David Levithan: Boy Meets Boy (Ha két fiú találkozik)

2012. június 7., csütörtök


Hogy akadtam rá: Szeretem David Levithan írásait és GLBT könyvet kerestem.

Úgy általában az egészről: Paul, Joni és Tony jó barátok, és úgy töltik a hétvégéjüket, ahogy mindig: a táncolva. Ám Paul végre találkozik álmai pasijával, akiről kiderül, hogy az új diák, és ideje lenne már, hogy túllépjen az exén, aki megcsalta, tehát örömmel vág bele az ismerkedés örömeibe. Joni eközben szintén új kapcsolat felé kacsintgat, aminek lehet nem lesz jó vége, és Tony pedig még mindig a túlságosan is vallásos szüleivel próbálja megértetni, hogy melegnek lenni nem rossz dolog.
David Levithantól már két könyvet olvastam, és ez az egyik legismertebb műve, sőt díjnyertes is, no meg GLBT, ezért gondoltam, hogy én ezt akarom. Nem zavart, hogy rövid, mert minden könyv, amit az írótól olvastam nagyon rövid volt, de érzelmes, és megragadott bennem valamit. Na, ez maradt el a Boy Meets Boynál.

Levithan a megszokott stílusát hozza, rövid, lényegre törő mondatok, fiatalos fogalmazás (néhol a normál regény formáit felbontja párbeszédeknél), mégis ami hiányzott nekem az a fanyar, ironikus humor, ami eddig jellemző volt rá. Minden eddigi olvasott könyvébe valahogy belecsempészett olyan vicceket, ami teljesen jó hangulatot teremtett, még a komoly, mentális betegséggel foglalkozó történetébe is. Ezt a könyvet pedig nem lehet máshoz hasonlítani, mint egy bolyhos, kis aranyos plüssállatra, ami annyira cuki, hogy majd belehalsz. Na, ide aztán illene a humor, mégis csak nagyon kevés ilyen sor akadt benne.

A történetről elárultam, hogy nyálas, szívmelengető, aranyos, akár egy unikornis. Nem történik benne semmi, bálunk természetesen van és egy pici tini drámánk, de a fülszöveg ezt is lelövi, pedig jóval a fele után történik a Nagy Fordulópont. És talán ez a könyv legnagyobb gyengesége, hogy hiába jó a mögöttes tartalom, a humor és a történet hiánya miatt le-leraktam, pedig tényleg 200 oldalas sincs, és a vége felé, amikor 10 oldalam volt hátra, inkább nekiálltam tumblrön keresgélni, ennyire nincs még érzelmi magaslat sem.

Márpedig a karakterek jók, és ezért is ajánlanám a könyvet, mert ez kellemes benne. Mindenki összetett és kidolgozott, bár Pault elvét egy olyan hibát, ami miatt én nem tudtam megkedvelni, de Tony, aki küzd azért, hogy elfogadják, hogy meleg, és Infinite Darlene, aki a focicsapat sztárjátékosa és transzvesztita.

A könyv nagy része (nem meglepően) a GLBT témával foglalkozik, méghozzá humorosan. Paul olyan városban lakik, ahol úgy nevezett „meleg utópia” van, tehát mindenki elfogadja őket annak, amik. Vannak itt homoszexuális, biszexuális, transzszexuális karakterek, és persze heteroszexuálisok is. Itt a homoszexuális-heteroszexuális szövetség azért jött létre, hogy ízlésesebb legyen a suli bál, hogy a heterók megtanuljanak rendesen táncolni. És mégis sikerül Levithannak ezt a témát kifejtenie, hogy milyen nehéz ezt beismerni, elfogadtatni a szülőkkel, illetve milyen megbélyegezve lenni a társadalom által. Hogy a biszexuálisokat is, hogy lenézik, mert „nem képesek választani, hogy mit akarnak,” pedig miért ne vonzódhatnának két nemhez is.

Emellett inkább a barátságról szól a könyv, és hogy milyen is az, amikor végre valahára az ember szerelmes, és egyensúlyoznia kell a szerelme és a barátai között. Tony és Paul között igazán szép barátság van, és ezt az összes apró vicces szokásukkal jól ábrázolja Levithan, hogy mennyire is összeszoktak és mennyi emlékük van együtt, és mennyire számíthatnak egymásra. Míg Paul szeretné úgy beosztani az idejét, hogy jusson mindig a barátaira is, addig Joni ennek pont az ellentéte, és ezzel is az új pasija kivívja a baráti körének az ellenszenvét, és ezt is akarja bemutatni a könyv, hogy hogyan kell/lehet alkalmazkodni a szerelmünk barátaihoz.

Természetesen egy halom apróbb jó gondolat is van benne: az exekről, és a velük való bajos kapcsolatokról, a hosszú távú kapcsolatokról, hogy tinédzser korban mennyire furcsának és lehetetlennek tűnhetnek azok, akik már 50 éve házasok, hogy vajon mi a titka annak, hogy egy kapcsolat jól működjön, hiszen mindig is lesz fent is és lent is. És az elmaradhatatlan „tinédzser vagyok, de ki is vagyok én, mit akarok az élettől” kérdés is elhangzik.

Mint mondtam az alapgondolat, a karakterek és a stílus jó, de valami erősen hiányzik, főleg, hogy a végén sincs semmiféle katarzis, a története olyan, mintha a felénél abbamaradt volna, pár fontos kérdésre nem is kapunk választ, ami csak azért zavart, mert a fele könyv például egy problémáról szól, és azt hittem lesz megoldása.

Aki egy kellemes, könnyed, romantikus könyvre vágyik minden egyéb nélkül, annak ajánlom, csak ne várjatok tőle túl sokat.

Kedvenc karakter: Infinite Darlene, Tony

Ami kifejezetten tetszett: a téma

Ami nem tetszett: nem történik semmi, a vége

A történet: 4/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Alfred A. Knopf

Kiadás dátuma: 2005. május 10.

Oldalszám: 192 oldal

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.