Celia Thomson: The Fallen (A kitaszított)

2011. szeptember 20., kedd

Hogy akadtam rá: Simon Pulse-os könyveket kerestem, meg sorozat van belőle.

Reklámszöveg: A halál igazán felforgathatja egy lány életét.

Úgy általában az egészről: Chloe King éli a tizenöt évesek átlagos életét, egyedül annyi gondja van, hogy édesanyjával lakik egyedül, de eleve a szülők, akiket ismert, nem is a biológiai szülei, hiszen örökbe fogadták Oroszországból. Chloe, két legjobb barátjával, Paullal, a számítógépes geekkel, és Amyvel, az önjelölt punk költővel úgy dönt, hogy mivel úgy se ünnepelhetné a tizenhatodik születésnapját velük, ezért ellóg a suliból, hogy velük lehessen. Az ártatlan vodkázás viszont balesetbe fullad, amikor Chloe kiesik egy 60 méter magas toronyból. A csoda? Hogy túléli. Bár elrángatják a kórházba, Chloe úgy érzi, hogy semmi baja, csak egy kicsit szédül, bár mire sorra kerülne a vizsgálóban, addigra teljesen rendben van, és inkább hazaszökik. Anyja nincs különösebben megrökönyödve ezen, bár Chloe-val nincs is olyan fenomenális kapcsolatuk, mióta apja elhagyta őket. Chloe persze, hogy fellázadjon a szülője ellen, elhatározza, hogy csak azért is jól telik a születésnapja, és az egyik legmenőbb bárba jut be, a Bankba, ami még furcsább, hogy elég vad helyzetbe kerül egy idegen fiúval, pedig ő nem ilyen. Mégis mostanában alig tudja kordában tartani a hormonjait. Eközben pedig a Tízedik Penge Rendje fiatal lányokat öl. Mi köze ennek mindehhez?

Először is tisztázom, hogy a sorozatot nem láttam, csak a promót, aminek nagyon nem sok köze van a könyvhöz. Mármint persze az alaphelyzet sejtéseim szerint ugyanaz, de még nem tudok arról nyilatkozni, mennyire különbözik, lehet, lesz erről egy posztom, ha eljutok odáig, hogy megnézzem. Tehát megint úgy voltam, hogy film előtt könyvet olvasok, mert a könyveket jobban szeretem, és a filmet tudom úgy is élvezni (hiszen ott van látvány), ha tudom, mi lesz.

Mit vártam? Semmi jót, egy átlagos, közepesen megírt könyvet, vagy olyat, mint a rettegett Vámpírnaplók. Értem én, hogy manapság egyre több könyvből lesz sorozat, de nem éppen azt jelenti, hogy a jó könyvekből, hiszen ilyenkor csak az alapötletet veszik ki, képtelenség visszaadni azt, ami egy könyvben van szó szerint, mert a tévésorozatoknak más a felépítése.

És akkor kinyitottam a könyvet, és egy nap alatt kiolvastam. Egyrészt mert rövid, másrészt, mert olvasó ezt le nem teszi. Thomson (maradjunk ennél a nevénél, ha már ezen a néven írta először ezt a könyvet, amúgy hat álneve van kb.) nagyon jól tud írni, és egyszerűen olyan a stílusa, ami magával ragad. Ha röviden kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám: üde, pörgős, lendületes. Miért? Mert pontosan erre vágytam most, egy kikapcsolódós ifjúsági regényre, ahol nem az megy folyton, hogy szeretlek-szeretlek, és vajon, mi a rejtélyes pasink.

Félreértés ne essék, fogom magasztalni a könyvet, véleményem szerint, a legjobban megírt ifjúsági könyvek közé tartozik, de ez nem azt jelenti, hogy más is ennyire imádni fogja. Nagyon lehúzták kint a könyvet, sokan a sorozat után olvasták és csalódtak benne, nem tudom elképzelni, hogy miért. Lehet, hogy ég és föld a kettő, de ez mint könyv megállja a helyét.

A történet az elején egy izgalmas prológussal nyit, amitől féltem, hogy ez is az a tipikus „végéről kimásolt” jelenet lesz, de nem! Hanem inkább az a 0. áldozatos gyilkosság. És bár utána lelassulnak az események (ha azt nem számítjuk, hogy az első fejezetben meghal és felkel a főhős), mégis leköt. De nem is a lassú a pontos szó erre, egyszerűen csak nem a fantasy elemen van a hangsúly, hanem Chloe küzd a normális tinédzser dolgokkal és közben néha felfedez egy-két nem éppen emberi dolgot magán. Végig fenntartja a könyv az érdeklődést, vannak elszórva információmorzsák, amiket örömmel szippantunk be, és ha éppen nem ez van, akkor van nevetünk, vagy éppen az adott pasinak szurkolunk.

Mert nagyjából ebből a három dologból áll a könyv felváltva. Akció: vannak akciójelenetek, látványos verekedések, bár éppen csak a végén, de azért közben is akadnak életveszélyes helyzetek. Nyomozunk, hogy mi a fene és miért ez Chloe, ki tud róla? (Segítség: Nem, nem fogjuk az első kötetben ezekre a kérdésekre megkapni a választ, legalábbis nem mindre.)

Aztán ott van a romantika… Hallottam olyat, hogy a filmsorozatban eléggé nem reális, hogy hol ez után, hol az után a fiú után fut Chloe. Nos, itt a hormonjai igen tombolnak a főhősnek, de ez a képességei miatt van, és nem szerelmes Chloe egyik fiúba se, annyi idő el se telik. Sőt, néha maga se érti, miért talál egy-két idegent szexinek, és miért vannak elég szex orientált gondolatai. És itt van az első vészjelző villogó pont, hogy bizony itt valakik kiszállhatnak az olvasó halmazból, mert ez a könyv valahol valljuk be, szexuális. Nem szexelnek, Chloe szűz, de igen, beszélnek ilyen dolgokról, mint a szex, sokat, annyit, mint egy átlagos tinédzser. Én mosolyogva néztem, ahogy próbálja lenyugtatni Chloe a hormonjait, nem nekirontani a pasinak, mert ugyan már, melyikünk nem volt így? Tehát a romantika részét én jelesnek titulálnám, mert semmi nyálas nincs, csak játékos flörtölések és az az igazi megértésen alapuló valamivel több mint barátság. És én nem tartom ribancnak Chloe-t ezért, mert reálisan látja, hogy a tűzzel játszik, majd később tényleg az egyik fiú nem is tűnik úgy, mintha többet akarna, mint barátság, sőt, még csak nem is smárol a másik fiúval, csak az egyikkel.

Akkor jöjjön a második vészvillogó pont: a tinédzserek partiznak, káromkodnak (sok "baszd meg" van, nem csak "fenébe"), szexről beszélnek, menstruálnak (és végre egy főhős, aki görcsöl is!), és úristen vodkáznak! Bizony, ez mind megjelenik a könyvben, és ettől lesz reális. Teljesen valós problémákkal néznek szembe: például Chloe két barátja járni kezd, és ő pedig teljesen magára marad, nem tud kivel beszélni. És ez a tinédzser magányosság, meg ezek a kusza barátság dolgok, ezek örökérvényű témák tiniknek. Emellett pedig Chloe gondol arra, hogy mit kezdjen magával gimnázium után, és nem csak poénból van bedobva, hogy jajj, mi leszek, ha nagy leszek, hanem tényleg át lehet érezni a súlyát.

Emellett az ilyen tinédzser dráma részeket fűszerezni Chloe E/3-mas narrációja egy kis szarkasztikus humorral. Azon lehet már derülni, ahogyan leírja a főhős a barátnője, Amy saját készítésű ruháit, és akkor még másról nem is beszéltünk. Végig lehet nevetni, és ezért is lehet Chloe-val azonosulni, aki egy kellemes főszereplő.

Chloe King az a tipikus elveszett figura, ami minden tinédzserben benne van, és általában a könyvekben ezt azzal emelik ki, hogy nem tudja a hős, hogy kik az igazi szülei, hogy micsoda ő, és ez egy kis hasonlat arra, hogy mit éreznek a tinédzserek, mikor kénytelenek felnőni. Chloe pedig kénytelen felnőni, hiszen az életére törnek, nem hagyhatja, hogy mostoha anyjának és barátainak baja essen. És a sarkára áll, és bármennyire is kezelhetetlenek néha a hormonjai, nem vakítják el és igenis gyanúsan nézi mindkét pasija különös tetteit.

A karakterek közötti viszonyok is jól vannak ábrázolva, és igenis itt is fontos motívum a barátság, és a szülővel való kapcsolat. Mindkettő teljesen reálisan van bemutatva, és egy kicsit úgy éreztem a barátságon nagyobb hangsúly is van, mint a pasikon. (Mindenhol így kéne lennie.)

Chloe rejtélyes erejét szintén reálisan ábrázolják, tehát nem az van, hogy juhé, valami természetfelettit tudok tenni, akkor most minden habos torta, és tetszett, hogy igenis nyomasztják a hazugságok, de tudja, hogy nem mondhatja el mindenkinek az igazat, mert veszélybe kerülnének, no meg, elsőre ki hinne neki?

Vannak apróbb örömök a könyvben, például a plüss disznó, amivel a főhős alszik (plüss disznó!), az egér, amit titokban a főhős tart (még a macska korszaka előtt), milyen jó már, hogy a főhős, szőke lány egeret tart otthon! Mellesleg Chloe nem is tartozik a népszerű, szőke lányok köré, hanem inkább az a tipikus szürke folt az iskolában. És vannak nekünk képregény rajongó pasijaink! Több is! Vertigo és DC képregény rajongók! A szívem máris hevesebben dobog, de hát ez csak én vagyok. Vannak különböző popkultúra utalások (Hellblazer, Végső állomás, Jóbarátok), de nem viszi túlzásba, csak egy kis realitást és fangirl szeretetet hoz be a történetbe. No meg Chloe „műfaj okos,” ami azt jelenti, hogy felismeri, hogy milyen műfajba tartozik maga a történet, ismeri az átlag sablonokat (mert annyi filmet/sorozatot néz/könyvet/képregényt olvas) és ezektől is lesz szórakoztató a sztori, ahogy rámutat, hogy bezzeg a tévésorozatokban ez és ez lenne. Különösen vicces, ha belegondolunk, hogy tényleg tévésorozat lett belőle.

Ami díjazandó, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Egy pici akcióval fűszerezett, humoros tini könyv, nem más. Nem akarja azt belénk sulykolni, hogy ha a pasink üldöz minket (lásd Edward Cullen utánnyomott összes többi férfihős), akkor az jó. Pont ellenkezőleg, hadd idézzek Chloe-tól: „De a homályos lépcsőn Chloe kezdte kérdőre vonni, hogy mit is csinált éppen: egy idegen srác házába ment egyedül, alkonyatkor, anélkül, hogy bárki is tudná, hol van. Bármi kiderülhetett róla: hogy erőszaktevő, hogy gyilkos, sőt, akár az is, hogy vámpír.” Tehát Chloe azért nem szívesen andalogna bármilyen nyálas vámpírral. Még plusz pont, hogy rövid: nem, nem számít a hosszúság egy könyvnél, de Celia Thomson nem akart divathosszúságú regényt írni, nem tett bele felesleges jeleneteket, hogy meglegyen a szép féltégla külalak. Tehát Thomson egyből bérletet nyert a kedvenc íróim közé! És a további álnéven írt könyvein is átrágom magam.

Kedvenc karakter: Chloe, Brian, Alec

Ami kifejezetten tetszett: a humor, a történetvezetés

Ami nem tetszett: -

A történet: 5/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 5/5 pontból

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2004. május 25.

Oldalszám: 256 oldal

1 megjegyzés:

WildWorld írta...

Nekem is van plüssdisznóm! :D Kell ez a könyv.

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.