Jackie Morse Kessler: Hunger (Éhség)

2011. szeptember 26., hétfő

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Úgy általában az egészről: Lisabeth Lewis öngyilkos akar lenni, és meg is tenné, ha éppenséggel Halál nem csöngetne be hozzá (szó szerint), és nem ajánlana fel neki egy állást. Lisának kéne beállnia Éhínség helyére, igen, az Apokalipszis Négy Lovasa közé. Persze, Lisa, mivel éppen begyógyszerezte magát, és nem teljesen tiszta az agya, elfogadja az ajánlatot, és vele együtt Éhínség jelképét, egy mérleget is.

Noha, mikor másnap Lisa felkel, az egészet egy fura rémálom számlájára írja, és azt hiszi, csak hallucinálja a kertben álló fekete lovat, és a mérleget, ami néha fel-felbukkan a lakásában. Mindeközben pedig küszködik azzal, hogy ne egyen, ugyanis Lisa hihetetlenül kövérnek érzi magát, és nem érti, James, egykori legjobb barátja, miért szerelmes belé, és miért pont vele jár. Régi barátnője Suzanne szerint, Lisa anorexiás, de ő persze nem hiszi el, csak, mert az ember odafigyel rá, hogy hány kalóriát eszik, és hogy azt mindig ledolgozza, az biztos nem számít, ugye? Lisa csodálja, másik, éppen aktuális barátnője kontrollját a teste felet… mert ő tudja saját magát hánytatni.

Azt hiszem, már a kezdő leírásból látszik, hogy ez bizony nem átlagos könyv. Nagyon sok negatív kritikát kapott, és pont ezért, mert akik felkapták, azt hitték, ez egy szalaggyártott, semmitmondó, Apokalipszis Lovasos, szerelmi történet. HÁT NEM!

Nagyon furcsa ez a könyv, és úgy tudnám összefoglalni, hogy mi történne, ha Ellen Hopkins (a sírós könyves, valós témákról író írónéni) és Dia Reeves (aki egy nagyon merész és bolond néni, őrült karakterekkel és fantasyval) összeülnének, miközben épp Odaátot (Supernaturalt) néznek. Kb. ez a könyv születhetne meg.

Azoknak kedvez ez a könyv, akik olyanok, mint én (hejhó, Nancy! Imádni fogod!), akik szeretik a jó kis ifjúsági fantasykat, és a sírós, komoly könyveket. A Hunger ezt a kettőt ötvözi briliánsan. Míg anno írtam Amanda Marronéről, aki hasonlóan a vámpíros témát az öngyilkos gondolatokkal és az alkoholizmussal ötvözte, mégis ez a könyv durvább, és erre mondanám azt, hogy a Hunger az, ami igazán zseniálisan olvasztja a két műfajt egybe.

Itt az alaptéma az étkezési zavarok, az anorexia és a bulémia. Nos, hányan mondják azt, hogy kis hazánkban ez nem létező probléma, minek ilyen könyv, stb., stb., stb. Szerintem meg igenis létező probléma, igenis kell róla írni, mert ráébreszt minket, hogy ilyen a való világ, ez is van, és ki tudja, mikor ismerünk fel egy-egy tünetet valamelyik ismerősünkön.

A fantasy szál is ki van dolgozva, Halál válogatja meg, hogy ki legyen Apokalipszis Lovasa, mert ő az egyetlen, aki örök a többiek közül, no meg a lovak. És ezért furcsa ez a regény a legtöbb embernek, mert Lisa egy ideig elkönyveli, hogy Halál látogatásai csak hallucinációk, álmok, semmi több, és őszintén, a könyv végéig az ember nem is tudja, hogy mi igaz. A Lovasok karaktere élvezhető volt, Halál lett a nagy kedvencem, mert fura humorával feldobta a könyvet. És ettől lesz még inkább csak nehezen befogadható ez a regény. Hánytatás, öngyilkosság, anorexia és POÉNOK? Igen, mert a humor mindenhova illik és erre Kessler ékes példa. Természetesen Halál mellett még humorforrás az is, hogy a lovaknak külön személyiségük van, nem csak a Lovasoknak, és vannak ló nézőpontok is, amin nagyot lehet mosolyogni, főleg, hogy Éhínség lova édességfüggő.

Nincs nagy cselekmény, ez inkább gondolkodós könyv. Nemcsak Halálnak vannak filozofikus gondolatai az életről, hanem Pestisnek is. És ők ketten segítenek rádöbbenteni Lisát az igazságra, hogy ő bizony anorexiás. És igazából vehetjük a fantasy vonalat egy nagy párhuzamnak, hasonlatnak, hogy milyen az, amikor valaki kinéz a kis csigaházából és rájön, hogy odakint a világban rohadt nagy gondok vannak, talán nagyobb fájdalma van egy éhező gyereknek, mint neki, aki tudna enni, ha akarna. És ezért lesz Lisa Éhínség, hogy láthassa az összes éhezőt.

Kessler ezzel tesz „csodát,” nem elég, hogy ránk zúdítja az anorexia/bulémia párosát, még elénk is teszi az afrikai éhezőket. Brutálisan a képünkbe vág csecsemőhullákat, és éhező gyerekeket, akiknek hiába adunk egyszer enni, az nem megoldás.

Szól arról, milyen az, amikor valakinek problémája van, és hogy ezt milyen lehetetlen beismerni. Hiszen aki anorexiás nem biztos, hogy fel fogja fogni, hogy ő vékony, túl vékony, hiszen pont erről szól, hogy nekik sosem elég vékony semmi. Őszintén, szívszorítóan látjuk a két lány küszködését, és hogy a barátai hogyan próbálják rávenni Lisát arra, hogy elismerje, hogy gondja van. Persze, ott vannak a szülők is, de sokszor pont ők nem veszik észre, hogy a gyerekkel gond van, és aki azt meri mondani, hogy ez nem reális, az örüljön, hogy olyan szülei vannak, amilyenek.

A végét is kiemelném a könyvnek: Sokan gondolom, azt hinnék, hogy: „juhú, van fantasy elem, biztosan akkor varázsütésre Lisa nem lesz anorexiás és mindenki boldogan él.” Nem, nem árulom el mi a vége, de valósághű, keserédes, és ettől csak még jobb lett az egész regény.

Kessler nem csak a légből kapottan nyúl ezekhez a témákhoz, nem ezzel a karja feldobni a fantasyját, mint láthattuk ezt, óh, oly sok esetben. (Káprázat, Dark Divine, Evernight, sorolhatnám a sok középminőségű regényt.) Kessler ért a témához, a szavakhoz, és inkább azért fantasy, hogy talán többen olvassanak komoly témáról, vagy csak azért, mert így tudta feldolgozni azt, amit fel kellett dolgoznia. Ugyanis Kessler maga is bulémiás volt, és az egyik barátnőjét és amiatt vesztette el, róla mintázta Lisa karakterét. Szóval csakúgy, mint Ellen Hopkins és Melissa Marr, Kessler is tapasztalatból ír és igenis meglátszik.

Legszívesebben mindenkinek ajánlanám a könyvet, de tudom, hogy kell ehhez egy fura sötét humorérzék, és nagyon erős gyomor, és érdeklődés a komoly témák iránt. Mindenesetre nekem örök kedvenc íróm lett Kessler.

Kedvenc karakter: Halál, Éjfél

Ami kifejezetten tetszett: a téma, hogy a komoly könyvek és a fantasy ötvözete

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Graphia

Kiadás dátuma: 2010. október 18.

Oldalszám: 180 oldal

Celia Thomson: The Chosen (A kiválasztott)

Hogy akadtam rá: Kedvenc kiadóm adja ki, és van belőle sorozat is.

Reklámszöveg: Sose nézz le!

Úgy általában az egészről: Chloe King úgy érzi, végre minden visszaállt a régi kerékvágásba, tudjátok, mielőtt még meghalt volna, kétszer is. Ugyanis miután a 16. születésnapján kiesett egy toronyból, semmi baja nem esett. Majd jöttek a Maik, egyiptomi istenek teremtette macskaemberek, akik állításuk szerint meg akarták védeni Chloét a Tízedik Penge Rendjétől, a fanatikus csoporttól, akik a macskaembereket ölik hitbuzgalommal. Persze, Chloénak rá kell jönnie, hogy Szergej, a macskák vezetője nem teljesen őszinte, és hogy igenis meg akarták ölni mostohaanyját, hogy Chloe megszakítsa a kapcsolatot az emberekkel.

Miután a Tízedik Penge Rendje elrabolta Chloe mostohaanyját, nem tudott mit tenni a főhősünk, felajánlotta saját magát. Ám a csendes kis csere véres leszámolásba torkollott, ahol Chloe meghalt… megint. És ezzel bebizonyította, hogy ő A Kiválasztott, akinek uralnia kéne Szergej helyett a macskák népét. De Chloe csak 16 éves, ő csak szeretne iskolába járni, és Briannel lenni, akire halálos akár egyetlen csókja is, hiszen macskák és emberek között nem lehet kapcsolat egy ősi átok miatt.

Chloénak rá kell jönnie, hogy ha homokba dugja a fejét a problémák nem fognak maguktól eltűnni, és mindkét fél nagyon is akarja őt, élve vagy holtan.

Méltó befejezése a Chloe King Kilenc Élete trilógiának ez. Ugyanazt a szintet hozza, mint eddig, és örültem, hogy ez a sorozat a kezembe akadt.

Az egész történetet megint átszövi az az üde humor, ami hiányzik nagyon sok ifjúsági könyvből, és igen példákkal fogok dobálózni (Fallen, Dark Divine, és az összes közepes minőségű, szalagon gyártott könyvek), mert egyszerűen nem mernek a mostani ifjúsági írók szabad szájúan beszélni, és akár szarkasztikus humort adni a narrációba. És ezt csodálom Thomsonban, hogy úgy ír, hogy az példamutató.

A karakterek sorsa érdekelt, mert mindenki kidolgozott, noha nincs nagyon sok szereplőnk, ezért úgy is érezzük magunkat, mintha egy tévésorozatot néznénk, ahol van egy-két mellékszál és egy főszál. Ez itt jól működik, és hiába mondhatjuk, hogy klisés, hogy vannak a főhősnek ember barátai, ember szerelme meg fajbeli szerelme, mégis jól megír mindent Thomson. Az emberbarátok nem tehetetlenek, ugyanúgy kiállnak a főhősért, nem nézi le őket a főhős, hogy hé, én vagyok a nagy kiválasztott, ti meg húzzatok a sunyiba. És pont ez hiányzik annyi minden fantasy könyvből! Plusz, Chloe mostohaanyja is példamutató volt, igazi, vérbeli anyaként és felnőttként viselkedik. Félti Chloét, de igenis kiáll mellette és próbál neki segíteni az ésszerűség határai között.

Igazából, a cselekmény nem nagy szám, ősi átok, régi prófécia, Rómeó és Júlia-féle, destruktív, tiltott szerelem két ellenséges család között. Mind régi, lerágott csont. Mégis, mégis annyira kikapcsoló és magával ragadó az egész. Miért? Miben rejlik a nagy titok, a humoron kívül? Abban, hogy reális, végig. Minden reakció, minden interakció a karakterek között, minden gondolat, ami felmerül Chloéban, minden gyanakvás, szívfájdalom, öröm, stb., minden valósághű, nem pedig valahonnan a rózsaszín bolygóról szülte őket Thomson.

Míg sok író elfelejti, milyen tinédzsernek lenni és valami suta regényt ír, mert a marketing most nagyon jól megy az ifjúsági kategóriában, addig Thomson ténylegesen is alkot és a tinédzserek aktuális problémáját burkolja fantasy köntösbe.

Ki ne szeretne ősi próféciákról és előre elrendelt sorsról olvasni, meg titokzatos fajhoz tartozó biológiai szülőkről? Thomson ezekkel festi fel a tinédzserek bizonytalanságát, amikor nem tudják, hogy mik ők, mit várnak el tőlük az életben, amikor az ember kénytelen ráébredni, hogy nem csak mókából áll az élet, hogy nem mindent fognak a szülei helyette megoldani. Sőt! Hogy mindenkinek fel kell nőnie, és döntéseket hoznia.

Chloe követ el hibákat, főleg párkapcsolati téren, hiszen két fiúval is „jár,” bár tudja, hogy melyikbe szerelmes, és azzal nem igazán lehet együtt. De mindent helyrehoz Chloe és ez benne a becsülendő és a példamutató. Nem akar hazudni az anyjának és nem is teszi, ahogy másnak se, mert az sosem vezetett semmi jóra. És igenis a leglogikusabb módon oldja meg a problémákat, és megpróbál megbocsátani, amikor igenis, hogy nagyon nehéz, de a harag rossz tanácsadó, és ezt pontosan tudja. Mi ez, ha nem egy ifjúsági fantasy trilógia, egy halom valós apró problémáról, amihez a tinédzserek tudnak kapcsolódni, amiből erőt meríthetnek, hogy igenis, a helyes utat érdemes választani.

Nem tanmese ez, nem látszik ki a lapok közül, nem akar minket megnevelni, mégis én örültem, hogy ilyen példamutató női főhős is előkerült a mai sok nyávogó gép között. Jó volt látni, ahogy Chloe felnőtt, és egy kicsit magamra is ismertem benne.

Örülök, hogy elolvastam ezt a sorozatot, és várom, hogy láthassam a filmet.

Kedvenc karakter: Chloe

Ami kifejezetten tetszett: reális ábrázolás, a humor

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2005. január 6.

Oldalszám: 245 oldal

Celia Thomson: The Stolen (Az elrabolt)

2011. szeptember 24., szombat

Hogy akadtam rá: Hallottam a tévésorozatról, noha azt még nem láttam.

Reklámszöveg: A macska mindig a talpára esik.

Úgy általában az egészről: Miután Chloe King kizuhant egy hatvan méteres toronyból, és rejtélyes módon túlélte, az élete fenekestül felfordult. Kiderült, hogy különleges képessége van, akár egy macskának, és sokan ezért az életére törnek. A Tízedik Penge Rendjéhez tartozik Brian is, az egyik fiúja, míg a másik Alyec a macskák népéhez, a Maikhoz, akiket a legenda szerint egyiptomi istenek teremtettek.

Egy évezredes incidens miatt a két csoport egymást öli, bár a Miák megpróbálnak elrejtőzni. Miután Chloe-t megtámadja egy Tízedik Pengés bérgyilkos, és Brian segítségével Alyeckel együtt el tud menekülni, bekerül a Miák főhadiszállására, akik egyből befogadják a lányt, és a vezetőjük Szergej, egyből saját gyerekeként kezeli Chloét. Noha persze jó is lehetne már főhősünk élete, mégsem minden fenékig tejfel, mert nem mehet ki a főhadiszállásról meghatározatlan ideig. És talán kezdi úgy érezni, hogy örökre bezárva tartják. Eközben barátai nem adják fel és nyomoznak utána, merre is lehet, Alyec pedig próbálja őket félrevezetni.

Az első rész után azt vártam, hogy ez is olyan pörgős lesz, mint a másik, de egy picit csalódnom kellett, noha semmi negatívat nem tudok mondani a kötetre. Egy tipikus 2. rész ez trilógiában, vagyis inkább a karakterek kapcsolatáról és az információszerzésről szól, ami nem mindig vadítóan izgalmas akciójeleneteket eredményez.

Az első, ami szembetűnő különbség volt, hogy most nem csak egy-két jelenetet kapunk a gonoszok szemszögéből, hogy fokozza az izgalmat, hanem látjuk Chloe barátait, Amyt és Pault is, hogy ők hogyan élik meg ezt az egészet. Ez még jobban csak meggyőzött arról, hogy bizony ebben az ifjúsági könyvben a barátság előrébb való, mint a nagy romantika.

És tényleg ez a jó ebben a könyvben, hogy reális, a maga káromkodásaival, a maga gondolatmeneteivel és kapcsolatábrázolásával. Chloe végre meg tudja, hogy micsoda is ő, de vajon hihet-e legendáknak? Hiszen ugyan már, akkor léteznek istenek? Ki tudja már ezt több ezer év távlatából megmondani? No és kinek van igaza? A Miák isteni teremtmények, vagy a Tízedik Penge Rendjének igaza van és démonok ivadékai? Honnan tudja ezt az ember? Chloe okos és bátor, és egy tökéletes női főhős. Vannak hibái, hiszen ő is csak ember, sőt, tinédzser, aki arra vágyott, hogy családja legyen, és Szergej képében meg is kapja az áhított apafigurát. Elhisz mindent vakon, amit Szergej mond? DEHOGY! Chloe-nak nehezére esik a tökéletesség illúzióját megkérdőjelezni, mikor kényelmesebb lenne a kedves, rózsaszín válaszokat elfogadni, mégis gondolkozik, és semmit nem zár ki. Elhiszi, hogy XY áruló? Nem! De eltöpreng rajta, hogy más miért gondolja azt, elültetik a fülében a bogarat, és igenis mer gyanakodni.

Másfelől pedig nem szakképzett harcos Chloe, de a barátaiért és a családjáért MINDENT megtesz, akár az életét is adná értük, és ez nem valami maszlag, ez az igazi összetartás. Öröm volt látni, hogy Chloe mostohaanyja, aki egy szimpla ember, nem valami odabiggyesztett karakter, hanem a saját maga módján, ő is beszáll a küzdelembe.

Van romantika, de már szerintem látszik, hogy Chloe kit fog választani a két fiú közül, hiszen érzéseim szerint az egyikük iránt nem is táplál nagyobb érzelmeket, mint puszta vonzalom, úgyhogy nem fog meglepetésként érni, hogy kivel jön majd össze. Mindenesetre vannak szép jelenetek, igazi Rómeó és Júlia alaphelyzetünk is van, ugye a két ellentétes fajjal, bár jómagam nem szeretem az R&J-t romantikusnak emlegetni. Mégsem esik túlzásokba Thomson és nem használ elcsépelt párbeszédeket, mindből valahogy süt a valóság és a hitelesség, és nem volt nyálas cseppet sem.

Vannak új szereplőink, de egy, aki nagyon kiemelendő: ő Kim, a macskalány, aki elég különc, és pont ezért fogja az olvasó és Chloe is egyből megkedvelni. Kicsit antiszociális, legalábbis nem ért az emberek interakcióihoz és pont ezért lesz komikus figura. Ugyanakkor bölcs és jó tanácsokat ad Chloénak, és egy kicsi hit gondolatmenetet is belecsempész a könyvbe, noha nem erőltetetten.

A könyv cselekménye lassú folyású, és inkább arról szól, hogyan tud meg Chloe különféle dolgokat. Vele együtt nyomozunk és isszuk magunkba az apró információmorzsákat, és próbáljuk összerakni a nagy képet, amiből már sok mindent látunk. És megjegyezném, hogy amik kiderülnek, nem mind rózsaszín dolgok, és itt nem hatnak ezek a dolgok drámai túlzásnak, pont jól bánik mindennel Thomson, ami díjazandó az ifjúsági témában.

Noha a regény nem lesz egy epikus fantasy, egy új ifjúsági őrület, mégis még mindig úgy vagyok vele, hogy egy jól megírt regény, jól megírt világgal, amiből olvasnék még tovább is.

Kedvenc karakter: Brian, Kim

Ami kifejezetten tetszett: hogy egy jól megírt kis kellemes történet

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2004. augusztus 31.

Oldalszám: 288 oldal

Ellen Hopkins: Perfect (Tökéletes)

2011. szeptember 23., péntek

Hogy akadtam rá: Ellen Hopkins fanatikus vagyok.

Úgy általában az egészről: A Perfect egy furcsa regény, azért is, mert nem lehet konkrétan az Impulse folytatásának nevezni. Társregénynek hívják, mert az Impulse-zal párhuzamosan játszódik, viszont elspoilerezi annak a végét és csak pár nappal későbbig mutatja, hogy mi is történt az Impulse eseményei után. Tehát, a fülszöveg is spoileres az Impulse végére.

Cara Sykes ikertestvére, Conner öngyilkos akart lenni, mert a szülei olyan tökéletességet vártak el tőle, és hát, Carától is. Muszáj bejutnia a Stanfordra, mindenből ötösnek kell lennie, emellett mindenféle iskolán kívüli tevékenységben is részt kell vennie: mentorprogramok, pompon lánykodás, különféle sportok. Ezek mellett szegénynek nem sok ideje marad élni, de azért sikerül egy-két randit összehozni a fiújával, Seannal. Míg Cara aggódik Connerért, addig a szülei viszont elintézik annyival, hogy a fiú biztos csak figyelemfelkeltésből tette, amit tett, és nem nagyon foglalkoznak vele, mindenük az, hogy megőrizzék a látszatot és ezért Carának azt kell mondania, hogy szimplán baleset történt, és nem, Conner dehogy ment terápiás otthonba.

Kendra Matthienson az az igazán szép lány, és ezt tudja is magáról, hogy ő bizony nem okos, hanem csak a külseje van meg, és ezt próbálja kihasználni. Noha nem érzi magát tökéletesnek, és orr- és mellműtétre vágyik, no meg még fogyni pár kilót, addig is sorra nyeri a szépségversenyeket, amire az édesanyja 1 éves kora óta íratja be őt. Kendra nem is ismert mást, csak ezt a világot. Ő volt Conner barátnője, és bár Conner szakított vele, mégis felelősnek érzi magát azért, mert a fiú megpróbált öngyilkos lenni. Másfelől pedig annyira szerelmes Connerbe, hogy alig bírja ki nélküle. Mivel a szülei elváltak, és az édesapja alig találkozik vele, akkor is részeg, arra gondol Kendra, hogy ha tökéletes lesz, talán jobban fogják szeretni, mind a szülei, mind Conner. Ezért elhatározza, hogy nem fog enni, szinte semmit, és ha kell fogyasztó drogokhoz is nyúl.

Sean O’Connell szülei meghaltak, és a nagybátyja neveli a kistestvérével együtt. Bár az élete elég üres és színtelen, Cara jelenti az egyetlen fénysugarat az életében, és mindent megtenne azért, hogy együtt élhessenek örökkön örökké. Viszont mivel apja imádta a baseballt, profi játékos akar lenni, amit mivel lehetne elérni, mint sok-sok gyakorlással, no meg szteroidokkal.

III. Andre Kane gazdag, noha a bőrszíne miatt, mivel afroamerikai, néha még így is kap egy-két szúrós pillantást, de mégsem annyit, mintha szegénynegyedből származna. Nagyapja és apja mind-mind sokat kerestek, és neki is be kell állnia a családi üzletbe, de ő mást akar, ő táncos akar lenni, ezért titokban táncleckéket vesz, noha ki tudja, hogy az álmait elérheti-e.

A Perfect hozta azt, amit egy Ellen Hopkins regénytől elvár az ember, de most nem csak egy témát hozott be nekünk, és talán egy kicsit még jobban szólt a való életről, mint a többi regénye. Először is, a felépítése ugyanolyan, mint a Tricksé, vagyis van egy-egy vers a szereplőktől a nézőpontváltásnál, és általában mindig az előtte lévő szereplő utolsó szavai közül az egyik a másik szereplő versének a címe, így fűzi egybe a négy teljesen különálló nézőpontot. Néha látjuk ugyanazt az eseményt két szemszögből, néha időugrások vannak, és egy-egy függővég eredményét úgy tudjuk meg, hogy a másik pletykaként hallotta. Természetesen nehéz követni, nem bonyolít túl semmit Hopkins.

Van cselekmény, persze, de mégis inkább a belső tépelődésekről szól a könyv, főleg az eleje. Ez az Impulse-zal PÁRHUZAMOSAN játszódik, tehát, mi tudjuk a végén, hogy Conner meg fog halni, és egész végig ez sötét hangulatot vet a könyvre, mert látjuk, hogy igenis mennyien voltak, akik szerették Connert, hogy a szüleinek talán lett volna esélye a változásra, de csak talán, és hogy mennyire feleslegesen ölte meg magát, hiszen lettek volna, akik támogatják. Látjuk a híres-neves levelet, ami miatt Conner megölte magát, és látjuk a temetését is, ami egy igazán sírós jelenet.

Noha magában a könyvben nem sok sírós jelenet van, mert ez nem egy depresszív Hopkins regény, noha nem is vidám. Nem szól se többről, se kevesebbről, mint az életről. A négy tinédzser mind tökéletes akar lenni, mert a média és a társadalom ezt várja el tőlünk. Nem számít, mire vágyunk, mik vagyunk, csak a külső szépség, meg az iskolai- és sportteljesítmény, és a sok pénz, amit keresnünk kell.

A négy tinédzser különféle valós, aktuális problémákkal küzd, ezek közül pár: anorexia, drog- és gyógyszerfüggőség, alkoholizmus, prostitúció, nemi erőszak és nemi erőszak kapcsolatokban (mert bizony ilyen is van.) Persze ezek mellett felmerül még a homoszexualitás kérdése, milyen nehéz ezt magunknak beismerni, és azután bárki másnak, no meg, hiába elfogadott már ez, azért mégis hányan tüntetnek ellene, no meg a keresztény vallás is hogy áll ehhez a témához. Van itt afroamerikai gyűlölködő probléma, hiszen lehet, hogy már elfogadják a színes bőrűeket, néhányan még mindig tökéletesen bigottak ilyen téren.

Felmerül a sexting (ennek mi a magyar megfelelője?) problémája, ami ugye egymásról erotikus képküldés, és cseppet illegális. Felmerül a zaklatás problémája, ugye emlékszünk rá, hogy Edward Cullen is ezt csinálta, na, itt látjuk a kevésbé romantikus mintáját. És végül, de nem utolsó sorban a facebook és egyéb internetes közösségek hatását is bemutatja az életünkre, hogy mennyire teszi publikussá az ember magán dolgait és hogy ennek lehetnek következményei.

Ezek mellett, amik nem minden ember életében fordulnak elő, van még valami nagyon általános is, az egészben. A szülői szeretet fontossága, még akkor is, ha éppen újraházasodni készül az egyik fél. Hogy bár a szülők is követhetnek el hibát, talán megváltozhatnak és tényleg szeretik a gyereküket, ugyanakkor látjuk milyen is az, amikor nincs meg a kellő szeretet. Oké, hogy nem verik a gyerekeket, attól még a szeretet hiány elég lelki sebet tud ejteni.

És erről is szól ez a könyv: hogy mind szeretetre vágyunk. Bemutatja a különféle szeretetet, az igazi Nagy Ő-n át, a megszállott, elvakult, elkeseredett szeretetvágyon át, az egyoldalú szerelmig mindent. Igazi érzések ezek, és valóságosan ábrázolja őket Hopkins, egyik sem nyálas, egyik sem mű, és mind végtelenül szívszorító. Van, amikor el kell engedned, akit szeretsz, ha nem szeret viszont, és csak kihasznál téged. Van, amikor az embernek be kell látnia, hogy bármennyire is akar maga mellé valakit, jobb, ha előbb letisztázza, hogy egyedül is képes élni, mert nem jó függni a másiktól.

Van ám még itt bőven életigazság: merjünk tenni az álmainkért, merjük követni a szívünket, bármilyen nehéznek is tűnik. Szól a felnőtté válásról, hogy igenis el kell fogadnunk magunkat úgy, ahogy vagyunk, mert először is magunkat kell szeretni, hogy tudjunk másokat is.

A történetnek két szálon zárt vége van, két szálon nem. Két ember megtalálja a boldogságot, ha bár nem felhőtlen, de boldogság mindenképpen. Ketten pedig nagyon súlyos dolgokkal küzdenek, és nem biztos, hogy nyerni fognak, az olvasó csak remélheti a legjobbakat. De ez a Hopkins regény, olyan, mint az élet egy szelete, sose tudod, mit hoz a sors, nem tudhatod, mi lesz velük egy év múlva.

Bemutatja, hogy az emberek élete mennyire függ össze, és hátul van egy kis ábránk is hozzá, hogy melyik szereplő hogyan kapcsolódik kihez.

Remélném, hogy látom ezt magyarul a könyvespolcokon, mert igenis szükség van ilyen regényekre is.

Kedvenc karakter: Cara, Kendra

Ami kifejezetten tetszett: a megvalósítás, a témák

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 6/5 pontból

Kiadó: Margaret K. McEldery

Kiadás dátuma: 2011. szeptember 13.

Oldalszám: 640 oldal

Harcoljunk a túlélésért, avagy gyilkolásszunk olvasás közben - Az Éhezők Viadala visszaszámlálás

2011. szeptember 22., csütörtök


Nos, újabb eseményt találtam molyon, ezúttal pedig szeretném megköszönni klaudya0517-nek a szervezést és az ötletes témákat. A cél, hogy különböző témákról írjunk az Éhezők Viadala trilógiával kapcsolatban, amíg megjelenik a várva várt film. Sokan kérdezitek tőlem, hogy mennyire várom, és hát, annyira, mint bármelyik feldolgozást. Nem sikoltozok érte, mert a könyvek (nagyjából) mindig jobbak, de érdeklődéssel várom őket, hogy mit fognak kihozni belőle. No, de nem megyek bele a film témába, mert az külön lesz majd későbbi témakörökben.

Annyit hadd tegyek hozzá, hogy az első részért odavoltam meg vissza, és imádtam. A második viszont szerintem olyan volt, mint Cassandra Clare City of Fallen Angelse, vagyis egy nem éppen szükséges folytatás, tehát most a könyvsorozat nálam, a jól megírt ifjúsági disztópiás regények közé tartozik, de nem lett Suzanne Collins az az igazán top kedvenc íróm. De ugyanakkor mégiscsak szeretem annyira a világát, hogy csatlakozzak ehhez az eseményhez. (Maximum nem lesznek olyan nagyon bő lére eresztettek a témakifejtéseim.)

1. feladat: Fejtsd ki bővebben, hogy mit tennél, ha Te magad lennél az egyik Kiválasztott Az Éhezők Viadalán. Feláldoznád-e magadat egy szeretted helyett, úgy ahogy Katniss is tette?

Természetesen képzeljük el, hogy most én abban a világban nőttem fel, mint Katnissék, csak más körzetben (a körzetes kérdés is más téma, tehát addig, kedves olvasóim, csak tippelhettek honnan akarok származni), és adjuk magamnak annyi előnyt, hogy alkothassak magamnak egy Éhezők Viadalás alteregót, mert nem biztos, hogy túlélném a versenyt, ha most egyből odadobnának.

Minden bizonnyal megpróbálnék nyerni, nem adnám fel a küzdelmet, a részleteket a második pontban olvashatjátok. Ha valaki tényleg olyan kerülne be, akit szeretek, lásd családtag, barát, vagy esetleg szerelmem, akkor kérdés nélkül feláldoznám magam.


2. feladat: Véleményed szerint képes lennél helytállni a Viadalon? Ha igen, miért? Ha nem, miért?

Tételezzük fel, hogy abból a világból származom, bár biztos, hogy nem olyan körzetből lennék, akik profi harcosokat képeznek ki, mégis azért egy kicsit edzenék, csak arra az esetre, ha bekerülnék a Viadalra. (Természetesen tudom, hogy ez tiltott, de na.) Nem szeretnék nagyon nagy hátránnyal indulni, pedig ugye lány is vagyok, gyenge is, ezért biztosan megtanulnék íjat használni (azt még lehet csinálni is), meg tőrt és ilyesmiket, csapdát felállítani, álcázni magam, bármi, ami hasznos lehet a Viadalon, az alap túlélési dolgokat.

Szeretném azt remélni, hogy képes lennék túlélni. :D Noha egy internetes teszt szerint, nem élném túl a Viadalt, mert a vége felé simán lelőnének.

3. feladat: Milyen stratégiát követnél, hogy életben tudj maradni, és Te győzhess? Milyen eszközökkel harcolnál? ( Pl: kard, tőr, nyíl stb.)

Teljesen szerelmes vagyok az íjba, bár eddig csak egyszer volt kezemben, de meg akarok egyszer tanulni, és mivel az előnyös egy ilyen gyenge lánynak, biztosan azt választanám, noha tőrt, kardot, bármilyen szúrófegyvert is szívesen választanék.

Stratégiám a következő lenne: az elején biztosan nem maradnék ott a vérfürdőre, csak felkapnék egy-két cuccot, és remélném a legjobbakat. Irány vizet keresni, meg élelmet raktározni. Biztosan cselesen bujkálnék és csapdákat állítanék, esetleg kifigyelnék egy-két csoportot és valahogyan megmérgezném a kajájukat (már ha van valami mérgező növény a közelben).

Persze kötnék szövetséget, de ugye ezek végig úgy sem tartanak, úgyhogy paranoidan figyelném az átmeneti társaimat, hogy mikor kell elvágni a torkukat álmukban. :D (Emberszerető vagyok, tényleg. :D)

4. feladat: Írd le, hogy szerinted milyen esemény vezetett az egykori 13 körzet és a Kapitólium kialakulásához! (Tulajdonképpen előzménytörténet.)

Jajj, ez nehéz kérdés. Mindig úgy vagyok a disztópiás regényekkel, hogy bár sejtem, hogy sosem kapok teljes választ arra, hogyan is alakult ki az akkori helyzet, hiszen az ottani kormány ugye agymossa a népet, de azért szeretek mindent magamban visszavezetni A) valami harmadik világháborúra, B) a globális felmelegedésre. Valamiért én azt veszem ki az Éhezők Viadalából, hogy már csak Amerika területe él és virul, szóval simán el tudom képzelni, hogy Európát és a többi kontinenst úgy eltüntette egy derűs kis vízhullám a föld színéről és valamennyi megmaradt Amerikából.

Celia Thomson: The Fallen (A kitaszított)

2011. szeptember 20., kedd

Hogy akadtam rá: Simon Pulse-os könyveket kerestem, meg sorozat van belőle.

Reklámszöveg: A halál igazán felforgathatja egy lány életét.

Úgy általában az egészről: Chloe King éli a tizenöt évesek átlagos életét, egyedül annyi gondja van, hogy édesanyjával lakik egyedül, de eleve a szülők, akiket ismert, nem is a biológiai szülei, hiszen örökbe fogadták Oroszországból. Chloe, két legjobb barátjával, Paullal, a számítógépes geekkel, és Amyvel, az önjelölt punk költővel úgy dönt, hogy mivel úgy se ünnepelhetné a tizenhatodik születésnapját velük, ezért ellóg a suliból, hogy velük lehessen. Az ártatlan vodkázás viszont balesetbe fullad, amikor Chloe kiesik egy 60 méter magas toronyból. A csoda? Hogy túléli. Bár elrángatják a kórházba, Chloe úgy érzi, hogy semmi baja, csak egy kicsit szédül, bár mire sorra kerülne a vizsgálóban, addigra teljesen rendben van, és inkább hazaszökik. Anyja nincs különösebben megrökönyödve ezen, bár Chloe-val nincs is olyan fenomenális kapcsolatuk, mióta apja elhagyta őket. Chloe persze, hogy fellázadjon a szülője ellen, elhatározza, hogy csak azért is jól telik a születésnapja, és az egyik legmenőbb bárba jut be, a Bankba, ami még furcsább, hogy elég vad helyzetbe kerül egy idegen fiúval, pedig ő nem ilyen. Mégis mostanában alig tudja kordában tartani a hormonjait. Eközben pedig a Tízedik Penge Rendje fiatal lányokat öl. Mi köze ennek mindehhez?

Először is tisztázom, hogy a sorozatot nem láttam, csak a promót, aminek nagyon nem sok köze van a könyvhöz. Mármint persze az alaphelyzet sejtéseim szerint ugyanaz, de még nem tudok arról nyilatkozni, mennyire különbözik, lehet, lesz erről egy posztom, ha eljutok odáig, hogy megnézzem. Tehát megint úgy voltam, hogy film előtt könyvet olvasok, mert a könyveket jobban szeretem, és a filmet tudom úgy is élvezni (hiszen ott van látvány), ha tudom, mi lesz.

Mit vártam? Semmi jót, egy átlagos, közepesen megírt könyvet, vagy olyat, mint a rettegett Vámpírnaplók. Értem én, hogy manapság egyre több könyvből lesz sorozat, de nem éppen azt jelenti, hogy a jó könyvekből, hiszen ilyenkor csak az alapötletet veszik ki, képtelenség visszaadni azt, ami egy könyvben van szó szerint, mert a tévésorozatoknak más a felépítése.

És akkor kinyitottam a könyvet, és egy nap alatt kiolvastam. Egyrészt mert rövid, másrészt, mert olvasó ezt le nem teszi. Thomson (maradjunk ennél a nevénél, ha már ezen a néven írta először ezt a könyvet, amúgy hat álneve van kb.) nagyon jól tud írni, és egyszerűen olyan a stílusa, ami magával ragad. Ha röviden kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám: üde, pörgős, lendületes. Miért? Mert pontosan erre vágytam most, egy kikapcsolódós ifjúsági regényre, ahol nem az megy folyton, hogy szeretlek-szeretlek, és vajon, mi a rejtélyes pasink.

Félreértés ne essék, fogom magasztalni a könyvet, véleményem szerint, a legjobban megírt ifjúsági könyvek közé tartozik, de ez nem azt jelenti, hogy más is ennyire imádni fogja. Nagyon lehúzták kint a könyvet, sokan a sorozat után olvasták és csalódtak benne, nem tudom elképzelni, hogy miért. Lehet, hogy ég és föld a kettő, de ez mint könyv megállja a helyét.

A történet az elején egy izgalmas prológussal nyit, amitől féltem, hogy ez is az a tipikus „végéről kimásolt” jelenet lesz, de nem! Hanem inkább az a 0. áldozatos gyilkosság. És bár utána lelassulnak az események (ha azt nem számítjuk, hogy az első fejezetben meghal és felkel a főhős), mégis leköt. De nem is a lassú a pontos szó erre, egyszerűen csak nem a fantasy elemen van a hangsúly, hanem Chloe küzd a normális tinédzser dolgokkal és közben néha felfedez egy-két nem éppen emberi dolgot magán. Végig fenntartja a könyv az érdeklődést, vannak elszórva információmorzsák, amiket örömmel szippantunk be, és ha éppen nem ez van, akkor van nevetünk, vagy éppen az adott pasinak szurkolunk.

Mert nagyjából ebből a három dologból áll a könyv felváltva. Akció: vannak akciójelenetek, látványos verekedések, bár éppen csak a végén, de azért közben is akadnak életveszélyes helyzetek. Nyomozunk, hogy mi a fene és miért ez Chloe, ki tud róla? (Segítség: Nem, nem fogjuk az első kötetben ezekre a kérdésekre megkapni a választ, legalábbis nem mindre.)

Aztán ott van a romantika… Hallottam olyat, hogy a filmsorozatban eléggé nem reális, hogy hol ez után, hol az után a fiú után fut Chloe. Nos, itt a hormonjai igen tombolnak a főhősnek, de ez a képességei miatt van, és nem szerelmes Chloe egyik fiúba se, annyi idő el se telik. Sőt, néha maga se érti, miért talál egy-két idegent szexinek, és miért vannak elég szex orientált gondolatai. És itt van az első vészjelző villogó pont, hogy bizony itt valakik kiszállhatnak az olvasó halmazból, mert ez a könyv valahol valljuk be, szexuális. Nem szexelnek, Chloe szűz, de igen, beszélnek ilyen dolgokról, mint a szex, sokat, annyit, mint egy átlagos tinédzser. Én mosolyogva néztem, ahogy próbálja lenyugtatni Chloe a hormonjait, nem nekirontani a pasinak, mert ugyan már, melyikünk nem volt így? Tehát a romantika részét én jelesnek titulálnám, mert semmi nyálas nincs, csak játékos flörtölések és az az igazi megértésen alapuló valamivel több mint barátság. És én nem tartom ribancnak Chloe-t ezért, mert reálisan látja, hogy a tűzzel játszik, majd később tényleg az egyik fiú nem is tűnik úgy, mintha többet akarna, mint barátság, sőt, még csak nem is smárol a másik fiúval, csak az egyikkel.

Akkor jöjjön a második vészvillogó pont: a tinédzserek partiznak, káromkodnak (sok "baszd meg" van, nem csak "fenébe"), szexről beszélnek, menstruálnak (és végre egy főhős, aki görcsöl is!), és úristen vodkáznak! Bizony, ez mind megjelenik a könyvben, és ettől lesz reális. Teljesen valós problémákkal néznek szembe: például Chloe két barátja járni kezd, és ő pedig teljesen magára marad, nem tud kivel beszélni. És ez a tinédzser magányosság, meg ezek a kusza barátság dolgok, ezek örökérvényű témák tiniknek. Emellett pedig Chloe gondol arra, hogy mit kezdjen magával gimnázium után, és nem csak poénból van bedobva, hogy jajj, mi leszek, ha nagy leszek, hanem tényleg át lehet érezni a súlyát.

Emellett az ilyen tinédzser dráma részeket fűszerezni Chloe E/3-mas narrációja egy kis szarkasztikus humorral. Azon lehet már derülni, ahogyan leírja a főhős a barátnője, Amy saját készítésű ruháit, és akkor még másról nem is beszéltünk. Végig lehet nevetni, és ezért is lehet Chloe-val azonosulni, aki egy kellemes főszereplő.

Chloe King az a tipikus elveszett figura, ami minden tinédzserben benne van, és általában a könyvekben ezt azzal emelik ki, hogy nem tudja a hős, hogy kik az igazi szülei, hogy micsoda ő, és ez egy kis hasonlat arra, hogy mit éreznek a tinédzserek, mikor kénytelenek felnőni. Chloe pedig kénytelen felnőni, hiszen az életére törnek, nem hagyhatja, hogy mostoha anyjának és barátainak baja essen. És a sarkára áll, és bármennyire is kezelhetetlenek néha a hormonjai, nem vakítják el és igenis gyanúsan nézi mindkét pasija különös tetteit.

A karakterek közötti viszonyok is jól vannak ábrázolva, és igenis itt is fontos motívum a barátság, és a szülővel való kapcsolat. Mindkettő teljesen reálisan van bemutatva, és egy kicsit úgy éreztem a barátságon nagyobb hangsúly is van, mint a pasikon. (Mindenhol így kéne lennie.)

Chloe rejtélyes erejét szintén reálisan ábrázolják, tehát nem az van, hogy juhé, valami természetfelettit tudok tenni, akkor most minden habos torta, és tetszett, hogy igenis nyomasztják a hazugságok, de tudja, hogy nem mondhatja el mindenkinek az igazat, mert veszélybe kerülnének, no meg, elsőre ki hinne neki?

Vannak apróbb örömök a könyvben, például a plüss disznó, amivel a főhős alszik (plüss disznó!), az egér, amit titokban a főhős tart (még a macska korszaka előtt), milyen jó már, hogy a főhős, szőke lány egeret tart otthon! Mellesleg Chloe nem is tartozik a népszerű, szőke lányok köré, hanem inkább az a tipikus szürke folt az iskolában. És vannak nekünk képregény rajongó pasijaink! Több is! Vertigo és DC képregény rajongók! A szívem máris hevesebben dobog, de hát ez csak én vagyok. Vannak különböző popkultúra utalások (Hellblazer, Végső állomás, Jóbarátok), de nem viszi túlzásba, csak egy kis realitást és fangirl szeretetet hoz be a történetbe. No meg Chloe „műfaj okos,” ami azt jelenti, hogy felismeri, hogy milyen műfajba tartozik maga a történet, ismeri az átlag sablonokat (mert annyi filmet/sorozatot néz/könyvet/képregényt olvas) és ezektől is lesz szórakoztató a sztori, ahogy rámutat, hogy bezzeg a tévésorozatokban ez és ez lenne. Különösen vicces, ha belegondolunk, hogy tényleg tévésorozat lett belőle.

Ami díjazandó, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Egy pici akcióval fűszerezett, humoros tini könyv, nem más. Nem akarja azt belénk sulykolni, hogy ha a pasink üldöz minket (lásd Edward Cullen utánnyomott összes többi férfihős), akkor az jó. Pont ellenkezőleg, hadd idézzek Chloe-tól: „De a homályos lépcsőn Chloe kezdte kérdőre vonni, hogy mit is csinált éppen: egy idegen srác házába ment egyedül, alkonyatkor, anélkül, hogy bárki is tudná, hol van. Bármi kiderülhetett róla: hogy erőszaktevő, hogy gyilkos, sőt, akár az is, hogy vámpír.” Tehát Chloe azért nem szívesen andalogna bármilyen nyálas vámpírral. Még plusz pont, hogy rövid: nem, nem számít a hosszúság egy könyvnél, de Celia Thomson nem akart divathosszúságú regényt írni, nem tett bele felesleges jeleneteket, hogy meglegyen a szép féltégla külalak. Tehát Thomson egyből bérletet nyert a kedvenc íróim közé! És a további álnéven írt könyvein is átrágom magam.

Kedvenc karakter: Chloe, Brian, Alec

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a történetvezetés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2004. május 25.

Oldalszám: 256 oldal

John Ajvide Lindqvist: Hívj be!

Hogy akadtam rá: Már régóta szemeztem a filmmel is, és a könyvvel is.

Úgy általában az egészről: 1981, Svédország, Blackeberg. Oskar Erikssonnak, a tizenkét éves fiúnak nincs könnyű élete, ugyanis az osztály nagymenői mindig a nyomában vannak, és nemcsak apró csínyekkel keserítik meg a mindennapjait, de néha még alaposan meg is verik. Oskarnak nincs valami sok életkedve, ezért is játszadozik el azzal a beteges gondolattal, hogy ő nem más, mint egy sorozatgyilkos, gyakorta a képzeletébe menekül, hogy kezelni tudja a helyzetét a szürke hétköznapokban. Ám mindez gyökerestül megváltozik, amikor új lány költözik a szomszédba, akivel csak este lehet találkozni, no és amikor előkerül egy rituális gyilkosság egyik áldozata. Onnantól nincs megállás…

Tudom, hogy már viszonylag régen megjelent ez a könyv, és a magyar megjelenés óta szemezek vele. Tanakodtam, hogy elolvassam-e, hiszen horror, nem szeretem az agyatlan, véres történeteket. Nem vagyok oda a borzongató műfajért, hiába is fantasy, ha nincs valami érdekes sztori, egyáltalán nem megy. És sokan mondták, hogy unalmas, hogy tele van töltelékkel, és hogy undorító. Nos, ezek közül, számomra egyik sem bizonyult be, és nagyon pozitívan csalódtam Lindqvistben.

Nem amerikai könyvről van szó, és már ennek egy jelzésnek kellett volna lennie, ez talán a harmadik olyasmi, amit olvasok, és északiak írták, és igen, van egy alaphangulata, hiába mondom, hogy nem ítélem meg a nemzetiség alapján a könyveket. (Általában csak annyira, hogy amit nem amerikaiak írtak, nagyobb esélye van, hogy jó legyen.) Szóval érződik, hogy svéd írta, nem tudom konkrétan elmagyarázni, egyszerűen a fogalmazás, a szavak használata, a történetmesélés módja. Nem rossz ez, de pont ez az egyik fele, ami miatt nem mindenkinek fog bejönni.

Öt részre van bontva a történet, mindegyik elején ismert és kevésbé ismert (svéd) idézetekkel. Fejezetek helyett a napokat, napszakokat látjuk magunk előtt. Ami még megjegyzendő, a váltott nézőpont: van itt híradó, rendőrségi álláspont, újságcikkek, főszereplő, mellékszereplő, sőt, még mókus nézőpont is. De tudjátok, mit? Működik! Mert pont ezzel a sok nézőponttal festi fel azt, hogy mindannyiunk élete mennyire érinti a másikét, hiába a saját drámánkkal vagyunk elfoglalva, a többieknek is megvan a maga problémája, amiért mondjuk, rajtunk veri le a port, és ez milyen hatással van ránk. Szinte öröm volt nézni, ahogy néha-néha elsétáltak egymás mellett a szereplők, egymásra köszöntek, és ÉSZRE SE VETTÉK, hogy a másik ember mennyi mindent okozott az életükben, hogy igazából mennyire szerves részét képezik egymás sorsának.

Nincs nagy cselekmény, ez nem epikus horror-thriller, nem is tudom megfogalmazni, hogy mi ez. Nagyon komor, sötét hangulata van és néha olyan beteges beütése van, hogy még nekem is le kellett tenni pár percre, annyira elborzadtam. Tehát hangulatregény inkább, de hiába van tele kemény témákkal (prostitúció, droghasználat, alkoholizmus, pedofilia, nemi erőszak), nem olyan, mint egy ifjúsági Ellen Hopkins regény, mert ez nem akar reményt adni, leginkább fogja a lelkedet és jól megcsavargatja. Nem tudom, hogy Lindqvist milyen céllal írta, de sikerült elérnie, hogy bevonjon a saját kis világába és átéljem én is a borzalmakat.

Mert ez a könyv nem igazán más, mint a világ egyik sötét bugyra. Hiába vannak benne elméletileg vámpírok, ugyanis annyira nem fantasys magyarázata van, és a szürke kis peremváros annyira jól le van festve, hogy az egész életszagú, valóságos. Szinte annyira, hogy elhisszük, ez bármikor velünk is megtörténhet. Nem tudom, hogy van-e bármi mondanivalója azon kívül, hogy az élet keserű, hogy bárkinek az élete tönkremehet. Természetesen ott van a sokat említett Oskar/Eli vonal, ami egy őszinte szereteten alapuló kapcsolat, nem mondanám romantikusnak, de több mint barátság, valami, ami erős, és nem családi kötelék. De ezek mellett a sokak által feleslegesnek titulált mellékszereplők között is ott van azért a szeretet/szerelem, bármennyire is nem rózsaszín és cukros mivoltában.

Nagyon sokrétű és talán picit bonyolult a kapcsolata a szereplőknek, és bár az elején nem látjuk, csak sejtjük, hogyan is fűződik össze a történetük, akkor is élvezhetőnek találtam a váltott nézőpontot. Mindig fenntartotta az érdeklődésemet, és ami szép volt benne, hogy mindenkinek a nézőpontját meg lehetett érteni, nem feltétlen megkedvelni. Mindenkiben volt jó és rossz is egyaránt, bemutatta, hogy igazából mindenki szürke. Mindenkinek vannak hibái és ettől lesznek igazán sebezhetőek, esendőek és emberiek a karakterek. Nem tartottam feleslegesnek, hogy a legutolsó szemtanú életét és karakterét is feldolgozta, mert ez a könyv történetesen erről szólt, az emberekről, rólunk, és hogyan függ össze az életünk, még ha magunk nem is látjuk a szálakat.

A karakterek tehát kidolgozottak, noha eléggé ízlésfüggő (ahogy mindenhol is), hogy ki kivel tud azonosulni. Én bár először Hakant is bírtam, hiába pedofil, a végén már csak Oskarral szimpatizáltam, ő volt az, akivel teljesen tudtam azonosulni. Míg sok helyen olvastam, hogy sajnálták, de betegesnek, durvának találták a morbid dolgokat, amit képzelt, hát annyit hadd mondjak, próbáljátok ki ti azt az életet. Mert teljesen reális, hogyan védekezik Oskar (noha jó, lehet, hogy beteges, de nekem normális – ki mondta, hogy épelméjű vagyok?) a világgal szemben, én is átestem (majdnem) ugyanezen, és igen, volt ilyen korszakom. (Noha nem ruccantam össze a szomszéd vámpírral, amit őszintén sajnálok.) Az, hogy Oskar a képzeletébe menekül és sokszor olyan jelentéktelen dolgokat, mint a reklámkihordás sárkányetető küldetésnek képzel, lehet, hogy feleslegesnek tarthatják sokan, de ez csak még inkább közelebb engedett minket Oskarhoz, és valahol ő volt a főszereplő.

Mindegyik másik karakternek is megvan a maga jelentősége, mindenki egy külön fajta életstílust mutat be. És hogy egyik sem tökéletes, rózsaszín és csipkével hímzett élet? Mert pár embert meg az zavart, hogy sehol egy pozitív karakter, de ugyan, hol van az életben egy tökéletes család? Egy tökéletesen, makulátlan ember? Persze, léteznek, de elég kevesen, legalábbis az én környezetemben teljesen igaz az az állítás, amit a Hívj be! mutat.

A könyvben említett sötét, komoly témák mellett van egy-két véresebb jelenet, de számomra semmi gusztustalan nem történt. (Állításom szerint nincs nagy ingerküszöböm horrorra, aztán ki tudja.) Nem ezért 18-as ez a regény.

Beszéljünk erről: 18-as karikát kapott, joggal. Oda van írva a hátuljára, hogy gyerekeknek nem való, mert… Oké, első nyomásban Vörös Pöttyösként jelent meg, ami azt jelenti, hogy ifjúsági könyv, és a 18 még ezt a határt súrolja, különösképp azért nem hiszi ezt el senki, hogy ennyire komoly, mert ugyan már 12 éves a főszereplő. Olvastatok Books of Magicet? (Persze, hogy nem, de imádom felhozni.) Na abban 13 éves a főhős és ugyanúgy 18 karikás, miért? MERT HORROR! Plusz mert érettnek kell hozzá lenni.

Ugyanez áll fent itt is, nem érdekes, hogy te 18 év alatt vagy és olvastál már menő erotikus könyveket (lásd Anita Blake), az nem készít fel erre, nem fogod ezt élvezni. Jómagam is az Anita Blake-et 14 évesen kezdtem, és persze meg se kottyant. De ez a kettő teljesen más, mert míg az AB-ben egy alap vidámabb hangulat van, addig itt végig minden sötét, és nem a történeten van a lényeg, hanem a sorok között kell tudni olvasni. És épp ezért, ez egy olyan könyv, amit tipikusan szerintem tényleg csak a 18 év felettiek vagy a nagyon felnőttes gondolkozásúak tudnak értékelni (mert a korral konkrétan nem lehet meghatározni, hogy ki elég érett hozzá, természetesen). Szóval, mindenki maga döntse el, hogy mennyire bírja a lelki kínzást, amit a Hívj be! tartalmaz, mert itt a happy end nem garantált, és a kemény témák nem csak picit vannak érintve, és ez nem egy tanító jellegű könyv. Míg Ellen Hopkins nemi erőszakos könyvét ajánlanám érettebb 14 éveseknek is, ennél a könyvnél erősen javallom, hogy kétszer gondoljátok át, akarjátok-e.

Kedvenc karakter: Oskar, Eli

Ami kifejezetten tetszett: a sötét, nyomasztó hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 670 oldal

Kézirat maraton, avagy kezdő írók figyelem!

2011. szeptember 17., szombat

Sokan érdeklődtek, hogyan is áll jelenleg a Kezdő Író Kerestetik pályázatom, ezért leírom, hogy összesen 9 jelentkezőből 5-t válogattam be, és jelenleg is olvasom őket. Mivel az élet elég kiszámíthatatlan, teszem én is a saját dolgaimat, nem tudok pontos időpontot mondani, mikor leszek kész velük, a terv: egy héten egyet elolvasni. De vannak nagyon hosszú művek is, úgyhogy ez tényleg idő, kedv, minden egyé függő.

De mivel sokan érdeklődtetek, hogy elolvasnám-e a kéziratotokat, de nyilvános kritika nélkül, vagy éppen még nem vagytok készen, ezért nyitok egy újabb kezdeményezést.

A lényeg, hogy HAVONTA be fogok vállalni EGY vagy KETTŐ kéziratot, attól függ, épp mennyire van időm. Még nem döntöttem el, hogy beérkezési sorrend szerint olvassam, vagy válogassak a minőség közül. De ezek biztosak:

- Nem fogok kettőnél többet bekérni, mert ingyen csinálom, én is élek/olvasok/írok/depressziózom (nálam ez már külön hobbi).
- Nem fogok soha nyilvánosan (facebookon, molyon) szidni kéziratot, pozitív megjegyzéseket lehet, hogy írok, de ha nagyon titokban kell tartani, akkor még a címet se árulom el. Természetesen szöveget nem teszek közzé, nem mondom el, miről szól, etc.
- Sosem adom ki a kéziratokat harmadik félnek, nem állok kapcsolatban kiadókkal, így abban nem tudok segíteni, abban a firkálok csapata tud. Nem használom fel a kéziratot a saját céljaimra, bármennyire is eredeti az ötletetek, én szeretem a magam beteg dolgait írni, és bár a kiadók ezt nem díjazzák, én nem kiadásért írok, hanem magamnak.
- A kritikát lehet kérni NYILVÁNOSAN vagy csak E-MAILBEN. Esetleg meg lehet beszélni, hogy előbb küldjem el a kritikát, amit kitennék, és utána eldönti az író, hogy akarja-e ezt nyilvánosság előtt látni.
- A kritika, ha nyilvános, akkor abból fog állni, mint egy átlagos könyvkritikám, felvázolom miről szól a történet spoilermentesen és leírom a véleményemet, pozitívat, negatívat, kedvenc szereplőt, etc., és azért persze odabiggyesztem, hogy kiadásra ajánlom-e.
- A kritika, ha nem nyilvános, akkor másból fog állni: ugyanis akkor nem úgy írom, mintha bárki más is elolvasná, tehát csak egy kis véleménygombócot írok, ami a fentebbeket szintén tartalmazza.
- HA NEM TUDOM VÉGIGOLVASNI A KÉZIRATOT: Előfordul, hogy valami annyira nem tetszik, hogy szenvedek rajta. Míg könyveket végigküzdök, addig a kéziratokat nem tudom, mivel ezek két külön dolgok. Nem arra gondolok, hogy úú, van benne kettő darab elgépelés, nem. Vannak olyan kéziratok, amik tartalmilag szerkesztőt nem láttak, és annyira kezdő írások, azok néha fájdalmasabbak tudnak lenni, mint egy-két könyv. Így tehát, ha az alap fogalmazási dolgoknak nem felel meg a kézirat, vagy 3-2-1 pontot adnék rá, akkor félbehagyom, minden negatív nyilvános kritika nélkül, és ugyanúgy leírom a véleményemet az írónak e-mailben.
- A véleményezésemről: NEM befolyásol, ha ismerem az illetőt, NEM befolyásol, ha előtte e-mailben beszéltem vele, vagy molyon. A barátnőimnek is ugyanolyan véleményt írok, mint bárki másnak. A VÉLEMÉNYEM KÉZIRATRÓL SOSEM GÚNYOS! A gúnyt a kiadott könyveknek hagyom meg. Miért? Mert az író elkér több ezer forintot érte, és néha ilyen címkékkel illeti "páratlan," "eláll tőle a lélegzeted," és közben egy nagy kalap szalma. Tehát igenis, akkor jogom van dühösnek lenni. A kézirat egy kezdő alapanyag, amin nagyon sokat kell még javítani. Nyilván ott még használ az építőjellegű kritika, míg kiadott könyvnél már minek. Mellesleg nem röhögök ki senkit, mert én is kezdtem valahol, és most sem nevezem magam tökéletes írónak, csak mezei olvasónak.
- MŰFAJLIAG: még mindig csak urban fantasyt várok, középkorisat NEM!, jöhet még disztópia (CSAKIS DISZTÓPIA, NEM SCI-FI!), és nagyon brutális komoly könyv. (Lásd ehhez példának: Amy Reed és Ellen Hopkins kritikáimat oldalt írók közötti linkeknél.) Lehet YA (ifjúsági), lehet felnőtt, gyerekkönyvet NEM vállalok. Novellákból csak olyat vállalok, aminek tényleg van mondanivalója, mert mástól agyrémet kapok, és már írtam, hogy szerintem nem novellákkal kéne kezdeni sok írónak (külföldi ifjúságikra célzok), mert a novellához kell ám tudás, hogy röviden csattanósat írjon az ember és ne csak valami céltalan betűhalmaz legyen. Versekhez béna vagyok, azt NEM vállalok.
- NEM MUSZÁJ KÉSZ KÉZIRATOT KÜLDENI! Azért nem, mert az első pár oldalból el tudom mondani, hogy fogalmazásilag, cselekményvezetésileg milyen. Viszont teljes, nyilvános kritikát kéziratkezdeményekről NEM FOGOK ÍRNI! Az csak e-mailben írónak tudom véleményezni, hogy szerintem hogyan halad.

Előreláthatóan októberben talán tudok fogadni kéziratot, lesz majd oldal folyamatosan jelezve az állapot, hogy fogadok-e, nem fogadok-e. Novemberben nem lesz kéziratfogadás, mert NaNoWriMózok (írós verseny.)

Rhiannon Hart: Blood Song (Vérdal)

2011. szeptember 14., szerda

Hogy akadtam rá: Keresgéltem a friss megjelenések között.

Reklámszöveg: Vajon haza hívják... vagy épp veszélybe sétál?

Úgy általában az egészről: Amentia királyság szegény, és hiába eddig is jellemzőek voltak a kemény telek, lassan már csak a fagy uralja a földeket, termés alig akad. A király halála után a királynő nem tehet mást, minthogy két lányát minél előnyösebb házasságba adja. Az idősebbik lányát, Lilithet már el is jegyezte egy herceg, ám ő váratlanul vadászbalesetben meghal, és kénytelen új jelöltet keresni. Aki nem más, mint Amis, a dúsgazdag, egzotikus királyság, Pergamia hercege. Lilith persze sokáig vonakodik, mert meg akarja gyászolni szerelmét, de hát mit tehet, ha a népe sorsa függ tőle.

Főhősünk Lilith húga, Zeraphina, aki teljesen másképp néz ki külsőre, mint édesanyja és Lilith, ugyanis sápadt, kék szemű, és fekete hajú, sokan ezért ferde szemmel nézik, mert azt hiszik, hogy fattyú. Persze nem az, csak kiskorában egy rejtélyes betegség megtámadta, és azóta bizony éhezik a vérre, gyakran rosszul is lesz. Egyik ilyen rosszulléte alkalmával egy kietlen puszta villan fel előtte látomásban, és onnantól folyamatosan északra vágyik, ahova Lilithet is eljegyezték. Így meggyőzi nővérét, hogy mindenki legjobb érdeke, hogy elmenjenek.

De ott van Lharmell, az ország, amiről tilos beszélni, senki nem járt még a földjén, de a pergamiaiakkal hadban állnak. Kik ők? Mit akarnak? És mi köze van a lharmellieknek Zeraphinához? És ki az a rejtélyes kék szemű fantom, aki ellopta Zeraphina egyik gyűrűjét valami gonosz varázslathoz?

Nagyon rövid könyv ez, és egy 27 éves írónő első könyve, tehát joggal féltem tőle. Első körben azt hallottam, hogy egy középkori, Hófehérke vámpíros újramesélés, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy vajmi köze van a Hófehéréhez: talán csak annyi, ahogy kinéz a főhős, és hogy az állatokkal tud kommunikálni (mint egy bármire való Disney hercegnő.)

Az elején nem voltam elragadtatva a könyvvel, az első hatvan oldal elég lapos és unalmas, ruhát varrnak, meg ilyesmi, szinte semmi érdemleges nem történik, noha egy-két szarkasztikus megszólalás Zeraphinától feldobta a hangulatot. Aztán a 61. oldalon csoda történt. Nem tudtam letenni a könyvet, annyira magába szippantott az egész.

Rövid könyv, tehát nem lehet róla sokat beszélni, mert pár nap eseményeit dolgozza fel, legalábbis a lényegi történések csak ennyi idő alatt játszódnak le. A cselekmény az első hatvan oldal után beindul és nincs megállás. Noha persze nem egy meglepő, fordulatos regény, mégis élvezettel nyomozunk együtt Zerahpinával Lharmell vidéke utána.

Zeraphina egy nagyon okos főhős, és vegyük figyelembe, hogy bizony középkori felállás van, tehát nem éppen nagy erénye egy nőnek, ha okos, nem arra valók. Ő vele viszont a modernkori olvasó könnyen azonosul, hiszen lázad és mindent meg is kérdőjelez. Nem hagyja annyiban, mikor mondanak neki valamit, hanem fogja és megy nyomozni. Ugyanakkor hasonlít annyiban a mi kedvenc Katnissunkra (Éhezők Viadala), hogy ügyesen bánik az íjjal, és ha kell, harcol és nyer.

Zeraphinának ugyanakkor szarkasztikus humora is van, ezért cseppet sem zavaró E/1-ben az ő fejében lenni, sőt! Nevezném a kedvenc női főhőseim közé, ami tekintve, hogy milyen kis könyv ez és mennyire névtelen, elég nagy érdem.

A másik, amin meglepődtem, hogy milyen jól le van írva benne a romantika, habár nincs előtérben ez a szál. Zeraphina és Rodden között csakúgy szikrázik a levegő, imádnivaló, ahogy állandóan vitatkoznak. Ez az a tipikus slap-slap-kiss (sok-sok veszekedés és aztán csók) kapcsolat, ami a gyenge pontom. Valahogy megszoktam, hogy egy átlagos ifjúsági fantasy könyvben ritka, hogy minőségi párosítást kapok, és kellemes csalódással találtam magam szemben, hogy végre tényleg szurkoltam egy párosnak.

A két főkarakter csodálatosan kidolgozott, és nagyon meg lehet őket kedvelni, a többiek szinte alig szerepelnek, hogy bármit lehessen róluk mondani, egyedül Renata, Zeraphina anyja kap elég lapmennyiséget. Viszont elég paradox személyiség, akiről még mindig nem tudtam eldönteni, hogy a mindenre képes keményszívű királynő, vagy a szerető anya. Kicsit bizarrul mindkettő. Nem mondom, hogy rosszul lenne megírva, de eléggé elgondolkozik rajta az ember, hogyan is álljon hozzá.

A könyvnek egy rettenetesen nagy bakija van: a világ kidolgozása. Ugyanis középkori felállás van, bár saját földrajzzal, mégis elvárná az ember, hogy korhű legyen. De mivel említettem saját világ, saját földrajz, saját történelem, ezért el tudtam siklani a kétes dolgok előtt: a köznép teázókba jár, Pergamia divatja inkább a Viktóriánus korra emlékeztet, az ételekről meg ne is beszéljünk.

Az apró bakik ellenére, amik egyáltalán nem zavaróak, egy nagyon kellemes és szórakoztató könyvvel találtam magam szembe, aminél egyáltalán nem zavar, hogy ISMÉTELTEN egy sorozat kezdő darabja. Fogalmam sincs hány részes lesz, de szívesen várom Zeraphina kalandjait.

Kedvenc karakter: Zeraphina, Rodden

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a romantika

Ami nem tetszett: cseppet lassú az eleje

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Random House Australia

Kiadás dátuma: 2011. szeptember 1.

Oldalszám: 290 oldal

Nem csak a könyvsorozatok fogságában... avagy egy sorozatfüggő vallomásai

2011. szeptember 13., kedd

Tudom, hogy ez egy nagyon elütő téma lesz, de hát néha vannak ilyen közbe blogbejegyzések is, úgyhogy megint egy ilyet kell végigszenvednetek. No meg: nem kötelező ám végigolvasni.

A lényeg a lényeg, hogy nem csak a könyvek tudnak kikapcsolni, nem csak azokért tudok rajongani. Míg a filmeket is imádom, mégis a sor
ozatokat találom jobbnak, mert hosszúak, szövevényesek, és valljuk be, van ahol minőségiebbek, mint egy-két film. Mi jellemző a sorozatokra? Általában eszméletlen jó színészek (nem külsőre értem, hanem színészi játékra), hosszú történetek, vagy éppen egy-két különálló rész, és ami a legfontosabb: karakterizálás. A könyvsorozatokban is azt imádom, hogy szinte összebarátkozunk a szereplőkkel, és tényleg érdekel a sorsuk emiatt. A tévésorozatoknak számomra ez a legnagyobb előnye, néha úgy érzem, hogy már-már családtagok, barátok kalandjait nézem.

Nem az összes sorozatot fogom felsorolni, amit valaha néztem. Csak azokat, amik most tartanak lázban.

1. KÜLÖNLEGES ÜGYOSZTÁLY (AKA LAW & ORDER: SPECIAL VICTIMS UNIT)
Mikor kezdték vetíteni? 1999
Befejezték? Nem.
Hány évadot élt meg? 12 és még várható 14. évad is
Kik szerepelnek benne? Mariska Hargitay, Richard Belzer, Dann Florek, Christopher Meloni, Ice-T, B. D. Wong, Tamara Tunie, Diane Neal.
Hol adják? NBC (magyarul: TV2, Viasat3, Hallmark)
Mi ez? krimi, dráma, thriller
Miről szól? Szexuális bűntényekről. Olyan, mint a többi nyomozós sorozat, csak jobb, sírósabb, és brutálisabb.
Mit nyert? Golden Globe-ot legjobb dráma színésznő kategóriában - Mariska Hargitay, ezenkívül még 38 díjat mutathat fel a sorozat.

Miért szeretem/miért ajánlom? Avagy rövid kritika: Óh, mert olyan, mint egy jó Ellen Hopkins könyv, csak nyomozással. Általában véve nem csinálnak semmit, nincs felesleges pisztollyal hadonászás, csakis kizárólag a nyomozásról szól. Interjúk, papírátrágás, és a jogi kiskapuk kihasználása.

Azért szeretem, mert valósághű, őszinte és szívbemarkoló. Itt semmi nem fekete és fehér, van, amikor a gyilkos egy 12 éves kisgyerek, akinek olyan múltja volt. Van, amikor a gyilkos egy gyenge nő, mert megerőszakolták. Rettenetesen, sőt ijesztően jól ábrázolja az emberi lelket. Mindegyik részben szövevényes cselekmény van, nehéz kitalálni ki a gyilkos, kivétel egy-két részt, ahol meg inkább a jogi procedúrák a lényeg. Ugyanis ebben a sorozatban még hiába kapják el a gyilkost, az nem biztos, hogy el is ítélik. És ettől lesz igazán olyan sorozat, ami kifacsarja a néző lelkét és kiteszi száradni, mert bizony itt van, amikor a gonosz nyer, van, amikor elavultak már a törvények, és általában valakinek mindig rossz marad az élete.

Amiért kitűnő még a sorozat: nagyon sokszor a szereplők leállnak vitatkozni, hogy mi helyes és mi nem, és bizony mostani (vagy éppen akkori, mikor forgatták) morális és/vagy jogi kérdésekkel foglalkozik. Ezek közül természetesen kiemelkedik a homoszexualitás, transzszexualitás, de van itt szó abortuszról is. De persze ennél jóval több témát érint: a pedofiliát, mert sokan bizony ezt normális dolognak tartják és vallják, hogy majd egyszer törvényes lesz, mint a homoszexualitás. Van itt szó az elvakult vallásról, legyen szó a kereszténységről vagy a keleti vallásokról, hol van a határ, ahol már veszélyes a hitbuzgóság. Szól ez arról, hogy vajon mihez van joga egy betegnek, ha elutasítja a gyógyszeres kezelést, miket vonz az maga után. Órákig lehetne sorolni, annyira többrétű a sorozat.

Sokszor rámutat arra, hogy a törvények nem tudnak lépést tartani a modern korral, és nem lehet mindent mindig pontosan megfogalmazni. (Házastársak közötti nemi erőszak, reproduktív bántalmazás – egy csávónak 47 gyereke volt, mert beindult nála az ösztön, és minden nőt rávett, hogy tartsák meg a gyereket, és minden nő életét ezzel felforgatta.)

De persze a realitás talaján marad, és nem sikerül mindig mindenkit megmenteniük, nagyon sok áldozat lesz öngyilkos, van, akit tévesen zárnak börtönbe és meghal. És olyankor bizony ez a nyomozókon is meglátszik, megviseli őket.

A sorozat másik erőssége a karakterek, mint azt már a bejegyzés elején írtam, általában az erős karakteres sorozatokat szeretem, és itt ez megvan. Van négy nyomozónk (akik közül az egyiktől a 13. évadban persze búcsút veszünk), akiknek megvan a maguk keresztje. Olivia Benson az erős, kedvelhető női karakter (Mariska Hargitay személyében), akinek az édesanyját megerőszakolták, és ő ebből született. Így persze sokszor szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy vajon mit öröklünk a szüleinktől. Ugyanis sok esetben, ahol nyomoznak, ezt hozzák fel mentségként, ő mégis normális, már amennyire az ember egy ilyen munkakörben lehet. Az ő társa Elliot Stabler, (Christopher Meloni) aki egy sok gyerekes mintaapa, jómagam sokszor ezért bőgök rajta, mert ha nekem lenne ilyen apám… (De ez az én diszfunkcionális családom… Na ennyit erről.) Elliot különösen nehezen viseli azokat az eseteket, ahol gyerekeket érint a dolog, mert minden gyerek helyére a sajátját képzeli és a házassága is pár évadon át megszenvedi a munkáját. No meg a családi háttere sem olyan vidám: az édesanyja bipoláris volt, mondjuk Benson anyja meg alkoholista.

A többi karakter is mind szerethető, Fin (Ice-T) és Munch (Richard Belzer) az elején jóval több szereppel rendelkeztek, és ők voltak a humorfoltjai a sorozatnak. Mert bizony itt az is van: humor. Mert nem lehetne kibírni ép ésszel 40 percet ebből a sorozatból, ha nem próbálnák a hangulatot vidítani. Tehát ez egy sötét hangulatos sorozat, néha morbid humorral, amiből az következik, hogy nem mindenkinek való.

Na de még a karakterekről: Van olyan nyomozó, akit kikészít a meló, és azért kell áthelyezniük, vannak, akik pár rész vagy évad erejéig mutatkoznak, őket igazából nem is sajnáltam, hogy kiírják. A sorozat sok ügyészt elfogyaszt, ezekből vannak ellenszenvesek: Kim Greylek (Michaela McManus) és Sonya Paxton (Christine Lahti), de vannak olyanok, akik megérkeznek az Ügyosztályhoz és rájönnek, hogy bizony ez tényleg nehéz meló, és feláldozzák a karrierjüket is egy-egy ügyért: Alexandra Cabot (Stephanie March) és Casey Novak (Diane Neal). Van itt még nekünk Dr. George Huang (B. D. Wong), aki FBI-os pszichológus, és nem mindig ért egyet a nyomozókkal (példának okáért abban, hogy a szex is lehet egyfajta függőség, és bár sok nemi erőszaktevő szexfüggő, nem minden szexfüggő nemi erőszak tevő), és pár évad után állandó szereplőnek csatlakozott a boncnokunk is Dr. Melina Warner (Tamara Tunie).

Pont ez a jó a Különleges Ügyosztályban, hogy szinte minden karakter szerethető, még a kapitány is, akit nem emeltem ki. Mindenki összetett, emberi, és próbálnak a lehető legjobban megítélni egy-egy olyan ügyet, amit szinte lehetetlen konkrétan feketébe vagy fehérbe sorolni. Bár felsoroltam itt a magánéletüket a nyomozóknak, ez nem az a sorozat, ami átvált szappanoperába, hogy ki kivel mikor. De látszik rajtuk, hogy őket is megviseli, hiszen emberek, és ez ettől lesz tökéletes.

18-as körkarikás, tehát fiatalabbnak csak akkor ajánlom, ha képesek feldolgozni, és vágynak egy brutális világképre. Mert ezek után már a metróban is paranoiás lesz az ember, bár lehet, hogy ez csak én vagyok. Kitűnő sorozat, 12 évaddal és minden rész jól megírt, nem lehet rájuk panasz. (És ez nem azért mondom, mert évadonként van minimum egy vérfertőzéses rész.)

Fandom értékelés: A fandom értékelés azt fogja mutatni én mennyire aktív vagyok, no meg a fandom mennyire aktív. A fandom azt jelenti, hogy egy adott sorozathoz/könyvhöz/filmhez/bármihez a rajongók mit munkálkodnak. A sorozatkészítők sokszor adják a lovat a fandom alá és sokszor szeretik őket. Nos, a Különleges Ügyosztály egyik előnye, hogy bár nem szappanopera rengeteg karakter között van subtext (olyan dolog, ami nem teljesen nyílt, apró morzsák) és ezért a shipperek (akik különféle romantikus párosoknak szurkolnak) nagyon örülnek. A legnépszerűbb párosítás az Elliot/Olivia, amit jómagam sem láttam kb. 5 évadon bele a sorozatba, utána nem volt megállás, teszünk arra, hogy Elliot házas. Van persze halom homoerotikus poén is elsütve, Oliviát állandóan meleg poénokkal traktálják és egyszer még meg is kérdezi "Miért néz engem mindenki leszbikusnak?" A színészek is nyilatkozták anno, hogy igen, Olivia és Alex között forrt a levegő. Szóval a színészek is jó fejek. Bár elég sötét hangulatú a témája a sorozatnak, nagyon sok fanfiction íródik, benne van a top 10 legnépszerűbb fandomban, viszont kevesebb YouTube videó születik hozzá. Leginkább a színészeket valódi áldozatok keresik meg és megköszönik, hogy ábrázolják ezt a tévében.

Kedvenc karakter: Olivia Benson, John Munch, Donald Cragen, Elliot Stabler, Odafin "Fin" Tutuola, Dr. George Huang, Dr. Melinda Warner, Casey Novak, Alexandra Cabot, Ryan O'Halloran
Kedvenc évad: 12.
Kedvenc rész: AZ ÖSSZES, no meg külön a vérfertőzésesek.
Borzalmas rész: SVU-ban ilyen nincs!
Évadonkénti értékelés: Ez itt kimarad, mind 5 pontos.
A SOROZAT ÖSSZÉRTÉKELÉSE: 5/5 pontból



2. ALIAS
Mikor kezdték vetíteni? 2001
Befejezték? Igen.
Hány évadot élt meg? 5
Kik szerepelnek benne? Jennifer Garner, Ron Rifkin, Carl Lubmly, Kevin Weisman, Victor Garber, Michael Vartan, Greg Grunberg, David Anders, Merrin Dungey, Bradley Cooper.
Hol adják? ABC (magyarul: - Fogalmam sincs, hogy adják-e még)
Mi ez? akció, kaland, dráma, thriller
Miről szól? Egy átlagos egyetemista lányról, Sydneyről (Jennifer Garner), aki a CIA titkos csoportjának, az SD-6-nak dolgozik. Ám miután elmondja mindezt a vőlegényének, és azt megölik, kénytelen rájönni, hogy az ellenségnek dolgozott, és az SD-6-nak semmi köze sincs a CIA-hoz, ezért beáll kettős ügynöknek. Michael Vaughn (Michael Vartan) a segítője, édesapja mellett, aki szintén kettős ügynök.
Mit nyert? Golden Globe-ot legjobb dráma színésznő kategóriában - Jennifer Garner, ezenkívül még 19 díjat mutathat fel a sorozat.

Miért szeretem/miért ajánlom? Avagy rövid kritika: Talán ez volt életem első sorozata, ami rávett arra, hogy igenis üljek le a tévé elé a megadott időpontban. Bár lehet, hogy a Bűbájos Boszorkák előbb volt, már nem emlékszem tisztán, ez volt az, ami igazán magával ragadott gyerekfejjel és azóta már 10-szer (ha nem többször) végignéztem, és mindig élvezem.

Az alaptörténet az átlagos jajj-megölték-valakimet-ezért-bosszút-esküdtem. Igen ám, de ezt körbeveszi ez a kémes, akciófilmes közeg, ami lehet, hogy elsősorban a férfiaknak kedvez. Én nem tudom, én imádom a látványos akciójeleneteket, ahol a néző nyugodtan hátradőlhet, és tök jó zenékre összevágva tálalják elénk a csihi-puhit. És ez bőven van az Aliasban, bárki bármit mondhat olyan igényesen meg van szerkesztve/vágva, mint egy átlagos akciófilm.

A kémes sztorikat mindig is imádtam, talán ez volt a legelső, amivel találkoztam, bár nem esküszöm meg rá. Jó, persze, biztos tele van hihetetlen dolgokkal és pontatlanságokkal, de én imádtam mindenegyes kütyüt, amit Marshall Flinkman (Kevin Weisman) kitalált. Ő a sorozat egyik humorforrása, a tipikus sablon karakter, a hóbortos, szociálisan nem éppen penge műszaki zseni. Minden részben futó poén (olyan vicc, amit kiemelnek, és állandóan előkerül), hogy Marshall hogyan mutatja be a kütyüket, no meg egy-két rész rá is koncentrál és mikor senki nem elérhető, ő menti meg a világot, ez esetben csak Sydney-t, mindegyik rész, ahol Marshall főbb szerepet kap, teljesen szórakoztató és nem esik át a ló túloldalára és sosem lesz paródia.

És ettől is jó az Alias, hogy van elég humor (és kivételesen jó a magyar szinkron, noha pont egy-két viccet fordítottak ki), de nem lesz az az iszonyatosan vicces dolog, amit az én gyomrom már nem bír. Pont ellenkezőleg, inkább dráma, mint a fenti sorozat címke is mutatja. Eleve Sydney-nek az első évadban rossz, mert a vőlegényét ölték meg, aztán még egy halom dologgal megkínozzák az írók. Noha dráma, azért nem egy Különleges Ügyosztály, és nem helyez fekete felhőket a néző lelkére, de azért komolyan lehet venni.

A kémes-akció jelleget felborítja azzal, hogy behozzák ezt a Rambaldi vonalat, aki egy Nostradamus-féle jós volt. Nos, sokan ezt már soknak tartották, noha persze azért a klónozást elhitték/elnézték (egy kémes filmben, milyen fejlett technikát nem nézünk el?). Nekem viszont ez adta meg azt a löketet, ami miatt a top kedvenc sorozataim között szerepel az Alias. Noha teljesen valóságalapra épít, és nem hoz be vámpírokat, mégis van egy-két halhatatlan emberünk (semmi hegylakóra nem kell gondolni) és vannak olyan kütyük, ami hiába fejlett technika, inkább hatnak mágikusnak. Természetesen ha már Nostradamushoz hasonlítottam Rambaldit, akkor már Rambaldinak is vannak jóslatai… És igen, ki nem találta volna ki, hogy ezek a jóslatok Sydney életét is befolyásolják. Ebből jön az örök kérdés: sors vs. szabad akarat.

A történet kellőképpen szövevényes és fordulatos és igen, valahol még nekem is leesett az állam. Legjobb inkább egyben végigdarálni a sorozatot, mert a függővégek igen gyilkosnak tudnak lenni. Noha az elején inkább egy feladat/egy hét felállás figyelhető meg, már az első évadban szemben találjuk magunkat a nagy történetvonallal, és ezt díjazom, hogy már az elején haladtak valahova, és ha egybe nézzük az egészet, teljesen összeáll.

Persze, azért lehet látni a sorozat minőségváltozását. Az első két évad még a kezdő sorozat képét mutatta, de mindig megtartott egy szórakoztató, kellemes szintet, amit sorozatoknál én már szupernek tartok, hiszen annyi írójuk van és a többi. No meg ugye nehéz úgy sorozatot írni, hogy azt sem tudják lesz-e következő évad, mennyire építhetnek erre. De a lényeg: a második évadzáró ütött a legjobban, és egy nagyon izgalmas harmadik évadnak adott teret, ami a személyes kedvencem lett. Bár elég klisés elemet, az amnéziát játszották be, attól függetlenül jól megoldották és pont ettől lett az egész izgalmas. A negyedik évadban, ahol már kilépnek a kedvenceink a CIA-tól és más „céghez” mennek picit lett csak erőltetett, és ugyanez vonatkozik az ötödik évadra, ahol látszik, hogy többet akartak, de meg kellett vágniuk a végét, így van egy-két olyan mellékszál, amit felgyorsítottak.

Mindenesetre végig hozott egy olyan színvonalat az Alias, amit más, történettel rendelkező (tehát nem a fent említett SVU) nem tudott hozni. Nem voltak akkora változások minőségben, hogy zavaró legyen, és mindig fent tudta tartani az érdeklődésemet. No és a vége: így kell sorozatzárót írni. Bár az évadzáró részekre nagyon allergiás vagyok, és sorozatoknál is vagyok olyan kritikus, mint a könyveknél (sőt jobban, nem adok öt csillagot még a kedvenceimnek sem mindig), az Alias jól teljesített az évadzárókkal.

A karakterekről is essen szó: általában nem szeretem a női főhősöket, tök mindegy milyen médiumról van szó, és Sydney az a tipikus jó kislány, mégis a szívembe zártam az első résztől kezdve, és szurkoltam neki. Sydney szüleit nem igazán csíptem, noha megtűrtem őket, ahogy a többi karaktert is. Főleg az ötödik évadban hoznak be hirtelen sok újat, ezért is lehetett egy kicsit idegen az az évad, de engem annyira nem zavart, bár nem zártam őket a szívembe annyira.

A gonoszok tekintetében csillagos ötöst a sorozatnak, hiszen végig ugyanaz a főgonosz, mégsem lesz unalmas, valahogy Sloane mindig meglep minket, mindig mindenki előtt jár egy lépéssel. És ami díjazandó: több főgonosz van, amit mindig szeretek. (Könyvekben ezt miért nem merik bevállalni?) Természetesen kiemelném a kedvencemet: Julian Sarkot (David Anders), aki az a tipikus rosszfiú, mindig váltogatja, hogy éppen kinek az oldalán áll, a lényeg a túlélés.

Bár a karakterek kidolgozottak, a fent említett hármon kívül a többieket nem kedveltem meg. De ez nem a sorozat hibája, elvégre is jófiúkról szól, akik nem éppen az én eseteim.

Van ám minimális romantika is itt: bár sok poszteren szerelmi háromszögeket hirdetnek, nem kell félni, az itt nincs. Michael a főpasi, akit nem igazán bírtam, (pedig jó neve van!) viszont ő az a cserkészbecsületes kisfiú, akitől a hátamon feláll a szőr. Az első két évadban teljesen megétettem Sydney-t, hogy vele akar lenni, támogattam is őket, aztán a 3. évad elején szétbarmolták ezt az írók, és szerintem már erőltetett volt. Onnantól kezdve a „várom, hogy megdögölj” listámon volt Michael.

Mindenkinek legszívesebben a kezébe nyomnám az Aliast, bár sejtéseim szerint nem mindenki zsánere. Ha bírjátok az akciófilmeket, a bonyolult sztorikat, egy kis fantasy elemmel, akkor hajrá mindenképpen.

Fandom értékelés: Az Alias fandom jelentősen kicsi, bármilyen téren is. Bár már 2005-ben lezárták a sorozatot, még mindig vidáman futnak fanfictionök. Habár a sorozatban vannak subtextek, mégsem a slash párosítások vannak előnyben. Furcsamód igen heteroszexuális a fandom beállítottsága és a leggyakoribb páros a Sark/Sydney (amit az írók jutalmaztak is egy csók jelenettel). Igen, én is őket shippelem a mai napig. :D

Kedvenc karakter: Sydney Bristow, Marshall Flinkman, Julian Sark
Kedvenc évad: 3.
Kedvenc rész: 1x12, 1x13, 1x15, 1x20, 1x22, 2x03, 2x04, 2x07, 2x08, 2x09, 2x10, 2x11, 2x16, 2x18, 2x20, 2x22, 3x02, 3x03, 3x06, 3x07, 3x09, 3x10, 3x11, 3x12, 3x13, 3x14, 3x15, 3x18, 4x09, 5x08, 5x14, 5x17.
Borzalmas rész: Aliasban ilyen nincs!
Évadonkénti értékelés: 1. évad - 4 pont, 2. évad - 5 pont, 3. évad - 5 pont, 4. évad - 4 pont, 5. évad - 4 pont
A SOROZAT ÖSSZÉRTÉKELÉSE: 5/5 pontból



3. ODAÁT (AKA SUPERNATURAL)
Mikor kezdték vetíteni? 2005
Befejezték? Nem.
Hány évadot élt meg? 6
Kik szerepelnek benne? Jared Padalecki, Jensen Ackles, Jim Beaver, Misha Collins.
Hol adják? CW
Mi ez? dráma, fantasy, horror, thriller
Miről szól? Két testvérről, Sam és Dean Winchesterről (Jared Padalecki és Jensen Ackles), akiknek apjuk eltűnt. Természetesen nem átlagos emberek, hanem vadászok, akik mindenféle szellemekkel, démonokkal és egyéb szörnyekkel küzdenek. A sztori ott kezd bonyolódni, mikor hirtelen Samnek különleges képességei lesznek, de vajon mi köze van mindennek az anyjuk gyilkosához?
Mit nyert? 4 díjat mutathat fel a sorozat.

Miért szeretem/miért ajánlom? Avagy rövid kritika: Nagyon sok minden kellett, hogy rávegyen erre a sorozatra, és kettőnk kapcsolata igen furcsa. Először is volt egy ismerősöm, akit legszívesebben már letagadnék, (kétlem, hogy olvasod, de ha igen, szia!), aki teljesen odavolt ezért a sorozatért, és mindenáron rá akart engem venni. Finoman visszautasítottam. Aztán teltek-múltak az évek, mindenki nyaggatott vele, végül láttam egy részt tévében (2x15) és szerelem volt első látásra. Aztán persze, mivel több évad nem akart jönni Magyarországra, maradtam az angolul lesésnél, és azt kell hogy mondjam, életem egyik legmeghatározóbb sorozata lett.

Az a furcsa az Odaátban, hogy van egy erős alaphangulata, ami magával ragad. Vannak szar részek? Igen, vannak. Vannak bődületes hülyeségek? Igen. De ezek mellett tud úgy teljesíteni, hogy minden egyes részt sikoltozva várjak és egy külön életérzést teremt.

A történetről: Az elején nagyon rossz a cselekményvezetés, hiszen bár öt évadosnak tervezte az író, legalábbis arra tervezett nagyobb történetet, ami szép és zárt, az első két évad a tipikus egy hét/egy szörny felállást követi, és össze se függnek a részek, csak a vége felé vázolódik fel valami, ami nagyon lassan bontakozik ki.

A harmadik évadtól érezhető a nagyobb változás, ahol már erősen behozták a nagy szálat, ami az Apokalipszis, Lucifer, Isten és a többi. Nem, ez egyáltalán nem vallásos sorozat. Akinek Isten megemlítése már vallásossá tesz egy sorozatot/könyvet/bármit, annak lehet az, de ez nem az a tipikus vallásos, ahol a vallás hatásait elemzik, itt csak a hitről van szó, nem feltétlen Istenben, hanem a magadba és másokba vetett hitről, és a többi. A negyedik és ötödik évad szépen ívelt felfelé, kellőképpen megtalálták a hangsúlyt az egy vadászat és a nagy keret történet között. Aztán a hatodik évadban minden eltűnt a süllyesztőben.

A hatodik évad az, amit nagyon lehet elemezni, míg a többinek is változó minősége van, akadnak egyenesen unalmas részek is, de nem olyan sok, hogy levonna a sorozat részéből, addig a hatodik évad… szinte minősíthetetlen. Azért mondom, hogy szinte, mert az első hét rész kb. nézhetetlen, olyan, mint egy piszok rossz sorozat, semmi történés, végtelenül unalmas és hülye beszélgetések. Viszont az évad második felére gyönyörűen összeszedték magukat és hozták a megszokott humort, mitológiát és drámát.

Merthogy ez a hármasság adja meg az Odaát lényegét (meg még van egy titkos negyedik elem is, azt külön majd hozzáteszem.) A humor: ha a rész unalmas is, vagy túl átlátszó (mert azért hiába akar csavarosnak tűnni, nagyon átlagos nyomozásokról van szó), a humor mindig feldobja. Nem csak a popkultúra utalások, hanem úgy általában véve Dean humora (legalábbis az első évadokban), meg a két testvér civódása.

A mitológia: bármi, amihez hozzányúlnak nagyjából mitológiahű. Valahol olvastam, hogy szétbarmolnak mitológiát, és noha vannak saját elemeik (halott ember vére, szent olaj), attól még nem hívnám ezt szétbarmolásnak. Természetesen sok karakter (Tessa, Lucifer, Castiel) DC univerzumos barátainkról van mintázva, és nagyon sok mitológiai magyarázat, sőt az egész világfelépítés hajaz arra. Ettől csak még jobban a szívembe lopta magát, mert hát Vertigo mániás vagyok. Bár későbbiekben hozták be Odaátba a tündéreket poén részhez, az is teljesen illik a mitológiához (a tejszín, a vas, és hogy embereket rabolnak, még sorolhatnám), úgyhogy ezért nálam jár nekik a piros pont.


Dráma: mert bizony a Winchester fiúk kedvenc hobbija a sírás. Van rá okuk persze. Nagy családi dráma, nem is egy van, megy állandóan az önfeláldozás, világmegmentés. Nehéz nekik, szar nekik, mert bizony azzal, hogy vadászok, lemondanak egy csomó emberi, átlagos dologról.

Valahogy ezért lesz olyan jó az Odaát, mert mer komoly témákat használni (vérfertőzés, nemi erőszak), sőt még homoszexuálisokat is mer beletenni, és ettől lesz valóságos. Benne van az élet jó és rossz oldala, minden örömmel, bánattal együtt. A karakterek annyira erősek, hogy hihetetlen. (KÖNYVESEK! Innen vegyetek példát!) Bárki, aki akár két epizód erejéig szerepel, szinte azonnali fanbázist alakít ki, mert annyira jól kidolgozott mindenki. No persze, nem mindenki szerethető, de mégis. És ezzel a jó karakter kidolgozással és alaphangulattal éri el, hogy annyira megragadja a nézőt, legalábbis egyeseket, hogy úgy érezzük, mi is bármikor bepattannánk egy Impalába és elhajtanánk vadászni.

A negyedik elem, a titkos összetevő, amit persze halál komolyan gondolok, és nélküle nem lenne ugyanaz a sorozat, az a slash subtext. Vagyis a „rejtett homoerotika az Odaátban.” (És most a sorozatból idéztem.) A lényeg az, hogy bárki tagadhatja, hogy Dean vagy Sam vagy bárki homoszexuális, én sem mondom, hogy azok, mégis annyi meleg poént elsütnek, hogy öröm nézni. Slashereknek kötelező sorozat, mert jól el lehet rajta szórakozni.

Bár mondhatjátok, hogy ez nektek nem lényeg, nekem az. Én bevállalom. Én fandom ember vagyok, és jó dolog az, ha egy sorozat épít a fandomra, hiszen ők tartják életben a sorozatot. Az Odaát írói és színészei IMÁDJÁK a fandomot, olyannyira, hogy külön meta részek is vannak. (Meta rész = kiutal a való világra.) SŐT! Vannak televíziós és egyéb médiumban használt téma (trope) nevek és ezeket simán bevágják akár címnek is (Jump the Shark – olyan pillanat, amikor annyira megváltoztatják az adott sorozat alapját, hogy a rajongók nagy része elfordul.)

Az a jó az Odaátban, hogy annyira emberi dolgokról szól, fantasy köntösben. A feltétel nélküli családi szeretetről, akár az alkohol- és drogproblémákról, a diszfunkcionális családokról, a sors vs. szabad akaratról, hogy igenis van kiút az öngyilkosságból. Mondhatjátok, hogy belemesélem, de nem, az Odaátnak tényleg vannak ilyen történetei, ilyen rajongó esetei, és büszke vagyok rá, hogy ebbe a fandomba tartozom.

Fandom értékelés: Bár már nagyon sok mindent lepötyögtem a fandomról, még egy kis információ. Már az első rész vetítése után aktivizálták maguk a fanok, pár órával később már fel is került a netre az első Dean/Sam fanfiction. Ez a top 10 legnépszerűbb fandomban (fanfiction.neten) az első a sorozatok kategóriájában, mintegy 50.000 fanfictionnel. Kismillió videó született hozzá, és az Odaát fandomban vannak a legkreatívabb rajongók.

Ez a leghomoszexuálisabb fandom, noha a sorozatban elvileg mindenki heteroszexuális, tehát a legtöbb slasher itt van, nőkkel párosítva a főszereplőket igen ritkán írják, olyan 1%-ban esetleg. Az írók és a színészek adják a fanok alá a lovat, és nem is bánják, Misha Collins (Castiel) állítása szerint olvasott fanficet, és mindig felhozza conokon. Maguk a sorozat írói is többször elismerték a slash fanficek létezését, bele is írták a sorozatba, tehát Sam és Dean meg is tudják, hogy mi nézők őket shippeljük. (Az egyik legjobb jelenet.)

A színészek elhíresültek tweetjeikről, amit szintén beletettek a sorozatba. Először (ha jól emlékszem) Misha Collins gyűjtött magának „minionokat” és át is vette a világuralmat (csak mi még nem tudunk róla.) Szóval bolond a színészgárda nagyon, és ők is tartják életben ezt a lázat, ami az Odaát.

Kedvenc karakter: Sam Winchester, Castiel, Crowley, Bela Talbot, Balthazar, Lucifer
Kedvenc évad: 5.
Kedvenc rész: 2x15, 3x10, 3x11, 3x12, 3x13, 4x01, 4x02, 4x15, 4x16, 4x18, 5x01, 5x02, 5x03, 5x04, 5x08, 5x09, 5x10, 5x13, 5x14, 5x16, 5x17, 5x18, 5x19, 5x21, 6x11, 6x12, 6x15, 6x17, 6x19, 6x22.
Borzalmas rész: 2x03, 4x13, 6x01, 6x02, 6x04, 6x05, 6x06, 6x07, 6x13, 6x14, 6x16
Évadonkénti értékelés: 1. évad - 4 pont, 2. évad - 4 pont, 3. évad - 4 pont, 4. évad - 4 pont, 5. évad - 5 pont, 6. évad - 3 pont
A SOROZAT ÖSSZÉRTÉKELÉSE: 4/5 pontból



4. MERLIN KALANDJAI (AKA MERLIN)
Mikor kezdték vetíteni? 2008
Befejezték? Nem.
Hány évadot élt meg? 3
Kik szerepelnek benne? John Hurt, Colin Morgan, Bradley James, Anthony Head, Richard Wilson, Angel Coulby, Katie McGrath.
Hol adják? BBC
Mi ez? kaland, dráma, családi, fantasy
Miről szól? Merlin tinédzser, aki épp most fedezi fel a varázserejét, édesanyja barátja, Gaius, aki Camelotban orvos segíti, és tanítja. Mindeközben Camelotban a varázslat tiltott dolognak számít, mert Uther király cseppet előítéletes. Mivel Merlin végzete, hogy segítse Arthur herceget királlyá válásban, a szolgálója lesz.
Mit nyert? 1 díjat mutathat fel a sorozat.

Miért szeretem/miért ajánlom? Avagy rövid kritika: Ez egy nagyon kicsi, angol sorozat. Azért mondom, hogy kicsi, mert kisköltségvetésű, mert ez az a tipikus délutáni sorozat, tudjátok, ami azért nem egy hű, de nagy minőséget jelképez. És ez a durva a Merlin kalandjaiban, hogy hiába valami kis vacak családi vígjáték, úgy a képernyők elé ragaszt, hogy elképedsz rajta.

Maga a történet szétbarmolja az Arthur mondakört, tehát míg az Arthur mondakör véres, vérfertőzéssel teli, addig ez a sorozat nem éppen. Noha van egy darab vérfertőzésre halványan utaló jelenet, semmi több. A nemi erőszakot kivágják, sőt, mikor öldökölnek karddal, még vér sincsen, annyira gyerekeknek szóló sorozat ez.

De mégsem: mert ez is egy olyan furcsán magával ragadó sorozat, mint az Odaát, mármint ugyanúgy van benne valami báj, ami miatt meg lehet szeretni a hibái ellenére is.

Noha ez a sorozat nagyon lightos, én mégis kedvelem, pedig hányszor hangoztattam, hogy utálom a paródiákat, ez pedig tényleg vígjáték, hülye poénokkal teli. Vannak benne azok a tipikus banális poénok: igen, a fingós, böfögős stb, amiket nyugodt szívvel kihagynék, de azon kívül meglehetősen jó ez a sorozat.

Ugyanis egy nagyon sötét időszakomban kezdtem el nézni, mikor édesanyámat műtötték és hát ki tudta, hogy életben marad-e. Na már most akkor, bármi, ami belém tud önteni egy kis lelket, meg tud nevettetni, el tudja velem feledtetni ezt, az bizony tényleg jó.

Történet nem sok van, ez a tipikus egy hét/egy szörny dolog, talán a harmadik évadban volt olyan szál, amire azt lehet mondani, hogy összefüggő. Viszont nem is hiányzik belőle, bár szívesen látná az ember, hogy Merlin megmutassa a varázserejét, az kivenné az alapdinamizmusát a sorozatnak.

Merthogy itt bizony mindenki tinédzser, Merlin is, Arthur is, Gwen is és a többiek is. Az alapfelállás az első részben megtörténik: Merlinnek az a végzete, hogy Arthurból királyt csináljon és segítsen neki, mindezt úgy, hogy nem mutathatja meg a mágiáját, mert az éppen tiltott dolog. Természetesen mindig ugyanaz a sémája a részeknek, Merlin majdnem mindig lebukik, miközben megmenti Arthurt. Mert hát Arthurt akarják megölni heti rendszerességgel, vagy néha napján Merlint.


De hiába van ez a tipikus délutáni mesés hangulata, az írók jól bánnak a szavakkal, és igenis a vidám jelenetek közepette képesek valódi érzelmeket megmutatni: családi szeretet, barátság, és sok-sok lelki szenvedés. Mert ugye Merlin mindig megszívja, neki mindig rossz, és hát ha Merlin nem is szeret sírni, a nézők biztosan. És ez a baj egy picit a sorozattal, akkora potenciálja van drámának, olyan igazi Odaátos drámának, de mivel ez a minden korosztálynak szóló dolog, ezért nem törhet ki ebből a kalitkából. És ezt nagyon sajnálom benne.

No igen ám, de minden korosztályos, ezért úgymond nagy a sikere: el tudja nézni a nagypapi, a nagymami, az unokák, és a többi. ÉS A TINÉDZSER SLASHER LÁNYOK!

A karakterek közül Merlint szerintem mindenki megszereti, noha tipikusan ő is az a jófiú, sőt naiv is valamilyen szinten, meg veszettül optimista (ami én nem vagyok.) Mégis annyira a szívembe zártam (és nem, kedves Soni, Nancy, nem a felsőteste és a szép kék szeme miatt), mint még senki ilyen típusú karakter (hazugság! Ott van Tim Hunter!) Na jó, igen, Merlin, ahogy itt ábrázolják teljesen Tim Hunter, a kedvenc képregényhősöm, de hát ő meg Merlin másolat, szóval jogos a hasonlóság. Merlin az a tipikus kétbalkezes, de csupa szív karakter. Mellé jön a másik nagy sablon karakter, Arthur, a jószívű, ám de roppant beképzelt herceg. Ketten pedig olyan dinamikus párost alkotnak, amit öröm nézni (több okból is.) A női karakterek elég rosszak a sorozatban, mert Morganát lehet kedvelni egy évadon át, utána folyamatosan egyre idegesítőbb lesz a karaktere, jól ki van dolgozva, nem az a gond, hanem nem fekszik nekem az olyan típus, amit belőle csináltak. Gwen pedig a tipikus Mary-Sue, jön, lát, lesmárol mindenkit, miközben cseppet sem érdekes, cseppet sem badass karakter.

Bár az egész nagyon távol áll az Arthur mondakörtől, mégis pont az árnyékolja be ezt a vidám hangulatot, mert mi úgy is tudjuk, hogy mi a mese vége, hiába próbál szólni a szabad akarat vs. végzetről ez az egész. Nem mellesleg elég erős tanulságot sulykolnak a sorozatba, a mágiát nyugodtan lehet bármilyen nem elfogadott dologra (lásd homoszexualitás) vetíteni és máris kész a tanmese estére: Attól, hogy mások vagyunk, ugyanannyit érünk emberként.

Nagyon nem középkoris, sok modern szöveg van benne, nulla Arthur mondakör- és korhűség, mégis a mitológia, amiket belecsempésznek (unikornis, Questing Beast, tündérek, koboldok) egész hű. Akit zavarnak a pontatlanságok, az bele se kezdjen, aki valami nagyot vár, az szintén ne, szimpla délutáni mese, de mégis van benne valami, ami elvarázsol.

Fandom értékelés: Ez a fandom (szegény) is nagyon híres a slashereiről. Viszont nem csak slash, hanem femslash is nagyon él a Merlin kalandjai rajongók körében. Sokan úgy tartják, hogy a sorozat sikerét az is megalapozza, hogy kb. minden szereplőt lehet párosítani mindenkivel. ÉS TÉNYLEG! Az írók elhalmozzák a rajongókat kétes értelmű mondatokkal és nem éppen testvéri ölelésekkel. Noha átmegy ez a cenzúra radaron és a kicsik biztos nem veszik észre, hajrá tini fangirlök! :D Irány fanficet írni!

Kedvenc karakter: Merlin, Gwaine
Kedvenc évad: 2.
Kedvenc rész: 1x01, 1x02, 1x12, 2x01, 2x02, 2x03, 2x08, 2x09, 2x11, 2x12, 2x13, 3x01, 3x02, 3x05, 3x10, 3x12, 3x13.
Borzalmas rész: Merlinben ilyen nincs!
Évadonkénti értékelés: 1. évad - 5 pont, 2. évad - 5 pont, 3. évad - 5 pont
A SOROZAT ÖSSZÉRTÉKELÉSE: 5/5 pontból



5. VÁMPÍRNAPLÓK (AKA THE VAMPIRE DIARIES)
Mikor kezdték vetíteni? 2009
Befejezték? Nem.
Hány évadot élt meg? 2
Kik szerepelnek benne? Nina Dobrev, Paul Wesley, Ian Somerhalder, Steven R. McQueen, Kat Graham, Candice Accola, Zach Roerig, Michael Trevino, Matthew Davis, Sara Canning.
Hol adják? CW
Mi ez? dráma, fantasy, horror, romantikus
Miről szól? Két vámpírtestvérről, egyikük vega, Stefan Salvatore, másikuk nem és ráadásul gonosz is, Damon Salvatore, és hazatérnek Virginába, ahol találkoznak egy lánnyal, aki régi szerelmük kiköpött mása. Van ám itten boszorkány szárnysegéd is, Bonnie szerepében.
Mit nyert? 11 díjat mutathat fel a sorozat.

Miért szeretem/miért ajánlom? Avagy rövid kritika:Ez az a sorozat, amit sosem mosok le magamról, egyrészt mert imádom a könyveket szidni és olvasni, és mert voltam olyan elvetemült, hogy amíg az élet közbe nem szólt, addig feliratot fordítottam hozzá.

Emlékszem, még nagyon régen (2009 nyarán) láttam egy reklámot, és már sokan akkor elkönyvelték ezt Alkonyat másolatnak, pedig valljuk be, Meyer másolt maximum erről. Az más kérdés, hogy Meyer jobb író, mint Smith. De töröljük innen a könyveket! A lényeg röviden: a reklám nekem azt ígérte, hogy egy jó meg egy gonosz vámpír fognak küzdeni egy darab lány szerelméért. Persze a reklám hangzatosabb volt és azt mondták, hogy a lelkéért, de értjük a lényeget, miért érdeklődtem iránta. Bizony, merthogy egy gonosz szerelmes lesz! Ez az, amit imádok!

Szerencsére a könyvhöz semmi köze, és ebben rejlik a sorozat sikere. Mert ez a sorozat a jó kis átlagos, ifjúsági fantasy könyvek hangulatát elevenít meg LOGIKÁVAL és ÉRTELEMMEL és VALÓS SZEREPLŐKKEL! Tehát minden megvan benne, ami a könyvsorozatban nem volt.

Az alaptörténet nem valami kacifántos, két lány, az egyik régen halott vámpír, akibe két igen helyes fiatalember/vámpír szerelmes volt. A véletlen közjátéka miatt találkoznak a mostan élő lánnyal, aki kiköpött mása a másiknak. Igen, ez a könyvekben is benne volt úgy, hogy „óh, véletlen hasonlítunk.” Hála az égnek, itt az első évad ezzel foglalkozik, hogy Elena, hogyan hasonlít Katherine-ra és miért. No de vizsgáljuk csak ezt a sorozatot:

Nem kezdődik nagyon egetverően, bár én egyből beleszerettem, és nem Ian Somerhalder miatt, mert őt ki nem állhattam, aztán megkedveltem a Vámpírnaplók során, de ez más kérdés. Az első hét rész kb. az alap jajj, ember vagyok és átlagos tini lány, kell nekem egy pasi, mert a barátnőim azt mondják, és hát hoppá, jött egy új pasi, aki rejtélyes, nem mellesleg pedig vámpír. Örültem, hogy nem húzták el nagyon sokáig ezt a vámpír vagyok dolgot, és tudjátok még minek örültem? ELENA REAKCIÓJÁNAK! Mert itt volt reakciója! Más sorozatban, könyvben, azt mondják a főhősnek, hé figyuzzá, embereket eszek hobbiból, akkor rögtön elalél a főhősnő. Itt viszont nem! És ez egy nagyon kellemes pontja a történetnek, de maradjon még a cselekménynél.

Az első évad első fele átlagos, néhol picit gyermekbeteg részekkel, de élvezhető, és bár így visszanézve az eleje nem volt olyan minőségi, mégis lekötött. Aztán egyre több jó poént tettek bele, nemcsak Damon (Ian Somerhalder), a mi ügyeletes rosszfiúnk, de a többiek is kaptak humoros szövegeket és feldobta az egészet. Az első évad végére már belehúztak és egy minőségi sorozattal, sőt történettel leptek meg minket. Noha az első évadzáró nem volt tökéletes, függővég a legrosszabbik fajtából, attól még ugyanúgy vártam a második évadot, ami…


Őszintén meglepett. Teljesen. Ültem és néztem és gondolkoztam, hogy nőtte ki magát ez az átlagos ifi sorozat ezzé. Mert végre bele mertek tenni nagy sztorit, aminek megint köze van a mihez? NA MIHEZ?! A végzet vs. szabad akarathoz, amit imádok. Természetesen van egy átkunk, amit meg kell vagy nem kell megtörni, és folyamatosan pörgött a nyomozás. Legalábbis egy ideig, a sorozat közepe felé lelassult a tempó, és tettünk egy felesleges kitérőt Rose-zal, csak azért, hogy a végéhez bemutathassuk a kellő drámai eszközt, ami cseppet sem volt drámai, hanem elcsépelt és unalmas, ezzel elrontva az évad vége felé beköszöntő marha jó hangulatot.

Ami gyengesége a sorozatnak: az elején megpróbálták a Damon varjúvá változik dolgot, meg időjárást irányít, de rájöttek, hogy ez bizony bolondság, és ki is írták egyből, hála az égnek. Nem akartam volna Damont farkasként is nézni…

Ami még negatív pont: sok szereplő van, kismillió, behoznak egyet, talán megkedvelik, talán nem, de úgy is tudjuk, hogy megölik őket. Egyrészt jó, mert vámpíros sorozat, hahó, van tét meg kockázat, ölnek itten mindenkit! Viszont számomra kicsit fárasztó, hogy bejön egy karakter, a nézők nem szeretik, akkor jó, írjuk ki. Olyan, mintha nem igazán találnának el mindenegyes karaktert és kísérleteznének.

Még ide tartozik negatívba, hogy bár Damon karaktere gyönyörűen összetett (majd kitérek rá), azért a második évadban egyre több sírós!Damont tettek bele, mintha a nézők hülyék lennének és nem tudnák, hogy Damon mit érez. Nem kellett volna a szájába adni a szavakat, ahogy véletlenszerű lányoknak és/vagy Andie-nek elmondja, mert teljesen felesleges, sőt suta perceket szereztek ezzel.


Ami jó: a karakterek! Elenát szeretem és imádom, pedig jó kislány főhős, ami nem a zsánerem. Mégis. Mégis annyira együtt tudok vele érezni, és minden (értsd MINDEN) döntését jogosnak tartom. De persze ez emberfüggő, én nagyon tudok vele azonosulni, és örülök, hogy végre okos, és nem tesze-tosza ember főhőst kaptunk. ÉS NEM AKAR VÁMPÍR LENNI! És ki is jelenti, hogy oké, hogy szereti Stefant, de mindörökké az hosszú idő, cseppet sem reális abban gondolkozni.

Stefan karakterét én speciel nem szeretem, neki a vámpírosabb énje is egysíkú és unalmas. Persze, utálja önmagát és hiába prédikál még mindig nem fogadta el hogy vámpír, legszívesebben emberré változtatnám, hátha úgy kevesebbet sírna. Damon karakterét ezzel szemben imádom, bár őt már a trailerben kinéztem magamnak, hogy neki szurkolok, és örültem, hogy kellőképpen megírták a rosszfiús karakterét.

Van nekünk még Caroline és Bonnie, akik megmaradtak a könyvekből. Caroline a tipikus szőke lányként kezdi, de szépen kinövi magát és azóta a kedvencem lett. Bemutatják az írók, hogy igenis fel lehet nőni, akár gyorsan is, ha az életünkben olyan változások állnak be, és tudunk az előnyünkre változni, habár Caroline sosem volt rosszindulatú, csak felszínes. Bonnie ezzel szemben számomra csak egy cselekményelem, csakúgy mint a könyvekben, nagyon másra nem jó, csak ha elakadnak a történetmesélésben, akkor bedobják.

Vannak gonoszaink, nem sorolnám fel őket, de itt is fennáll a sok gonosz/mind jól kidolgozott dolog, amit díjazni tudok, és csak örülök, hogy végre az írók más közönséget céloznak meg. Kíváncsi leszek, hogy ez mennyiben fog látszani a 3. évadban.

A romantikáról is essen szó, mivel ez az egyetlen romantikus sorozat, amit nézek. Elviselem Stefan és Elena romantika felhőjét, de csak azért, mert a sorozatírók jól bánnak vele, és nem arról szól, hogy ülnek a réten és minden szép és minden jó. Néha van egy-két randi bedobva, de nem folyik el a képernyő a rózsaszín nyálban és ezt díjazom. Mivel dráma is meg romantikus is, ezért kb. minden szereplőnek szerelmi háromszöge van, ami lehet, hogy furán hangzik, vagy nevetségesen, de itt teljesen jól működik. És bele mernek tenni olyat, hogy valakinek nincs jó vége, és nem minden szereplő tudja feldolgozni, hogy az élete szerelme természetfeletti lény és így reális.

És ez a kulcsa a Vámpírnaplóknak, amiért meg tudom nézni: MERT REÁLIS! Mert hiába fantasy, hiába a sok szerelmi sokszög, nem nyálas és nem lesz hihetetlen. Nem arról szól, hogy kinek milyen jó, hanem ténylegesen a tinédzser lelki szenvedésről, a felnövésről, emellett pedig még nyomoznak is. Mi kéne még?

Amit remélek, hogy nem húzzák el mondjuk 10 évadon keresztül, mert nem tudom hogy lehetne. Mert oké, egy dolog, hogy egy ideig működik a szerelmi háromszögesdi, de csak addig, amíg működik a sorozat, amíg dinamikus és minden mozgásban van és semmi sem biztos, beleértve a kapcsolatokat is. És mivel eddig nagyon a kapcsolatokra épített a sorozat, ezért félek, hogy mi lesz belőle.

Mitológia van, amit javarészt a könyvből vettek, meg néha pár szereplő erejéig a könyv felé fejet hajt a sorozat, amit jó látni. (Természetesen nem fog odáig süllyedni a sorozat, hogy kövesse a könyvek vonalát.) A mitológia nagyjából eleinte kimerül a verbénában, meg abban, hogy a vámpírokat be kell hívni, mostanában a második évad vége felé kezdtek jobban belemerülni a fantasy vonalba. Bár van egy-két kényes téma, amit felhoznak, történetesen a hibridek, úgy bánnak vele, ami még nem esik át a hülyeségbe, tehát eddig a mitológiára nem lehet panasz.

Nem egy egetverő sorozat, de mindenféleképpen jó kis romantikus történet.

Fandom értékelés: Ez a fandom nem túlságosan aktív, és nagyon sok hater (gyűlölködő) van jelen, mivel előbb volt a könyv, és sokan nem képesek elkülöníteni a kettőt. A könyv rajongói szenvedélyesen gyűlölik a sorozatot. Én erre annyit mondok: Egyenek meg titeket a fák!
Fanficekben gyakori a Damon/Elena és mellé a Stefan/Caroline (utóbbi azért, mert az írók khm... nem tudtak jól barátságot írni és romantikus közeledésnek nézték, ami nem baj, én pártolom őket.) Mostanában felütötte fejét a slash is, bár nem számottevő, az első évadban a Tyler/Jeremy volt divatos, mert sokat veszekedett a két delikvens, mostanában a Klaus/Stefan, Damon/Stefan, Klaus/Elijah, ami talán felbukkan. És igen, Elenát nem csak a két kirendelt szerelmével párosítják, hanem már Elijah-val is.

Kedvenc karakter: Elena Gilbert, Damon Salvatore, Caroline Forbes, Klaus, John Gilbert, Elijah
Kedvenc évad: 2.
Kedvenc rész: 1x18, 1x21, 2x01, 2x03, 2x04, 2x19, 2x20.
Borzalmas rész: TVD-ben ilyen nincs!
Évadonkénti értékelés: 1. évad - 4 pont, 2. évad - 4 pont
A SOROZAT ÖSSZÉRTÉKELÉSE: 4/5 pontból
Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.