Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Hogy akadtam rá: A klasszikus irodalmas projektre válogattam.

Úgy általában az egészről: Mikor új szomszédok költöznek Benneték mellé, Mrs. Bennet álma, hogy férjhez adja valamelyik lányát az öt közül, úgy tűnik, valóra válhat. Ám a kedves és szeretetre méltó Mr. Bingley mellett megjelenik barátja is, Mr. Darcy, aki nem éppen egy kellemes alak.

Az az igazság, hogy egy ideje már ülök a „kritika” felett, azért is, mert betegszabin vagyok, no meg mert annyira nem is tudom, hogy hol kezdjek neki. Először is féltem tőle, és nem azért mert klasszikus, azokkal nincs gondom. Furcsa, mert klasszikusoknál el tudom nézni, ha a régi korban játszódik a történet, valószínűleg azért, mert az írók akkor éltek és sokkal hűebb, mint ha egy mostani író írna légből kapottan.

Tehát attól tartottam, hogy ez egy nagyon nyálas, nagyon romantikus valami lesz, ne kérdezzétek miért, biztos műveletlen vagyok, azért volt ez az első benyomásom. De amikor kinyitottam a könyvet, egyből magába szippantott, és a végéig nem eresztett.

Az első megállapításom az volt, hogy nem teljesen szokványos a leírás, legalábbis számomra nem, néhol inkább csak meséli a cselekményt, néhol csak a párbeszédeket látjuk, és bár nagyjából mindig Elizabeth Bennet a főhősünk, mégis látunk más karaktereket is átvezetéssel, és ettől lett számomra olyan filmszerű. Bár úgymond váltott nézőpont van, ettől cseppet sem lesz kevésbé élvezetes.

Mint mindenki sejti, nagy cselekmény nincs, ez nem az a fajta regény, nem nyomozós, nem akciós, de roppant szórakoztató. Nem tudom tényleg más szóval leírni, egyszerűen kikapcsolt. Nyilván, ha Jane Austen írásai eddig fennmaradtak, akkor minőségi és ezt nem nekem kell bizonyítani, én csak azt mondom, hogy egy magam fajta inkább mezei szórakoztató irodalomra vágyó ember is tökéletesen tudja élvezni.

Ugyanis teljesen meglepődtem, hogy Austennek milyen jó humora van, meg kellett kétszer is néznem az eredeti kiadás dátumát, hogy tényleg ekkor, tényleg ilyen marha jó könyvet írtak. (Sajnálom, de szebben nem tudtam kifejezni, noha Austen biztos jobbat érdemelne.) Egyszerűen rámutat azokra a dolgokra szarkasztikusan, ami éppen akkor volt divat: történetesen, hogy a házasság és a jövedelemszerzés mindenek felett állt.

Kicsit kifigurázza ezt az egészet, pedig abban a korszakban az érdekházasság volt a lényeg, és ettől lesz kicsit cukros, hogy bizony a főszereplők nagyjának sikerül romantikus és előnyös házasságok kötnie, de mégsem lesz hihetetlen vagy túl nyálas. Sőt, a nyálas közelébe sem ér, hiszen főképp arról szól, hogy az öt testvér (bár abból inkább három), hogyan találja meg a férjét, de persze ez az akkori korban nem volt olyan közvetlen, mint manapság. Plusz a történet nagy részét a kisvárosi élet teszi ki.

De valahogy mégsem keltette bennem egy korfestő regény képét, bármennyire is akkor játszódik, amikor. Bár már írtam, hogy a humort emelném ki a legjobban az egész könyvből, még egyszer megemlítem. Hiszen Mr. Bennet, az apa karaktere az, akivel a leginkább azonosulni tudtam. Nagyon is jól látja, hogy melyik lánya ostoba (hiszen akkoriban a nőknek nem kellett okosnak lenni, csak szépnek és jó modorúnak), és mindenhez ilyen nyers őszinteséggel áll hozzá, ami teljesen ellentétben áll Mrs. Bennet tipikus, korhű felfogásával és butaságával. (Legalábbis mi, a mai kor emberei eléggé annak látjuk.) És ebből lesznek az igazán szórakoztató párbeszédek.

Természetesen minden karakter kidolgozott, nem is várhatunk kevesebbet egy ilyen műnél, de akkor is meglepett, hogy mindenki ennyire jól elkülöníthető, hogy mindenki képvisel egyfajta embertípust. Mindenkit könnyű megszeretni, vagy éppen megutálni, és egyik karakter sem volt szimplán közömbös. Lydiát, Mr. Collinst néha megütöttem volna a blog kabala kaktuszával (lesz ám fénykép is Májkölről a kaktuszról), de mégis együtt szórakoztam rajtuk Mr. Bennettel.

Persze van itt valamilyen szinten mögöttes tartalom, de véletlen sem olyan filozofikus regény ez, mint Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe. (Azért ezt hoztam fel, mert ez volt az egyetlen klasszikus, amiről már írtam kritikát/véleményt.) Van egy pár jó megfigyelés az életről, a szerelemről, az emberekről, de mindezt könnyed köntösbe burkolja Austen, nem több mint amit az átlagember is gondolkodna. (Mert ugye nem vagyunk mind filozófusok, hogy mindig nyakatekert gondolatokon törjük a fejünket.) De azért szól olyan alapvető dolgokról, mint a család, hiszen bármennyire is különböző az öt nővér természete és van közöttük korkülönbség, plusz milyen modortalan az anyjuk, attól még valahol összetartanak és megvan a családi szeretet. Emellett pedig a barátság rögös útjaira is látunk példát Miss Lucas és Miss Bennet között.

A romantika részéről is essen szó, bár már mindent kiemeltem, csak azt nem. Mr. Darcy természetesen bekerült a kedvenc férfikaraktereim közé. Talán ő állította fel ezt a karaktersémát, talán nem, de biztos, hogy a kedvenc férfitípusom. Elizabeth és Darcy közötti jeleneteket imádtam, és tényleg van közöttük vonzódás, végig szurkoltam ám nekik, mint egy kisgyerek úgy ujjongtam. (Nem igazán lehettem szép látvány a regény olvasása közben.)

Elemezhetném még a karaktereket, de inkább hagyom, hogy mindenki magától ismerkedjen meg velük. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg már mindenki olvasta a könyvet, de ha mégsem, és te is ilyen későn érő klasszikus típus vagy, mint én, akkor azt javaslom, kezdd el, kihagyhatatlan regény!

Kedvenc karakter: Mr. Darcy, Mr. Bennet

Ami kifejezetten tetszett: hogy elszórakoztatott

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 430 oldal