Ugrás a fő tartalomra

Emily Brontë: Üvöltő szelek


Hogy akadtam rá: Nancyvel közös projektunkra válogattam.

Úgy általában az egészről: Lockwood úr házat bérel a kietlen angliai vidéken, és találkozik a földesurával, Heathcliff-fel, akiről először azt hiszi, hogy ugyanolyan kedves és magába zárkózott ember, mint ő maga, de rá kell jönnie, hogy Heathcliff és egész családja egy mogorva társaság, hát még hogy meglepődik, mikor a gazdasszony elmeséli neki a család különös történetét.
Ez az a könyv, amit rengeteg regényben említenek meg, hogy milyen rettentően romantikus, és ehhez hasonlítják magukat a hősök. Ezért arra számítottam, hogy egy kellemes, romantikus történet lesz, mivel sokan bizonygatták, hogy Heathcliff olyan, mint Mr. Darcy, és az írónőt is állandóan Jane Austenhez hasonlítják. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A történet elmesélése is már érdekes, és elsőre engem meg is zavart, ugyanis nem Heathcliff vagy Catherine (akik a főszereplőink) mesélik el a történetet, hanem külső szemlélők, még hozzá E/1-ben! És a kavarodást csak fokozza, hogy Lockwood úrnak mesél Deanné, akinek mesélt Catherine, Heathcliff, és még több más karakter, így visszaemlékezésben a visszaemlékezésben a visszaemlékezés is van. Ez azt vonja maga után, hogy egyrészt néha eléggé kell figyelni, hogy éppen ki beszél, másrészt, hogy előre tudjuk, hogy mi lesz: Vagyis hogy Heathcliff és Catherine nem jönnek össze, hiszen a nő meghalt, és majdnem minden szereplőnk balsorsát látjuk az első jelenetben. Így mondhatnánk, hogy ez unalmas, hiszen tudjuk a végkifejletet, de Brontë pont ezzel éri el az igazán szívbe markoló hatást, elénk tárja, hogy ennek a történetnek rossz vége lesz, tessék, majd bemutatja a szereplőit, akiket megismerünk, megkedvelünk, és szurkolunk nekik, reménykedünk, pedig tudjuk, hogy nem lesz ebből semmi jó.

Nem is tudom, hol kezdhetném, hogy mi tetszett benne igazán, az egész regény annyira remek. A hangulata sötét, két család életét mutatja be az angliai vidéken, és egy balsorsú szerelmet. Heathcliff örökbefogadott gyerek* és míg az apa kivételezik vele, és a család lánya, Catherine odáig van érte, a többiek megvetik és szolgánál is rosszabbul bánnak vele. A történet folyamán, nemcsak Heathcliff-fel példázva, előkerül a téma, hogy a szülői szeretet mennyire fontos és mennyire alappillére az emberi természetnek. Hiszen míg Heathcliff nem kapja meg, és ezért is akar később mindenkin bosszút állni, addig Catherine fiútestvérének, Hindlynek pedig azzal kell megküzdenie, hogy apja szemében nem érhet fel a jövevényhez, és ezért lesz olyan amilyen, ezért viselkedik a fiúval kegyetlenül, ami ismét csak egy ördögi kör, és a gyűlölet még jobban elmélyül. A könyv második fele a főszereplők gyerekeiről szól, (amit innentől Második Generációnak hívok), és náluk is példásan látszik, hogy melyik szereplő milyen lett a szülői szeretettől illetve annak hiányától. Az ifjabbik Heathcliff, aki bármit megtenne apja elismeréséért, Hareton, aki vakon szereti az apafiguráját, mindegy milyen kegyetlenül és igazságtalanul bánnak vele, és az ifjabbik Catherine, akinek az apja teljesen védelmező szeretete a lány naivságát okozza.

Brontë remekül bemutatja, hogy mennyit számít a nevelés és a környezetünk abban, hogy milyen emberré is válunk. Bebizonyítja, hogy bárkiből ki lehet hozni a rossz oldalát, mindegy mennyire ártatlan és naiv gyerekkorában. És érdekes kérdést vet fel ezzel a könyv, hogy végül is hol romlott el ez az egész, miért lett ilyen vége ennek a történetnek, amilyen. Mert bár mindegyik főhősünket lehet negatívan nézni, és talán csak a Második Generációban van általánosan kedvelhető szereplő, mégis én mindenkit szerettem, és megértettem. És pont ettől volt olyan nehéz bárkit is hibáztatni, hogy végül is ki a felelős mindezért. Bár Heathcliff az, aki a legtöbb gonosz dolgot véghezviszi, ő a nagy elrontó erő, mégis számomra teljesen érthető volt, hogy azokkal, akik verték, így viselkedik, noha a bosszú nem éppen kedvező és pozitív dolog, amit a könyv be is bizonyít.

Heathcliff az, akit mindenki kiemel, hogy milyen gonosz, és hogy ő van mindenkire rossz hatással, és való igaz, hogy ő az egyik főmozgató erő, de nem tudom őt tekinteni minden forrásának. Megint mások azt mondják, hogy milyen romantikus hős, és ezzel sem tudok egyetérteni. A fő narrátorunk Lockwood is megjegyzi, hogy azt hitte először, hogy Heathcliff olyan, mint ő maga és visszahúzódó ember, aztán rájön, hogy valami súlyos gond van a másik férfival. Bár igaz, hogy mérhetetlen nagy szerelme az egyik oka, amiért ilyen lett, mégsem tudnám elképzelni, mint ideális férjjelöltet, ahogy sokan tekintenek a karakterére, mindenesetre végig szimpatizáltam vele.

A szerelem az, ami nagyon szépen van ábrázolva az egész könyvben. Több fajta párt látunk, több fajta szerelmet, de persze a középpontban Catherine és Heathcliff áll, akik annyira egyformák, hogy tényleg lelki társak, és ez az erejű szerelem pusztít, nem csak őket, de a környezetükben mindenkit. Lehet ezen tanakodni, hogy ezzel Brontë azt akarta-e bemutatni, hogy akik igazán szerelmesek és összeillenek, azoknak együtt kell lenni, mert különben semmi jó nem sül ki belőle.

Amit különösen szerettem a történetben, hogy a könyv felénél már a Második Generációról szól, akik kiköpött másaik az első generációnak, és egy másik döntéssel másképpen alakulnak az események, és ezzel mutatja be Brontë, hogy lehetett volna más is az eredeti főhőseink történetének vége.

Rengeteget gondolkoztam a könyv közben, minden karaktert elemezgettem magamban, megszerettem őket, beköltöztek a fejembe és velük együtt sétáltam Szelesdombon, szóval nagyon nagy kedvencet avathattam ebben a könyvben. Aki szereti a komor szerelmes történeteket, azoknak mindenképpen ajánlom!

* Tudtátok, hogy van egy olyan teória, miszerint Catherine és Heathcliff testvérek? Úgy igazából?

Megjegyzés: Noha nem tudom, hogy ez sorolható-e mágikus realizmusba, de nagyon tetszett, hogy mindenki mennyire babonás, és állandóak szellemekről, tündérnyilakról és mindenféléről beszélnek.

Kedvenc karakter: Heathcliff (és ifjabbik is), Catherine (és ifjabbik is), Isabelle, Edgar, Hareton

Ami kifejezetten tetszett: a komor hangulat

Ami nem tetszett: -

A történet: 6/5 pontból

A karakterek: 5/5 pontból

A borító: 4/5 pontból

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2010.

Oldalszám: 408 oldal

Megjegyzések

  1. Na örülök, hogy ennyire tetszett. Nálam is tervben van véve az újraolvasás. De aki azt állította hogy Heathcliff olyan mint Mr Darcy az elég nagy lüke lehetett mert tökre nem és Bronte egész más mint Austen. Austen regényeiben mindig happy end van, amit ő maga a saját életében sosem élt át :)

    VálaszTörlés
  2. Mivel mi vettük a könyvet egyetemen, így azt tudom mondani, hogy nem mágikus realizmushoz sorolható a regény. Romantikus regény, a Viktoriánus kor előttről. Szellemek és babonák azért szerepelnek benne, mert érezhető rajta gótikus irodalom (Warpole) hatása. Szóval, romantikus regény, de nem a mai értelemben, hanem stílusjegyeiben (túlzott érzelmek, elmenekülés a társadalomból stb.). Amúgy számomra kicsit moralizing novel is, de abban azért Samuel Johson volt a mester. :)
    Bronte és Austen??? Két külön világ: Austen a realista a romantika világában, Bronte meg a tipikus romantikus író. Ki mondta ezt? xD Heathcliff meg azért szokták szeretni, mert nagyon tud szeretni. Másért nem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. @Chibi Zsó: nem tudom, ez olyan neten átlagos felfogás volt, amivel én találkoztam, szerintem az is a baj, hogy pl. Alkonyatban romantikus könyvnek állítják be az Üvöltő szeleket, Edwardot Heathcliffnek, és nem csak ebben, most nem tudom mindet felsorolni, de sok ilyen ifjúsági tini könyvben magukat ahhoz hasonlítják. :D És akkor valahogy jött az, hogy biztos olyan, mint Austen... Persze ez ilyen külföldi felfogás volt, nem kifejezetten magyar. Csak amerre járkáltam oldalakon ilyeneket láttam.

      Törlés
  3. Annyira tudtam, hogy ez a te könyved :). Örülök, hogy tetszett.

    VálaszTörlés
  4. Na, most én is megkívántam ezt a könyvet. :) Bár régóta érdekel igazából.

    VálaszTörlés
  5. Jó poszt nagyon! Az egy, amivel nem értek egyet: én egy lyukas félpontot nem adtam volna erre a borítóra =)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. @kergezerge: Hát én se tudok már mit kezdeni ezekkel a virágos-fekete hátteres borítókkal, de amitől nem ég ki a szemem, de nem is tetszik, arra adok borítóban 4 pontot. :D

      Törlés
  6. Én olvasóklubra olvastam pár hónapja, és kicsit tartottam tőle, mert egy janeaustinos romantikus regényre számítottam, amihez akkor nem voltam megfelelő hangulatban. De kellemesen csalódtam benne, szinte faltam az oldalakat és nagy kedvencem lett. :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Hogy akadtam rá:   Szeretem az írónőt. Úgy általában az egészről:   Harper Curtis az 1930-as években tengeti unalmas napjait egészen addig, amíg egy véletlen folytán rátalál a Házra, ami értelmet ad az életének. Furcsán hívja magához ez a rejtélyes Ház és odabent nem csak egy hullát talál, hanem egy szobát, ahol nevek várják, és egyből, zsigeri módon tudja, mit kell tennie ezekkel a lányokkal. Az 1970-es években cseperedő kislány, Kirby, pedig nem is sejti mekkora veszélynek van kitéve, amikor egy különös férfi megkörnyékezi, hogy egy játék pónit adjon neki. Sőt, később sem veszi észre a lány, hogy ugyanez a férfi követi élete folyamán, meglepően az öregedés minden jele nélkül. Szóval Lauren Beukes − akitől egy rendesen összerakott krimit olvastam csak − és sorozatgyilkosok meg az időutazás, ráadásul mindennek középpontjában egy rejtélyes ház áll! Úgy gondoltam, ennél izgalmasabb és hátborzongatóbb könyvet most nem is választhatok! És mekkorát tévedtem… Sajnálatos módon is

Steven Rowley: Lily és a polip

Hogy akadtam rá:   Keresgéltem a friss megjelenések között. Úgy általában az egészről:   Ted Flask noha rendelkezik emberi barátokkal, mégis a legjobb barátjának Lilyt mondhatja, aki történetesen egy idős tacskó. Megvan a saját kis rituáléjuk: Minden csütörtökön kibeszélik a helyes pasikat, péntekenként társasoznak, vasárnaponként pizzát esznek. Tednek ez az élet tökéletesen megfelel, még ha éppenséggel a pszichológusa próbál rámutatni, hogy miért is ódzkodik a férfi a randizástól egy rosszul elsült kapcsolata után. Egészen addig minden nyugodt is, amíg meg nem jelenik a polip Lily fején és az életét nem követeli. Alapvetően nem szeretem az állatos történeteket, noha magukat az állatokat imádom, mégis úgy érzem, hogy sokszor az ilyen könyvek csak olcsó húzásként választják az állatos témát, hiszen attól nagyon könnyen elérzékenyülnek az állatbarát szívek. Valamiért viszont mégis úgy éreztem, hogy a Lily és a polip más lesz és amikor belelapoztam, már az első pár oldalon ére

Kelley Armstrong: The Unquiet Past (A nyughatatlan múlt)

Hogy akadtam rá:   Kelley Armstrong fanatikus vagyok. Sorozat: A Secrets című kiadói sorozat része, ami egy univerzumban játszódó, önálló kötetekből áll. Úgy általában az egészről: Ez a könyv kicsit kitűnik Armstrong többi regénye közül, részben azért, mert olyan kis rövid és talán nem tudta rendesen kiélni magát az írónő. A The Unquiet Past egy 7 részes „sorozat” tagja, ahol felkértek kanadai ifjúsági írókat, hogy egy rejtély, az árvaház leégése köré írjanak könyveket. A szereplők ugyan ismerik egymást annyira, nagy összefüggés nincs a hét történet között, a szereplők nem beszélnek egymással, de ötletesnek találom így összefűzni a sztorikat, és egy univerzumot létrehozni. Viszont talán ettől is volt olyan furcsa ennek a könyvnek a fantasy szála. Az elején teljesen hozta a Sötét erő sorozat hangulatát, olyannyira egyforma volt a szellemek és a főhős látomásainak ábrázolása, hogy azt hittem, Armstrong ugyanabba az univerzumba helyezi a dolgot, és ugyanaz Tess képesség