúrának, és persze minek aggódjanak, hiszen csak egyszer történt támadás...

Rose persze sejti, hogy azért itt ez mégsem jó, hiszen emberek haltak meg (vagyis morák), de lesz ennél nagyobb problémája is, a képbe belép anyuci, aki híres, kemény testőrcsaj, de ugye nem egy minta anya.

A kötet ugyanolyan pörgős, mint az előző, nincs okunk panaszkodni. Sodor magával mindig az esemény, bár ténylegesen ugyanolyan, mint az előző kötet. Vagyis mindent nagyon hamar ki lehet találni. Nem, Mead nem rejtegeti olyan átlátszó módon előlünk a titkokat, mint pl. Claudia Gray, ami már nevetségesen hat, de nem is próbálkozik Mead a nagyobb csavarokkal. Egyszerűen csak egy szórakoztató regényt ír és annak kitűnő.

Két nagyobb észrevételem van: Kezdjük a negatívval. Rose, mint karakter számomra idegesítő volt. Átlagos tinilány és kemény csaj keveréke, aki szeret bulizni, partizni, nagy arc, pasizik és még szűz. És a szüzességét komolyan is veszi. No már most nekem nem tetszik ez a karaktertípus, és valahogy ezt a vad lázadó énjét és pasizhatnékját nem tudom összekötni a szüzesség problémájával. Főleg, hogy szívesen odaadta volna másnak is, csak nem akarta az illetőt megbántani. És az elején Rose-ra rá sem lehet ismerni, úgy olvadozik Dimitrij után, amit értek én, de mégis annyira nem Rose-os. Szóval ezért vontam le a karaktereknél egy pontot, mivel annyira a történet rovására nem ment, de néhol nagyon idegesítő volt Rose, és legszívesebben felpofoztam volna, hogy ne rinyáljon ennyit, főleg, mikor saját magát dicsérgeti, hogy milyen jó alakja van, meg hú de szexi.

A másik észrevételem, hogy ez a sorozat bizony inkább hajaz az Anita Blake féle végtelenített sorozatra, nincs itt nekünk összefüggő történet, maximum a szereplők drámája, mert mindig van főgonosz, és mindig el is kapják, legalábbis a felét biztosan. Ez csak egy semleges megállapítás, de kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán vajon ennek lesz-e vége így.

Még egy észrevétel, mert miért ne? A prológus. Az valami ritka borzalmas. Gyakorlatilag szóról szóra, dedósan összefoglalja az előző részt. Nem baj, nem baj, de nekem a stílusa sem annyira tetszett. Főleg az a "ja, Rose Hathaway vagyok, ez az én életem" stílusú mondat, túlságosan erőltetettnek hatott, de ez nem rontott a történet színvonalán, hiszen hamar túljutottam rajta.

A karakterek: szerethetőek, mint mindig. Kapunk pár újdonsült emberkét, akiknek nagyon örültem, hiszen kell egy kis vérfrissítés, ráadásul mindkettő főbb új szereplő igen szimpatikus. (Adrian és Tása.) Viszont ami még jó pont Meadnél, hogy bemutatta, hogy hozzá mer nyúlni a szereplőihez, ami egy sorozatnál általában probléma (pl. Rowling is a végén kezdett el mindenkit irtani, hirtelen hozta be a lemaradást). Nem azt mondom, hogy haljanak az emberek, de ha veszélyes életet/világot mutatunk be, akkor ne csak a harmadik közlegény haljon meg a hátsó sorban, hanem valaki olyan is, aki számít. És Mead bizony ezt bemutatta, félthetünk akárkit, ő bizony megölhet akárkit. :)

A kötet állta a helyét a sorozatban és várom a folytatást.

Kedvenc karakter: Christian, Adrian

Ami kifejezetten tetszett: Hogy Mead elhitette velem, hogy hozzá mer nyúlni a szereplőkhöz

Ami nem tetszett: Rose karakterdefektje :D

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 4/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

1 megjegyzés:

Chrisssy írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.