Ugrás a fő tartalomra

David Levithan: Boy Meets Boy (Ha két fiú találkozik)


Hogy akadtam rá: Szeretem David Levithan írásait és GLBT könyvet kerestem.

Úgy általában az egészről: Paul, Joni és Tony jó barátok, és úgy töltik a hétvégéjüket, ahogy mindig: a táncolva. Ám Paul végre találkozik álmai pasijával, akiről kiderül, hogy az új diák, és ideje lenne már, hogy túllépjen az exén, aki megcsalta, tehát örömmel vág bele az ismerkedés örömeibe. Joni eközben szintén új kapcsolat felé kacsintgat, aminek lehet nem lesz jó vége, és Tony pedig még mindig a túlságosan is vallásos szüleivel próbálja megértetni, hogy melegnek lenni nem rossz dolog.
David Levithantól már két könyvet olvastam, és ez az egyik legismertebb műve, sőt díjnyertes is, no meg GLBT, ezért gondoltam, hogy én ezt akarom. Nem zavart, hogy rövid, mert minden könyv, amit az írótól olvastam nagyon rövid volt, de érzelmes, és megragadott bennem valamit. Na, ez maradt el a Boy Meets Boynál.

Levithan a megszokott stílusát hozza, rövid, lényegre törő mondatok, fiatalos fogalmazás (néhol a normál regény formáit felbontja párbeszédeknél), mégis ami hiányzott nekem az a fanyar, ironikus humor, ami eddig jellemző volt rá. Minden eddigi olvasott könyvébe valahogy belecsempészett olyan vicceket, ami teljesen jó hangulatot teremtett, még a komoly, mentális betegséggel foglalkozó történetébe is. Ezt a könyvet pedig nem lehet máshoz hasonlítani, mint egy bolyhos, kis aranyos plüssállatra, ami annyira cuki, hogy majd belehalsz. Na, ide aztán illene a humor, mégis csak nagyon kevés ilyen sor akadt benne.

A történetről elárultam, hogy nyálas, szívmelengető, aranyos, akár egy unikornis. Nem történik benne semmi, bálunk természetesen van és egy pici tini drámánk, de a fülszöveg ezt is lelövi, pedig jóval a fele után történik a Nagy Fordulópont. És talán ez a könyv legnagyobb gyengesége, hogy hiába jó a mögöttes tartalom, a humor és a történet hiánya miatt le-leraktam, pedig tényleg 200 oldalas sincs, és a vége felé, amikor 10 oldalam volt hátra, inkább nekiálltam tumblrön keresgélni, ennyire nincs még érzelmi magaslat sem.

Márpedig a karakterek jók, és ezért is ajánlanám a könyvet, mert ez kellemes benne. Mindenki összetett és kidolgozott, bár Pault elvét egy olyan hibát, ami miatt én nem tudtam megkedvelni, de Tony, aki küzd azért, hogy elfogadják, hogy meleg, és Infinite Darlene, aki a focicsapat sztárjátékosa és transzvesztita.

A könyv nagy része (nem meglepően) a GLBT témával foglalkozik, méghozzá humorosan. Paul olyan városban lakik, ahol úgy nevezett „meleg utópia” van, tehát mindenki elfogadja őket annak, amik. Vannak itt homoszexuális, biszexuális, transzszexuális karakterek, és persze heteroszexuálisok is. Itt a homoszexuális-heteroszexuális szövetség azért jött létre, hogy ízlésesebb legyen a suli bál, hogy a heterók megtanuljanak rendesen táncolni. És mégis sikerül Levithannak ezt a témát kifejtenie, hogy milyen nehéz ezt beismerni, elfogadtatni a szülőkkel, illetve milyen megbélyegezve lenni a társadalom által. Hogy a biszexuálisokat is, hogy lenézik, mert „nem képesek választani, hogy mit akarnak,” pedig miért ne vonzódhatnának két nemhez is.

Emellett inkább a barátságról szól a könyv, és hogy milyen is az, amikor végre valahára az ember szerelmes, és egyensúlyoznia kell a szerelme és a barátai között. Tony és Paul között igazán szép barátság van, és ezt az összes apró vicces szokásukkal jól ábrázolja Levithan, hogy mennyire is összeszoktak és mennyi emlékük van együtt, és mennyire számíthatnak egymásra. Míg Paul szeretné úgy beosztani az idejét, hogy jusson mindig a barátaira is, addig Joni ennek pont az ellentéte, és ezzel is az új pasija kivívja a baráti körének az ellenszenvét, és ezt is akarja bemutatni a könyv, hogy hogyan kell/lehet alkalmazkodni a szerelmünk barátaihoz.

Természetesen egy halom apróbb jó gondolat is van benne: az exekről, és a velük való bajos kapcsolatokról, a hosszú távú kapcsolatokról, hogy tinédzser korban mennyire furcsának és lehetetlennek tűnhetnek azok, akik már 50 éve házasok, hogy vajon mi a titka annak, hogy egy kapcsolat jól működjön, hiszen mindig is lesz fent is és lent is. És az elmaradhatatlan „tinédzser vagyok, de ki is vagyok én, mit akarok az élettől” kérdés is elhangzik.

Mint mondtam az alapgondolat, a karakterek és a stílus jó, de valami erősen hiányzik, főleg, hogy a végén sincs semmiféle katarzis, a története olyan, mintha a felénél abbamaradt volna, pár fontos kérdésre nem is kapunk választ, ami csak azért zavart, mert a fele könyv például egy problémáról szól, és azt hittem lesz megoldása.

Aki egy kellemes, könnyed, romantikus könyvre vágyik minden egyéb nélkül, annak ajánlom, csak ne várjatok tőle túl sokat.

Kedvenc karakter: Infinite Darlene, Tony

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: nem történik semmi, a vége

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Alfred A. Knopf

Kiadás dátuma: 2005. május 10.

Oldalszám: 192 oldal

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség