Elizabeth Scott: Living Dead Girl (Élőhalott lány)

2012. június 8., péntek

Hogy akadtam rá: Kedvenc kiadóm adja ki, Goodreads ajánlotta, Nancy-től megkaptam, aki sokat áradozott a könyvről és az írónőről. :)

Úgy általában az egészről: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki nem tudta, hogy milyen jó az élete. Megfizetett érte.
Így látod a helyzeted: Alice Ray-jel lakik, az apjával, aki a lányt otthon tanítja, mert szegény beteg, és hát látszik is rajta, elég sovány. De persze erről a betegségről mindenki tud, hiszen ez egy kis közösség.

Valójában pedig ez történik: A lány neve nem Alice. Ray öt éves korában rabolta el, és azóta is fogva tartja, és olyan dolgokat tesz vele, amit soha senkinek nem szabadna átélnie. Ray csak a nagyon fiatal lányokat szereti, és Alice viszont közelít a tizenötödik életévéhez, hiába is éheztetik, már látszik rajta, hogy öregszik, ami csak egyet jelent, Ray-nek nem lesz többé rá szüksége.

Most fejeztem be ezt a könyvet, és jónak láttam erről most írni, mert később sem fogom a megfelelő szavakat találni rá. Rövid a történet, összesen 170 oldalas, de ennyi idő alatt is Elizabeth Scott kitépte a szívemet és apró darabokra törte, ahogy a főhősét is.

Az elmesélés már különös, hiszen először hozzánk szól a narrátor lány, hogy mi hogyan látnánk az ő helyzetét, mint külső szemlélő, és ezzel már felvesz egy olyan közvetlen stílust, amitől úgy éreztem, hogy Alice velem szemben ül, és nekem meséli el a történetét személyesen. Na ettől csak még jobban a szívembe markolt az egész.

A történetet két idősíkon meséli el Alice, visszaemlékszik az elrablására, mindig „egyszer volt, hol nem volt” motívumot használva, amivel még inkább kiemeli Scott azt, hogy mennyire tagadja magában a főhősünk, hogy volt egy másik, jobb élete is. És közben látjuk a jelent, ahogy a megtört Alice próbál élni.

Ez az a könyv, ami hiába rövid, nem lehet annyira gyorsan olvasni, ahogy szeretnénk, mégpedig a téma miatt. A rövid, tömör mondatokkal és gyönyörű, kegyetlen hasonlatokkal, képekkel Scott közben úgy játszik az olvasó érzelmeivel, mintha mi magunk is átélnénk az egészet. Alice üressége és reménytelensége végig beköltözött az én mellkasomba is, az ő fájdalma az enyém lett, és olyan ritkán éreztem ezt regényeknél!

A téma maga is nehéz: a pedofília és az emberrablás. A pedofília nálam az a téma, ami nagyon nehezen megy, mert mindig felfordul tőle a gyomrom, és noha itt a nemi erőszak jelenetek (amiből te jó ég, mennyi van!) nincsenek leírva részletesen, még a nemi szerv szó sem szerepel, hiszen ifjúsági könyv mégis úgy megviseltek, hogy le kellett tennem a könyvet, visszaszorítanom a könnyeimet, és megedzenem magam a folytatásra.

Elizabeth Scott nem tudom mennyi kutató munkát végezhetett, de az egész beteges dolgot hihetően mutatja be. Hogy az áldozat miként irtja ki magából az érzelmeket, hogy tovább éljen, hiszen, ahogy Alice is megjegyzi, hiába hiszik az emberek, hogy valamit nem képesek túlélni, de sikerül, csak éppen nem jönnek ki jól és lelkileg egészen belőle.

„Mindenhez hozzá tudsz szokni. Azt hiszed, hogy nem, meg akarsz halni. De nem teszed. Nem fogsz. Egyszerűen csak vagy.”

Alice végig fájdalmasan üres, lemondott már mindenről, és olyan fizikai és lelki terrort élt át, ami borzasztó. Noha tényleg a könyv nem részletesen, végig a hideg rázott tőle. Ezenfelül bemutatja, hogy milyen is az, ahogy a társadalom áll ehhez: „Miért nem szólt az áldozat? Miért nem kért segítséget?” Scott pedig választ ad erre, hogy a rettegést a fogva tartók hogyan is használják, illetve, hogy hiába látnak az emberek akár a szomszédjukban olyat, amiről ösztönösen érzik, hogy nincs rendben, lehet, hogy nem fognak szólni, direkt félrenéznek. Vagy pedig a másik eset, hogy észreveszik, hogy a másik ember mennyire megtört, és pont ezért még jobban kihasználják, ha már más is megtette.

Ezzel felvet egy elég elborzasztó gondolatot: mennyire romlott is lehet az emberi lélek. Itt a fogva tartónak is megvan a maga oka, hogy miért a kislányokhoz vonzódik, és ez is rettenetes, és sajnos megeshet akárhol, akármikor. Nem mondja ártatlannak Ray-t az írónő, félreértés ne essék, de ő is volt áldozat, és ezzel felfesti azt a szörnyű képet, hogy erőszak erőszakot szül: esetünkben nemi erőszak nemi erőszakot. Mivel ha egy ember ilyen borzalmas dolgokon esik át, lehet, hogy nem segít rajta semmilyen terápia, és ha túlságosan megtört, túl kevés emberiség maradt benne, betegessé és romlottá válhat annyira a lelke, hogy pont azt teszi, amit vele is, hogy visszaszerezzen valami uralmat az élete felett. Ez kisebb mértékben, de jelen van Alice-ben is: vajon ő belőle is erőszak tevő lesz? Mert ráérez ám az ízére ő is, hogy milyen szédítő érzés, ha másoknak árthat, ahogy neki is. Ezek mellett pedig egyéb apróságokat is látunk a háttérben, például, hogy nem muszáj ahhoz erőszakos tettnek bekövetkeznie ahhoz, hogy valaki megtörjön, és a drogokhoz nyúljon a feledés ködéért.

A könyv és a történet ott ér véget, ahol kell, igazán hatásos lezárást kapunk, és pár percen át, csak ültem fájdalommal a mellkasomban, és kavarogtak bennem az érzések és a gondolatok. Erős idegzettel bíróknak ajánlom a könyvet, vagy akit érdekel a téma. Tényleg nem részletes, és jómagam 14 év felett simán bárkinek a kezébe nyomnám, de annyira sötét és komor hangulata van, hogy nem mindenki fogja bírni. Tökéletes könyv ez, és most már radaromra tettem Elizabeth Scottot.

Kedvenc karakter: Alice

Ami kifejezetten tetszett: a téma, a hangulat, a vége

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból (habár a tartalomhoz illik)

Kiadó: Simon Pulse

Kiadás dátuma: 2008. szeptember 2.

Oldalszám: 170 oldal

2 megjegyzés:

Szilvamag írta...

Basszus.... én az ilyen könyveket nem bírom elolvasni. Mire a bejegyzésed végére értem már felment a vérnyomásom és kivert a verejték....

Gigi írta...

@szilvamag: Én is nehezen olvasom az ilyeneket, de valamiért (nem fogom tudni biztosan megmagyarázni) szeretek komoly témás könyveket olvasni. Minden megrendít azért, nem vagyok ám kőből. :D Néha szeretek szomorú, valóságban gyökerező történeteket olvasni. A pedofília az, amitől tényleg mindig felfordul a gyomrom, és van, amikor le is kell tennem a könyvet. (Kedvenc írónőm hasonló regényét fél év alatt olvastam el.)

Megjegyzés küldése

Blog contents © Gigi olvasmányai 2010. Blogger Theme by Nymphont.